Előszó

Ami megtörténhet,
ami legbelül folytonosan történik, ami végbemegy.
Az maga a vers.
A költészet talán a kinti s a benti világ káprázatos helycseréje:
egyensúly, vesztés és megsejtett harmónia.
Tamás Tímea új kötetében
valahol a keresés és a sajgó fölsejlés között,
valahol a ősz és tavasz közt bontakozik ki s teljesedik be
a váltakozás és a változatlanság örök törvénye,
amely parányokat mozgat, fölemel, lesújt
és időről időre megsemmisít
az évszakok visszatérő miserendjében.
A lélek magánoratóriumából pedig tisztán kihallani
az égi madarak és az angyalok kardalát,
a varjúseregek surrogását,
a nyár utolsó suttogásait,
a fölkavart avarréteg nyögését,
s az egykori rétek bőre alatt lélegző
másabb, titkosabb mezőket,
hol csillagok ragyognak s gyermekek...
Hát valóban csak kóc, fa, rongy vagyunk?
Csak szél cibál kopárló dombtetőn?
Mert a madárijesztő ott vár, ott áll, mint a feszület.
Mint egy megszólító szerkezet,
hiszen a madárijesztő maga a láthatatlan párbeszéd,
maga a meg-megingó monológ.
Ezért minden könyv
valamiképpen egy megváltás története is.

Kovács András Ferenc