Ugrás az előző fejezethez

Ugrás a Bábu vagy című fejezet tartalomjegyzékéhez

Ugrás a következő fejezethez

 

FODOR GÁBOR

Vitorlák

Papírhajók lángoltak az égen...
Elfutó kiáltása a szélnek
Égő vitorlákba tépett

A halál szelével játszom
Elmúlt a nyár, öreg barátom
Könnyeim tengerén vitorlázom...

Valami fájón őrült bennem...
Valami elmúlt végleg, csendben
Parázsló emlékek a ködben

Vak vagyok, vakon születtem
Kegyetlen világban nevelkedtem
Kietlen utcák kövein merengtem

Féltem, féltek, s ma is félek
Mi lesz holnap? Lesz-e éjjel?
Eltemetnek gyermekfejjel?

Felkeltem a holnap szelével
Láttalak elmenni a fénnyel
Sírtam, kezem egybeforrt egy kézzel...

Papírhajók lángolnak az égen
Elfúló kiáltása a szélnek
Égő vitorlákba tépett...

Örök barátság jeléül R. T.-nek

(1993) (16 éves)

SZABÓ GÁBOR

Bábu vagy

Nem vagy te hős, se bátor, se szép,
Egy kiforrott jellem se lehetsz te még.
A nézeteiddel sem vagy még rendben,
Azt hiszem, hasonlók vagyunk mi ketten.

Sötét az elméd, sötét az ég,
Tudatlan agyaddal játszik a Vég.
Ostoba bábu vagy, apró fa testben,
Gondolkodáson sem értek még tetten.

Sorsodat megírták és előkészítették.
S mint egy pókhálóban vergődő fekete lepkét,
Körülfon a háló, s nem menekülhetsz.
Hisz csak egy bábu vagy, így vissza sem üthetsz.

(1995) (19 éves)

 

GALAMBOS ERIKA

Gondolat VII.

Tejes az ég
Belepi a felhő
Egy árva fénysugár
Sem tör rajta át
Mennék a semmibe
A fehér teljességbe
Hol semmi sem vár reám.

(1992) (18 éves)

 

MEINCZINGER HENRIETTA

– és mégis...

Kötelességem szólít,
Kényszerű képzetek:
Nevetek, bólintok,
Ordítok s könnyezek,
Mint szánalmas, megalázott
Kisszerű emberek...

Kényszerben fuldokló,
Hamis tekintetek
Varázsolják szemembe
A hazug könnyeket;
Vigasztaló pillantásuk
Ver húsomba szeget...

Mint füzet,
Nevetésre csábítanak,
Arany hajukkal
Cirógatják torkomat,
Hogy vérrel hányjam le
Szomorú múltamat....

Ellopták előlem
Minden szakadékok szélét,
Világfájdalmaim listájának
Véget nem érő jegyzékét
Lángnyelvükkel szabták szét,
... Nem tudok mit mondani...

Most magas,
Támlás helyet foglalok
Most erős karjába
Verejtékezve kapaszkodok,
Most rögtön visszahullnék, –
Inkább bólintok...

(1995) (19 éves)

 

KISPÉTER ISTVÁN

Valami bennem

Valami bennem szól
hozzám, kérdez
tőlem válaszokat.
Nem tudom, mit
akar, miért nyaggat
folyton, de mostanában
tiszta szemeiből könnypatak
árad, s tekintete az
apró ködfátyol mögül
kérdőn néz rám.
Látva az életet,
látva az arcokat,
érezve a ki nem mondott
szavakat...

(1995) (18 éves)

 

MEINCZINGER HENRIETTA

Kicsi szív

A lámpa szemei haragos tűzben villognak,
az áthatolhatatlan (piros-fehér)
sorompóról vér csorog.
Megszakadt a szívem.

(1994) (18 éves)

 

SZABÓ GÁBOR

A kisfiú

A fekete fák felett függő fehér felhők foszlányait
tépi a szél.
A szürke színű acélos ég alatt egy kisfiú áll
Egyedül, teste reszket, lelke fél.

A kanyargós úton a fekete fák közt
szalad a kisfiú... Csak szalad és szalad...
Ártatlan lelkének foszlányaiból
Tépnek s lakmároznak a Fekete Madarak.

(1994) (18 éves)

CZINKA BERNADETT

Párbeszéd

A fiú kirohant az ajtón, le a lépcsőn, ki a járdára, futott, aztán az ablaknál lassított. Futtában bekiáltott a csukott ablakon: „Kaptál?” Úgy tűnik, bentről igenlő válasz érkezett, mert a fiú megállt és elmosolyodott. „Milyent?” – kérdezte, és a bent lévő egy-két szavától felcsillant a szeme. „Szóval elhoztad? Remek. És pont olyan, amilyenről beszéltünk...” – áradt belőle az izgalom. Úgy tűnik, a bent lévő magatartása megnyugtatta, minden tökéletes rajta. A fiú remegett. Azonnal látni akarta. „Szóval elhoztad” – csak ennyit tudott mondani. A bent lévő hosszasan magyarázott, a fiú le sem vette szemét az ablakról. Ivott minden szót, ami bentről jött. „Csodálatos... én mondom, fantasztikus. És itt van most nálad? Á, persze, otthon...” – mondta a fiú kissé csalódottan. „Azt hittem, most magaddal hoztad” – tette hozzá mintegy mentegetve előbbi hanglejtését. „És melyik fajta?” – érdeklődése és izgalma csak fokozódott. „Ohohohó!” – kiáltott fel, majd szégyenlősen körülnézett, hiszen mégiscsak kint van az utcán. „Szóval az az, amelyikről beszéltünk. Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem!” – ezeknél a szavaknál kipirult az arca, szemei kikerekedtek, kezét görcsösen szorította a farzsebére. „Szóval elhoztad. Nagyon örülök.” Újra a bent lévő vette át a szót. Sokáig beszélt, a fiú zavart lett. Láthatóan nem értette, mit jelentenek a bentről jövő szavak. Kezét kivette a zsebéből, rosszat sejtve felemelte, majd megsemmisülve a föld felé ejtette egész karját. Halálsápadt lett, arcából kifutott a vér. ”Az nem lehet!” – mondta alig hallhatóan, csak úgy magának. A bent lévő megzörgette az ablakot. A zajra felriadt, és hangosabban elismételte: „Nem lehet igaz!” A bent lévő megint hosszasan magyarázott, és a fiú arca visszanyert valamit az iménti pírból. „Ja, hogy csak majdnem! Már azt hittem... Hála istennek, hogy mégsem! Nagyon megijesztettél.” A bent lévő elejtett valamit, ami hangos csörömpöléssel atomjaira hullott szét. „Miért vagy ilyen ideges? – kérdezte a fiú vidáman. – Az egész tálcát a padlóra! Hát ha egyszer minden rendben... Különben is nekem lenne okom rá, hogy idegeskedjem, hiszen mégiscsak az én ötletem, az én címem, ugyebár...” Bentről furcsa zaj szűrődik ki. A bent lévő az üvegdarabokat söpörgeti, majd egy zuhanás – a szilánkok a vödörbe kerültek. Egy teljes percig csend van, egyikük sem szól. A fiú arca ragyog, mint a gyémánt, szétveti a büszkeség. Végre megszerezte! A bent lévő újra megzörgette az ablakot, a fiú unottan figyelte, mintha a bentről jövő információk már semmi újat nem tudnának, éppen ezért nem is érdekelte a bent lévő hosszas monológja. Egy szónál azonban felkapta a fejét. „Hogyan? – szemeit kidüllesztette, mint a békák, amikor feszülten figyelik zsákmányukat. – Hogy mondtad? Attól félek, valamit félreértettem. Hogyhogy nem adod nekem? Hiszen az enyém! Különben is, téged azelőtt nem érdekelt az ilyesmi!” A fiú teljesen kikelt magából, az sem zavarta, hogy az emberek mind őt figyelik. „Nélkülem meg sem tudtad volna szerezni!” – ezek a szavak mintha valahonnan messziről, egy fuldokló szájából jöttek volna. A bent levő hallgatott, a fiú viszont tajtékzott. „Neem, barátom, neem – üvöltötte –, ezt nem mered megtenni! Nem lehetsz ilyen aljas, ilyen utolsó aljas...” Levegő után kapkodott, a megfelelő szavakat kereste, de egyik sem volt elég sértő, egyikkel sem tudta kifejezni mélységes megdöbbenését, megvetését, mérhetetlen csalódását egy olyan emberben, akit a barátjának tekintett, akinek teljesen kiszolgáltatta magát, akivel legbenső titkait megosztotta. Egy szót sem talált, ami elég meggyőzőleg hatott volna, de pillantása szikrát szórt. Ölni tudott volna a szemeivel. Hosszú percekig állt így ökölbe szorított kézzel. Álmai a porba omlottak. Amit eddig fontosnak tartott, elfelejtette, most egyszerre üresnek érezte magát. Agya tompán mozgott, nem gondolt semmire. Tudta, hogy nem tehet semmit. Mit is tehetne? Hogy bizonyíthatná, hogy az övé? Legszebb álmai, legmerészebb fantáziálásai tárgya! Ami negyedóráig az övé volt, bár még csak meg sem nézhette közelről, meg sem érinthette. Ki hinné el, hogy mennyire lesújtotta a csalódás? Aztán magát hibáztatta. Miért nem ment el érte személyesen! Ilyet máshol nem talál, soha többé nem lesz még egy ilyen alkalom... Vagy ha mégis, az már akkor sem ugyanaz lesz. Elfordult az ablaktól. Gépiesen elindult abba az irányba, amerre az imént még annyira sietett. Bár már cseppet sem volt fontos számára semmi. De azért ment, mert a parancs ott dübörgött az ereiben: menni kell előre, akármi is történt, folytatni kell a megkezdett utat – a halálig.

(1994) (16 éves)

MEINCZINGER HENRIETTA

Zuhanás

Plafonra meredő szemekkel
lebegek az éjben.
Lassan, iszonyúan lassan elkezd
forogni velem a világ.
Aztán végtelen zuhanás
vissza magamba (velem).
Olajtól csillogó meztelen testem
most megvilágítja a hold.
Nem, nem halott volt,
nyugodt volt.
Tüntetve kiáltott a világba,
s várta, hogy azt valaki megtalálja.
Keresett egy „jaj”-t,
melybe beletemethette volna
magát, és saját sikolyát.
De az túl halk volt,
túl erőtlen, hogy a világon
valaki megborzongjon tőle.
Süvítve szállt,
s meg nem állt,
nyugovót
nem
talált.
Ez
éjszakán.
Talán majd holnap.

(1994) (18 éves)

RAPAI JUDIT

Változás I.

A novemberi eső úgy verte a kacskaringós utcácska szürke járdájának macskaköveit, mintha a gondatlan molnár nyitva felejtett zsákjából koppantak volna a malom sokat koptatott padlójára az elszabadult búzaszemek. A felvert por a zápor friss illatával vegyülve édes-keserű elegyet alkotott, az égen terebélyesedő lomha felleg pedig török basa módjára heverészett az őszi álmot alvó város felett, láthatólag versenyzett a közeli gyár pipázgató kéményének füstfelhőjével.

Az egyik kapualjból hirtelen egy fiatalember rontott ki, félhosszú vöröses haja pillanatok múlva csapzottan hullott a szemébe, szigorúan villogó szemüvege mögül játékos fényben ragyogó szeme ide-oda pillogva szívta magába a délután különleges atmoszféráját. Léptei határozottan, megadott, el nem tévesztett ütemben dobbantak a kövezeten, keze energikusan előre-hátra járt. Üdítő jelenség volt, áttörte az időjárás szőtte szomorúság-burkot. Cseppet sem érdekelte, hogy a csapadék az arcát veri, a vízcseppek kacéran bebújnak inggallérja alá, s vadonatúj zakója egyre inkább egy kiszolgált felmosórongyhoz kezd hasonlítani.

Szinte már-már kibírhatatlanul boldog volt, szíve minden lépésre meg-megremegve pumpálta a vért, mely lüktetve áramlott ereiben. Ezzel együtt zakatolt fejében a gondolat: ÉLEK – ÉLEK – ÉLEK. Ha valaki megkérdezte volna tőle, mitől szállta meg ez a mámorító, eszelős, korlátdöngető életerő, nem tudta volna megmondani, csak széles mosolyra húzta volna a száját és kitárta volna a karját. Legszívesebben magához ölelt volna minden teremtett lelket a Földön, felállt volna az ég sötét színű paplanjára vagy az Olümposz tetejére, és onnan harsogta volna szét a világnak, hogy létezik, és hogy létezzen mindenki minden ízével!

Úgy érezte, azt tehet, amit akar. MINDEN az övé volt, a pillanat teljes végtelenségével és korlátlan tökéletességével. Úgy döntött, ő lesz az, aki megváltja az emberiséget. Léptei lassan elhaltak, de jelenléte még mindig rezegtette a levegőt, melyen át utat tört magának a szakadó eső.

(1995) (17 éves)

 

RAPAI JUDIT

Változás II.

A júniusi nap olyan erővel szikrázott az égen, hogy az ember úgy érezte magát, mintha a pékműhely kemencéjének ajtaját kinyitva hirtelen megcsapta volna az égető forróság. A világítóan kék égen bolondosan kergették egymást a dús gyapjú bárányfelhők, az enyhe szellő meg-meglengette a hűs vízre szomjazó, tikkadt fűzfák ágait.

Az egyik kapualjból egy bácsika botorkált ki botjára támaszkodva, ősz hajából még kiviláglott néhány vörös hajszál, az elmúlt, fénysebességgel rohanó éveket idézendő. Barna szarukeretes, vastag szemüvege mögül fáradt tekintet tapogatta végig komótosan az utcácska minden apró részletét. Léptei nehézkesen csosszantak az idült macskaköves úton, egyik keze a gyűlölt botot markolta, a másik erőtlenül csapódott combjához. Melankóliára ingerlő jelenség volt, mintha elnehezült testével el akarná taszítani magától a verőfényes délután minden örömét. Nem érdekelte, hogy a csintalan napsugarak arcát csiklandozzák, szeretettel melengetik ráncos, kedves kezeit.

Megtört, konok, kiábrándult, becsapott, sokat tapasztalt öregember volt, szíve már csak megszokásból lökte a vért elmeszesedett ereibe, agyában halkan visszatérő kalapácsütésként visszhangzott a gondolat: MEGHALOK – MEGHALOK – MEGHALOK. Nem kérdezte volna senki tőle, hány évtized alatt rakódott lelkére a fáradtság, ernyedtség, céltalan mozdulatlanság szürke porhamuja. Legszívesebben megsimogatott, s aztán eltaszított volna magától minden teremtett lelket a Földön, felmászott volna az ég bántóan élénk kék tintapacájára vagy a dantei purgatórium hegyének tetejére, s onnan egy utolsó, elhaló kiáltással vetette volna le magát a végtelenség szűkülő folyosójának kövezetére.

Úgy érezte, már nincs mit tennie. SEMMI sem volt az övé. Úgy döntött, ő lesz az, aki bocsánatot kér az emberiségtől, amiért nem váltotta meg. Léptei lassan elhaltak, de jelenlétének szomorú hullámai továbbra is tompán csapódtak a nyár melegét lehelő házak falához.

(1995) (17 éves)

BARTOS ADRIÁN

Tövisek  Ugrás az illusztrációhoz

feléledt érzéseimmel viaskodom
holdsugár-rácsok mögött vergődöm

idomult sikolyok ránganak ölemben
remegnek újrafoltozott szívemben

patkányokkal sírok sötét lyukakban
lidércként jelenek meg álmodban

istentelen rejtelmeim csupaszon
végtelen rezonálás
önmagam
falazom
keringőm a halállal
hajnalba nyúló temetések

labirintusomban én vagyok a Taurus

sikolyom az idővel elenyészik
messzeségbe boruló puszták
kifolyt a homokvár az ujjaim közül

a rekviemet az ágyamban hallgatom

(1993) (17 éves)

 

SZABÓ GÁBOR

Végső utóirat

A hatalmas tér felett lebegő
Üres szemgödrök
Visszfényében lidérces táncot
Lejtenek az égszínkéken csillogó
Sárga testű gondolatok

Megvilágosult elmék.
Sötétségtől kong az üresség.

A bánat felébred szunnyadó álmából
És belefolyik az emberek fülébe...

... A dögkeselyűk hiénákat marcangolnak...

(1993) (17 éves)

 

BARTOS ADRIÁN

Mélység

Mély az est csöndje
A fény eltűnik,
S a hold
Mint fájdalmas sikoly
Emelkedik az égbe.

(1992) (16 éves)

Ugrás a lap tetejére