A Nyugalom tengere (latin nevén Mare Tranquillitatis) volt az a hely, ahol először lépett ember a Holdra. E nyári nap, 1969 júliusa, azért emlékezetes számomra, mert ez volt az első "világtörténelmi esemény" az életemben, amelynek szemtanúja voltam (amennyiben persze egy kilométerek százezrein át mediatizált látványról ez egyáltalán elmondható) és amelynek a jelentőségét megértettem.

A korabeli általános lelkesültség közepette csak egyetlen kétkedőre emlékszem: a disszonáns hangot boldog emlékezetű Nagyapám ütötte meg, aki közölte, hogy ez képtelenség: a Holdon nincs helye az embernek.

Majd harminc év távolából, a kozmikus kirándulás keltette felindulás csitulása után, kezdem megérteni Nagyapám álláspontját, egyszersmind az is dereng, hogy valójában mi is történt akkor a Nyugalom tengerén.

Azóta próbálok erre a kérdésre választ keresni, amióta nemrégiben feltűnt, hogy a holdraszállás évtizede egybeesik a computerfejlesztésben ill. hálózatosodásban is döntőnek bizonyult dekáddal. Utóbb kiderült, hogy az Apolló-program lezárulása szinte dátumra egybeesik az Internet ősének, az Arpanetnek az üzembe helyezésével. Azóta úgy vélem, hogy a véletlenszerű egybeesésnél valamivel többről van szó. Persze két ennyire eltérő esemény között az összefüggés korántsem nyilvánvaló; még akkor sem, ha tényszerűen tudjuk, hogy mindkettő a hatalmi versengésből fakadó haditechnikai fejlesztés következménye.

Az Apolló-programot J.F. Kennedy elnök hirdette meg 1961-ben azzal a céllal, hogy egy évtizeden belül sor kerülhessen az amerikaiak holdraszállására. Ez a program válaszlépés volt a korabeli Szovjetunió sikeres rakétatechnikai eredményeire, melyek csúcspontján, ugyancsak 1961-ben, először jutott embert szállító űrhajó, Jurij Gagarinnal a fedélzetén a Földön kívülre, a világtérbe.

Hogy ez a versengés mennyire fontos eleme a Hidegháborúnak (a háborús pszichózist fenntartó propagandának nem kevésbé, mint haditechnikai frontjának), azt a korabeli Szovjetunió miniszterelnökének kijelentése (valamint ennek fogadtatása) is jelzi: Mi vagyunk az elsők a világon, akik a Földről a Hold felé vezető pályát égettünk az égbe. Hruscsovnak ezek a kissé képtelen, de a nyugati lapokban vezető helyen idézett és kommentált szavai még a Fekete-erdei magányában élő Heideggerhez is eljutottak, és tőle szokatlan módon, kommentárra késztették. Műhelyjegyzetében azt írja: Hruscsov kijelentését mindenekelőtt ama tényállásra való tekintettel kell átgondolnunk, amire Nyikita Hruscsov sem gondol. Sem "ég", sem "Föld" sincsen már az ember költői lakozása értelmében ezen a Földön. A rakéta teljesítménye csak technikai megvalósítása annak, ami három évszázad óta egyre döntőbb és kizárólagosabb módon mint a természet kerül előállításra és most mint univerzális, intersztelláris állomány áll rendelkezésünkre. A rakéta pályája révén "ég és Föld" feledésbe merül. Kiinduló- és végpontja sem egyik, sem másik...

Ami pedig a computereket, illetve hálózatot illeti: Az IBM akkor állította elő az első programozható digitális computert - írja Richard Barbrook és Andy Cameron A kaliforniai ideológia című, a Hálózat szociológiájáról szóló tanulmányában -, amikor a Védelmi Minisztérium a koreai háború idején a céget erre felszólította. Azóta az egymásra következő computergenerációk fejlődését közvetlenül vagy közvetve az USA védelmi költségvetése támogatta. Az első hálózat kiépítésére ugyancsak a katonai logikának köszönhetően került sor: Az esetleges, a világűr felől is várható (szovjet) atomtámadás lehetőségére való tekintettel alakítottak ki olyan hálózatos kapcsolatrendszert, amely bármely tagját érő találat esetén is biztosította az összeköttetést az amerikai hadsereg különböző egységei és irányítói között.

Persze nem pusztán hatalmi és haditechnikai mozzanatok sorozata vezetett a holdraszálláshoz és a Hálózat kialakításához. Számomra úgy tűnik, hogy mindebben más motívumok játszottak szerepet, melyeknek a történtek megítélése és azok mai fejleményei szempontjából egyaránt döntő jelentőségük van. A Nyugalom tengeréhez elsősorban az erősen transzformálódott régi remények és kollektív vágykivetülések vezettek.

Mindez abban a kérdésben összegezhető, hogy:

Miként lett az Ígéret Földjéből az Ígéret Holdja?

Ennek kiderítéséhez azonban valamelyest messzebbre kell visszamenni az időben: egészen a 14/15. század fordulójára. 1500 körül a korabeli európai szemlélet nagymérvű átrendeződése zajlott le. Hogy ez milyen nagyságrendű volt, az leginkább a művészi ábrázolások közegében érhető tetten, méghozzá különösen éles cezúraként:

Ez a korszakváltás - Hans Beltingnek a Bild und Kult című munkájában közzétett kutatásai szerint - nem kevesebbet jelent, mint hogy a kép addigi kultikus jellege megszűnt és művészetté vált. Ami korábban a mennybéli visszfényének felfogására, az égiek földi megjelenítésére szolgált, az műtárggyá lett. Ez a fordulat, mely egyik mozzanata az életterületek sokaságát átható változásnak, nem csak képletesen értendő. Itt tényleges fordulatról, egy tengely elfordulásáról van szó:

Az egész európai középkor ég és föld, szakrális és szekuláris, szent és világi tengelyére épült. Ezt legnyilvánvalóbban a gótikus katedrálisok, a "megkövült skolasztika" hatalmas építményei jelenítették meg: Mintha nem is a talajon állnának - írja Max Dvorak -, úgy emelkednek a gótikus katedrálisok egy korlátozást nem ismerő vertikalizmusban hatalmasan és mégsem nyomasztóan a városok fölé, miként az eleven természet. Ez a domináns függőleges, a magasság és mélység viszonylatait hordozó tengely, és vele együtt tekintetek sokasága fordult át a horizontálisra: az ember földi meghatározottságainak vízszintesére. (Erre a fordulatra Kafka utolsó nagy elbeszélésében, az Egy kutya kutatásaiban található egy figyelemreméltó, ironikus utalás: a legérdekesebb az, hogy a nép valamennyi szertartásával a magasság felé fordul; el sem tudom képzelni, hogyan tűrhetik a tudósok, hogy népünk a maga egész szenvedélyességével fölfelé mondja varázsigéit, régi népénekeinket a levegőbe sírja el.)

Ennek a fordulatnak részint előmozdítója, részint pedig következménye az, hogy az érdeklődés homlokterébe a kívüllevő, az externális és territoriális külső kerül. Ez az időszak az ún. nagy földrajzi felfedezések kora, melyben az európai hajósok túljutnak az addig ismert világ határain. Az "új világ" "felfedezésének", majd fokozatos meghódításának korszaka együtt jár a zsidó-keresztény kultúra egyik alap-toposzának, az Ígéret Földjének átalakulásával. A bibliai Ígéret Földje az, amit Izráel az egyiptomi fogságot követő hosszú pusztasági vándorlás végén ért el. Az Ígéret Földje később - mint Isten Országa - Krisztus és követői számára nem evilágról valónak bizonyult. Ez azt is jelentette, hogy elvesztette kiterjedését, földi, területi jellegét; deterritorializálódott. U-topikus, nem-helyszerű színterévé az én és a te - személyes isteni jelenléttel átjárt - közössége vált.

A későbbiekben, a középkor folyamán az Ígéret Földje fokozatosan újraföldiesült, re-territorializálódott, így az Újvilág felfedezése már egy új Ígéret Földjére vezetett: Amerika az új földrész bevándorlói számára mindig is az Ígéret Földje volt és az is maradt. (A 60-as évek végén Robert R. Bellah társadalomtudós írt egy tanulmányt - Rousseau gondolata nyomán - az amerikai civilvallásról. Ebben az Ígéret Földjét - más bibliai fogalmakkal együtt - az amerikai polgári mentalitás és közélet meghatározó eszméjeként említi. Ahogy az amerikai öntudat és önábrázolás tömegkultúrában tapasztalható megnyilatkozásait elnézem, e téren azóta sem történt lényeges változás.)

Az Ígéret Földje azonban nem vált mindenki számára azonossá az újvilággal. Nem is válhatott azzá, mivel ez az ígéretes hely eredetéből adódóan hordoz egy olyan jellemzőt, ami minden más földi helytől megkülönbözteti: az Ígéret Földje ugyanis isteni ígéret. Valójában túl van a földi helyeken: földöntúli. Nem földönkívüli, hanem transzcendens. Ezért aztán létezhetnek bár mégoly tágas és ígéretes helyek ezen a Földön, nem lehetnek azonosak az Ígéret Földjével. Így az utána vágyakozók nem találhatnak rá céljukra, vagy ha úgy vélik, hogy elérték, nem tudnak benne nyugalomra lelni. Ez a földöntúli jelleg magyarázatot ad arra, hogy miért kerül sor időről időre az Ígéret Földjének "áthelyeződésére", így arra is, hogy miért alakult át a földöntúlira irányuló remény a földönkívüli felé való törekvéssé. Esetünkben arra, hogy az Ígéret Földje helyébe hogyan került fokozatosan az Ígéret Holdja.

Az első holdraszállók

amerikaiak voltak; az új világot, az új Ígéret Földjét meghódító pionírok utódai. Hogy a világűr, pontosabban a Space, a világtér hajósai milyen hűségesen követték úttörő elődeik céljait, a "hely szellemét", arról engem egy amerikai magyar író győzött meg végérvényesen: Nekünk, amerikaiaknak - írja Paul Olchváry - akkora terünk van a helyváltoztatásra, hogy nemcsak arról győztük meg magunkat, hogy oda mehetünk, ahová akarunk, hanem arról is, hogy azzá lehetünk, amivé akarunk. Világraszóló űrbéli sikereink és általában a technikai sikereink is végső soron az észak-amerikai kontinens belső terének, és - merészkedjünk egy lépéssel tovább - a tulajdon belső terünk kitágításának tekintendők.

De hogyan is állunk valójában ezekkel a "világra szóló űrbéli sikerekkel"? Tényleg olyan sikeresnek bizonyult a földön kívülre törekvés? Mire jutottunk a holdraszállással? A Holdon nincs hely az ember számára, ebben Nagyapám nem tévedett. Radikális szkepszise helyénvalónak bizonyult a haladás himnikus kórusai közepette. Igazának széleskörű belátásához hosszú évek (kísérletek, tapasztalatok, kudarcok és tanulságok) kellettek: Csak most kezdenek egyre inkább arról beszélni - mondja Stanislaw Lem egy interjúban -, hogy nem kizárólag a költségnövekedés korlátja akadályoz bennünket abban, hogy más bolygókra utazzunk vagy hogy hosszasan tartózkodjunk egy orbitális űrállomáson. Egyszerűen az a helyzet, hogy az ember velejéig földiesre formált élőlény, mely nem képes sokáig súlytalan térben élni. Majd megemlíti a létfeltételek különbözősége folytán előálló káros következményeket; azt, hogy már a földkörüli állomások űrhajósai is nagyon gyorsan öregszenek az őket érő sugárzás miatt. Az űrutazás további következménye az, hogy a földi nehézkedés formálta magunkfajta lények a hosszú súlytalansági állapot során elvesztik csontozatukat, a csontok törékennyé válnak, az izmok sorvadnak. A hosszabb idő után a Földre visszatérő űrhajósok ezért hordágyra kényszerülnek, mivel nem képesek lábra állni. Lem végül arra a megállapításra jut, hogy szomorú, de mi nagyon is földhöz kötöttek vagyunk.

Exoból endóba menet

A földön kívüli fellépés, fénypontján a holdraszállással, innen nézve valójában látványos kudarc. A sikertelenség mértéke ma már nem érzékelhető igazán; a korabeli várakozásokhoz képest azonban hatalmas: az űrkutatási program kidolgozói és résztvevői ugyanis komolyan gondolták - mint az Oriana Fallaci csapnivaló riportkönyvéből megtudható -, hogy tízegynéhány év múltán a hétvégéket a Holdon fogják tölteni, nyaralni (vagy telelni) pedig a Vénuszra (ill. a Marsra) járnak. Az egyébként korántsem fantaszta, sőt nagyon is pragmatikus Wernher von Braun például, aki korábban a német nemzetiszocialista rakétatechnika - V 1, 2 -, majd az amerikai űrhajózás egyik "atyja" volt, az első holdraszállás idején kijelentette, hogy a jövőben éppoly hasznos lesz megismerni a világűrt, mint megtanulni az autóvezetést.

A világtérrel és az űrutazással kapcsolatos remények azóta alaposan lehűltek. Ameddig az ember nem jutott el a Holdra - mondja Lem -, addig elképzelhetőnek látszott, hogy ott nagyon érdekes tájékok vannak. Ezzel szemben, egyhangú, valódi sivatag az egész. Ugyan ki akarna 10 vagy 20 évig, netán egész életében egy sivatagban, méghozzá egy zárt börtönben élni?

A kozmikus turisztikához fűződő remények azóta jutottak mélypontra, amióta egy másik tér, a cybertér kibontakozása megkezdődött: a Space iránti érdeklődés helyébe a Cyberspace iránti került. A Nyugalom tengerén lezajlott esemény ennek fényében úgy értelmezhető, hogy a világtérbe törekvés megtorpant és a cybertérbe torkollott. Az öt évszázados exotériában történő kibontakozás a holdraszállással megszakadt, a fejlődés íve megtört és befelé fordult.

Az új technológiák fejlődése már nem kis mértékben ennek a kudarcnak köszönhető: a reális tér meghódítása során elszenvedett keserű csalódások sokasága nyomán - írja Paul Virilio A motor művészetében - az amerikai űrhajózási hivatal óriási összegeket fektetett olyan eszközök kutatásába, melyek a jövőben a virtuális valóság rendelkezésre nem álló távolságainak meghódítását hivatottak lehetővé tenni.

Jelenleg, amint azt széleskörűen tapasztalhatjuk, egy technikai belvilág, egy endoszféra kiépítésének intenzív folyamata zajlik. (Egyidejűleg a kutatás is az endofizika, a belső megfigyelő világa /Otto E. Rössler/ felé fordult.) Az űrruha helyett ebben a közegben egy sajátos búvárruha használatos: a virtuálisba merüléshez adatöltönyt és adatsisakot vesznek magukra az utazók. Ezt az öltözetet Warren Robinett, a NASA ezirányú kutatásainak vezetője így írja le:

Egy, az adatok optikai megjelenítésére szolgáló, fejen hordott képernyő (Head-Mounted Display) viselése használóját egy háromdimenziós computer szimulálta világba helyezi. Mivel a fej és a kéz helyzetét a rendszer követi, használója mozogni képes ebben a virtuális világban, fordulni tud és minden irányba képes nézni, kezével mozdulatokat tehet, hogy a szimulált tárgyakat kezelje. A használó által látott virtuális világ képe másodpercenként harmincszor korrigálódik, hogy ezáltal megfeleljen a használó fejmozdulatainak és orientálódásának. Így aztán a computer-teremtette jelenet a felhasználó számára minden tekintetben háromdimenziós; továbbá a széles látószög is azt a képzetet kelti benne, hogy egy computer készítette mesterséges realitásba merül. A felhasználó hallja is azokat a zajokat, amelyek a virtuális világban keletkeznek, például amikor két szimulált tárgy összeütközik.

Szintetikus szappanbuborék

Hogy a váltás a földönkívüli térből a virtuális belvilágba milyen mérvű fordulatot jelent, azt számomra egy régi kép felidézése jeleníti meg: egy közismert későközépkori fametszeten egy ember dugja ki a fejét a légkörön kívülre, a földi szférákon túlra, hogy a csillagokat fürkéssze. Ez a kép az újkor egyik emblémája. Jelenünket alighanem ennek a megfordításaként lehetne elgondolni: az ember, amint az exoból az endóba fúrja a fejét. Egy szintetikus szappanbuborékba. Ami persze bármikor elpattanhat. Vagy lefagyhat. Pedig nemcsak a pénzünket hajlamos fokozatosan felszívni.

Az endo esztétikájának és erotikájának növekedésével arányosan az exoszféra vonzereje, mondhatni a reálisan létező egzotikuma is alábbhagy: A szuperszonikus adatátvitel és a repülés korában egyre szűkösebb cellának érezzük majd a Földet - mondja Virilio -, a holnap kollektív képzeletéből a titokzatos messzeségeknek még az emléke is kitörlődik.

Ennek előjeleire Victor Segalen, Gaugin Tahiti-i hagyatékának felkutatója már a század eléjén felfigyelt: 1917-ben ezt írja A diverzitás esztétikája című esszéjében, hogy a világ egzotikus feszültsége alábbhagy. Az egzotizmus elkopásának oka a világban: mindaz, amit haladásnak nevezünk. Az alkalmazott fizika törvényei; a mechanizált utazások, melyek összeütköztetik, összekeverik és eltömegesítik a népeket. Majd azt kérdezi: Hol a titok? Hol vannak a távolságok?

A realitáséval együtt azonban nemcsak az egzotikumok ereje hagy alább, hanem más diverzitásoké is: az ökológusok egy ideje a biodiverzitás, a fajtasokféleség vészes csökkenéséről tudósítanak.

Az új technológiák azonban az egzotikumok tekintetében is ígéretes távlatokkal kecsegtetnek: új "Ígéret Földjét" sejtetnek, például azzal, hogy a cybertér révén tetszőleges "pszichogeográfiák" egzotikus "tájaira" lehet eljutni. Jaron Lanier, a technológia egyik kaliforniai fejlesztője azt állítja, hogy általános elterjedése nyomán már nem úgy tekintenek majd a virtuális valóságra, mint ami kérdésessé teszi a fizikai valóságot, hanem inkább mint egy járulékos valóságra. A virtuális valóság egy új kontinens feltárulását jelenti számunkra.

Az Újvilág élenjár ennek az új kontinensnek a feltárásában. Ezért is figyelemreméltó az, amit Paul Virilio, a vele folytatott Ezredvégi beszélgetésben mondott: a huszadik század egyrészt felszabadította a valóságos gyarmatokat, másrészt azonban megteremtette a legutolsó gyarmatbirodalmat, a virtualitás birodalmát. És az sem véletlen, hogy a folyamat középpontjában az amerikaiak állnak. Ne felejtsük el, hogy Amerika az egyetlen gyarmat, amit nem szabadítottak fel. Így csakis önnön mását alkothatja újra.

Virilio fel nem szabadított gyarmatról beszél, kijelentése azonban könnyebben értelmezhető, ha utalását felszabadításon át nem esett országként értjük. Az Egyesült Államok ui. valóban egyedülálló abban, hogy vereséget és megszállást el nem szenvedett ország. Vagyis nélkülözi a kudarc, a vereség bizonyos tekintetben (a nemzeti mitológia, a gloire, stb. pszichózisából) kijózanító kollektív tapasztalatát.

A másik Nyugalom tengere

A holdraszállás egy hosszú hagyomány része. Úgy tűnik, ennek a program tervezői is tudatában voltak annakidején, amikor antik neveket és helyeket választottak: az Apolló név egyértelmű: "a távoli istenség ő" - írja róla az ókortudós Kerényi Károly. A Nyugalom tengere már kevésbé az. Talán a holdraszállás emberfeletti erőpróbáját enyhítendő választották a leszállás helyszínéül. Ugyanis a Mare Tranquillitatis, akárcsak a szomszédos Derű tengere, a Mare Serenitatis egy-egy klasszikus filozófiai fogalomról kapta nevét. A latin tranquillitas animi, a lélek nyugalma (görögül: ataraxia) a sztoikus filozófia és az antik életművészet kulcsszava, akárcsak a serenitas, a derű, a tulajdonképpeni boldogság, melynek elérése minden filozófiai megismerés, felvilágosodás, felderülés végső célja.

Léleknyugalomra és lélekjelenlétre az űrhajósoknak nagy szükségük volt. Az amerikai űrhajósokat - akárcsak Gagarint - berepülőpilóták közül választották ki. Hosszas vizsgák és vizsgálatok során bizonyították, hogy - technikai felkészültségük mellett - bátorságban, szívósságban, önuralomban sem szenvednek hiányt. (A már kissé élénk képzelet is kizáró ok volt!) Az űrutazás nehézségeire fel voltak készülve, és állták is a megpróbáltatásokat. Későbbi életükről ez már nem mondható el, a hétköznapok tengerét nem voltak képesek a nyugalom tengerévé változtatni. (Az első három holdraszálló közül egy elmegyógyintézetben végezte, a másik kettő pályája is furcsa fordulatokat vett.)

A mozgalmasság és a nyugalom viszonylatait tisztázandó érdemes itt A lélek nyugalmáról is értekező antik szerző gondolatait felidézni: Seneca, a filozófiai életművészet egyik mestere azt mondja, hogy egyedül azok nyugodtak, akik bölcsességgel foglalkoznak. Különböző helyeken arról is ír, hogy ennek révén nemcsak a nyugalom válik sajátunkká, hanem nagy utazásokat is tehetünk, ha kedvünk támad túllépni az emberi gyengeség szűkös határain, hatalmas időbeli távolságot járhatunk be és akár a végtelen évszázadokat, a végtelen korszakok egymásba fonódó sorozatát s az évek millióit szemlélhetjük.

És ehhez nem is kell feltétlenül űrutazást tennünk vagy a virtualitásba merülnünk. E tekintetben további adalékul egy űrkorszakbéli lelet szolgál, ami a közelmúltban került a birtokomba: a hatvanas években kiadott hanglemezen a Gagarinnal űrutazása alatt folytatott beszélgetés felvétele hallható. Az első űrhajós annakidején tapasztalatairól földi hallgatóságának ugyanis azt mondta, amit íróasztalomnál ülve többnyire magam is elmondhatok: Jó a kilátás. Látom a Földet. Mindent látni lehet. Néhány területet felhők borítanak. Minden rendben van. Jól érzem magam. Folytatom a repülést.

És ehhez nem is kell űrutazásra mennem, vagy kiszolgáltatnom magam holmi hálózatoknak, még kevésbé a virtualitás kétes technomágiájának. Elég csak elérnem a magam nyugalmának tengerét - ahol minden megvan, a világtengerek éppúgy, mint a végtelen terek. Hisz - mint a filozófus Szabó Lajos egyszer a halmazelmélet kapcsán megfogalmazta -: azonos nagyságrendűek vagyunk a végtelennel. Minden szellemi akcióban ez az ember normális sebessége: a végtelen sebesség.