GYÓNÁS TÜBIZBEN 
Vasárnap, születésnap Szenzáció
Testamentum Gyónás Tübizben
Téli nap jár Pádua
Esztertánc Helsingfors hajnal
Tinódiádák Saima tó partján
Koppanó földcseppek Halál Valenciában
Fejfa alatt
Huszonharmadik
A címnél lévő -ra kattintva jut a vershez, vissza pedig klikkeljen a 
-re.
Vasárnap, születésnap
Csöndes ünnep
bagóra-pálinkára.
A teraszon megül a benti nesz.
Kenyeres, jó pajtásomra várva
Henye időm lassan a füstbe vesz.
Töltök újra az ormótlan pohárba.
Lehajtom, égeti torkom a szesz.
Gyújtok sorban a következő szálra.
Munkál gégémben a szorgos retesz.
Vasárnap, hallgatag születésnap,
A múló évad szívemet edzi.
Elmém kér botladozva békét ma.
Rövid a szép, el fogom feledni.
Műholdak sugaraznak odafenn,
S a valódi velem sápad idelenn.
Testamentum
Föld és város. Platánsorok száraz árka
ölelve, lustán a várat körbe zárja.
Ősztornyos, pentagonban rajzolt néma táj.
Vasból vagyok s szülőváram e téglavár.
Kapuján átlépve fejet hajt a gyermek,
hívták az ásító históriás termek.
Fakeret nyikordult, figyelt fel Sylvester,
vágytam, legyek tollforgató nyomdamester.
Lekopott az ipszilon hamarost rólam,
fogadalmam lett így szilveszteri szólam.
Iszik, máriást vet, ma is humanista,
a boltívek közt ez soha nem volt tiltva.
Létem úri. Velem falak vastagulnak,
az udvari kútba egyszer belehúznak.
Írok szép sorokat színterem szélére,
téglamorzsával a platán hullt kérgére.
Téli nap jár
Téli nap jár. Lomhán szállnak a pelyhekkel
Csordultig rakott fekete hófellegek.
Maszatos ég terül az elhagyott tájra.
Vesztve dallamát üvölt a tetők fölött,
Romos kéményekben a szélfütty rögtönöz.
Délre költözött drótos fecskekottája.
Éjjel a tócsákra csorba tükör fagyott.
Holdvilág bennük mégsem – miért nem ragyog?!
Álmos csillag pislog a lenti homályra.
Fakó füst gomolyog a kályhából tétlen.
Jajdul a fa, kínnal melegít a télben.
Hamut hint a hajnal a kihűlt szobákra.
Kint kutya vonít, rágja bundáját a dér.
Az ajtónál vacog – tán nyílik rajta rés.
Sorsán nem morog, mást üzen csaholása.
Zimankó, csaló évszak: a gyermek boldog,
ám, ha már felnőtt hoz rá tengernyi gondot.
Karácsonyi estén se vár a csodára.
Esztertánc
Liliomra hullik hajnalban a harmat,
felébred a virág, szendén csak nem alhat;
harangos kelyhébe a gyöngyvíz legördül,
sziromkoronája menten táncra perdül.
A bokrétás liget reggel vele mulat,
szivárványt fon köré delelőjén a nap.
Fordulj liliomszál, lejtsed kis liliom,
hogy ne bántsa lelkem a temérdek limlom.
Hogyha volna párom, járnám azt a táncot
– nem viselne szívem bilincselő láncot.
Tüzes liliomszál a táncra ügyeljél:
könnyim patakjában holnap el ne vesszél.
Tinódiádák
1.
Hé’ kovács, verj patkót lovamra,
kész legyen tüstént, izibe hamarra.
A király futárát meg ne várasd –
annak jó végét mostan ne lássad.
Végzel időre? Fizetek arannyal,
de ha késel, torkod vágom vassal!
Hé’ hírvivő! A királyhoz menet
vidd el a törött patkószeget.
Ezt küldi dézsmába a vidék,
szaladj, míg teheted, vidd hírét;
a föld mélye ércet neki nem ad,
érte én se emelem többé karomat.
Sántult lovam istállóba kötve.
Vinném, vinném innen ölbe.
2.
Nehéz köd kavarog, a csalitban léptek.
Bujdosó magyarok végre hazatérnek.
Harang kondul reggel, az arcokat lesik:
ki van még, ki ment el. Csak egy fertály telik,
hangosul a mező. Raknak máris rendet,
irgalom uram: ez ő. Aratnak, temetnek.
Erre ki kaput nyit, keresik kedvét,
ám ezer éve itt, mind tatár a vendég!
3.
Szállj tova tétova madár,
nem adott, nem adott, hétszer
nem adott magot a határ.
Kisarjadt a mag elsőnek,
de elszáradt rögtön, mert nem
látta csöppjét az esőnek.
Második éven jött a víz,
a víz, folyó lett a patak
és elúszott a búza is.
Harmadsorra a nagy vihar,
a vihar mezőkön söpört;
Hiába vártunk: majd kihajt!
Negyedik éven elfagyott,
elfagyott zölden a kalász,
véren vettünk utóbb magot.
Ötödik éven a kányák,
a kányák rátelepedtek,
s végig a vetést dézsmálták.
Hatodjára az uraság
rabolta meg az aratást,
szalmával lett tele a zsák.
Hetedik éven ki se kelt,
ki se kelt a földből a mag,
a falu gyászruhát visel.
Szállj tova tétova madár;
egy szem maradt, elvetettem
magam is melléfekszem,
hogy, ne legyen árva a határ.
Egyszer erre szállsz madaram,
ha megtalálsz, vígy magaddal.
4.
Utunk feléhez érve
léket vág homlokunkba
a roskasztó hun harag.
Tájat fröccsentve elénk:
tépéssel körbe kötve
lombjukon vérző fákat.
A látvány lobogó ég.
Sorompó, hű városok.
Cserepes ajkak csókja.
Porba sercintett rubint.
Folyóágy, gurgó kavics.
Batyus vándorbot-álom.
Távolba szúrt tekintet.
Könnyes kalligráfia.
Elfogy a templom tornya,
toldja emléke hosszát.
Bölcsőnek, társa hantnak.
Öreg szeg, mit idevert
nekünk sebbel az Isten.
Harag zúgatja erre
a harangot nemzetem.
Koppanó földcseppek
(két méter mély költemény)
Hulló földcsepp koppan az égből a lentre
– kezdi a négylapátos feketeruhás.
Földzivatar dúl fönn és ömlik a felleg
– szórja a négylapátos feketeruhás.
Mélybe lecsurgó földvizeket ereget
– hányja a négylapátos feketeruhás.
Földtakaró alkot tocsogó fedelet
– rakja a négylapátos feketeruhás.
Gördül a rögtengert rejtő földgomolyag
– lapogat négylapátos feketeruhás.
Földfelhő száll, ráncaiba beleolvad
– nyomába ered a négy feketeruhás.
Fejfa alatt
Fejfa alatt
vetett ágyak.
Baldachinos álomgödör,
lelkem beteg – testem gyötör.
Angyal trombitál áldott
temetői szerenádot.
Sajgó kereszt, erődítés
– hová lettek, akik hitték?
Időm elfogy, lassan átad
szélfütyülte muzsikáknak.
Huszonharmadik
(Altorjai Sándor is magára maradt)
Kenyerem küldik,
egyedül megyek.
Gondom elszáll,
álomra hajtom fejem.
Könnyek hullnak
gyűrött lepedőmre.
Félelem gyötör,
nincs velem senki se.
Kitárom karom,
friss illatú az ácsolat.
Megváltva, elfeledve
várom sorsomat.
(Crux decussata, alatta állok.
Az áldás barcheszt teremt.)
Szenzáció
Szenzáció kell és csoda –
szólt a hírlap gyomra reggel.
S a sztori ím tálalva volt…
Három szakállas, vén pofa
(kezükben számos kegyszer)
Isten fiáról hablatyolt.
Cikket írtak róluk máris:
újra eljön, megint áldott;
de hír nem jelent meg másnap.
A szerkesztők kihúzták, hisz
ki hallott oly zagyvaságot,
zabikölyke lesz egy ácsnak?!
Gyónás Tübizben
Álltam egy csokor mezei virággal
– szemben lógott meghatva a komor
Szűz Mária-egyenruhás szobor –
a tübizi templom oldalában.
(Nagyszüléim itt fogadtak egymásnak
örök hűséget sírig egykoron.
Nem járt azóta erre rokonom,
bámulok, minden perc száz nap.)
Tucatnyi gyertya, átlagos kegyhely.
Öt frankot dobok – csörren a persely.
Magas boltív zárja el az eget.
Alant megszorul sóhaj, lehelet.
Érzem, nyomaszt a lélek sirató.
Halált motyogva gyón a mindenható.
Pádua
Átsiklottak Páduán az utak, keresztül védőszentjükön.
Telve a dicsőség. Városi keresztény rengeteg.
Páduai Antal, merre vagy?! Eltévedt forgatag.
Kivezetőutak. Utazó a templom körül.
A hét torony, a laktanya, az ötlépcsős mozi, a stadion –
Vidámpark. Vigyázz. Halottak. Eltűntünk Páduában.
Katedrális. Idolok. Megint halottak. Az élők hite.
Patinazöld csatornában halak lopják a napot.
Szabad zsoldosok. A megváltott világ invalidusai.
Lakhelyük márvány, vagy beton.
Tekergő kígyó körötted. Az utak.
Harapnak. A mérgek gyökei. Elbomlanak.
Siklanak a kísértő utak. Védenceid hazatérnek.
Fohászt suttog a fal. Páduai Antal, merre vagy!?
Helsingfors hajnal
Mitől imbolyognak a szárazdokk mellett ácsorgó daruk?
Selyemcukros papírba csomagolt melankólia.
Posztmodernbe őrült alakok remek házaikból szabadulnak.
Hideg csajok - meleg skacok. Hastánc az üvegfal mögött.
A virágáruslány árva rózsái. Fehér pasztelléjszakák.
Fából faragott tengerész homlokára nyomott csók.
„Velkopopovicki" és Hrabal az asztalra dőlt.
A falon lógó vitorlások lassan indulnak őrjáratukra.
Zenegép idézte nagy álmok automobiljai robognak.
A barbár jelen gránitján lapos, zsírtalan halak úsznak.
Pétervár árnyékában, háttal trónolva a Baltikum romjain.
Helsingfors a hajnali pirkadatban szendereg.
Saima-tó partján
Az utazók sorsa, hogy elvegyülnek az ott
lakók lelkeinek korzóján, de senki
sem köszön nekik, és tétova mosolyukat is
csak a bolondok fogadják. A kocsmák
mélyére menekülünk, majd megírjuk
képeslapunkat önmagunk és az utókor
felejtése számára. Kifelé jövet lopva,
bal kézzel vetünk keresztet, s őszinte
jókívánságainkat szórjuk magunk után.
Ha várat látsz, neked nem sóhajtanak
az ott meghaltak nyughatatlan szellemei.
Nincs bizodalmuk hozzád, az idegenhez.
Nem voltál királyuk dalnoka, étekfogója.
Csak vársz, mint a távolról szél terelte
fenyő magja, gyökértelenül. Már nem jársz
messze lényegedtől, mert a tájat kerested,
honnét az elemek sodortak ide most.
Az ember nem látta tóhoz, faóriásaidhoz.
A láthatatlan szarvast keresed tekinteteddel.
A lombok rezgő levelei közt és az avarban
nyomukat, ám mérhetetlen léptekre vagy őshazádtól.
Hiába ölel magához a látvány, s tárja karját
a nap feléd, ringat a víz magán, feleslegesen.
Kérdeznél körbe, de csend marad.
Érthetetlen természet, sután tárulkozó.
Nem súgja, mást fontolgatna: indulj keletre még!
Dél-Karéliában tűzgyújtási tilalmat vezetnek be.
Halál Valenciában
hét zaklatott pillanat
primero
Az arénakör boltívhajtásai
a lovakat nyelik. Patájuk
egyre halkabban kopog.
A torosz cirkusz érkezett.
Nincs közönség, a vesztőhely
üres. Az ösztön vesz rá jegyet.
segundo
Tűz nagyon a nap,
a bikakifutón vagyok.
Napestig sötétben,
– csattan a retesz;
végül fényben.
Sötétben élsz, világosban
halsz, taurusz.
tercero
A viadal titkát lesem.
Öregedő pikadorok öltöznek.
Gatyában forgatják a szót:
se terror, se kenyér.
Aztán maskarába bújnak;
merev arccal, imádkozva,
a bandériummal
felvonulnak.
Messziről elegáns csoda.
Tapsot nem kapnak soha.
cuarto
Telik a ring. Bukik a nap.
Az elöljáró jelt ad:
csattan a retesz,
berohan a förgeteg.
Lovas döf lándzsákat.
Vászonlappal terelik.
Palánkba csapnak szarvai.
quinto
Torpan a fekete förgeteg,
megáll, szaladna, nincs hova.
A torreádor anyja
mellettem ül.
Kire vigyázzon szeme,
az áldozat bikára,
vagy fiára.
Én az ember pártján állok.
sexto
Fárad, nem bírom soká.
Bengá, bengá!
– ordít a tömeg.
Fáj. A penge marba szúr;
reccsenés,
homokba huppanás.
Két ló húzza ki.
A fület az anya
barátja kapja.
Büszkén felemeli.
Vörösbort isznak
este és eleget.
séptimo
Öt perc és üres a stadion.
A nézők visszavedlenek.
Rémeik mára mind leszúrva.
Lámpa világít. A pikador
tarka ingében elvegyül.