AKÁR A HARANGSZÓ
vodka-viola virággal vénámban
valami fölött feszülő kéken
egyensúlyozok feléd
akár a harangszó a szélben
de mire kitépném
a lobogót magamból
nevenincs-fuvallat
elkapkod lehangol
bingok-ingok
(öninterjú) A legjobb verseim azok a versek, amelyek
prózába is éppúgy
beillenének, ha kisebb-nagyobb sorokba nem tördeltem volna
őket. És fordítva is. A legnagyobb eredményeim
azok az
eredmények, amelyeket eredménytelenségeknek is
tekinthetnék, ha épp eredményként nem
könyveltem volna el
őket. A legnagyobb sikertelenségeim pedig azok a sikerek,
amelyekről sosem tudtam magammal elhitetni, hogy nem
sikertelenségek. Hát ezek a kudarcaim.
< ^ >
KUTYA SZERELME
kutya szerelme
vod-kakofón dallamban bor-
zalmasan, mondja, borzalmasan
gyönyörű vagy, anyatej-lényegű
ha utánad jövök érettem jöttem
a tükrök mögötti álom
az isten a szesz a nőstényvinnyogás
együtthatói tolulnak fel a
rágóizmaimba s hogy valaki valahogy
tőlem-belőlem el-ki ne rekesszen
fölzabállak s őriz a rekeszem
< ^ >
|
 |
CSÖMÖRKÉNYI
Ha megcsömörölsz tőlem,
én szárnyakat kapok.
Kacérkodom fűvel,
megcsallak fával,
incselkedem bűvel, bával,
s kicsi, piros malacszívem
ott fog majd röpködni,
röff, röff,
kis agyaros madárka,
válladnál, a meztelennél -
hogy újnak lássad!
Szeretsz? - röffenek.
Te, pokoli-égi-régi szösszenet!
Most mit nevetsz?
< ^ >
DALOCSKA
mellém fekszel, mellém
szalmaszál a mellem
rajtad arany mellény
mellém fekszel, mellém
arcod mögött arcom
alig hallom jajszóm
vízrehajló álmod nádszál
öröklétnek nászágy
(válasz) Egyesek szerint a költő
a fellegekben jár. Én ilyen költő
vagyok, amennyiben a fellegek itt, valahol legbelül
vannak. Szellemem nem földhözragadt, csak földön
járó. A
mennyországot sem tudnám elképzelni másutt, mint
valahol
nagyon közel, egy ismeretlen szótagnyi távolságra
magamtól.
< ^ >
VÉRESS GERZSONNAK
Kéknefelejcs.
Tabletta.
Átokmasina.
katt, katt,
sika-taka
Vérem
zengő
lavina.
Életem, hajh,
vissza
bárha kéklik,
tükörszobáin
átoson,
varázsvesszővel
csillagvánkoson,
a móc leánytól
az égig!
< ^ >
SZÁMVETÉS
Tollászkodik begyesen paplanomon a páva.
Zöldje közt, kékje közt, aranya közt
az életem, mint tyúktetű
elnyaralt-kitelelt... pá, na!
< ^ >
OSZLOP
Vágylak:
Gránátrepesz a levegő.
Vágylak:
Sírom a gyümölcsök szétfröccsenő
levét.
Vágylak!
Romantikus kis hülye, tavasszal virággal,
télen az arcomon nyárral várlak.
Vágylak!
Holnap az utakat felszánthatják.
Vágylak!
Unalom besózhatja:
én vágylak.
Mint bolond a rácsnál,
vágylak.
Felszedhetik a hidakat, a levegőt
elhordhatják sivalgó tüdőmtől:
én vágylak.
Olyan végtelen kiszolgáltatottsággal a
fölöslegességnek, mint Brancus
oszlopa.
(idézet magamtól) A költő
először megálmodja a képet. Aztán amikor
tisztán
látja, leszáll a szavak szintjére, és azokból
próbálja visszaépíteni azt.
Így jön létre a képzett képzet, amely nem
mindig azonos a megálmodott valósággal,
azaz a valóságos álommal.
< ^ >
VISSZATÉRÉS
Most tértem vissza a héttoronyból,
én vagyok a Sztár.
Én égek ismét az éjszakában. A hold
vagyok, a vándormadarak álma.
Olcsón adom a bundámat annak,
akit megszerettem. Olcsón
eszem a levest az utolsó bisztróban,
ahol még mérik a szerelmet,
s a csaposlány combja sima és
lucskos, ha tekintetemmel megérintem.
Most jöttem és: őrült! - mondják nekem,
de fogadom, hogy nagy szemet mereszt
az első nőstény, amikor
falhoz szorítom az éjszakában,
s nadrágom zsebéből előrántva
gyomrának szegzem csillagos életem!
< ^ >
HOLD-KARIKÁKBAN
VÉGTELEN
kígyó vonalban lég-mellkas kő-levegő
táncban mozdulatlan forgatag-kékben
a kimondhatatlan mondanivalót dadogom mert
közhely de törvény hogy hallgatni szégyen
tolmácsolom a semmi suttogását
penge-hangja ha szétcsikland négybe
és hold-karikákban
végtelen körbe-körbe
és sín hideg parázslik ott a zárt
ökölben
és morzsára madarat
a kimondhatatlan jajra szavakat
hiába várni mégis
elindulván a szűk ösvényen
leguggolni s így odébbállni
halálnak szép -
életnek szégyene?
(beszélgetés) Telement a szemem fával, fűvel és
hangokkal.
Akkor kezdtük a beszélgetést, ötödikén vagy
hatodikán,
vagy valahol aközött.
A Démon földszínű volt, olyan, mint az
öregasszonyok bőre
gyertyafénynél. Az én színem, talán mint
a kiköpött, véres
cseresznyemag, kívülről mindenesetre hasonlíthattam
egy
megnyúzott és sírásában
összegörbült nyúlfiúra.
- Láttál még hullani Napot? - kérdezte a
Démon.
- Nem láttam.
- Láttál még fölszállni virágot?
- Nem láttam.
- Láttál még földet fecskévé
válni?
- Nem láttam.
- Pipázó ötlábú lovat, barátom, akinek
fülei helyén egy
másik ötlábú ló találtatik, akinek
fülei helyén ugyancsak...
De egyáltalán tudod-e mennyi 7825 x 525?
- Nem tudom.
- Hát akkor te semmit sem láttál!
- Nem, nem láttam.
- Jól van - mondta a Démon -, akkor én most megáldalak
a
látás vakságával.
- Köszönöm - mondtam az egyszeműnek.
< ^ >
ÉRKEZÉS
Öntörvényű rendszeremben szédülök
feléd.
A csecsemők szemükhöz kapják
öklöcskéjüket, hogy: ő az,
a pillangók megállnak és rezegtetni kezdik
fényes
potrohukat: ő az, s a hátsó udvaron
kötögetve
bolond néne azt mondja, azt találja mondani:
csillagcsikorgató vöröslúg. Hát szeretsz?
< ^ >
|
ÉN, JÓZSEF ATTILA
VAGYOK
ön-kívüled szigetről
kapogatok (v)er(s)es levelet
zimankós szavakkal
felcicomázott lábú gyöngyszemű
madarat indiából Isten-tehenet
szőrös gubanccal felaggatott izékét
gyufásdobozban őzikeszemű énképet
és - mindent megtalálsz amikor
foszforeszkáló téli estben
a legfölségesebb mozdonyon
ott ragyog majd a testem
< ^ >
|
SÍRVERS
Angyalommal
üdvöz-légyotton, halál,
ne légy otthon!
< ^ >
TÜNEMÉNY
Zudor
Jánosnak
- Tartsd a feneked.
Felöltözhetsz.
Beveheted a pirulákat.
- Itt ragyogok, az istenverte,
olajfestékszagú, fehér molekulágyon.
Aztán - hollószerelmem, a hideg űrben
feléd kocogok csíkos ünneplőben.
< ^ >
SZÖKÉSBEN
Hosszú út és rövid őrület.
Új göncökbe öltözöm.
Lemérem szőkeségem súlyát.
Egyszerű, aszfaltút, ahol lépkedem,
szalonna, amivel megkínálnak,
zöldhatár a láthatárom. Aztán:
csillagutcán, négyben...
Senkire - mindenkire hagyom a szívem.
< ^ >
TÜNDÉR ÜL
Csupán csak csont és bőr,
hallgatásra feszült létüres forma,
ilyenforma ha vagyok. Nyikorgó, csikorgó tündér
ül begyemben.
< ^ >
LÉTSZAK
A holnap helyén már csak a látszat göncei,
nyelvét ölti a tegnapi varázslat:
öleléseimben zakatoló kerekek
viszik egyre távolabb a
megígért nyarakat, teleket.
Tavaszaink nem voltak. Legbelül
- és leginkább - őszülünk.
< ^ >
KAPCSOLAT
Megágyazok egy szirti sas hátán.
Egyetlen holmi, mit magammal viszek,
a pizsamám,
pizsamásan nyújtózkodom a tollakon
valahol a két szárny között, a mellcsúcson.
Látlak innen. Csak innen látom,
ahogyan megágyazol a deszkákba,
a rugókba, a kárpitba,
sarkad villogva érinti a szőnyeg bolyhát,
amikor megemelkedsz, hogy szoknyádat leengedd.
Kissé összehúzom magam
itt fent a friss huzatban, mint borz a vackán.
Kissé összehúzod magad, ott lent
a téglák kihűlő vörösében, mint
cseréptetőn a galamb.
Már pizsamában, kicsit Istenre gondolsz,
aki olyan lehet, akár egy szirti sas:
valahol fönn, fönn köröz fölötted
lassú röpüléssel, vigyáz rád. Már
alszol is.
< ^ >
CSENDÉLET
Ujjamon aranykarika,
szívemen dögbogár,
s a mennyekből leskelő
szivárványölű szerető -
így, együtt: sín-
párnák kö-
zé ros-
kad-
ó
csendélet.
(beszélgetés miről) Ki mondta, hogy az Istenről
beszélek? Te tudnál beszélni az Istenről?
Nem tudnál beszélni. Vagy tudnál beszélni a
boszorkányszombatról vagy - mondjuk -
az ötlábú lóról? Nem tudnál
beszélni. Mert honnan tudod, hogy az ötlábú lónak
nem hat lába van-e, vagy a boszorkányszombatot nem pénteken
tartják-e, esetleg ha szombaton,
nem boszorkányok ülik azt? Egyszer, még őszintébb
koromban, fölbontottam egy cukormikulást.
Az az általatok is jól ismert piros cukorból
öntött mikulás-forma volt, amelyet gyerekkoromban
olyan rajongva vártam Mikulás-napkor, és amelyet szinte
szent borzongással, valami
bűntudatos kétségbeeséssel, egy, számomra
meghatározhatatlan ideig tartó, félelem és
kíváncsiság között hányódó
töprengés után bontottam föl. Tudod, mi volt benne?
Na, nem hiszed el! Semmi. Üres volt.
< ^ >
AHOGYAN, AFELÉ
Ahogy a lopakodó közelít
Ahogyan sivatag közöttünk a
fél szájjal csókolt csók
Ahogy az idő dermedése majd
hirtelen pörgése vissza vissza
afelé a
Ahogy a csend lombosodik ki hirtelen
az elültetett ágból
Ahogyan szívem melege körül
fagyos hurkaikat képzik a jelek
ahogyan senki senki senki felőled
ahogy a semmi semmi semmi dobban
ott a mennyei vágóhídon a taglóban
titokban titokban nagy titokban
< ^ >
|
|
NEM VISZIK ÁT
Mint billog marha farán:
ha rásütik, bűzlik s villog,
úgy élek combodon. Hiszek egy kurva mindenségben.
Nem hiszek semmiben, senkiben.
Nincs, aki fogai közt kegyetlenségemet átvigye.
< ^ >
M
Most nagyon lassú az idő,
rácsodálkozhatni szememben a töprengő
párduc
sárga-fekete foltjaira.
Tiszta, akár a lelkiismeretem,
az ég fölötte, csendes, akár a kobra
leheletnél is könnyebb érkezése. Feléd fordulok
-
madártemető, ahogyan nézzük egymást.
Kívánod-e meg-
o...sssz...tani öledet?
A létezés fátylát fellibbenteni,
amikor Isten tisztaságunkért imádkozik?
< ^ >
KERÁMIA
A dombok vörösében a tojássárga
csöndje,
az agyag a magzatvízmosta sikamlós lejtőn,
s a láthatatlan kéz vagy a kilehelt képzelet
újszülöttje, ím - a megkövült pillanat.
< ^ >
LEFEKVÉS ELŐTT
Sima-sima üvegalkonyat.
Koccan, majd hosszansikolt a
védtelen időn egyetlen hajtűd. Lebontod magadat.
< ^ >
MAG
Izzom egy kézcsókban. Miközben egy leopárd vagy
egy majom,
a rácsokon kívül vagy belül,
miközben. A Kárpátok elporladnak.
Én őrzöm egy kézcsókban magam.
< ^ >
NYOM
Vinnyogó-arany!
Kérted, ha jöttél az éjben,
a szívem. S szájam nem leléd. Csak a szegek vakítanak
a jégen.
Csak a mánusok vad kaszabolása. Csak tömpe
patájának nyoma,
az állaté, a kifosztott tenyéren.
< ^ >
MINTHA ÖLELÉSEDBŐL
Mintha ölelésedből szállnék ki,
amikor kakukkszárnyakkal átcsapok a
megvakult fényből,
valahová, valahová ahol
a sápadt-sárga szerkezet zakatol,
mások szerint az idő, szerintem
a rajongásom és árulásom szánalmas
dialektikája.
(zárójelben) Valaki egyszer
elhatározta, hogy nem fog meghalni. Abban a
pillanatban meghalt közönséges emberként a
közönséges
embernek, és az istenek közé emelkedett, hogy
megismerkedjék a csillagok leheletével: a magánnyal
és a
szabadság rabságával. Így is kezdődhetne
egy történet, de
jaj annak, aki hitelesen folytatni tudná
< ^ >
|
CELLA
Középen a tisztítatlan vécécsésze,
s körülötte a lassan, lassan,
aztán egyre sebesebben
körbeforgó köpetnyi szivárvány.
< ^ >
|
INVOKÁCIÓ
Macskákkal kövezem ki előtted az utcát,
talpad alá tarkóm-tenyerem tartom.
Pokol-évada várom, hogy gyere,
taposs a vinnyogó levegőbe kiizzadt csillagokon,
érintsd meg feldomboruló gerincem
s üdvözölj a régi jó szokás szerint,
te átkozott, fekélyes gyönyörűség!
< ^ >
BITORLÁS
Csontomig remegek. Dobhártyámon
a szálkákon lüktető gyermekálom. Isten
látását bitorlom,
míg egy szárnyaló madár sebet nem ejt
a mozdulatlanságon.
(meghatározás) A férfi materiális, a nő
metafizikai alkotás.
A férfi, akár a természet, Isten realista,
tárgyszerű alkotása.
A NŐ - a Férfi költeménye Istenről.
< ^ >
|
SZEMPONT
Bepörög valami.
Odasimulok hozzád, ügyetlen mozdulattal
rózsát nyújtok át neked.
Vagy ő, ő ad át engem,
szirompuha, puhány állatot, életet,
kocsonyás, bíbor valamit,
sápadt és szinte végtelent.
< ^ >
|
HAIKU
Vérpiros rózsa.
Gyökere: a vén kertész
omló tenyere.
< ^ >
VÉDTELEN
Miért emeled reám a szemedet? Védtelen vagyok,
akár egy csupasz-csiga
hajnali álma.
< ^ >
HALMAZÁLLAPOT
egy záptojásban
fuldoklik borostás
némaságom felbontatlan halmazállapot
< ^ >
VÁGTA
Elveszítettem emlékezetem. Sárga trapp csak,
narancssárga dobogás. Vágtázás a
függőleges térben.
Egy ló szügyével fordulva a világ felé,
egy izmos ló szügyével a rothadó
gyönyörűségen
keresztül-kasul, körbe-körbe.
< ^ >
LÉGSZOMJ
Lovak a mart alatt.
Halak a hóban, alszanak.
Nagy, kövér, piros fenekű
majmok a mérlegen
mérik: mennyi levegőt nyelek.
Míg gyűlnek csomóban,
nyálkás, iszapos gumóknak
légcsövemben a fellegek.
< ^ >
|
|
ÉJJEL
A szomszédban dörömbölnek.
Éjfél után, egy félóráig.
Most csend, hosszú-hosszú csend.
Aztán csak halk nyöszörgés, mint amikor
a nyúl harapja el egyenként kölykeinek torkát.
< ^ >
|
ZÉRÓ
a tojás fölfakadása kegyetlen kegyelem
a narancssárga fényben
a gügyögve görnyedő torzszülött istenek
az izzadtságtól ragadós ujjak
ernyedt árpa és szilvaszag
s a malacpofák mosolya és böfögése
ó, irgalom, anya, ne hagyj el!
< ^ >
|
A SZÓ
a vizelet és bélsár melegében landoló
lilafényű varangymadár
a tapintható és üvölthető
a János szájáról lopott aranyporos és
mirhaillatú rácsaim közé süllyedve
becézem
simogatom
nem adom ki
nem csókolom el
anyám feleségem kurvám lesz még egyszer
szétasszuk akkor a világot
< ^ >
A DÉMON
adj harapnivaló lényeget
egy szeletet az érthetetlen térből
csillapíthatatlan éhezem tegnap meglátogatott a
hályogszemű.
barna testét finoman kínálta.
barátkoztunk, építettünk egy
kártyavárat,
aztán egy agyagdisznót s egy
sárkertet köréje, köptük és gyúrtuk.
ma-ma, ma hol van mindez?
maszatosan
térdepelve sírok vakságom szögletében.
< ^ >
FÉNYKÉP
egy fénykép abból a rózsakertből
anyám és apám karján a
mindenségem kicsi békája onnan még minden
látszik
király és királyné a csillagúton
az a két szegény és árva
szerencsétlen öreg, akiknek tiszta álmát
a világmindenség bakája eltékozolta
< ^ >
MESE
mese-mese-meskete
vérben súrló vaskefe
mikor a pap eskete
széthasadt az ég fele mese-mese-meskete
nem alszom már fél hete
szóról-szóra élhet-e
kinek szívén térzene
< ^ >
VÍZEN-TŰZÖN
alulírott vízen-tűzön
alulírott köd-nyomon
alulírott folyton-folyvást
ott ahol megbicsaklik az alvás
ottahol senki se lát
ott a dunán át tiszán át
tízen-tűzön héten-havon
zöld ködökbe öltözötten
talán csaláncsillagok hűvösén
- csaláncsillagok klorofi(lj)a! -
hunyorgó hűséggel
a tej útján a csecsenő ajkáról
az üdvözítő vágyig ámbolygó
távirat semmi sodronyán
< ^ >
KI?
Ki mondja meg nekem?
Ki vezet el? Ki fogja kezem
az égbe feszülő aszfaltúton?
Ki vigyázza a kést,
az ópiumot, az 1284-es számú
tehervonatot?
Ki?
< ^ >
|
|
REND
A szívemben honosodó rendet
kávéskanállal nyelem.
Isten ujján, szemed porondján rángatózom,
babám.
< ^ >
|
ABLAK
ablakomba éjszakára kiteszem a semmi fényét
mint egy kutya
úgy vakarózom a reámszakadó
némaságban
úgy kaparom és harapom bolháimat
mint egy kutya
a párkány szédületén sétálok
jaj jaj vaúúú
ott bent alszik a másik ott bent
én halottsiratót írok a létnek
húznak a vadkacsa-csillagok s a széllel
a széllel az eszem széjjelszéled
< ^ >
|
ORRSZARVÚ
Gyere föl szobámba, tárd ki combodat.
Az otthonomban rejtegetett egyszarvú majd
belédhasítja fénylő fegyverét, horkan
és fújtat,
vért szaggat öledből. Spriccol a
sár, és fröcsköl az ibolya. Megmártózunk
benne. Együtt lélegzünk.
Megmártózunk benne. Együtt lélegzünk.
Együtt lélegzünk.
Együtt lélegzünk.
< ^ >
ZÁRT OSZTÁLY
Tükrömbe ne nézzen más.
Anya öle
villanyoltáskor a folyosón végignövő
alvadás.
A szó félszájon billeg:
még nem falmelletti végcsend,
még nem katakombákon hosszanhörgő kiáltás.
Zárt osztály anyaöle.
Jövőből-múltból küldött levelek
rothadó-meleg vacka.
A tér? vagy az idő? szétszaggatott füzére.
A tükör a folyosó.
Az alvadás a végcsend.
Tér és idő a billegés.
Zárt osztály anyaöle a szó.
< ^ >
|
|
ALKOTÁS
Plagizálom az Istent. Micsoda bűn.
Micsoda kegyelem.
< ^ >
Az Átila webes változata a következő kiadás
alapján készült:
Simon Attila: Átila. Csíkszereda, 1997, Pallas-Akadémia.
61 p.
Szerkesztette Kozma Mária. Rajz, borítóterv Jánosi
Antal.*
A könyvet tervezte Jánosi Antal és Sándor Levente.
ISBN 973 9287 13 1
* A webes változat Jánosi Antal tollrajzainak
felhasználásával készült.
A rajzok át vannak fordítva negatívba.
