Higgyék el, egy haditudósító élete különös és veszélyes kalandokkal teli. Bizony nem ritkán vagyunk életveszélyben, ezért sokan minket tartanak a világ legbátrabb embereinek. Gyakran előfordul, hogy visszatérünk oda, ahol majdnem életünket vesztettük, s mindezt fegyver nélkül! Van egy hely azonban a világon, ahova sohasem térnék vissza. Még most is elfog a félelem, ha az ott történtekre gondolok...

Amikor beléptem abba a helyiségbe, még nem tudtam, micsoda szörnyűségek várnak rám. Tulajdonképpen egy szokványos osztályterem volt. Helyet foglaltam a legutolsó sorban, és azon tűnődtem, miért is küldtek ide. Nemsokára megértettem. A körülöttem levők hirtelen feszes vigyázzállásba meredtek, s a katedrán feltűnt az ellenség. Szemrevételeztem az erőinket. A jobbszárnyon Nagy, Kovács, Balogh, Tóth és Kozák voltak, míg bal felől Kis, Papp, Fazekas, Szűcs és Szabó helyezkedtek el. A fősereget Molnár vezette. De hiába voltunk létszámfölényben, mert az ellenségnek könnyű- illetve nehéztüzérsége is volt. Felsorakoztatta velünk szemben a kémcsövek és lombikok egész seregét. Ezenkívül még tekintélyes mennyiségű hajítókrétával rendelkezett, s birtokában volt a szivacs, amellyel bármikor krétaporfelhőbe burkolhatta egy-egy egységünket... Igen, s előtte hevert a félelmetes csodafegyver, az osztálynapló is, amivel uralhatta a csatateret. Mi viszont csupán néhány vékony vonalzóval és a pajzsként elénk tartott könyvekkel védekezhettünk.

A harc voltaképpen akkor kezdődött, amikor az ellenfél kijelentette, hogy anyagot veszünk. „Soha!” – akartuk kiáltani hősiesen, de ő megelőzött bennünket. Valami vegyület tulajdonságait kezdte el harciasan taglalni, s ez ellen szinte tehetetlenek voltunk. A káros hatást igyekeztünk hangzavar keltésével ellensúlyozni. A küzdelem nem tartott sokáig. Az ellenség ugyanis bevetette csodafegyverét, az osztálynaplót. A legelszántabb harcosok estek el ebben az ütközetben: Balogh, Fazekas, Kovács és Szabó. Iszonyú félelemben teltek el a következő percek. Ellenfelünk pedig várt, mintha latolgatta volna, kire csapjon le. A fősereg vezérére, Molnárra esett a választása, aki hősiesen szembeszállt vele, s egyenesen a kémcsövek és lombikok torkába rohant. Önfeláldozása nem volt hiábavaló. Hirtelen csengetés hallatszott, és az ellenség visszavonult...

(1994) (18 éves)

GALAMBOS ISTVÁN

Alszunk...

Már fél tíz óta, ugyanis a kollégiumban ekkor van villanyoltás. Ilyenkor lehunyjuk a szemünket és... kinyitjuk, miután a nevelőtanár kimegy. Nem tehetünk róla, de valahogy mindig feszélyez minket a jelenléte. Akárcsak az erdőben, itt is éjszaka indul meg az élet. Tamás vadászatra indul, s nemsokára visszatér néhány szelet kenyérrel és egy darab kolbásszal. Nem sokat hagyunk belőle az utókornak. Ezután egy-két rövid futamot játszunk le a fűtőtesten, mire fentről ledörömbölnek. (Vannak, akik nem tisztelik a művészetet.) Mi halkan visszakopogunk, majd feltesszük a helyére a leesett szekrényajtót. Az osztálytársam egy fojtott kiáltással ad hangot jogos felháborodásának az igaztalan kritika miatt, nyújtott üvöltése átmenetet képez a haláltusáját vívó őshüllő és az áldozatát marcangoló tigris ordítása között. A belépő nevelőtanárnak természetesen elpanaszoljuk, hogy nem tudunk aludni, mivel dörömbölnek valahol odafent, ráadásul valaki állatian üvöltözik. Ígéretet kapunk a vétkesek megbüntetésére, így megnyugodva aludhatunk tovább. Valahonnan előkerül egy csomag kártya, és ki tudja, milyen fizikai törvénynek engedelmeskedve kigyullad az asztali lámpa. Sohasem voltunk jók fizikából, ezért nem kutatjuk a különös jelenség okát, csak játszunk. Valamelyikünk véletlenül rátenyerel a magnóra, a zene nem túl hangos, hát nem kapcsoljuk le. Kopogtatás, ajtónyitás. A szomszéd szobából jönnek át néhányan, nemsokára megérkezik mindenki. (Érdekes, ők sem bírnak aludni.) Már a szoba közepén ülünk, s újra osztjuk a lapokat. Valaki egy párnát hajít felénk, mi – keresztény emberhez illően – kettőt dobunk neki vissza. Ez leveszi a lábáról, elvágódik. Fél perc múlva már paplanok is repkednek a szobában. Újabb kopogtatás. „Bújj be!” – mondjuk nagylelkűen a csata hevében, ám a nevelőtanár nem értékeli nagyvonalúságunkat. De számíthat az ember a mai világban egyáltalán megértésre?

(1995) (19 éves)

DELI ADÉL

Osztálykirándulásra megyünk! Éljen! Már folynak az egyeztető tárgyalások. A piedonei hasméretű Szilike szerint négy kiló kenyér és egy rúd szalámi elég lesz. Az oszifő szerint kellene valami mást is vinni. Többek között fejenként egy ezrest. Az oszifő többszöri szemrángása és orkánszerű süvöltése tudatta velünk, hogy nem éppen erre gondolt. A kísérő tanárok személye kétséges. A fizikatanár ellen egyértelmű a tiltakozás a részünkről. A Zoli húsz éves bátyja és nője ellen egyértelmű a tiltakozás az oszifő részéről. Közös megegyezéssel a biosztanár mellett döntöttünk. Mellette szól kilencven éve, hallókészüléke és szódásüveg vastagságú szemüvege.

Felmerült még egy pont a vitatervben. Hova megyünk? Az osztály egyik fele Kalifornia, a másik Miami mellett voksolt. Az oszifő véleménye szerint valami reálisabb célt kellene választanunk. Egyöntetűen a Közel-Keletre szavaztunk. Javaslatainkat, tekintettel az oszifő vöröslő fejére és a magas vérnyomásra való hajlandóságára, Kiskovács részletesebben kifejtette. Fő érve az volt, hogy: „Igaz, hogy így is repülővel kellene utaznunk, de így nem kellene a Bermuda-háromszög felett elröpülnünk, s úgy kisebb a kockázat.” Valahogy (számunkra érthetetlen módon) az oszifő a tervet indoklás nélkül azonnal elvetette. Végül is a Molnárék hétvégi telke mellett döntöttünk. Mint kiderült, a telek közelében van strand is, s ennek az osztály osztatlanul örült. A Molnárék osztottan. A papa aggódva gondolt a kirándulással egybekötött strandbulira, ugyanis a Molnár-ikrek kétéves koruk óta képtelenek megtanulni úszni.

Felvirradt a várva várt nap reggele – mivel általában reggel szokott felvirradni. A megbeszélt időpontra, hét órára csak az osztályfőnök volt ott két gyermekével. A legkisebbet otthon hagyta a papával. Később eggyel nőtt a létszám, megérkezett a papa is, a picit a nagymama gondjaira bízva. Félóra múlva befutott a nagymama a picivel. Őket igen erős és súlyos indokokkal visszaküldték. A súlyos indokok között szerepelt a háromszemélyes sátor is. A papa ugyanis hozta helyette a négyszemélyeset. Fél tízre mindenki befutott. Az indulást mégis későbbre halasztottuk, mert kedvenc biosztanárunk unokájának tolókocsija nem fért be a csomagtartóba egészben. A sofőrnek félórájába került (meg az oszifő száz forintjába a sörre), mire rájött, hogyan kell összecsukni. Pedig a biosztanárnő lelkesen magyarázta a sofőrfülkébe bújt Kiskovácsnak, hogy mit hogyan kell csinálni.

Végre elindultunk. A buszban érzékelhető volt a hőség, az oszifő magas vérnyomása s a fokhagymaszag Szilike sült csirkéjéből. Perszeazági játékot és éneklést indítványozott. A társaság feldobott hangulatban énekelni kezdett. A nem teljesen szűz kislányok szájába való szövegre felfigyelve az oszifő pedig a beszüntetést indítványozta. Ehhez hozzájárult még a sofőr éktelen röhögése is, aki képtelen volt elhinni, hogy az osztály fele a sulikórus alapító tagjai közé tartozik. Az osztályfőnök szerint nem ez (a légkör) hiányzott neki a paradicsomi boldogsághoz.

A vitát megunva mindenki a tízóraikat kezdte előkeresni a táskákból. Többen a másnapit is. A buszon hamar elterjedt a Szilike örömhíre, hogy a négy kiló kenyér és szalámi mellé beszerzett több liter tejet, egy egész sült csirkét s néhány doboz narancsos-mandulás csokoládét. Nagy hévvel falta. Kicsit később megálltunk, mert hánynia kellett. A biosztanár szerint a mértéktelen evéstől, míg Szilike inkább a Gabi joghurtjára szavazott. Később a maradék csokoládét elcserélte a Jenővel (aki köztudott üzleti érzékével képviselt minket az alkuban) néhány sonkás szendvicsre. Jót röhögött az osztály a becsapott Szilikén, ugyanis a szendvicsek el voltak ázva a málnaszörptől, ami a Jenő táskájában kiömlött. Ebből később az oszifő és a Jenő között vita is kerekedett, mert az oszifő szerint a kiömlött málna még nem ok arra, hogy a Jenő a málnás-vizes alsónadrágját az ablakba teregesse ki száradni. De azért a csokoládét az egész osztály boldogan zabálta.

Egy idő után egyre sűrűbben kellett a busznak megállnia, ugyanis mind többen panaszkodtak hányásos rosszullétre. Az oszifő szerint a mértéktelen zabálás az oka. Mikor már Perszeazági feje is zöldülni kezdett, akkor értette meg mindenki, hogy az első rosszullét óta miért röhög a Szilike.

(1992) (16 éves)