Danit világéletében két dolog érdekelte: a születés és a halál. Előbbi kissé közelebbről, utóbbi távolabbról, de mindkét eseményt hallatlan érdeklődéssel fürkészte. Hozzá olvasott s várta, a tapasztalások idejének elérkeztét. Egészséges volt, tettre kész és kíváncsi. Természetes, hogy először a születés érintette közelebbről, megházasodott és sokat tett azért, hogy gyermekei "méltó" közegbe érkezzenek.

Már az első magzat jelentkezésekor megjelent benne az új, mindennél erősebb érzés, a mélységes kíváncsiság: mindent tudni akart, ami az embrió érésével, kifejlődésével kapcsolatos, feleségével eljárt a nőgyógyászhoz, amint lehetett, bekéredzkedett. Az ultrahang vizsgálatok alkalmával valódi türelmetlenséggel leste a képernyőt s felujjongott, amikor az orvos türelmes, finom magyarázatát hallgathatta.

Először a gyermek "szívecskéje" lett érzékelhető, a gerincoszlop, a lábak, a kezek, a koponya (Dani a sorrendre nem figyelt) kirajzolódása lett életre szóló élménnyé, valahány testrészről "képet" kért és az orvos, készséggel mindannyiszor kinyomtatta a monitor rajzolatát.

A kórházi megjelenések alkalmával határozták el az "apás szülés"-t, Dani módszeresen készülődött a szülőszobában való megjelenésre, ott tartózkodásra. Nem mintha annyira szeretett volna segíteni a feleségének, tudta, Regina "baromi szívós", elhúzna akár egy traktort is. A szeretet, - így gondolta -, a gyerek, a csoda, a két ember egyesülésének gyümölcse, ami annyira lenyűgözte, a napról-napra történő növekedés.

Már a gyerek nemét is tudta, kisfiú! Most "kinyitja a szájacskáját, iszik a magzatvízből", magyarázta az orvos a képernyő mellett állva, ceruzájával az ismertetett testrészre mutatva. Dani fejét Regina pocakjára hajtotta és beszélt a kisfiúhoz. "Hallgatja", mondta az orvos, "minden szót megért!" Regina fektében halkan énekelgetett. Ősi, kislánykorában hallott cigánydalokat dúdolt. Falujában szerették és egyenrangúnak tartották a romákat, ismerték meséiket, furcsa táncaikat, viseletüket.

Dani hősiesen állta a szavát, mély lélegzettel, nagyokat fujtatva maradt talpon a szülés (civil számára elviselhetetlenül véres, jajveszékelős) pillanataiban, fogta felesége kezét, halkan bátorította. Regina nem tudta, hogy a szülés megindulása előtt nyugtató "inyekciót" kért és kapott, s a vécében többször meghúzta a lapos üveget.

A második gyerek érkezése már nem tűnt ekkora csodának, Dani elfoglaltsága is sokrétűbb, felelőssége teljesebb volt, de a szülés idejére felfüggesztett minden munkálkodást, a vezérkari pálcát átadta Mihalkovicsnak és kizárólag a kislány méltó fogadtatásának szentelte idejét.

Dani persze mindent megszervezett, egyeztetett, pontról-pontra leírta és besulykolta Mihalkoviccsal a tennivalókat. Mihalkovics ugyanis, dacára lojalitásának, kissé nehézfejű volt, lassú, "meg kellett rugdosni", hogy moccanjon. De a feladatot példásan végrehajtotta.

Egy Balzac utcai parfümériát rámoltak ki. Dani tökéletesen felmérte a terepet, kibérelte a szomszédos, használaton kívüli irodát, telepített oda egy fantom Kft.-t, hamis személyi igazolvánnyal bejelentkezett, az ajtóra "fal" címet és ügyfél fogadási időt íratott, keresztül ragasztatta egy csíkkal, "Nyitás November 30", persze július volt. A következő szombaton éjszakára tervezte a munkát, mert a szülést péntekre írták ki. Természetesen csúszott, átkerült szombatra, sőt, szombaton csak vajúdás volt, a szülés vasárnap hajnali fél ötkor indult meg.

A betervezett akciót így Mihalkovics irányította. A kis teherautó szombaton éjjel, valamivel éjfél után parkolt le a ház előtt, az irodából könnyedén vágtak nyílást a parfümériába és az utolsó szögig felpakoltak mindent a kocsira. Mihalkovics szemvillanással irányította az embereket, szó nem hangozhatott, csak a felgyülemlett cigaretta csikkek árulkodtak a mégis meglévő feszültségről. Kettőkor Mihalkovics mobilon beszólt Daninak, aki a vajúdás kiáltásaitól alig hallotta az ominózus mondatot: "A gólya elköltözött, Délre!" Az áru eladását Dani már maga végezte el, a vevő, (Danin kívül senki sem ismerhette) alku nélkül vette át a teljes készletet: drága parfümöket, kölnik kartonjait, After shave-eket, különleges borotvapengéket, a női fodrászatban használatos hajfestéket, bemosót, zselét, fixáló spray-ek százait. (A kis teherautót ilyenkor maga Dani vezette, beállt a vevő Rákosszentmihály-i házának udvarára és a lepakolás után visszavezette az autót a garázsba.)

A halál kérdése igazából azután kezdte a születésnél is mélyebben érdekelni, amikor először ölt embert. A Dzsúdós nevű férfi Dani "lányait" futatta, de lenyúlta a pénzt. Többszöri figyelmeztetés dacára sem fizetett, illetve valamennyi pénzt átadott, de annyira szemenszedetten hazudott és lopott, hogy az már tűrhetetlen volt. Dani, oldalán, Mihalkoviccsal éjszaka kereste fel. Párnát szorított Dzsúdós arcára és átlőtte a Browninggal. Aztán hosszasan szemlélte áldozatát, illetve azt, ami megmaradt a fejéből. (Mihalkovics ezalatt átkutatta a lakást és mindent magához vett, készpénzt, valutát, ékszert.)

"Látja-e" őket Dzsúdós? Gondol-e valamit? Egyáltalán, mit jelent ez a véglegesnek tűnő mozdulatlanság, a kifacsart végtagok?

Dani hitt a reinkarnációban, maga például előző életében egészen bizonyosan vízbefúlt, ezért fél ennyire a víztől, soha nem tanult meg úszni. De hová lesz, aki meghal?

Valamelyik kereskedelmi tévén látott egy filmet: egy - amúgy értelmes, okos öregasszony, nyelvtanár, - vásárolt egy koporsót, lakására vitette s naponta belefeküdt, próbálgatta végleges szálláshelyét. Gondtalanul, könnyedén nyilatkozott, mosolyogva árulta el: alig várja, hogy meghaljon és örökké ez a fekhely legyen az ágya... Dani kitűnőnek találta az ötletet. Darab idő multán Reginának is elmondta, hogy maga is vesz egy koporsót, a garázsban fogja tartani. De nem ilyen kopárt és szegényeset, hanem kényelmeset. Elegánsat. Komfortosat. Ugyanis tudatában van: élete nem lesz hosszú, sőt!

Üzleti vállalkozásai remekül mentek, Mihalkovics gyakorlatilag levett válláról minden gondot, rugdosni ugyan továbbra is kellett, mert nehezen mozdult, de ha beindult, fényesen gördült minden. A bujtatott prostitúció virágzott, a lányok masszázsszalonban dolgoztak, vagy lakásukon, hirdetés útján fogadták az ügyfeleket, tisztességesen elszámoltak. A "tervezett" üzlet-kirámolások példás precizitással folytatódtak, egy szűcsöt az Adóhivatal elől kellett kimenekíteni, (ez esetben a szűcs maga kapta meg a raktárkészletet s adta el erre-arra), a sörbár, az ékszerész és az antik bútorok boltja teljes árukészlete kocsira került s vándorolt el különböző orgazdákhoz. Így Daninak volt ideje megtervezni és megvásárolni koporsóját.

Tölgyfából készült, élénk erezettel. Szemmagasságban törhetetlen üveggel borították. A fedél lezárása négy hosszú csavarral történt, a csavarok bent a koporsóban, szárnyas anyában végződtek, hogy Dani, "ha úgy adódik", maga is ki tudja nyitni. Beépítésre került egy apró páncélkazetta, az értékesebb ékszerek számára, amelyeket nem óhajtott hátra hagyni. Volt benne magnetofon, a szalagra legkedvesebb melódiáit rögzítették. Az oldalfalakra gyermekei színes fotóit kasíroztatta. Kívül, a gondosan fényesre törölt, politúrozott tetőn cirkalmas, aranyból készült, domború betűkkel díszelgett a neve. "PORKOLÁB DÁNIEL" Csak ennyi. Semmi más. A fekhelyre selyemből készült lepedőt, kispárnát tétetett, ha unalmas őszi estéken kint időzött a garázsban, olykor belefeküdt. Lehunyta a szemét, kezét keresztbe fonta mellén. Jól érezte magát.

Az utóbbi években vásárolta a házat, ellátta biztonsági berendezésekkel, a kaput, a kerítést kamerák pásztázták, a kódos jelzőberendezés törésre, füstre, vízre azonnal működésbe lépett. Mégis határozottan érezte, nem élhet sokáig. Túl sok lett az ellensége. Meg irigye. De az ő köreiben a kettő közel ugyanaz.

Koporsóját a családján kívül csak Mihalkovicsnak mutatta meg. A tohonya, lötyögő nadrágos férfi fogékony volt a megérzésekre. Down-kóros fiát intézetben neveltette, tudta, nem lesz egészséges. Örökké a csillagok állását leste, Danit mindig lebeszélte akcióiról, ha rossz szögben állt a Vénusz. Ha fogyott a Hold. És, talán ezért, talán másért, az akciók soha sem sültek el balul.

Dani megmutatta Mihalkovicsnak a "végső fekvési pózt", lelkére kötötte, ha "eljön az idő", ragaszkodjon ahhoz a képhez, ami most elébe tárul. Dani kezére csavarva rózsafüzér látszott. Hátán feküdt, de feje kissé jobbra forduljon, hogy "a gyerekeit lássa". Szóljon a zene, ha lehet, a Carmina Burana. Az ékszeresben mintegy félmillió körüli érték legyen. Beszéd nem kell. Pap lehet, de röviden szóljon és csak annyit, amennyi okvetlenül szükséges. A sírba eresztéskor cigányzenekar játsszon, "Én vagyok a falu rossza, egyedül..."

Mihalkovics szomorúan figyelte, bólogatott. "Átveszed a kezdeményezést Reginától, Te intézkedsz és senki más!" Az eszükbe sem jutott, mi van, ha Mihalkovics hal meg elébb? Hiszen Ő volt az idősebb... Itt, a koporsóban pihenve tárgyalták meg a következő akciót: pénteken egy Kecskemét környéki tanyán veszik át azt a két ukrán lányt, akit hatszázezerért szerzett a Lendvay Kárpátukrajnában. Felhozzák Budapestre őket és az Ernő utcai lakásba lesznek telepítve. Mihalkovics egy másik kocsival, két fiúval visszamegy, és ha lehet, visszaszerzi Lendvaytól a pénzt. Az sem baj, ha önként nem akarja oda adni.

Ha inkább elveszti az életét...

Bementek a házba, vacsoráltak, Regina pörköltet főzött. A két gyerek egy apró, rádión irányítható sportkocsival játszott, sikongatva szaladtak utána. Regina nem evett, kiszolgálta a férfiakat és Coláját szürcsölgetve, gyengéden nézte urát. Jó asszony volt, a légynek sem ártott volna, a család volt a mindene. Danit első pillanattól fogva szerette, mióta azonban együtt éltek és sokasodtak, egyre több és több jótulajdonságát látta meg. A napokban félmilliót adományozott Regina apró falujának, új harangot vásároltatott.

Mihalkovics a fiáról beszélt, szomorúan, és büszkeséggel hangjában: a fiú folyékonyan olvas és számol! Ezt kevés Down-kóros csinálja utána! Mostanában egyre többen mászkál egy Elvira nevű lánnyal, az intézetben. Azt is megengedik nekik, hogy az intézet falain kívülre menjenek... És órára, pontosan visszamennek...

Dani mosolyogva hallgatta a történetet. Lám, a dolgok valahogy mindig elrendeződnek. Az idő! A Nagy Megoldó! A két gyereke is. Micsoda öröm lesz, ha egyetemre mennek, ha átveszik a diplomájukat.

Remekül bevált a koporsó! A tudat, hogy ott a végső menedék! Emberek milliói halnak meg és fogalmuk sincs, kapnak-e végtisztességet? Ha kapnak is, milyet? Ő, szinte maga előtt látta a jelenetet, akár egy filmet, Reginát fekete kalapban, a gyerekeket. Mindenki utána dob egy maréknyi földet.

Egészen más az élete, hogy mindezt megoldotta. Sokkal magabiztosabb, bátrabb. Nem mintha félős lenne. Tudja, nincs mitől félnie.

A bombát három nappal később, éjszaka rögzítették a kocsija alá, a gyújtáskapcsoló elfordítására robbant. Dani ezer darabra szakadt szét, a detonáció elrepítette darabjait. Bal kézfejét, egy nappal később, az átellenben lévő ház udvarán találták meg. A koporsóra nem volt szükség. Regina sokáig kerülgette, később, a gyerekek kérésére megengedte, hogy játszanak vele. Ősszel a kicsik elunták a koporsóval való játszadozást, az udvaron káráló tyúkok vették birtokba. Rövidesen toll és tyúkszar borította a fényes, dúsan erezett deszkát.

Megivott egy korsó jó hideg sört. A resti közönsége megbámulta. Sportzakóban, pantallóban volt, ballonját és a sporttáskát maga mellé rakta egy székre. A ruháján enyhe rozsdaszínű elszíneződés látszott, cipője még nem száradt meg, ezért vietnami papucsot viselt. Hülye látvány vagyok, gondolta, de a sör majd feloldja ezt az érzést. A bányász és a sör, elválaszthatatlanok. Még akkor is, ha az ember ma már csak lélekben bányász, kifújta a huzat az aknából. Leadta a ruhát, a büdös csizmákat, a fejlámpát, kobakot, nem vitt haza egy szeget sem! Hogyisne! Hogy még utána jöjjenek, visszaköveteljenek bármit is, ami eredetileg nem az övé. Harminckét esztendő alatt sem fujt meg semmit, akkor miért tette volna az utolsó pillanatban? Leszámolt szép rendesen és ennyi. Emelt fővel ballagott haza. Az még persze nem világos, meddig "haza"? Lehet, egy szép napon kilakoltatják... Hiszen a szolgálati lakást a bányától kapta, amikor nősült. Nem adtak lakást, csak házasoknak. Üsse kő, elvette a szemüveges lányt. Editke az üzemorvos mellett dolgozott, írnok volt, szép, sudár. Ki gondolta volta, hogy százkilósra hízik? Senki. Mindenki irigyelte. Bár egyik aknász cimbora váltig hajtogatta: "nézd meg az anyját, vedd el a lányát..." Nos, nem nézte meg. Editből örökké pofázó, elégedetlen és házsártos asszonyság lett. Még jó, hogy nem lett gyermekük... A gyerek túléli az embert, hogyisne!... Most már megöregedtek. Csak a folytonos zsörtölődés maradt neki. Mindegy. Hadd pofázzon. Úgyis övé az utolsó szó...

Még soha sem járt az alföldi fürdővárosban, soha sem merült el ebben a finom, langyos, párálló gyógyvízben, még sohasem érzékelte, hogy testét ellepték volna a viszkető, vörös foltok. Az orvos szerint "allergia", többet nem mártózhat meg a gyógyvízben. "Dehát akkor mit csináljak két hétig?", érdeklődött kétségbe esetten. "Itt senki sem tud ultizni..." "Sétáljon. Kosztolgasson. Sakkozgasson. Pihengessen. Van egy csónakázó tó is, evezzen..."

A foltjai napról-napra halványultak, órákig hevert a színes nyugágyban az üveges medence partján, sütette magát a bágyadt nappal és várta, leteljen Iluska szolgálata az étteremben. A vendégek, ezt az első pillantásra felfogta, nem hasonszőrűek, nem vegyültek vele. Udvariasan meghallgatták, ha szólt hozzájuk, a mondat végén azonban elhúzták a csíkot. Ő, jóindulatában minduntalan szóba elegyedett, kérdezősködött, megszólított. De a szálló vendégei más emberek voltak, mint az otthoniak. A parkban egy hatvanas úrhoz szólván megkérdezte, a "kislánya" a hölgy?... Nem a kislánya volt. Sőt! Gerendásnétól, asztaltársától megérdeklődte, "miért jár örökké jobbról-balra a feje? Talán valami rossz szokás?" " Nem, Parkinson-kór!", mondta a kérdezett és attól fogva a szobájában étkezett. A kártyaszobában, bár fogalma se volt a póker szabályairól, leült gibicelni és a városból érkezett állatorvossal azonnal közölte, "nem szokott szerencsét hozni, ha leülök valaki mögé..." Az állatorvos húsz perc alatt hatvanezer forintot vesztett. Úgy nézett rá, akár egy gyilkosra.

Esténként sétált. Sportzakó, pantalló, kifényesített cipő. Besétálta a hotelt, a parkot, benézett az étterembe, átballagott a medencéhez. Bánatosan bámulta a vizet, ahol csak Galambos, a középkorú ékszerész úszkált. Beintett az úszónak, Galambos pedig visszaintett. Ez a Galambos legalább olykor vált vele pár szót. Elpanaszolta, vízbe nem mehet. Galambos azt felelte: "Keressen egy kedves özvegyasszonyt, úszás helyett... Az legalább olyan egészséges...Én, a magam részéről, kizárólag özvegyasszonyban utazom..." A Várai házaspár szokása szerint a parton ült, félig bent, félig kint, lábuk a vízben, testük a betonon. Hajózási területen dolgoztak, sajnos nekik is mondott egy kedveset, ők sem beszélgettek vele. ("Irigylem az urát, kedves Várainé, a hajósnak minden kikötőben lehet egy menyasszonya!" Az erősen bandzsító, alacsony asszony felnézett rá és mély torokhangon rákrákogta: "Neki nincs!")

Ezen az estén, vacsora után, hét óra tizennyolc perckor, Várainé felkiáltott: "Eltűnt a Galambos!"

Várai felállt, bár nem sütött a nap, tenyeréből ellenzőt formált a szeme fölé, így pásztázta a vizet. Galambos sehol. A volt bányász is megállt. A víz sima és mozdulatlan. Az előbb Galambos még visszaintett. Várainé hátrálni kezdett, hátrafelé lépkedett a lépcsőn, kézen fogva húzta maga után a férjét.

Nagy Imre kigombolta a zakóját. Dermedten bámulta a vizet. Majd belevetette magát. Jó úszó volt, Dorogon a bányatóhoz jártak, a "Palára", a tíz-tizenöt méteres kristálytiszta vízben minden gyerekből jó úszó lett.

Nyitott szemmel úszott a medence alján. A leeresztő rácsnál vette észre Galambost, hasra fordulva lebegett a két méter mélységben, egészen lent, a víz fenekén. A volt bányász megragadta a haját és felfelé rúgta magát. Pillanatok alatt a felszínre ért, kihúzta Galambost a lépcsőig. Félelmetes volt az arca.

Szeme, szája nyitva. Az első pillanatban látta: halott. Váraiék eltűntek. Kétségbeesésében Iluska után kiáltott.

Kért még egy korsóval. Nehéz nap állt mögötte. A resti csaposa kacsintott. Falapáttal söpörte le a fölös habot a pohárról.

Már reggel, amikor megjelent a medence partján, összesúgtak mögötte: "nézd csak! A Nap Hőse!" Szimeoni úr, a hotel tulajdonosa vigyorgott Ray Ben napszemüvege alatt. Oldalba bökte feleségét, aki mint a visszhang. "Nap Hőse...Nap Hőse..."Először fel sem figyelt a sutyorgásra, de máshonnan is hallotta. Így a Nap Hőse, úgy a Nap Hőse. A gondnok, aki kiszárította, kivasaltatta ruháját, végig somolygott. A cipő teleszívta magát vízzel, még mindig nedves volt. Iluska, a felszolgálónő, szája elé kapta a kezét, amikor belépett az étterembe egy sörre, nevetett. Ekkor fogta fel, hogy mi történik körülötte, hogy gúnyolódnak, kiröhögik, hátba kacarásszák. Pedig az elmúlt két hétben sokszor sikerült megnyomorgatni Iluskát, megfogdosni a bögyét. Mást nem engedett, mindig azt mondta: "Majd holnap!" Pedig nem volt szűkmarkú a nőhöz, pilóta kekszet vett neki és egy fél decis cseresznyét.

A nők már ilyen kiszámíthatatlanok. Semmi sem elég nekik. A jelekből ítélve azt hitte, sikerül a dolog, bár Iluska nem volt özvegyasszony, de úgy viselkedett, mintha az lenne, nem volt túlságosan csinos, valahogy este jobban nézett ki, nappal olyan seszínű lett, mégse jött össze. Üsse kő! De ezek mit röhögnek? Amikor Dorogon meghalt egy bányász, vagy akár csak lent rekedt, nagy csomó ember várta a kijáratnál a bányamentőt... A megrendült emberek gyászban. Megszólalt a sziréna. A ravatalnál eljátszották a bányászindulót...

- Ki akarnak hallgatni! - mondta sutyorogva Iluska, még mindig szája előtt tartott kézzel. - Tartózkodjál a szobádban, ezt üzenik!

A néptelen étteremben, miközben távolról fémes csörrenések zaja kélt, és pirított hagyma illata kezdett terjengeni, elkapta Iluska karját és magához rántotta.

- Engem ugyan nem! Búcsúzkodni jöttem. Megyek haza! A nyolc-tízes vonattal! Isten veled, szép Ilonkám! Majdnem beléd szerettem!

Ebben a pillanatban jelent meg Szimeoni úr, erre elengedte a nőt. Szimeoni úr szigorú arccal szólt Iluskához: "A különteremben is terítsenek. Olasz csoport érkezik!"

Iluska égő arccal áll, lesimította kötényét. "Meglesz, Szimeoni úr, kérem...."

Szimeoni doboz amerikai cigarettát húzott elő és megkínálta az egykori bányászt. Arcán még mindig ott látszott az iménti röhögcse nyoma. Zsebéből előhúzott egy papírt és jelentőségteljesen csapta le az asztalra, a férfi orra elé. Fürkésző, szigorú tekintettel meredt rá, majd gyors léptekkel távozott.

- Vigyázz, ez bohócot csinál belőled, Imre! - mondta alig mozgó szájjal Iluska. - Ha rádmennek a rendőrök, véged! Kipofozzák belőled a lelket is...

Nevetett. Mi közöm a rendőrökhöz? "Ettől függetlenül persze kinyalhatják...", gondolta a büdös, lepusztult restiben, a második korsó sör fölött. Naná, hogy félig habbal a korsó! A divatos fürdőváros vasútállomása fölött is eljárt az idő, gombamód szaporodnak a hotelok, családi házak, zömmel külföldiek járnak ide a jódos víz miatt, kocsival vagy busszal érkeznek. Vonattal csak a csórók jönnek, mint ő is, a dorogi bányász. Akit "megdobtak" egy csekkes beutalóval... Ez most a legújabb, a munkáltató csekket ad... Hogy miért pont neki, aki már elment a bányától... Mert nem találtak más madarat, ebben a hideg, szeles áprilisban? Edit sokat pofázott, miért megy egyedül, miért pont most, miért, miért, miért?... Csak! Jól is néznének ki együtt. A százkilós, alacsony nő, bikiniben...

- Nagy József úr? - kérdezte egy szelíd hang. Egy rendőr. Tisztelgett. A resti közönsége őket bámulta. - Kérem jöjjön velem. Tisztázni kell egy félreértést!

- Imre a nevem!... Nem értettem félre semmit. Utazok haza! Az asszony vár.

- Arra kérném, fáradjon velem. Küldtünk idézést is, de nem vette át. - a rendőr a vietnami papucsba bujtatott lábát nézte. - Ellenkezőleg, el óhajt utazni. Márpedig ez nem megy...

- Már mért ne menne? Nem csináltam semmit! Bár csináltam volna... - mondta nevetgélve. Jámbor pillantással kutatta a rendőr szándékát. Biztosan valami közlekedési balhé Amit nem ő követett el!... Keressék meg azt a Józsefet!

Fékcsikorgás közepette hatalmas Mercedes fékezett a resti előtt, Szimeoni pattant ki belőle, tarka, mulatságos kalapjában, bőrdzsekiben, azonnal a helyzet magaslatára emelkedett. Rövid, utasításszerű mondatokban megmagyarázta: egy félreértés történt a hotelben, az idézést, bár ő átadta, a címzett nem vette át... Pontosabban, ő nem közölte félreérthetetlenül az idézett személlyel, hogy a hivatalos papír neki szól! Ez tény! És erről a hotel személyzete, továbbá ő, személyesen felel. A felelősségre vonás nem marad el! Azért fizeti a portást, a gondnokot, a tulajdonos nem tarthatja a "nagy gépezet minden csavarján" a szemét! Most pedig arra kéri a "biztos urat", tekintsen el a bekíséréstől. A szavát adja, hogy tíz órakor, percre pontosan megjelennek az őrsön! Kifizette a két korsó sört, a volt bányászt "Imre barátomnak" nevezte, karon fogta, a kocsijáig kísérte, kitárta előtte az ajtót. A kocsi gavallér starttal indult, hatalmas porfelhő kavargott a nyomában.

- Profi üzletember vagyok! - mondta Szimeoni úr az irodájában szigorú pillantást vetve a volt bányászra, - útálom a tili-tolit! Pacekba mondom mit akarok, aztán Maga lép!

Világos, napos szoba volt, új bőrfotelokkal, sok virággal, színes képekkel a falon. Bőröndje és a ballon a kanapén, Szimeoni úr forgatható bőrkarosszékében terpeszkedett, ide-oda forgott beszéd közben. Kopogás után Iluska lépett be, tálcán kávét, Colát, stamperliket egy Gordon gin-es üveget hozott. Nem nézett a volt bányászra, letette a tálcát a dohányzó asztalra, szemlesütve, lábujjhegyen távozott. "Mit az Istent akar ez tőlem?", gondolta, "rókapofája van, baromi ellenszenves. A vonatom meg elmegy..."

Szimeoni hosszan ecsetelte üzleti pályafutását. A volt bányász kezdte megszokni, ha nagy emberrel beszél, az mindig önmaga méltatásával kezdi. Csak úgy repkedtek a milliók, tízmilliók. Benzinkút, vendéglő, peep show, Szimeoni úr ezt mind megnyitotta, üzemeltette, eladta. Aztán a hotel. Ötvenmilliós kölcsönt vett fel, tizenkét embernek ad kenyeret, nem beszélve a beszállítókról...A pék, a hentes, a zöldséges, a víztisztító, a takarítók, a külsős szobalány. Egyszerre csak ott tartott a beszédben, hogy minden hiába: a volt bányász a jelek szerint tönkre akarja tenni! Nagy Imre a makacsságával kihúzza lába alól a szőnyeget.

- Bocsánatot kérek, de elmegy a vonatom. Illetve, már el is ment!

- Megy másik, az istenfáját magának! - vágott öklével az asztalra Szimeoni úr, és hosszú orra idegesen szimatolt, rezgett. - A Rendőrség úgyis visszahozza! Magának tanúvallomást kell tenni! A kurva életbe! És úgy látom, ezzel a megátalkodott akaratosságával, sárba tipor másokat! Mit vétettem én magának, mondja? Miért akar eltüntetni a föld színéről? Miért akar koldust csinálni belőlem? Halljam?

- Szimeoni úr, kérem, bocsánatot kérek, nem akarok! Mért akarnék? - hebegte a volt bányász, felnézve a fölötte hadonászó, villámló szemű, felindult alakra.

- Azt hiszi, nem találhatok más módszert a megoldásra? Téved, kedves barátom! Nagyot téved! Lelevelezhetem a volt munkaadójával, a bányatröszttel, hogy törvénytelenül küldte ide üdülni! Maga ugyanis nyugdíjban van! Magának nem jár ez a beutaló csekk! Tartozik napi hatezerrel!... Kezdjek levelezni?

- Ne! Ne tessék!

- Megírhatom a feleségének, hogy mit művelt Vajk Ilona felszolgálónővel! Mindenki látta!...Mondja meg igaz lelkére...hány éjszakát töltött vele a hotel tulajdonát képező személyzeti szobában?

Nagy Imre erre már felpattant, tehetetlen düh fogta el, mintha egy kéz szorítaná marokra a torkát, kiáltott:

- Egyet sem! Mélyen tisztelt Szimeoni úr! Ne tessék rágalmazni engemet!... Nem is hagyta! Nyelves puszin túl, semmit sem hagyott!

- De maga akarta?! Majd ezt írom meg! Akkor aztán megnézheti magát! A felesége elválik, mint a pinty! Elküldik üdülni, és rendes házasember létére csélcsap módon viselkedik. Mint egy kurafi! Nem szégyelli magát? A maga korában? Magának nincs lelkiismerete?

- Dehogy nincs! Szimeoni úr, kérem alázattal! Ezt az egyet ne! A feleségem nőügyekben hajthatatlan! Meg se hallgatja az érveket! Csak Ő beszélhet!... Azt tessék megmondani, kérem szépen...mivel vagyok vádolva? Miért méltóztatik kinyírni engemet?

Szimeoni húzott egy széket és lovagló ülésben telepedett rá, közelről meredt a volt bányász szemébe.

- Mert olyan csökönyös, akár a szamár! Inkább vállalja a teljes megsemmisítését, mint az együttműködést! Már az első este... a tárgynapon... indulattól mentesen...higgadtan megkérdeztem: "mondja, kedves Nagy úr... hol találta a Galambos tetemét?" És mit felelt? "A hotel medencéjében!"

- Mert így történt.

- Nem így történt! Maga a tetemet a csónakázó tóban találta, barátom. A városi fürdő épülete mögött! A Vajk Ilonával folytatott séta közben!

- Kérem szépen, nem! A Váraiék is látták! A hajózási szakemberek.

- Kik? Ilyen nevű vendégem nincs és nem is volt... Sajnálom...

- Dehát... én beszéltem velük...azt mondtam, hogy minden kikötőben...

- Álmodik. Nézze meg a vendégkönyvet. A szobafoglalást. Kérdezze meg a portást. A szobalányokat. Várai néven nincs vendég...

- Biztos nem akarnak tanúskodni! Csak én vagyok ilyen szerencsétlen! Biztos elutaztak, hogy...

- Maga azt a szegény Galambost a csónakázó tóban találta... A ruhái kis kupacba rakva a mólón hevertek... Galambos úr be lett szállítva a temetkezéshez! Ott is az lett közölve, a tóba fulladt bele!

- Nem! A medencében volt! A ruhái nem voltak kupacban. Mink fürdőruhában és köpenyben jövünk le a szobából a hotelben...

Szimeoni felállt, töltött egy ujjnyi gint és felhajtotta. Némán fütyült, az ablakhoz lépett, kibámult a rügyező tavaszba, megcsóválta a fejét, mintha jelezné, ezzel az ostoba magatartással semmire se mehetnek. Önmagával vitatkozva tárta szét karját, levágta magát a forgatható fotelba és forgott.

- Szimeoni úr kérem. Könyörgöm! Az igazságot nem lehet megváltoztatni! Miért kellene? Nem mindegy honnan húztam ki? Halott volt. Már nem lehetett megmenteni! Jó úszó vagyok! Gyorsan felhoztam. A mesterséges légzést is ismerem. Késő volt.

- Maga semmit sem ért. Maga egész életében lent volt a bányában, a föld alatt. Akár a vakondok. Maga nem látja az újjászületést... Egész életünkben születünk, meg újjászületünk...a hinduk hisznek ezekben, és igazuk is van...Profi üzletember vagyok, nekem foglalkoznom kell ezekkel a filozófiai dolgokkal...

- Jó, de az igazság...

- Menjen a fenébe. Ha maga azt vallja a Rendőrségen, hogy egy vendég belefulladt a medencémbe, nekem lőttek! Kijön a KÖJÁL, lezáratja és fertőtleníti a medencét. Kijön az újság. Kiderül, nem alkalmazok úszómestert. Elterjed: a Szimeoni egy mocskos strici, tele van szabálytalansággal, néhány vendég bejelentés nélkül lakik nála, utánuk nem adózik, egy időre be kell zárni a szállodáját. Az étteremben túlszámláznak... A szakácsoknak nincs egészségügyi lapjuk...Nem fizetnek utánuk TB-t...

A volt bányász tátott szájjal nézte az elkeseredett tulajdonost.

- A rendőrkapitány szabadidejében verset ír. Tehát lírai alkat. De elsősorban, mégis, minden jóindulata ellenére, rendőr! Minden azon múlik, maga mit fog tanúsítani! Ha a csónakázó tóból húzta ki a hullát, akkor minden oké! Derű és ihaj-csuhaj! Délibábos Magyarország! A szállóhoz nem nyúlnak!

- Jó, de az igazság az, hogy a medencében volt! Az Iluska is tudja!

- Vajk Ilona már vallomást tett. Ott volt és látta, hogy a csónakázó tóból húzta ki. És csodálja bátorságáért!

- Hogy mondhatta? Ő is, meg a Váraiék... - hirtelen megértette, itt szép lassan mindent megváltozott, tulajdonképpen már nincs is több tanú, szemlélő, aki másként beszélne, mint Szimeoni akarja. Csak Ő! Egyes egyedül Ő, aki köti az ebet a karóhoz, aki ágál, aki ellene van. A jó Isten tudja miféle emberek ezek, itt senki sem érti meg őt.

- Ötvenezer. - Szimeoni felállt, karba fonta a kezét és merően bámulta a volt bányászt.

- Ne tessék engemet...

- Hatvanezer. Most bejön a főrendőrhöz és vall. És még ötezer a költségeire. Tisztító vagy egy új cipő. Ez a legutolsó ajánlatom. Adómentesen, zsebből, úri módon!

Nagy Imre két kézzel tartotta a fejét, ólom nehéznek érezte, le akart szakadni. Ujjai alatt lüktetett halántéka, szaporán szedte a levegő, szíve a torkában vert. Ajka kicserepesedett.

Szimeoni az órájára pillantott.

- Na, nézze csak. Az idő - pénz! Lassan mennünk kell! Profi üzletember vagyok, látom és átérzem a vívódását. Legyen baráti százezer. Egy összegben, most, zsebből. És örökre elfelejtjük egymást.

- De az igazságot nem lehet...

- Tudom, barátom. "Az igazságot nem lehet megváltoztatni!" Mondotta volt. Mérhetetlen baromság! Mindent meg lehet változtatni...És meg is kell! De nézzük Magát... Becsületes ember. Mindig is az volt. A fizetését, szalag szerint adta haza. Nem rúgott ki a hámból. Egész életében a zöld lámpánál haladt át az úttesten... Igaz?

- Igen.

- Lement a föld alá és harminc év múltán bukkant fel újra. Maga nem született újjá, nem változott. És most csodálkozva pislog, mert a világ megváltozott. Minden alakul, formálódik. Ami tegnap zöld volt, ma piros. Ami tegnap "nem"-et jelentett, az holnap "igen"-t! Az adott szó érvényét veszti. A leírt szerződés - vécépapír... Mit akar az igazsággal? Galambos a tepsiben fekszik. Felboncolják, bűncselekmény nem történt, el lehet temetni. Az örökösök széttépik egymást. Aki eddig le se szarta, egy pohár vizet nem adott neki, az tartja a markát a vagyonáért. Ékszerész volt, arany, ezüst, egy szép műhely... Mit árt neki maga, a felszínre jött egykori vakondok, ha áthelyezi a tetemét a medencéből a csónakázó tóba? És mit használ önmagának, a kedves feleségének ugyanez? Ne legyen már ennyire felelőtlen! Nem gondol a jövőjükre?

A volt bányász kezébe temetett arccal ült, a vietnami papucsba bujtatott lábát bámulta, és a fenyegető jövőre gondolt. Olyasmi lehet, mint a sújtólég! Mindig tartani lehet tőle, bekövetkezhet és ha egyszer itt van, halálos! Nem lehet menekülni előle! Felnézett Szimeoni úrra. Szemében egy halálra sebzett, tőrbe csalt, védtelen állat kiszolgáltatottsága ült.

A bajuszos, erősen kopaszodó rendőrön nem lehetett látni, hogy verset ír, hallgatag és figyelmes volt, lekopogta írógépén a vallomást, aláíratta és kezet fogott mindkettejükkel. A vonaton a volt bányász egyszerre két üveg sört kért ki, az elsőt egy slukkra itta meg, a másodikat beosztotta, kortyonként iszogatta, majdnem egészen Budapestig, az átszállásig, kitartott. Büszke volt magára, ezt a témát megint jól "lerendezte". Hiába, talpraesett ember. Halad a korral.

Ötéves érettségi találkozójukat a Népliget melletti olcsó étteremben tartották, a hajdani Néprajzi Múzeum szomszédságában. Mágori pacalt rendelt. Roskó Gyurka mellé ültették, mert a hajdani padtársak ragaszkodtak egymáshoz, de a vörös Weimper nem érkezett meg. Jobbjára Jenci került. Vértesi Jenő rendkívül elegáns volt, belvárosi ügyvéd lett belőle, egy kreol bombázót hozott magával, akinek a csuklópántja többet érhetett, mint Mágori dédelgetett egyetlen kincse, a számítógép. A fiúk hangosan kiabáltak, felelevenítették az osztály híres történeteit, körülrajongták a két szem lányt, akik velük egy osztályba jártak és most kissé elhízva, megilletődötten ültek a helyükön, itatták a kortalan, playboy kinézetű osztályfőnököt, aki fiatal feleségét hozta el. Amikor kitört a tánc, mindenki a bombázóval akarta ropni, tiszteletből azonban előre engedték az egykori "ofőt", aki rátapadt a nőre, húzta-vonta s időnként Vértesi Jenőre pillantott.

Roskó komoly fiú volt, nem vett részt az általános örömujjongásban, szerényen, illemtudóan hencegett, elég sokra vitte, felsorolta négy gyerekét, szerzett javait (egy Opel Kadet, nyaraló Balatonfenyvesen, saját házikó, igaz, nem túl nagy), majd hosszan Mágori szemébe nézett. "Egyébként fogadd részvétem!" És megrázta a kezét.

- Kösz. Miért? - Roskó fájdalmasan húzta el a száját. - Hát az apád miatt... Tudod, ott vettük a házat, ahol a Jenciék laknak, Palotán... A Közértben hallottam, hogy meghalt... Már el is temették... Egy jó hónapja. Nem is tudtad?

Mágori riadt képet vágott. Váratlanul érte a csapás. Furcsa hideget érzett, megijedt. Vizelnie kellett.

- Nem. Nem tudtam. - Kiment a mosdóba, becsukta az ajtót, a társaság ordítozása szűrten hallatszott. "Azért a kurva anyját a Nyuszkó néninek! Felhívhatott volna. Parte cédulát küldhetett volna. Mégis az apám volt! Az apám..."

Fájt a papa halála, rettenetesen fájt. Hiába távolodtak el, az egyetlen élő hozzátartozója volt. Akit annyiszor látott borotválkozni. Arcvize illatát az orrában érezte. Aki motorján hordta a Fradi meccsre. Aki úszni és horgászni tanította. Aki kiszedte fejéből a kullancsot. Aki ágya mellett ült, amikor skarlátot kapott és hetekig mozdulnia sem volt szabad, mert a betegség ráment a szívére. Akihez tartozott. És aki érettségi előtt egy héttel, megütötte. A pofon után nem találkoztak többé, de kapott tőle egy levelet. Mágori semmit sem örökölt, csak a büszke makacsságot. A levelet nem bontotta fel, olvasatlanul dobta ki.

Következő vasárnap elment az Rákospalotai temetőbe és kereste Mágori Tivadar sírját. A temető irodájában nem tudtak ilyen nevű elhunytról, felsorolták, Palotán kívül még hol mindenhol lehet, Pesten a két hatalmas köztemetőben, Pomázon, ahová Nyuszkó néni való, (lehet, hogy ott temettette el, közös sírhelyet vásárolván, manapság gyakori ez a temetkezési forma, a sírkőre az élő hozzátartozó olykor a saját nevét is rávéseti), de elvitethette bárhová Pest megyében. Hamvaszthatta, berakták egy kolumbáriumba, annak a helyét magától sohasem találhat meg!

És nem is akadt a sírjára. Keményen meggyászolta. Halottak Napján gyertyát gyújtott és sokáig rá gondolt. Felidézte hangját, arcát, oldalt elválasztott, mindig gondosan fésült haját. Egyetlen fényképe volt Róla, a motorbicikli (250-es Pannónia) mellett áll, büszkén mered a lencsébe. A nyeregben Nyuszkó néni, bukósisakosan, előre szegezett, akaratos állal.

Kisfiát Róla nevezte el, ezzel az akaratával nagy vihart keltve új családjában. Felesége, anyósáék, sőt sógorai megpróbálták lebeszélni a Tivadar névről, mondván, ma ez a keresztnév elavult, kiröhögteti a saját kisfiát, örökös csúfolódásnak teszi ki. Mágori nem tágított. Tivadar gőgicsélt és rúgott pelenka nadrágjában, gyakorta követelte az etetést. Mintha hasonlított volna a papára... A fényképet nézegetve tekintete minduntalan Nyuszkó néni arcára tévedt. Édes, fiatal, hosszú szempillájú, igéző női arc. Valósággal megbabonázta a papát.

Nyuszkó néni egyébként, ha nem fényképezték, vastag szemüveget, akaratos, előreugró állat és jellegzetes kontyot viselt, mely az évek során feketéből szürkülővé, őszessé majd fehérré változott. Bájos, pentyegő hangú, halk szavú, finom teremtés volt. Sokat kérdezett, a választ türelmesen hallgatta végig, gyakran mosolygott. Ilyenkor akaratos állkapcsa előre szegeződött, tepsi alakot öltött.

"A papádat muszáj megregulázni, különben elkanászodik!" - hajtogatta elégedetten. Mágori kisfiú volt. A véleményére senki sem volt kíváncsi.

A nénit tiszta szívéből utálta. Elvitte az apját az anyja mellől, Majakovszkij utcai régi, magas lakásukból eltűntek a papa holmijai, ruhái és eltűnt a cselédszobából a "műhelye", a motorbicikli alkatrészek, szerszámok, zsírok és olajok izgalmas szagú halmaza.

- Kimásztam a szarból, és beleléptem egy újabb kupacba! - mondogatta a papa a Fradi meccs kezdete előtt, köpködve a tökmagot. Izgatottan várta, mikor fúj sípjába a bíró. Mágori nem értette lemondó mondókáját. Nem ilyennek ismerte! Azelőtt piacfelügyelőként dolgozott, magas, szikár férfi, hófehér köpenyben, csizmában. Kérlelhetetlenül elbánt a simlisekkel. Amelyik árus nem váltott jegyet, rossz mérleget használt, vagy csalt az árakkal, repült a piacról. Kemény szavakat használt, de igazságos volt.

Elkezdődött a meccs, félszemmel a papát leste, aki kesernyésen mosolygott, már nem is kiabált, tekintete követte a játékosokat. Félidőben a papa mindenfélét összevásárolt neki, pirított tökmagot, pattogatott kukoricát, rágógumit, similabdát, átadott egy kisimított ötven forintost (barna hasút, finom illatút). Egyfolytában bagózott, majd két rágógumit kapott be egyszerre, nehogy Nyuszkó néni megérezze rajta a cigaretta szagát... Palotára visszatérve ajándékait el kellett dugni, nehogy Nyuszkó néni meglássa. Kisvártatva eladatta a papával a motorbiciklit, ekkor véget ért a meccsre járkálás és a heti ötvenes korszaka.

Nyuszkó néni örökösen elégedetlenkedett munkájával, pedig a papa erejét megfeszítve dolgozott az üzletben, mindig az alagsorban. Mintha egy óceánjárón teljesítene szolgálatot, de a fedélzetre még véletlenül se tehetné be a lábát. A "szép üzlet" egy Kifőzde volt és Muskátli névre "hallgatott". Az üzlet az idők során Kisvendéglővé, majd Étteremmé előkelősödött.

A papa áruért loholt, szállított, cipekedett, krumplit pucolt, pacalt áztatott, birkát faggyúzott, tyúkot belezett, feltört "egy tálca tojást" a fagylalthoz, járatta a keverőgépet, "bezöldségelte" a háromféle levest, mosta, tisztította a főzőedényeket. Nyuszkó néni mégis napról-napra elégedetlenebb lett, azt hajtogatta, a papa azért teszi a dolgát ennyire rosszul, mert meg akarja ölni. Tudja, mennyire szívén viseli, hogy "jól menjenek a dolgok", miután azonban a dolgok rosszul, sőt, a papa hibájából egyre rosszabbul mennek, nyilvánvaló, hogy ebbe előbb-utóbb, mint aggódó tulajdonos, belehal... Közölte vele: "itt úgyis minden a lányomé lesz, ne akarj elpusztítani! Kár a fáradtságért!"

A papa sosem panaszkodott, fáradtan ült Nyuszkó néni Palotai háza emeletén, tekintete a távolba révedt. Mágori tízévesen járt először a házban, biciklivel kerekezett oda a Majakovszkij utcából. A papa kivitte a teraszra, körbe pillantott. "Mit szólsz, milyen villában lakom?" Éhesen ücsörögtek az emeleten. A vasárnapi ebéddel sohasem lakhatott jól, mert amikor kivette - udvariasságból - a legkisebb rántott szeletet, Nyuszkó néni sipító fejhangon kiabálni kezdett a papának: "Vidd ki a tálat, mire vársz! Látod, hogy nem kér többet! VIDD MÁR KI! VIDD KI, VIDD KI!"

Anyja folyton énekelt. "Hófehér fogáról gyöngyöző dal fakadt..." Hajnali háromkor keltek, standjuk volt a Halleren, gyümölcs-zöldség. Hajnali negyedötkor az ősöreg Wartburggal a nagykereskedőhöz pöfögtek, Mágori félálomban pakolta meg a kocsit. Rekeszek, ládák, tök, dinnye, répahegyek. Anyja örökösen alkudozott, minden tételnél megpróbálta becsapni a kereskedőt, ez többnyire sikerült, amikor nem, akkor a kövér, büdös gyomorszagot árasztó férfi mosdatlan szavakkal szidta, pocskondiázta. Anyja nevetett.

Dalban válaszolt. "Lesz Maga juszt is az enyém!" Mágori neki akart ugrani a kereskedőnek. A vita hevében olykor eltűntek a raktárnak használt kamrában. A kereskedő ránevetett a fiúra és magukra húzta az ajtót. Az elszámoláskor anyja tüntetően kivett a kereskedő kezéből néhány vörös hasú százast. Amikor a piacra értek és, kirakták az árut, anyja vödör vizet zúdított a savanyú káposztára (ettől súlyosabb lett) Mágori elpanaszolta a papa sanyarú sorsát. Anyja kárörvendően bólogatott: "Úgy kell a szarházinak! Megérdemli a sorsát! Szerencséd, hogy velem maradtál! Így még lehet belőled valaki..." Kifényesítette az almákat, énekelt. "Fekete hajú, kis gimnazista voltál..."

Tizenhat éves korára tökéletesen megtanult "zsebtolvajul", ujjai oly művészi tökéllyel kotorásztak idegen női szatyrokban, válltáskákban, akár egy zongorista, a piacon ő lett az "Itt a piros, hol a piros?" bajnoka, ekkoriban avatta a szerelembe egy festett hajú vén kofa kocsija hátsó ülésén, és ez időben esett meg, hogy a haverok berúgatták császárkörtével és két napig okádott. Ezzel nagyjából tudott is mindent, amire egy férfiúnak az életben szüksége lehet. Tizenhat éves koráig senki sem hívta Pistinek. Viszont jó hírű gimnáziumba járhatott, Zugló elegáns negyedében.

Anyja váratlanul halt meg. Valahol felfedezett a testén egy csomót, három hónapon belül az önkormányzat eltemettette. Mágori egyedül maradt a lakásban. Az iskola mellett rengeteg gürcölt a piacon, zsákot cipelt, targoncát tolt, meszelt, festett, mikor mi adódott. A kofák, árusok szívesen foglalkoztatták a "Mágori Manci fiát". Eladta a Wartburgot, lett egy kevéske pénze. Keveset aludt, örökösen hullafáradt volt. Mivel a matek volt az erőssége, különórákat adott osztálytársainak, Roskónak, a vörös Weimpernek és Vértesi Jenőnek, a legyőzhetetlen gombfoci-bajnoknak. Osztálytársai szülei fizettek a különórákért.

Hétvégén kikerekezett Palotára, Nyuszkó néni lágy fuvola-hangon duruzsolta a fülébe, adja el a zuglói kétszobás lakást neki, a lakás éppen jó lesz egyetemista lányának, Zsófikának.

Mágori erre nem volt hajlandó, ettől kezdve egyre jobban ellehetetlenültek hétvégéi. Nyuszkó néni leplezetlen ellenségeskedésbe kezdett, hol a papát, hol őt szidta, ("mihaszna ingyenélők"), már nem mehettek fel az emeleti szobába, előbb a földszinten terített, majd a szuterénben. Az ablakban a kertben közlekedők lábát láthatták. Amikor a füvet locsolták, a víz becsapott az apró helyiségbe, eláztatta az újságokat, könyveket. (Habár a könyvek megritkultak, Nyuszkó néni nem engedte, hogy könyvekre dobja ki a drága pénzét, "minek annyi hülyeséget összeolvasni?") A papa egyre fásultabb és szelídebb lett, egyre engedelmesebb. Mágori hívta a papát, hagyja a fenébe a palotai úri életet, jöjjön haza a Majakovszkij (újabban Király) utcába, jól meglesznek ők ketten, a papa visszamehet piacfelügyelőnek. Ott annyit cigarettázhat, amennyit csak akar. A papa a szűk ablakon a kertet bámulta. "Legjobban az a rohadt bagó hiányzik..." Odafent a füvet nyírták, arcába fröccsent az apróra zúzott fűmorzsalék, amit a gép maga mögé vágott. Letörölte és legyintett.

Egy májusvégi délután a négy cimbora a Liget felé tartott. Vészesen közelgett az érettségi. Mágori betéve tudta az összes tételt, konzultációkat tartott, megpróbálta rábeszélni őket, hagyják azt a régi puskázós-vécétartályos vizsgamódszert, azzal csak bukni lehet. Tanulják meg valamennyit és nem kell izgulni.

A Damjanich utcán egy tábla közeledett, emberi lábakon. Téglalap alakú, élénk színű tábla volt, jókora malacfej a bal felső sarokban. Virító, piros betűk: "Vadat, halat s mi jó falat... MUSKÁTLI ÉTTEREM!" Pontos cím. A tábla a papára volt akasztva, vállán heveder fogta össze a tábla két oldalát, csupán feje magaslott a táblák felett.

Mágori behunyta a szemét, szerette volna, ha megnyílik a föld és elsüllyed. Aztán kinyitotta. Osztálytársai guvadt szemmel bámulták a látványt. Ekkor a papa elmosolyodott. "Szerbusz, fiam!" - mondta és kacsintott.

Sóhajtott és bemutatta a barátait. "Az édesapám" - bökött fejével a papára, maga sem tudta miért szólította így. Az "édesapám" szót még soha sem használta. A papa a táblák miatt nem tudott kezet nyújtani, biccentett, körbe fordult, hogy láthassák a hátsó oldalt is, "Olcsó árak! Házi koszt! Előfizetés! Diákoknak - kedvezmény!" Roskó találta fel magát legelébb, füstölgő cigarettájáról meggyújtott egy másikat és a papának nyújtotta. Mivel kezei továbbra sem voltak használhatóak, finoman a szájába helyezte. A papa vidáman füstölt.

Vértesi Jenőnél mindig volt egy elegáns szelence, "célzóvízzel". Elővarázsolva a finom fémtartót, megkínálta a papát. "Ír whisky. Szabad egy kortyot?" A papa bólintott, Vértesi Jenő erre ajkához tartotta a szelencét. A papa behunyt szemmel, élvezkedve kortyolt. Aztán biccentett. "Megyek. Késő van. Vasárnap jössz?" Mágori intett, persze. Weimper megkérdezte: "Hogy száll fel a villamosra ezekkel a táblákkal?" A papa fáradtan mosolygott. "Sehogy. Gyalog megyek." Mágori értetlenkedve bámult rá, innen Rákospalota minimum nyolc-tíz kilométer.

Június első vasárnapján ebéd előtt hatalmas veszekedés zajlott a szuterénben, Mágori már a kertből hallotta. Nyuszkó néni szabotálással vádolta a papát, a kétnapos marhapörkölt maradékot nem rakta a hűtőbe és megbüdösödött! Pedig abból húsz-húsz adag príma fasírtot és rakott kelt készíthettek volna. Szerinte a papa direkt csinálta, "nem a Te pénzed, mit törődsz vele..." - sikoltotta. "Csak a bajnak vettelek ide! Hagytalak volna a mocsokban! Az volt a hozzád való... nem egy magamfajta... akinek gyerekszobája volt... Táncversenyt is nyertem! ... Senki voltál, és az is maradtál!"

A papa szótlanul tűrte a szóáradatot, Nyuszkó néni édes, dallamos hangocskája egyfolytában szitkokat fuvolázott, és amikor Mágori betoppant, a néni azonos hangerővel folytatta, mintha észre sem vette volna a fiút. "Kártevő! Szabotőr! Nincs becsülete nála a más munkájának! Megállj! Mámától külön kasszán leszünk!" Szája tepsiszerű táskaféleséget formázott, még mindig szép, formás, selyem harisnyába bujtatott lábacskájával toppantott, sőt rúgott. Anatómiailag pontosan, legérzékenyebb pontján, sípcsonton rúgta a papát. A papa felkapta a lábát, fél lábon ugrált, jajgatott.

Mágori erre alaposan kipakolt, Nyuszkó nénit undorító szipirtyónak nevezte, mesebeli Mostohának, kapzsi vén kurvának. A papa felkelt és ledörgölt egy pofont Mágorinak. Nyuszkó néni sírt, eltakarta szemecskéit, könnyeit patyolat zsebkendőjébe csorgatta.

- Az én feleségem tiszteletet érdemel! - kiabálta a papa fél lábon egyensúlyozva. - Az Ő házában senki se merészeljen ilyen hangon beszélni vele! Aki a főztjét eszi, attól elvárom az udvariasságot! Akinek nem tetszik... annak nem kötelező idejönni!

A Mágoriak büszke népek voltak. Egy Mágorit nem lehet pofon vágni. A papa le volt írva.

Hat év telt el, Mágori megtartotta a lakást, éjszakánként vagont rakodott, trógerolt a piacon, elvégezte a technikusi iskolát, tévé- és videó szerelő lett. Mágikusan vonzotta az elektronika, az elsők között vett számítógépet, CD-t, zsinór nélküli telefont, Hifit. A papánál nem jelentkezett, nem is telefonált, ők se hívták. A háta borsózott, ha Nyuszkó nénire gondolt.

Rákapott a szerencsejátékra, kezdetben amatőr szinten, később tudományos alapon. Mindig jó matekos volt, kacérkodott az elméleti matematikával. Minden tudását a lottóra fordította. Számítógépre vitte az elmúlt évek eredményeit, húzásait, valószínűség számításba kezdett, kizárva a már kihúzott számokat, a többször kihúzottakat, kulcsokat vásárolt és tanulmányozott, később maga is szerkesztett párat. Nyertes akart lenni! Komoly, milliós nyereményt bezsebelő, (lehetőleg) egyedüli nyertes! A második évben négyese volt, igaz, akkor több mint negyvenen érték el ezt a találatot, keveset fizettek érte, de mégis... Négyese lett! Saját számításai alapján!

Lázas, tevékeny évek voltak, sokat dolgozott, jól keresett, akkoriban szinte minden lakásban működött tévé, némelyikben kettő-három is, mind többen kaptak rá a videózásra. A gép, ha működik, idővel el is romlik. Jó szerelőre mindig szükség van!

A tízéves érettségi találkozóra nem akart elmenni, a lottó feladása előtti napra esett s ilyenkor egész éjszaka a számítógép előtt ült. Kollégáival közösen játszottak, komolyabb pénzzel. Munkatársai vakon hittek Mágori megszállottságában, főként, mióta a számmágiával is próbálkozott. Heti húszezret dobtak össze, bár Görög Pali, az örök pesszimista megjegyezte: "Így nem lehet nyerni! Háziasszonyok nyernek meg analfabéták, vak tippekkel..." Ettől függetlenül ő is beadta a maga részét. Mágori saját szakállára tervezte meg a játszandó számokat, állította össze a kombinációkat. Kétségtelenül, voltak megérzései, olykor álmodott és az abban megjelenő számokat mindig fontosnak tartotta. Kivált, mióta százmillión felüli nyereményekkel kecsegtetett az ötös.

Csütörtök délután volt, fél hat, az őrület órája. Bekészítette a feketés termoszt, két vajas kiflit, több üveg ásványvizet, a telefont kirakta a másik szobába és becsukta magára az ajtót.

Általában péntek reggelig küzdött, olykor az utolsó pillanatban változtatva meg, nehezen kialakított számoszlopait, ha "spurija volt", változtatnia kellett! Megérzés és egzakt matematika! Egyszer megérinti a siker!

A család nyaralt. A csütörtök semmi jóval nem kecsegtetett, már kora reggel előre vetítette árnyékát a pech. Sorozatosan üldözte a balszerencse. Borotválkozás közben elvágta az arcát és nem találta a timsót. Ezalatt felrobbant a kávéfőző, telefröcskölve a falat, a konyhaszekrényt, a padlót. A Káeftében azzal a hírrel fogadták, hogy valaki "felnyomta" a céget, mert tudakozós üzenetrögzítőjüket "180.- Ft + ÁFA" díjszabással üzemeltették. Kértek ugyan engedélyt, de amíg megkapták, így számláztak. Köröm pörköltet ebédelt, a vöröslő zsírban úszó csontok kiröpültek a tányérból, rá az ingére, nyakkendőjére, nadrágjára.

Arcizma se rezdült. Bontakozgatott, alakulgatott benne egy elképzelés: a következő húzáson két szám lesz 12 alatt! És ez óriási lehetőség! Erre alapíthatja 25. heti számaikat. (Ebből nyilvánvalóan egyik a 4-es, hiszen a számmágia szerint a hét száma a 4-es! Nem kihagyható!)

Halványan rezgett benne az érettségi találkozó, amikor a meghívót kapta, visszajelentkezett, de azóta tíz nap telt el. Ki fogják bírni nélküle.

Bizseregtek az ujjai, valósággal zsongtak benne a számok, mire végre-valahára hazaért az üres lakásba és bevetette magát a számítógép elé. Nemrégen szerzett valahonnan egy "sorsolási softwert", installálta és váratlanul keményen kezdett hinni benne. Tízszer megcsinálja a kilencven számból való kiválasztásra és ha ugyanazt a számot legalább háromszor választja ki a gép, akkor hinnie kell benne!

Kihúzta a telefont, ivott egy nagy pohár kávét és neki látott. A 4-es és a 3-as volt a két alapszáma. Kíváncsian várta a sorsolási program számát. Tizenhatszor futatta le egymás után. A 41-es kétszer jött ki! "Ha megint kijön, három számom van!" Számolatlanul teltek az órák, besötétedett. Akkor beütött a ménkű: lefagyott a gép.

Mágori döbbenten ült a monitor előtt, zsibbadtan dörzsölte állát, tudta, vége. Ember vissza nem hozza a számait, oszlopait. Felhívhatja Görög Palit, ő igazán mindent tud, amit a témáról tudni érdemes, de a lefagyás rosszabb mint a vírus. Ezzel Ő sem tud mit kezdeni. Értetlenül állt fel. Nem kezdi újra. Holnap bemegy és feladja a számokat, fejből, ahogy jön. Kész. Ez a hét elment. Csöngettek. Vége. Ende. Hónapok munkája ment kárba, az adatokat nem mentette floppyra.

Csüggedten majszolt egy szem kekszet, felesége apró adagokban lefagyasztotta az ételt, de nem volt kedve melegíteni. Leheveredett, bámulta a mennyezetet. Ezen a héten ötszázhúsz milliót lehetett volna nyerni... Jó, lehet, nem nyertek volna. És ha mégis?

Ebben a pillanatban nagyon hiányzott a felesége. A kisfia. A kifogyhatatlan kérdéseivel. A hintőpor-, babaolaj illatával. A fal felé fordult, aludni próbált. Az álom messzire elkerülte, fel volt spannolva. Mindig felpörög, ha leül "kitalálni a számokat". A monitor kék fénnyel villogó ablaka közönyösen bámult rá a sötétülő szobában.

A villamos a Népligeti étterem közelében állt meg. Két srác beszélgetett a bejáratnál, éppen lekezelt velük, amikor hatalmas BMW érkezett, Vértesi Jenő szállt ki belőle, a sztárügyvéd. Alaposan meghízott, homloka hátracsúszott. Fürgén kerülte meg a kocsit, kinyitotta az ajtót egy nő előtt. Mintha a Vasorrú Bába maga szállt volna ki az autóból. Magas, hatalmas orrot, régies kontyot és telitalpú szandált viselő nő hunyorgott a fényes világításban. Jenő gyengéden belekarolt és bemutatta.

- A feleségem! Most jöttünk a nászútról. Imádom! Eddig nem is képzeltem, hogy ilyen a szerelem...

Mágori elképedten állt. A nő keze nyirkos volt és hideg. Formátlan és lapos, akár egy piszkafa, amelybe két vékony pálcika-lábat illesztettek. Reszelős hangon motyogott valami üdvözlésfélét és elindult az étterem felé. Jenő boldogan mosolygott, fürgén iramodott asszonykája után. Pillanatra megtorpant.

- Találkoztam apáddal a postán. Egész jól néz ki!

Mágori fintort vágott.

- Bocs, kivel találkoztál?... Az apám öt éve meghalt...

Jenő megfordult, visszalépett Mágori elé, egészen közelről nézett a képébe, szelíden formázta a szavakat, akárha egy elmebeteggel beszélne.

- Apafej, színjózan vagyok! Apáddal beszéltem a Postán. Levelet és pénzt adott fel! Tudom, ki Ő! Ismerem! Azt mondta, ez a büdös Pisti teljesen eltűnt... Miért nem látogatod meg egyszer?

Szélütötten állt az étterem előtt, a többiek lármásan vonultak be. Egyszerűen nem voltak gondolatai. Gépiesen nézett közül. A Népliget fái sötéten várták az éjszakát, néhány bizonytalan mozgású kocsi tanuló-vezető araszolt a keskeny utakon, tolatott, fordult, keringett.

"Él? Ez lehetséges?" Elindult. Fogalma se volt hová, merre, ment, vitték a lábai. Piros telefonfülke magasodott előtte. Bedugta a telefonkártyát. Tárcsázott. Ő vette fel. Ő! A papa! Rekedten hallózott.

- Pisti vagyok. Mágori István! - elszorult a torka, alig kapott levegőt.

- Szerbusz. Én a Tivadar. Az apád.

- Papa én... Papa nem akarom, hogy azt hidd... Több mint öt éve...

- Mindig tudtam, hogy a fiam nem fog elfelejteni... Ezt nem bírnám ki...

- Fogok egy taxit és kimegyek hozzátok! Annyi mindenről kellene beszélnünk...

- Jó, de ne most! - mintha elbizonytalanodott volna a hangja, mintha szándékosan lehalkítva beszélt volna tovább. - Minden nap 10 és 12 között, Újpalotán járok, ott a benzinkút közelében... tudod a térdem már nagyon nem bírja... Holnap gyere ki!

- Szendvics? Még mindig? Ennyi éve?"

- Már nem tudok sokat járni. Fájnak a lábaim. Nehezek a táblák. Kell a pénz. Külön kasszán vagyunk, tudod... "Ristorante" lettünk... Most le kell tennem. Tudod milyen a Nyuszkó? Nem akarok veszekedést. Akkor holnap!

Gyalog ballagott haza a Király (Majakovszkij) utcába. Majdnem elbőgte magát. Beszél Görög Palival, vékony alumíniumból csináltat táblákat, falemez borítással. Húsz deka az egész! Lyukat vágat előre, hogy a papa kidughassa rajta a kezét! És még azt hitte, ostoba, kellemetlen, balszerencsés napja van! Fütyülni kezdett, nehogy örömében sírva fakadjon.

- Huszonhatoska! Schnábel Dezső kórház, teherporta! Éjfél előtt tíz perccel! Pontos légy!

- Azt se tudom, hol van! Küldj valaki mást!

- Ne baromkodj, apukám! - Évike felkacagott. - Ott állsz a tizenhat kerületben! A nagytemplom mögött van! Bocsika, dolgom van!

Gyuri nagyon fiatal volt, nagyon kezdő és nagyon tartott az éjszakától. Legjobban mégis a sötétben való bolyongást utálta, a kivilágítatlan házakat, olvashatatlan utcatáblákat, az üresjáratokat. Ettől függetlenül a Mercedes pontban tizenegy ötvenkor lefékezett a kórház teherportája előtt.

A kapuban, köpenyes portás állt és egy magas, vékony, ballont és kalapot viselő férfi. A férfi szemébe húzta kalapját s kissé tétova léptekkel sietett a kocsi felé. Kezében tömött, fekete sporttáska. Szó nélkül siklott a hátsó ülésre. "Apolló bár! Király utca!"

Gyuri a tükörben figyelte utasát, aki levette kalapját és legyezni kezdte arcát. Az ismert színész volt, Kászonyi Viktor. Számtalan filmben látta, a tévében mint nevettetőt, sőt az Operettben is, mint kissé idősecske bonvivánt. Vívódott, felismerje vagy maradjon tartózkodóan hűvös. Borravaló szempontjából talán az elegáns távolságtartás a célravezetőbb, mégis beszólt.

- Sok filmben láttam ám művész urat. A szüleim is imádják... Volt egy filmje... a törökök beásták a földbe, csak a feje látszott ki. Baromian szenvedett... Akkoriban olyan szerettem volna lenni, mint Ön. Szenvedő magyar vitéz...

Kászonyi az utat figyelte, biccentett. A gyenge forgalomban hamar beértek a belvárosba. Éjszaka szép a körút, világvárosi. Színes fények, mozgó neonok. Frissen festett házak. Az Apolló bár nagy reklám táblája; egy mélyen dekoltált villany-nő táncolt és vetkőzött a magasban.

- Jöjjön be velem - mondta Kászonyi, kinyitva az ajtót. - Mindent fizetek, oké?

Az ellentengernagy-egyenruhás portás tisztelgett, a ruhatárosnő kilépett a pult mögül, de Kászonyi csak intett és széthúzta a függönyt.

Meglepően sokan voltak a bárban, az asztalokon vörös lámpácskák világítottak, az emelvényen egy szőke nő olaszul énekelt. Érezhetően gondja volt a kiejtéssel, de a dallam tisztán szólt.

A színész a bárpulthoz vonult. "Whisky, jéggel", biccentett a mixernőnek és Gyurira nézett. "Cola, jég nélkül", mondta a sofőr és felült a magas bárszékre.

Meglepetten vette észre, Kászonyi pizsamát visel a ballonja alatt, és erről senki sem vesz tudomást. Két lány ült a pultnál, a színész közéjük lépett. Éjszakai lányok voltak, erősen kifestve, kihívó pillantással cigarettáztak. Bőrükön nyomot hagyott az éjszaka, az ital és a szakma.

- Téged meg elveszlek feleségül - mondta szárazon Kászonyi a magasabbik, szőke lánynak és őszinte rajongással pillantott rá. - Már százszor mondtam.

A szőke lány belekortyolt italába. Erősen szemezett a közeli asztalnál ülő kapatos, disznófejű férfival, aki felemelte poharát és meglengette a lány felé.

- Kopj le, Viktor bácsi. Ha valami "konkrétot" akarsz, benne vagyok! - mondta és jelzett a disznófejűnek. A levegőbe írta: dollár! - De nem most! A szenátor kiszúrt magának...

- Neked mindenki "szenátor"...

Elegáns, hullámos hajú férfi került elő, igazi tisztelettel üdvözölte Kászonyit, kétoldalt megcsókolta az arcát. "Szendvics? Virsli? Mindjárt kész a bableves!" A színész a fejét csóválta. A hullámos hajú odaszólt a mixernőnek: "A művész úr a ház vendége!"

- Meg van pacsizva? Mindenki tud mindent? - kérdezte a színész.

- Hogyne. Természetes. A gyerekek megtisztelve érzik magukat! Parancsolj, velem fáradni. Hozd magaddal a... - a pultra nyúlt, szakavatott mozdulattal felvette a whiskys poharat és előre sietett. Kászonyi utána sántikált. A másik lány, meggyújtatlan cigarettával a szájában Gyuri elé hajolt. "Összehozunk valamit?"

Gyuri vigyorgott, kattogtatta az öngyújtóját.

- Vőlegény vagyok. Huszadikán lesz az esküvőm!

- És mi a gond? Ma tizedike van...

Elsötétült a színpad, a zenekar feldíszített, cicomás bevezető futamokat játszott, majd Kászonyi perdült a dobogóra. Fekete szmokingot viselt, hófehér inget, csokornyakkendővel. A fény a fejére szűkített. Énekelni kezdett:

- "Fogj egy sétapálcát és légy vidám, / Köss a nyakkendődre csokrot, komám, / A gallérod is pepita, és a szíved veri a, / Dixiland ritmusát..."

A zene futott tovább, a színész lekapta cilinderét és szteppelni kezdett. Pontos ritmusban, remek tempóban ment a szám, kiállás, forgás, piruett, mintha össze lettek volna stimmelve a zenekarral, a zene hol kiállt, hol belekapott, a kiállásban a színész sztepp lépései verték a taktust, elhalkulva, felerősödve, az ütemet fel-felgyorsítva. A zenészek láthatóan élvezték az igazi profi előadást, apró improvizációkkal színesítették a számot. A kellő pillanatban elhalkultak, hogy az énekes újra domináns lehessen. Az egész szám, a táncos-énekes produkciója felvillanyozóan hatott a bár közönségére, akárha angyal szállt volna a tó vizére, szárnyaival felpezsdítve a langyos állóvizet.

A vendégek nagy, hangos tapssal honorálták az előadást. A taps ütemessé vált, ha lehet, még erősödött, a szaxofonos - egyben zenekar vezető - jelt adott és a muzsikus csapat halkan hozta vissza a főtémát. A nagy sikerre való tekintettel a színész újra szteppelni kezdett. Nem tűnt fáradtnak, lába önálló életre kelt, cipője kopogta, verte, dalolta, sikongatta az ütemet. Egy váratlan pillanatban intett, a zene kiállt. Óriási, dübörgő taps. Kászonyi hajlongott, jobbra, balra, középen.

Gyuri önfeledt lelkesedéssel verte össze a tenyerét, a kurvák is tapsoltak, igaz, a magasabbik, szőke mellett már ott állt a disznófejű "szenátor" és németül duruzsolt a nő fülébe. Hamarosan megjelent a hullámos hajú tulajdonos és intett a sofőrnek.

Kászonyi ballonban, kalapban, sporttáskájával állt már a Mercedes mellett, várta Gyurit. Szótlanul ült be, némán hajtottak keresztül a városon. A város egyre sötétebb és néptelenebb lett, éjfél után egy óra volt. A tizenhatodik kerületbe érve a színész mozgolódni kezdett, a nagytemplom mellett megállította a kocsit. Kért egy cigarettát. Gyuri szolgálatkészen kattogtatta az öngyújtóját.

- Hülyének tart, mi? - A színész mélyen leszívta a füstöt, letekerte az ablakot és a kórház épületét bámulta. - Tapsot akartam kapni... Tudja maga mit jelent a taps a magamfajtának?... Ópium. És nikotin. És nyerés az ügetőn. És kéj... Nőtől ilyet maga nem kap!...A taps az, hogy óriás vagy!... A legnagyobb! Csodálnak! Százszor is elélvezel... Egyszerre dugtad meg a világ összes nőjét! Gazdagabb vagy mint Rockefeller! Örökké élsz, hiszen...emlékeznek Rád!...Neked tapsoltak! NEKED!... Mennyivel tartozom?

Gyurinak kiszáradt a torka.

- Nyolcezer négyszáz van az órában...

- Kilenc, jó? - A színész a sötétben leszámolta az ezreseket, átadta. - Ma tapsoltak utoljára... Holnap megoperálnak... nem hiszem, hogy megúszom... - Megmarkolta a sofőr vállát.

Gyuri szólni akart, annyi mindent szeretett volna mondani, de mintha egy óriási tenyér szorította volna le a száját. A kocsiban csörgött a rádió. Lehunyt szemmel ücsörgött.

- Huszonhatoska, hol a túróban vagy? Hahaha - nevetett Évike. - Fuvar a Tiamó Bárnál! Odaérsz valaha?...Ha fél éjszaka szunyálsz, felkopik az állad! Hol a szarban voltál?

Kászonyi már eltűnt a teherporta kinyíló ajtajában. Gyuri megnyalta ajkát, száraz volt, akár a tapló. Összehajtogatta a pénzt, begyújtotta a motort. Holnap eljövök és megkérdezem, hogy sikerült a műtét, gondolta. Vagy holnapután. De a héten Újpesten és Csepelen forgolódott, akadt egy fuvar Szlovákiába, nem került erre a környékre. Újságot pedig ritkán olvasott, így elkerülte a figyelmét Kászonyi halálhíre.

- Látom, negyvenhét éves múlt. Elvált. Négy gyermeke van, három anyától. Ezt persze nem pejorative mondom, csak megjegyzem. Tartja a kapcsolatot gyermekeivel?

- Természetesen.

- Jelenlegi élettársától is van gyermeke?

- Sajnos nincs. Ági nem jön hozzám. Nem akar szülni, bár próbálom rábeszélni... Azt hiszem, nincsenek távlati tervei ezen kapcsolaton belül...

- Sokat foglalkozott a hősiesség fogalmával. Miért?

- Mélységesen érdekel. Mindig is érdekelt. Azt hiszem, legjobban egész életemben ez érdekelt...

- Hősnek tartja magát vagy áldozatnak?

- Egyáltalában, mi az, hősnek lenni? Ki a hős? Tudja ezt valaki? Mármint ma, a hétköznapi életben... Egy várvédő kapitány, Szondi György, szabadságharcos, Spartacus, szerintem hős volt. De ma? Hogyan lehet ma hős valaki?

Bartos azon a napon délelőtt irodájában ült és a tegnap kapott kazettát bámulta. Megígérte Áginak, hogy nappal soha sem néz videót, de képtelen volt ellenállni a kísértésnek, La Havre-ből küldte barátja az új felvételeket, szinte reszkető kézzel bontotta fel a vastag borítékot és nyomta a kazettát a gépbe. Pierre ugyanis havi rendszertelenséggel küldözgette az újdonságokat, határidő nélkül, de megbízhatóan.

A kazettán kaszkadőrök szerepeltek, akció közben. A filmfelvétel előtt az illető elmondta egy rövid interjúban, hogyan készült a feladatra, milyen segédeszközök szükségesek a produkció végrehajtásához, hogyan, milyen gyakorlatokkal edzette magát. Bartos egész életében hős szeretett volna lenni, kaszkadőr, de különböző (jelentéktelen) akadályok miatt nem lett az. Fiatal korában szülei akadályozták, apja ordított, anyja kilátásba helyezte öngyilkosságát arra az esetre, ha fiúk megpróbálkozik a dologgal, a legelső, nem túl bonyolult és igen alacsony nehézségi fokú gyakorlaton karját törte. Egy középkorban játszódó filmet forgattak Pilisborosjenőn, Bartosnak többedmagával kellett elvágtatni a kamera előtt. Miközben, oldalról, különféle orvlövészek leszedték a csapatot. Ilyenkor a lóra apró szerkentyűt erősítenek, rádióval kis áramütést idéznek elő, a ló felbukik, mintha lövés érte volna, a lovasnak, a lehető leglátványosabban kell lebukfenceznie a vágtató paripa hátáról.

Bartos százszor is végrehajtott ilyet. Most a forgatáskor, karját törte. Apja torkaszakadtából ordított, megesküdött, ha még egy napot mulaszt a vendéglátó ipari iskolából, saját kezűleg töri el az ép karját, anyja megesküdött, hogy leveti magát a harmadik emeletről. Szavai igazolásául fel is lépett az ablakpárkányra és hosszasan imbolygott a szédítő mélység fölött. Ketten, egyszerre könyörögtek, hogy szálljon le az ablakból, Bartos ezentúl minden idejét és energiáját a piskóták, torták és rétesek, valamint pörköltek és főzelékek elkészítésének fogja szentelni! Apja látványosan kezet fogott fiával, szavát vette és elhajózott. A Landler Jenő tengerjáró hajó főszakácsa lévén, távoli vizek felé vette útját, hogy az utasok és a személyzet mindennapi kosztját megtervezze és megalkossa.

A képernyőn egy Jankl nevű kaszkadőr készülődött, kocsijával le kell zuhannia a hegyoldalról, egyenesen a vízesés közepébe. Igazi hős! Kevés ember létezik, aki ezt képes végrehajtani! Aki vidáman, jókedvűen, sőt boldogan elvállal egy ekkora veszélyt, aki tudja, a legparányibb hiba végzetes lehet! Négy kamerával veszik fel a jelenetet, Jankl nyúlszőrkalapot és ballont viselt, hiszen hasonlítani kell a film főszereplőjéhez, de alatta nyilván sok védőpárna, filc és vatta lehet. Jankl mosolyogva ült be a kocsiba, integetett a filmeseknek és hátra tolatott, hogy nekifusson az ugrásnak.

Bartos kicsi korától kezdve a hősökről szóló könyveket bújta, kezdve Dugonics Titusztól, Dobó Istvánon át Búvár Kundig. Wesselényi Miklóstól Che Gevarráig. Hős volt Winettou, Buffalo Bill és Cook kapitány. Rengeteg ember, csak Bartos Csaba nem, aki lélekben mindig készen állt a hősiességre, de a valóság, a napi megélhetés lehúzta a realitások szürke talajára. A vendéglátó-ipari főiskola elvégzése után maga is tengerre szállt, a Károlyi Mihály-on lett ellátó tiszt, majd a hajó fényesebb korszakában, luxus utazásai idején a kosztért és programért felelős főnök. Hajótörést soha nem szenvedtek, végveszélybe nem kerültek, torpedót nem lőttek ki rájuk. Soha sem kellett az utasokat mentőcsónakba menekíteni és soha nem volt alkalma utolsóként elhagyni a hajót...

A hajó rádiósa Pierre volt, aki óriási fülhallgatókkal fején, bombázó pilótaként terpeszkedett a műszaki felszerelésekkel telezsúfolt kabinjában, Bartosban ő keltette fel a műszaki cikkek iránti érdeklődést. Órákat tudott beszélni a technika fejlődéséről, nála hallott először a zsinór nélküli telefonokról, hallgatott CD-lemezt s lemérhette a különbséget az egyszerű hanghordozó és a lézer lejátszás között. Ott látott és hallott sztereó videózásról, poloskáról, különleges hang- és képrögzítésről. Pierre megszállottja volt a fejlett technikának, valamennyi kikötés alkalmával felújította műszaki könyvtárát, csak és kizárólag folyóiratot, könyvet és új gépezetet vásárolt.

Egy-egy utazás félévnél is tovább tartott és szinte utazásonként mentek tönkre házasságai. Legtovább Éva bírta, az első évben ikreket szült, aztán szerelmes lett egy szárazföldi patkányba. Hat év múlva vezette oltár elé Líviát, aki nem akart gyermeket, de a harmadik elutazásakor teherbe esett és egy gyönyörű kislánnyal ajándékozta meg. Erzsébet fuldoklott a féltékenységtől; bár stewardessként dolgozott, többnyire gazdag utasok között, feltűnően szép, elegáns nő volt, mégis beteges féltékenység gyötörte. Inkognitóban (a légitársaság potyajegyével) utána utazott Ciprusra, hogy "utána nézzen kisded játékainak", s bár a világon semmi gyanúsat nem tapasztalt, még féltékenyebbé vált. A szülés sem csillapította heves érzelmeit, hazaérkezései alkalmával éjszakákon keresztül faggatta a kopaszos, elhízott Bartost, kivel, mit művelt, hány kikötőben van babája, szeretője, kurvája?

Nem volt egy sem. Bartos született monogám létére a hosszú utazás alatt is soros feleségéről ábrándozott. Rossz példaként előtte volt Marton Pali, a másodtiszt. Az elsők között kapta meg az AIDS-et, már 1984-ben iszonyú állapotba került, lázas volt, hasmenéses és hányásos, csonttá-bőrré fogyott, állán jókora, vörös Kaposi-szindróma jelet viselt, a Gibraltári szorosban partra kellett tenni. Ott is halt meg szegény, egy angol közkórházban. Hazaérkezéskor az egész legénység és tisztikar AIDS-tesztet csináltatott.

Erzsébet a volt nejekre is féltékenykedett. Ha Bartos sorra látogatta gyermekeit, éjszaka megint a faggatósdi következett, kivel mit művelt, mit mondott Líviának?

Mit akart tőle Lívia? Furcsa, de Évára nem volt féltékeny, holott Éva volt a legszebb valamennyi felesége közül. Feltehetően Évának hatalmas jó pontot írhatott be, amiért megcsalta és elhagyta Bartost... Róla fel sem tételezte, hogy valaha is az életben, még egyszer férfinak nézze a férjét...

A következő vállas, szőke, markáns férfit van Robelloit-nak hívták, holland kaszkadőr, világhírű. A levegő királya van Robelloit, merevszárnyú gép, vitorlás, helikopter, utasszállító mindegy neki, egyszer kiugrott egy majdnem földet érő utasszállító kinyitott csomagteréből, miközben a gép ismét emelkedni kezdett.

Külön szerencséje a fickónak, hogy hasonlít Robert Redford-ra. Szemét az élet, gondolta Bartos, nem elég, hogy sztár a fiú, válogathat a dollár tízezreket érő megbízatások között, még ez a hasonlóság is... Magától értetődő, hogy Redford minden filmjében szerepelhet, ahol a színész akciózik...

Ágit - Bartos szerint - Erzsébet bujtatta fel, hogy utasként jelentkezzék, akkoriban hatalmas tengeri utazásokat hirdettek, jókora pénzért a Földközi-tengeren. E feltételezést sohasem tisztázták megnyugtatóan, tény azonban, hogy Ági jól ismerte Erzsébetet, Ő is a légitársaság alkalmazásában állt, igaz, földi szolgálatban. Nehezen viselte a tenger megpróbáltatásait, küzdött a gyakori hányingerrel, néha napokig ki se mozdult kabinjából, visszaküldte az ételt, ha feljött a fedélzetre, sápadtan állt a korlátba kapaszkodva és merően bámulta a hullámokat.

Pierre gyakran csatlakozott a lányhoz és franciául beszélgettek. Ez az egy dolog tette valamennyire elviselhetővé Áginak a tengeri betegség állapotát. Bartos felülről, a második szinti luxus osztályról bámult le rájuk és egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ha valaki, hát Pierre célba ér a lánynál...

Még így, ilyen állapotban is szexis volt, fiatal és karcsú. Magas sarkú cipőben imbolygott, rogyadozó (de szép!) lábain, hosszú combja kirajzolódott a nyersselyem szoknya anyagán keresztül. A fiatal tisztek rajongtak érte, a kedvét keresték, versengtek, melyik bálon kivel táncoljon, ajánlgatták a programokat, a vetítéseket, játékokat, kikötés előtt csábtáncot jártak előtte, bízza rájuk a magán-idegenvezetést, ketten barangoljanak az egzotikus városban, másszanak el a romokhoz. Ági szép sorban mindegyikkel elment egy-egy túrára, leszakadva a csoporttól, de a tisztek csalódottan számoltak be a kirándulásról és többé nem hívták. Ági zárkózott és hűvös maradt, semmit sem fogadott el, semmiféle csábításnak sem engedett, érdeklődése kizárólag a látnivalókra és az ismertetés meghallgatására korlátozódott. Partraszállás előtt és után ideje nagy részét Bartos társaságában töltötte, nézte és megfigyelte, hogy készítik fel az asztalokat a nagy vacsorákra, hogyan díszítik a termet lampionnal, szerpentinnel, az aktuális ország jelképeivel, zászlaival, állítólag roppant érdekelte a vendéglátás. Segített megtervezni és kinyomtatni a díszes étlapokat, és valóban jó ötletei akadtak egy-egy jelmondat kifundálására.

Bartos persze keményen tartotta a "három lépés távolságot", részben Erzsébet miatt, részben azért, mert nem akart a haverok előtt nyilvánosan pofára esni...

Míg nem egy viharos éjjel, a ködös Albion Southampton-i kikötőjében, bál után, (amikor Ági kabintársa a csoporttal partra szállt és szállodában aludt), a lány behívta magához egy "búcsú-konyakra" és ott olyan félreérthetetlen, kikerülhetetlen helyzetet teremtett, amit már nem lehetett kihagyni... Bartos persze, kilói dacára, hála a hetek óta tartó utazásnak, meglehetősen kiéhezett és erős volt, elkápráztatta Ágit.

Hajnalban, amikor Bartos észrevétlenül el akart tűnni sikerei (?) színhelyéről, a lány megragadta azt, amire a férfiak a legbüszkébbek, és egyszerűen azt mondta: "Veled akarok élni! És fogok is!" Bartos, ruháját a hasához szorítva, Ági kezének fogásában, döbbenten meredt rá. "A hajókázásnak vége, Bartos!, - folytatta Ági, nyitunk egy csárdát. Vagy valamit. Pénzem is van rá." S elengedte. "Velem?... Pont velem?" Ági a másik oldalára fordult, akár egy elégedett, doromboló macska. Többé válaszra se méltatta.

Ez a huszonhat éves, ártatlan szemű leányka, akár egy dömper, megállíthatatlanul tört előre az élet akadályokkal teli, gátakkal és vizesárokkal tarkított terepén, mobilizálta örökségét és ajánlatot tett az egyik Magyarországra igyekvő sörgyárnak, egy emblémával, lízinggel, mini-sörfőzdével, hideg- és meleg ételekkel pompázó söröző bérlésére és üzemelésére, feltéve ha "frencsájsz"-t is kap hozzá. Kapott. Naiv szemecskéit meregetve odacipelte Bartost, és kitárta előtte a söröző ajtaját.

Jókora, tizenhat asztalos, boxos, széles bárpulttal felszerelt helyiség volt, középütt táncparkett, színes műanyag lámpák, lengőajtós ki- és bejárás a konyhába, külön raktárhelyiség, hűtőkamra és egy kisebb, a hátsó traktusban elhelyezkedő iroda. Az irodában páncélszekrény, számítógép, fax.

Bartos szédelegve ácsorgott az irodában, átsétált a konyhába, sorra megérintette a rozsdamentes lábasokat, üstöket, konyhai gépezeteket, lopva Ágira pislantott, aki mellette téblábolt, mint aki kettőig sem tud számolni. Ha Bartos valamilyen korszerű megoldáson meglepődött, Ági is meg volt lepve. Ha Bartos rosszkedvet színlelve elégedetlenkedett valamivel, például a hűtőt nem találta megfelelőnek, Ági is csóválta a fejét. "Odasózok nekik! Át fogják alakítani! Benne van a szerződésben! Nem küldtek mélyhűtő ládát!"

Vészesen közeledett a söröző megnyitása. Bartos rászállt a műszaki dolgok pótlására, megfelelővé tételére, hozta a Séf urat (szintén a hajón dolgoztak együtt, az öreg már nyugdíjba vonult) és saját elképzelése szerint rendezte be az irodát. A számítógép csak a legkorszerűbb lehetett, nyomtatóval, fax-szal, softwerekkel, játékokkal, zsinóros és zsinór nélküli telefonok, sztereó magnetofon és tévé, két recorder és fenn a magasban kamera, amely biztonsági célokat is hivatott volt szolgálni. A söröző fölött lakást rendeztek be, itt laknak majd Ágival, innen látni akarták a bejáratot, a kiszolgáló helyiséget és az irodát.

Már csak a magánélet rendezése maradt hátra. Bartos képtelen volt Erzsébetnek megvallani Ágit, húzta-vonta a napokat. Ajándékával nagy örömet szerzett Erzsébetnek és a gyereknek, olybá tűnt, minden rendben van a családban. Megjött a papa, a szerető férj. Hazaérkezése után átvette Erzsébet jól kialakított életformáját, a gyerekre Magdi vigyázott, gyakran ott is aludt, Erzsébet visszaállt a Budapest-Athén és a Budapest-Madrid járatra. Gyakran ott is aludt, kivált, ha a gép csak másnap indult vissza. (Ilyen eset természetesen nem fordult elő, csak kivételes esetben, ha a Boing meghibásodott és ott helyben kellett javítani. Bartos úgy tudta, hogy hetente egyszer, - hja, ilyen a menetrend! -, a gép és személyzete Madridban tölti az éjszakát.)

Amikor már túl sokáig élt Ágival önmegtartóztató életet, túl sokszor ugrott fel este fél tízkor, hogy "rohanok haza, Erzsébet gépe most száll le!", Ági egy unalmas, nyári estén, lakása ajtajában elé állt, nefelejcskék, ártatlan szemecskéivel felnézett mackó formátumú kedvesére. "Bartos! Nem vagy egy kicsit túl hülye? A feleséged pont tíz hónapja a kapitány szerelme. A gépük évenként egyszer, ha külföldön "alszik", Erzsébet viszont hetente a kapitánynál... Nem kellene elbeszélgetnetek egy kicsit?" A férfi zavart nevetéssel leplezte zavarát. Lehetetlen, gondolta, hiszen annyira féltékeny. Mióta házasok, üldözi a féltékenységével.... Ági gondolt egy merészet és lefirkantotta egy papírosra a kapitány telefonszámát.

"Legközelebb, ha 'Madridban' éjszakázik a gép, hívd fel ezt a számot. És kérd a feleségedet. Ez a kapitány lakása. Jó éjszakát, kedves..."

- Elégedett az életével? Mindennel, amit elért, a családi státusával, anyagi helyzetével? A söröző kiválóan megy, jól jövedelmez, nagy a forgalom, remekül válogatta össze munkatársait. Jó szakember hírében áll, sokan járnak magukhoz a konyha miatt, magyarok és külföldiek, messze földön híres és méltányolt az étlapjuk.

- Nem. Magammal tökéletesen elégedetlen vagyok! Úgy érzem, mint mindenki, vagy majdnem mindenki: "nem vagyok a helyemen!"

- Ha az annyira áhított foglalkozást, a kaszkadőrséget választhatta volna, és ma keresett személy lenne, aki egyik filmből a másikba száguldozik, ha a mainál sokkal, de sokkal több pénzt keresne mutatványaival, akkor a "helyén lenne?"

- Erre nagyon ostoba választ adhatnék, de Maga nem erre kíváncsi. Sohasem foglalkoztam azzal, mi lenne, ha? Elégedett kizárólag a gyermekeimmel vagyok, egészségesek, értelmesek, azt hiszem, szeretnek. Szerencsés vagyok, bárhogyan, bármilyen viták és veszekedések után szakadt meg az illető házasságom, egyik anya se hergelte vagy bujtogatta ellenem gyermekeimet. Talán abban is szerencsés vagyok, általában elfogadnak és szeretnek az emberek. Nincs haragosom. Ha van is, nem tudok róla... Még egy ló szeretetét is élvezhetem...

- Egy lóét?

- Panni a neve. Kilenc éves. Egyszerű, fuvaros-ló! Tudja, aki húzza a kocsit. A söröző a város és az autópálya találkozásánál fekszik, sok arra az istálló. Panni esténként szabadon bóklászik. Legel. Egyik nap kint állok a söröző előtt, hát odajön, megáll előttem és néz. Gyönyörű, okos szeme van. Mondom neki: "mit innál, aranyom?" Nem felel, csak néz. De merően. Na, gondoltam, akkor meglocsolom egy sörrel. Kihozok egy korsóval, beleöntöm egy vödörbe, odatartom a szája elé... Boldogan szürcsöli ki... Jön a gazdája, egy borzalinó kalapot viselő fuvaros, ki akarja fizetni. Mondom, álljon meg a lakodalmas menet. Ez a pára a ház vendége!... Attól kezdve Panni állandó kuntsaftom lett, esténként, munka után megjelenik, álldigál az ajtó előtt, ha nem veszem észre, valamelyik pincér azonnal szól, "Főnök, megjött az öreglány..." Komolyan mondom, ha egy napon nem jön, hiányzik... Nem hiszi? Kérdezzen meg bárkit! Bolond vagyok? Tudom, hogy azért kell ennyit dumálnom Magával! Nekem most mi a jobb? Ha bolondnak nyilvánít, vagy ha nem?

- Ha bebizonyosodik, hogy képtelen józanul érzékelni a világ jelenségeit. Ha elmeállapota annyira károsodott, hogy nem büntethető...

Aznap, amikor az a három, lezser tartású, baseball ütővel érkező úr belépett a sörözőbe, Bartos Robert Redford kaszkadőrjét nézte videón. Redford megszállott repülőt játszik a filmben. Van Robelloit elképesztő dolgokat művelt egy ősrégi, merevszárnyú géppel, pörgött, forgott a levegőben, dugóhúzót mutatott be, fejjel lefelé haladt, megsturcolta a háztetőket, leszállt, felszállt oly könnyedén, mint egy pille. És persze a filmet úgy fényképezték, mintha Redford ülne a száguldó gép ülésében, mintha ő mutatná be a kunsztokat. A közelképeken a sztár mosolygósnak, kissé fölényesnek és halált megvetőnek látszott. Bőrsapkája a bőréhez tapadt, színes sálja úszott a levegőben.

Bartos élvezkedett, imádta ezt a kazettát, illetve, ezt imádta a legjobban, hiszen a kaszkadőr filmeken mindig csak az adott kunszt látszik, a felkészülés, a nekifohászkodás, a felállított kamerák, az ideges rendező. Ez volt az egyetlen kazettája, ahol már összevágva figyelhette a kaszkadőr és a színész közös szereplését. Bemutatták a kaszkadőr bravúrjait, (bár itt semmi trükköt sem fedezett fel, a kaszkadőr megrepülte a bravúrokat és kész.) Sokszor látta van Robelloit-t munka közben, ennél sokkal, de sokkal többet tudott. Állt már repülőgép szárnyán, fent a magasban, helikopterből fel- lemászott, oldalán kúszott, beugrott az alatta száguldó motorcsónakba, vízisíből képes volt siklóernyővel felszállni, sőt háztetőn állva bevárni azt a pillanatot, amikor beleugorhat az alant elszáguldó vonat nyitott kocsijába.

Egy hatalmas reccsenés és az ajtón óriási hasadék keletkezett, kiláthatott volna a konyhába, ha a résben meg nem látja Ági halálra rémült arcocskáját és a mögötte nyomakodó, többnyire borostás férfi arcokat. A baseball ütős lépett be elsőnek, a két cimborája oldalt helyezkedett el. Ági kezét tördelve az ajtóban állt.

- Szolgáljátok ki a vendégeket, mintha itt se lennénk. Faterka, én vagyok a Gumi! Te vagy az Ági, igaz? Na, húzz el! - Gumi összehúzott szemmel nézett Ágiról Bartosra és vissza. - Felmértük a terepet...

- Igen - mondta idegesen Ági. - Látom...

- Beszélünk a Faterkával, ennyi az egész.

- Bartos a nevem - mondta a férfi nyugodtan. Jobb keze egy ujjnyira kinyitotta az íróasztal középső fiókját. - Bartos Csaba.

- Nyugi, oké? - darálta Ági. - Nem kapod fel a vizet. Megbeszéled az urakkal, oké?... Ne kezdj ordítani! Ne hisztizz! Mindent meg lehet beszélni!

- Szűnj már meg, husika!

Ági kiment és ami az ajtóból megmaradt, azt becsukta. Bartos felállt, de Gumi, a férfi vállára helyezte az ütőt és szelíden visszatolta a székére.

- A barátaim nagyon idegesek! - kezdte bevezetésképpen Gumi és leült, szemben Bartossal. A két marcona úr állva maradt. - Biztos hallottad, hogy errefelé Jimmy a góré... És már nagyon elege van... Meg kell védeni a vendéglődet! Nem biztonságos a környék! Bármi megtörténhet...

- Eddig még nem történt semmi - mondta Bartos.

- Volt az a tisztító szalon, ami leégett. Csontig. És volt a Dévényi, az a sánta manusz, aki verdákkal kereskedett... aztán véletlenül felrobbant... Ez neked semmi?...A Jimmy azt hitte okos fiú vagy, magadtól eljössz és kéred a védelmedet. Mint mások. Az okos fiúkák... Alighanem, Te nem vagy okos fiúka...

Nyílt az ajtó, Ági jelent meg tálcával, a tálcán whisky, kávé, Cola.

- Megkínálhatjuk az urakat? A cég vendégei. Jobban megy a tárgyalás, ha közben isznak egy kortyot - tette le a tálcát. Bátorító mosoly kíséretében hátrált kifelé.

Gumi ráreccsent:

- Tűnj el a francba! Ha még egyszer bejössz, megjárod!

- Nehezen viselem az erőszakot - mondta Bartos, - elnézést. Én is okos akarok lenni, elhihetik... De még csak most kezdtünk. Induló vendégkör, bevezető árak. Most nagyon sokat ártana nekünk egy balhé...

- Na látod...

- Hallottam, hogy volt olyan eset, amikor a tisztelt urak szétverték az egész helyiséget, vendégestől, pincérestől, bútorostól...

- Volt bizony...

- De azt is meg kellene érteniük, és ezt a tisztelt Jimmy úrnak, ha kell, személyesen is elmondom, még nincs igazi bevétel. Pár hónap múlva...

Gumi oldalra fordult, a barátaira nézett. Az alacsonyabbik felemelte az akváriumot, benne Bartos drága tengeri aranyhalaival, és leejtette. Csörömpölve tört az üveg, a víz elárasztotta az irodát. A magasabbik kísérő undorodva rúgta le bakancsáról a rápottyant aranyhalat. Majd rálépett. Mintha eltéptek volna egy jókora selyem darabot, akkorát sikkantott az aranyhal.

- Lehet, hogy nem beszéltem érthetően!... Háromszáz rongy, most!

- Annyi pénzünk nincsen. Még a bankban sincs...- Bartos kínjában felnevetett. Nevetése elvékonyodott, idétlen volt ebben a komor pillanatban.

Gumi felállt, az íróasztal fölé tornyosult, lesöpörte a számítógépet a földre.

- Most kell a pénz, papa! MOST! Nyisd ki a páncélt!

Bartos jobb kézzel résnyire kinyitotta az íróasztal második fiókját, ahol az előírások ellenére a pisztolyát tartotta. Ahol az előírások ellenére, töltve tartotta. S ahol, az előírások dacára, csőre töltve tartotta. Éppen arra az esetre, amikor nem lát más kiutat, mint lőni.

- Nyisd ki már, te rohadék! - kiáltotta az alacsonyabbik és teljes erőből megmarkolta Bartos haját. Érezhetően nem döntötte el, beleverje-e a férfi arcát az íróasztal lapjába, vagy csak keményen tartva, éreztesse, tökéletesen a hatalmában tartja. Minden apró mozdulat iszonyatos fájdalmat jelentett, mintha le akarna szakadni a feje. Bartos a fájdalomtól behunyta a szemét.

Baljával felemelt egy papírlapot s éppen azt akarta mondani, "nézzék meg a folyószámla kivonatot, nincs rajta még...", de nem tudott szólni, mert a baseball ütő lecsapott papírt lobogtató kezére. Hatalmas reccsenés hallatszott, a csont szilánkokra tört, és az asztalt elborította a vér. Bartos első pillanatban nem is érzett fájdalmat, csak az ijedtség remegtette meg, a kiömlő vér iszamos látványa, a váratlan, élénkpiros szín, az ő vére, ez a mindent elborító sajgás a kezében, a papírokat, könyveket, asztalt elborító vér.

A magasabbik úr, mintha éppen a vér látványa vadította volna meg, elkapta Bartos grabancát és egy mozdulattal fel akarta rántani az asztala mögül, talán úgy képzelte, egyszerűen átemeli hármójuk közé. Addigra Bartos jobbja már a pisztoly agyát markolta, és ahogy átbucskázott az íróasztalon, vaktában kezdett lőni. Mozdulata nem a kaszkadőr előre tervezett, kiszámított, sebezhetetlen, megkoreografált mozdulatsora volt, ösztönösen cselekedett, a vakdüh motiválta s az esetlegesség irányította.

Guminak közvetlen közelről lőtt az arcába. Még rögzítette agya a felszakadó hús és a vér fröccsenését, a Parabellum lövedéke az agyvelő nyálkás, hússzínű darabját is kitépte és a falra spriccelte. Lőtt a magasabbikra, az alacsonyabbikra, a három férfi szanaszét repült a szűk helyen, egymás hegyén-hátán feküdtek. Gumit a lövés ereje a falhoz szegezte, álltában hallt meg és teste erőtlenül hullott ültében a padlóra. A véres baseball ütő koppanva esett ki kezéből.

Ági és a szakácsok a lövések zajára rohantak be. Fojtott, égett füst szállongott a Parabellum csövéből. Bartos az asztalra tette a fegyvert. Erőtlenül mosolygott, szerette volna megnyugtatni Ágit. Rettenetesen fájt a keze, mégis felállt a székre és kikapcsolta a videó kamerát, kivette a kazettát és átadta Áginak. Minden erő kiszállt tagjaiból, nagyon fáradt volt.

- Kitöltötte a tesztlapokat?

- Kitöltöttem, de gondolom, Ön is tudja, felesleges. Tökéletesen normális vagyok. Még akkor is, ha a törvény mai állása szerint, jobb volna hülyének lenni... Az önvédelem "eszköze meghaladta a támadás eszközét". Ha baseball ütővel verem agyon a baseball ütővel rám támadó urat, minden oké! Ha lepuffantom, becsuknak. Kivéve, ha a tisztelt pszichológus úr, megállapítja, hogy nem vagyok tudatában tettem következményeinek. Köszönöm a fáradozását, ennyi volt.

- Nem volt "fáradozás". A törvény minden emberöléssel gyanúsított esetében kötelezően elvégezteti ezt a vizsgálatot!

- Van valami furcsa ebben a törvényben... Ez a Gumi nevű úr, aki ugyebár...szóval büntetett előéletű lévén, örökösen szökésben volt. Most is körözés alatt állt. A sörözőben tetemes kárt okozott. Ütése következtében két ujjamat amputálni kellett. Az élettársam az átélt élmények hatása alatt ideg összeomlást szenvedett, még mindig kezelik... Mindezek dacára, az önvédelem jogtalan volt...

- Az eszköze. Csak az önvédelem eszközének foka!

- Tudja mit mondok erre? Jó volt ölni! Nem tudom volt-e hasonló helyzetben? Remélem, nem. Az ilyen helyzetben, kivált ha ártatlanul kerülünk ekkora fenyegetettségbe, valami elképesztő vörös düh száll az ember agyára. Megszűnnek az észérvek, megszűnik a mérlegelés, elborít a gyűlölet... Annyira gyűlöltem ezt a Gumi nevezetű urat, ma már tudom, Udud Kálmán volt a polgári neve, de művésznéven szerepelt mindenhol, szóval már az erőszakos belépésekor, az Ágira való rámordulásakor megteremtődött és növekedni kezdett bennem a gyűlölet. Rohamosan fejlődött, növekedett, robbanni akart. Már a torkomban volt, már kicsordult, már ki kellett okádni! Jó volt az arcába lőni! Jó volt látni, ahogy hátra csapódik a feje. Kiürül a szeme. Élettelenné válik. Én rengeteg filmet nézek, meg kell mondjam, jól csinálják! Élesben ugyanígy történik! Pontosan ugyanígy!... Ha nem tudtam volna megölni őt, valószínűleg egész életemben szenvednék. Hogy nem tudtam válaszolni neki. Hogy nem tudtam visszaadni.

Hogy áldozat vagyok...

- Hősiességnek érzi cselekedetét? Megvédte magát, élettársát és a vagyonukat? Megoldotta szorult helyzetét és ha úgy vesszük, márpedig magánérdek szempontjából annak kell vennünk, győztesen került ki belőle.

- Nem tudom mi a hősiesség, már mondtam. Ha az ember, az adott pillanatban azt teszi, amit tennie kell, ez ösztönösség. Utólag lehet hősiességnek tartani, hiszen meg is lehet hunyászkodni, lehet kutyaként nyaldosni a belénk rúgó lábat, lehet szó nélkül elviselni az erőszakot, fizetni a védelmi pénzt, bármit lehet. Minden esetre, talán ezt túlzás nélkül elmondhatom, felnőttem az adott feladathoz... Akár egy kaszkadőr... Láttam a filmemet?

- Igen. A Bíróság is megtekinti majd, hiszen a helyzet fenyegetettsége tökéletesen látszik a képen. Nem hiszem, hogy különösebben elmarasztalják... Tökéletesen önvédelmi helyzet volt. Ha el is ítélik, az ítélet végrehajtását felfüggesztik majd. Ma az a tendencia, hogy a bűncselekmények növekedése miatt arra ösztökélik a lakosságot, próbálja megvédeni magát...Mindenesetre azt tanácsolom, semmiképp ne hangoztassa a bíróság előtt, hogy jó ölni! Ezt nem díjazzák a tárgyaló teremben.

- Oké, köszönöm. Már csak egyetlen kérdés: kétségtelen, egy szervezettel kerültem szembe, a szervezet az a csapat, aki a védelmi pénzt szedi. A főnök egy Jimmy nevezetű férfiú. Tegyük fel, kapok három évet felfüggesztve. Fegyvert nem tarthatok, de manapság ez nem gond. Nyilván megint lesz fegyverem. Tegyük fel, Jimmy és legénysége újra megjelenik, hiszen részint nem fizettünk, részint lepuffantottuk kedvenc középcsatárát. Újra ott áll a legény az irodámban, pénzt követel, hajamba markol vagy hasba rúgja az élettársamat. Mit tegyek, kezemben a pisztoly agyával?

- Ez az a kérdés, amire nem feladatom a válasz megadása. És nem is tudom a jó választ. Maradjunk ennyiben.

Kész 98.01.17.

Elküldve:

DUNA TV, 98.02.01.

Nagymama kicsi, akár egy hatéves kisgyerek, hófehér hajú és nehezen jár, nehezen hall. Könnyen sír.

Ritkán látogatom meg, félévenként egyszer, akkor ebéddel vár, feketével kínál és unatkozunk estig. Eleinte félórákig ordítok, elordítom a híreket magamról, aztán odaül a tévé elé, én meg a fotelban bóbiskolok. Mégse visz rá a lélek, hogy elmenjek, tudom mennyire vár, mennyire hiányolja, hogy sokáig nem nyitom rá az ajtót.

A tárt ablakon bepislog a nyári utca, a fényes délután. Dzsoni a tacskó a Nagymama ölében ül, rám bámul, olykor meglebbennek fülei. Újságot olvasok.

A család kint hagyta a rumos üveget, módjával húzogatjuk. Egyszerre felém fordul a Nagymama és leteszi a tévénéző szemüveget.

- Mi az, te irogatni akarsz? Hallom, filmet is írtál?

Volt egy próbálkozásom, egy forgatókönyv. Simán kidobtak vele.

- Nem tudom. Talán. Majd egyszer...

Fürgén kel fel.

- Na, várj csak, mutatok valamit. Az Ő vacka volt... - mielőtt megakadályozhatnám, áttipeg a másik szobába és máris érkezik vissza. Akár egy apró hangya a hatalmas rögdarabkával, apró alakjához mérten irdatlan könyvet cipel. Az ölembe rakja. - Na, nézegetheted - mondja és visszaül a tévé elé. Óvatosan nézek vissza, kissé reszket a feje, időnként rám pillant.

Leheveredek a rekamiéra, a kutya elkísér. Öreg már ő is, fel kell segíteni, magától nem tud felugrani mellém.

Az első oldalon kézzel írott dátum: "1914. Október 1." Alatta a cím: "Az ősi átok. - Verses dráma, öt felvonásban. - Írta: dr. Polgár József. Készült az Akadémia Teleki-pályázatára".

Aha, a Nagypapa műve. Művéről nem tudtam, soha, senki sem említette, hogy literátor volt a családban. A mű belső borítóján kis papírtasak, benne újságkivágások, sárgák, foszladozóak, de jól olvashatóak.

Mint akit fejbe vágtak egy vasdoronggal, letaglózottnak érzem magam. Elsőként a Nagypapa képe, korabeli fotó, barnára virazsírozottan, éles retus-nyomokkal.

Szigorú arcú, tömzsi, tömött bajszú férfi volt a Nagypapa, mellette a fiatal Nagymama és a három gyerek, két lány és az apám. Elég szegényes ruházatuk van, élesen elütnek a fotós műtermének csinált eleganciájától. Szűkösen éltek, tudom.

Este írhatott, amikor a város megtelt a nehezen elalvó emberek álomtalan horkolásával, oda ülhetett a konyhaasztal mellé. Kisebbre csavarta a gázlángot és előszedte a kockás füzeteket. (Kilenc agyonnyúzott füzet volt a mű mellékletében.) A fregolin száradó fehérneműk alatt dolgozott. Homloka mögött történelmi képek elevenedtek meg, gyönyörű paripákon nyargaló honfoglalók, fényes bőrű, délceg, vitéz férfiak és asszonyaik, akik követték őket a fél világon át, jóban-rosszban.

Nagypapa biztos járkált írás közben. Talán rá is gyújtott. A konyhában szürkén gomolygott a szivarfüst, szájában megcsomósodott a nyál. Színes számolócédulákat használt fidibusznak, mert azokat jól össze lehetett sodorni.

Írt. Betűt betű után, szép, ósdi, kicirkalmazott írással. Sercegett a toll, amint szántotta a papír fehér testét. A piszkosszürke olajfal eltűnt a szegénységgel együtt, csak a dicső múlt, a győztes csaták, Álmos vezér és környezete ragyogott képzeletében. Álmodott. Ébren.

És aztán elkészült a Művel. Megszámolta az oldalakat, egybefűzte őket, összeseperte a vázlatokat és a kész drámát elvitte egy könyvkötőhöz. Aztán egy reggelen - mert csak a reggel alkalmas a bátor cselekedetek végrehajtására, - odahívta a legkisebb lányát, a Nagymamát. "Engem választott, - mondta a Nagymama. - Menj el az Akadémiára, és add oda. Mondd, hogy az apád lelke rejtezik a sorok között..."

Két hónap múlva megjött a behívó. A Nagypapa, mint a magy. kir. 62-es gyalogezred bakája, elindult a háborúba.

A Nagymama csendesen kávézgat, merően bámul rám. Minden korty után leteszi a csészét, fél, hogy reszkető kezéből kiloccsan a nedű. Az arca kicsi, akár egy kistányér. Nem beszél, igazgatja ujján a piros köves gyűrűt. Akár egy vércsepp az itatóson.

Néha hangosan pattan egy bútor.

Az ezred Olaszországba érkezett. Nincs idő bámulni a csodálatos színű eget, már a második napon bevetik az ezredet.

Nagypapa egy bőrtárcába rejti a család fényképeit, rágombolja a zubbonyt. Felveszi a szuronyos puskát. Rohamra indulnak. Amikor már elfoglaltak egy ellenséges lövészárkot és kezdték elföldelni a halottakat, rátaláltak Nagypapára is. Az egyik lába leszakadt. A Nagymama koronás-címeres értesítést kapott a "hősi halál" tényéről, a leszakadt lábról, az évekkel később hazaérkező Krausz Izidor tart. Zászlós, - szerintem feleslegesen - tájékoztatta a Nagymamát és a gyerekeket a pontos részletekről.

Szemben, egy balkonon kártyáznak, egy kövér, vörös arcú férfi üvöltve mondja be a piros ultit.

1918-ban hirdette ki az Akadémia a verses drámapályázat eredményét, egy névtelen, ismeretlen ember nyerte az első díjat. A Nagypapa. A pályadíjat "selmeczi aranyban" hirdették meg. Koronában fizették ki, a háború utáni évek banki átszámítása szerint. Éppen egy libát vehetett belőle a Nagymama, egy hétig ette a család. A művet a Nagypapa egy híján húsz évig írta.

Becsukom a mappát, egymásra préselődnek a sárga újságkivágások. A darabba nem olvasok bele. Lehet, meg kell próbálkoznom az írással. Dzsoni megnyalja a kezem. Megcsókolom a Nagymamát. Száraz, puha az arca. Már véget ért szemben a kártyacsata. Az ég fehér, mint egy kiterített papírlap.

Szeppenten hallgat a délután.