A szomszéd Székesfehérvártól Várpalotán, Balatonfüreden, Ajkán, Pápán és Veszprémen át Sümegig ível a diákköltők és diákírók hídja, több falut is bekötve, összefonva – a verselés és prózaírás gyönyörű-keserves mesterségének kezdő próbálkozóit arra a pályára hívogatván, mely több kudarccal, bukással, elhallgatással fenyeget, mint amennyi múló vagy maradandó dicsőséget szerezhet az itt felsorakozott ifjú alkotóknak.

Héttől–tizenkilenc éves korig terjed a diákantológia harminchárom szerzőjének életideje, akikben az anyanyelv nemcsak köznapi kommunikációs eszközként létezik, hanem olyan érzelmek, gondolatok, vágyak, sejtelmek, félelmek, jövendölések hordozójaként, kifejezőjeként, melyeket semmilyen más módon nem lehet közvetíteni, vagy ha igen, nem így, a személyesség, a lírai én eme minden mástól különböző egyediségével.

A közlés, az önkifejezés vágya őseredeti emberi igény – az aranykornak nevezett, homályba vesző régmúlt időkben egyén és közösség természetes, szerves része lehetett. Az INTERNET mind szélesebb, szédítőbb szupersztrádáján az ezredvég felé száguldva, a technika határtalannak tekintett hatalmától megmámorosodottak sokasága szinte már le is írná a költészetet, az irodalmat, mint idejét múlta kacatot az emberi szellem tárházában.

Manapság verset, szépprózát kiadni, könyv formájában megjelentetni nagyobb istenkísértés, mint házi atombombát gyártani, hát még vevőkre, olvasókra találni. A várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár 1991 óta (részemről is folyamatosan figyelemmel kísérten) mégis vállalta a leghálátlanabb, legkockázatosabb küldetést, a fiatal tehetségek felfedezését, megmérettetését, első zsengéik nyilvánosság elé tárását. Hogy aztán az összesereglők, s a jelen antológiában szereplők közül kiből válik profi, hivatásos poéta, íróember, az már az alkotók saját elszánása és kitartása mellett javarészt a bizony nagyon megfogyatkozott élő irodalmi műhelyek, no meg a meghökkentő számban gyarapodott folyóiratok szerkesztőségeinek dolga, ám korántsem elhanyagolható módon az olvasóké, az értő, pártoló befogadóké is.

A tavaly fájdalmasan korán elhunyt jeles költő és író, Páskándi Géza 1994 augusztusában Pápán, az amatőr írók országos találkozóján tartott előadásában ekként elmélkedett: „A profi mindennapi, állandó művész. Az amatőr az ünnepi művész, mert számára bensőséges örömünnep az alkotás, úgyszólván családos. Mondanom sem kell, amit eddig is sokszor jeleztem: az amatőrségben a legtehetségesebbek, legelszántabbak, ígéretet leginkább sejtetők átléphetnek a másik kategóriába. Félprofi vagy profi lesz belőlük. És akik mégis ott maradnak? Nem lesz kicsi a szerepük, mint értő-érző publikum, mint jó közönség a szellem világában. ...A műbarátok oly fontos köre is részint belőlük alakul ki. Belőlük, akik valamilyen szinten már belekóstoltak a műkedvelésbe, vagy legjobb pillanatukban az igazi alkotásokba is...”

Még egy személyes vallomással tartozom a kötetben szereplőknek. A sors véletlen fordulatának köszönhetően első versemet tizenhat évesen egy bécsi folyóirat közölte németül. A folyóirat címe NOCH MEHR – MÉG TÖBBET... Azóta mindmáig magyarul jelennek meg verseim.

Kívánom a Tizenhatodik születésnapomon című diákantológia még mindig tanulósorban lévő vagy már felnőttkorba lépett szerzőinek, hogy életük során – akár íróként-költőként, akár bármilyen más szakmában alkotva, tevékenykedve – tegyenek még többet a magyar nyelvért és irodalomért. Mert ez a pálya is lehet olyan széles, mint amilyen a nyelv nélkül könnyen zsákutcává váló INTERNET...

(1996)

Széki Patka László