|
CZINKA BERNADETT
Párbeszéd
A fiú kirohant
az ajtón, le a lépcsőn, ki a járdára, futott, aztán az ablaknál lassított.
Futtában bekiáltott a csukott ablakon: „Kaptál?” Úgy tűnik, bentről
igenlő válasz érkezett, mert a fiú megállt és elmosolyodott.
„Milyent?” – kérdezte, és a bent lévő egy-két szavától felcsillant a
szeme. „Szóval elhoztad? Remek. És pont olyan, amilyenről beszéltünk...”
– áradt belőle az izgalom. Úgy tűnik, a bent lévő magatartása
megnyugtatta, minden tökéletes rajta. A fiú remegett. Azonnal látni akarta.
„Szóval elhoztad” – csak ennyit tudott mondani. A bent lévő hosszasan
magyarázott, a fiú le sem vette szemét az ablakról. Ivott minden szót, ami
bentről jött. „Csodálatos... én mondom, fantasztikus. És itt van most nálad?
Á, persze, otthon...” – mondta a fiú kissé csalódottan. „Azt hittem,
most magaddal hoztad” – tette hozzá mintegy mentegetve előbbi hanglejtését.
„És melyik fajta?” – érdeklődése és izgalma csak fokozódott. „Ohohohó!”
– kiáltott fel, majd szégyenlősen körülnézett, hiszen mégiscsak kint van
az utcán. „Szóval az az, amelyikről beszéltünk. Pontosan olyan,
amilyennek elképzeltem!” – ezeknél a szavaknál kipirult az arca, szemei
kikerekedtek, kezét görcsösen szorította a farzsebére. „Szóval elhoztad.
Nagyon örülök.” Újra a bent lévő vette át a szót. Sokáig beszélt, a
fiú zavart lett. Láthatóan nem értette, mit jelentenek a bentről jövő
szavak. Kezét kivette a zsebéből, rosszat sejtve felemelte, majd megsemmisülve
a föld felé ejtette egész karját. Halálsápadt lett, arcából kifutott a vér.
”Az nem lehet!” – mondta alig hallhatóan, csak úgy magának. A bent lévő
megzörgette az ablakot. A zajra felriadt, és hangosabban elismételte: „Nem
lehet igaz!” A bent lévő megint hosszasan magyarázott, és a fiú arca
visszanyert valamit az iménti pírból. „Ja, hogy csak majdnem! Már azt
hittem... Hála istennek, hogy mégsem! Nagyon megijesztettél.” A bent lévő
elejtett valamit, ami hangos csörömpöléssel atomjaira hullott szét. „Miért
vagy ilyen ideges? – kérdezte a fiú vidáman. – Az egész tálcát a padlóra!
Hát ha egyszer minden rendben... Különben is nekem lenne okom rá, hogy
idegeskedjem, hiszen mégiscsak az én ötletem, az én címem, ugyebár...”
Bentről furcsa zaj szűrődik ki. A bent lévő az üvegdarabokat söpörgeti,
majd egy zuhanás – a szilánkok a vödörbe kerültek. Egy teljes percig csend
van, egyikük sem szól. A fiú arca ragyog, mint a gyémánt, szétveti a büszkeség.
Végre megszerezte! A bent lévő újra megzörgette az ablakot, a fiú unottan
figyelte, mintha a bentről jövő információk már semmi újat nem tudnának,
éppen ezért nem is érdekelte a bent lévő hosszas monológja. Egy szónál
azonban felkapta a fejét. „Hogyan? – szemeit kidüllesztette, mint a békák,
amikor feszülten figyelik zsákmányukat. – Hogy mondtad? Attól félek,
valamit félreértettem. Hogyhogy nem adod nekem? Hiszen az enyém! Különben
is, téged azelőtt nem érdekelt az ilyesmi!” A fiú teljesen kikelt magából,
az sem zavarta, hogy az emberek mind őt figyelik. „Nélkülem meg sem tudtad
volna szerezni!” – ezek a szavak mintha valahonnan messziről, egy fuldokló
szájából jöttek volna. A bent levő hallgatott, a fiú viszont tajtékzott.
„Neem, barátom, neem – üvöltötte –, ezt nem mered megtenni! Nem lehetsz
ilyen aljas, ilyen utolsó aljas...” Levegő után kapkodott, a megfelelő
szavakat kereste, de egyik sem volt elég sértő, egyikkel sem tudta kifejezni
mélységes megdöbbenését, megvetését, mérhetetlen csalódását egy olyan
emberben, akit a barátjának tekintett, akinek teljesen kiszolgáltatta magát,
akivel legbenső titkait megosztotta. Egy szót sem talált, ami elég meggyőzőleg
hatott volna, de pillantása szikrát szórt. Ölni tudott volna a szemeivel.
Hosszú percekig állt így ökölbe szorított kézzel. Álmai a porba
omlottak. Amit eddig fontosnak tartott, elfelejtette, most egyszerre üresnek érezte
magát. Agya tompán mozgott, nem gondolt semmire. Tudta, hogy nem tehet semmit.
Mit is tehetne? Hogy bizonyíthatná, hogy az övé? Legszebb álmai, legmerészebb
fantáziálásai tárgya! Ami negyedóráig az övé volt, bár még csak meg
sem nézhette közelről, meg sem érinthette. Ki hinné el, hogy mennyire lesújtotta
a csalódás? Aztán magát hibáztatta. Miért nem ment el érte személyesen!
Ilyet máshol nem talál, soha többé nem lesz még egy ilyen alkalom... Vagy
ha mégis, az már akkor sem ugyanaz lesz. Elfordult az ablaktól. Gépiesen
elindult abba az irányba, amerre az imént még annyira sietett. Bár már
cseppet sem volt fontos számára semmi. De azért ment, mert a parancs ott dübörgött
az ereiben: menni kell előre, akármi is történt, folytatni kell a megkezdett
utat – a halálig.
(1994) (16 éves)
|
