Alszik az egész ház. Alszik apu, alszik anyu. Már mindenki az álmaiban jár. A házon egy ablak sem világos már. Csak a hold és a csillagok ragyogják be az egész éjszakát. Most augusztus van. Úgy hallottam, hogy ebben a hónapban nagyon sok a hullócsillag. Annyira várom már, hogy lássak egyet, és kívánhassak valamit, hátha teljesül!

De mit kívánjak? Annyi, de annyi dolgot szeretnék egyszerre, ami persze nem mind teljesíthető.

Most látok éppen egyet. Nem is egy, kettő! Három! Mintha elszakadt volna az ég aranylánca, és csillag alakú medáljai – miközben távolodnak a gyöngysorból – egyre mélyebbre zuhannak az ébenszínű éjszakában. Milyen csodálatos lenne ezeket a gyöngyszemeket elkapni! Talán valaki összegyűjti őket, és felfűzi a sötétség láthatatlan fonalára. Bárcsak egyszer ezt a láncot valaki a nyakamba akasztaná!

Gondolkodás közben mintha a szemtelenül figyelő hold rám kacsintott volna. Elképzelem rá a hálósipkát úgy, ahogy gyermekkoromban már annyiszor tettem. Szívesen beleharapnék, de nem tehetem, mert ez is a lánc része. Mint egy szikrázó gyémánt, úgy ragyogja be az éjszakát.

Nekem nincs gyémántom, hiszen az drága, de egy mindig lesz, amely csak az enyém, és ami olyan huncutul mosolyog rám minden éjszakán a tűz színeiben pompázva.

(1992) (16 éves)

Lépkedek a kockakövekből kirakott járdán. Majdnem csíkra léptem. Felnevetek. Utoljára ilyet három évvel ezelőtt csinálhattam. Hirtelen megakad a szemem egy ugróiskolán. Váratlan ötlettől vezérelve végigszökdécselek a krétával felrajzolt „úton”. Egyes, kettes, hármas, négyes, ötös, hatos, hetes, nyolcas, fordul és vissza...

Kíváncsi gyermekszemek merednek rám. A tekintetekből kiolvasható: „Nézd már a vén szamarat, hogy játszik!” Ismételten felkacagok, majd továbbállok. Lehet, hogy már tényleg szamár vagyok?

Ahogy megyek végig a járdán, megakad a szemem a kutyatejen. Vagy inkább gyermekláncfű? Mindegy. Szinte mindent befed a sárga virágpor. Mennyit játszottam a fűben ülve! Mit fűzzek, láncot? Megpróbálom, de nem megy. Talán ehhez is igazán csak a kicsik értenek. Próbálkozom a koszorúval, ez sikerül. Milyen nagy dolog volt „akkor”! Azóta a koszorúból is nagyobb kell...

Egy mászóka mellett elhaladva valami megmozdul bennem. Fel kéne rá mászni, de már ehhez is nagy vagyok. Hányszor leestem róla! Hányszor! Mégis újra próbálkoztam. Egy kislány szakítja félbe töprengésem.

– Lökjél! – kérlel a kislány. Miért ne?

– Deje, homokozz vejem! – hallom egy szőke tündér hangját, amint előbukkan a homokozóban felvert por mögül. Beszéd közben megcsikordul a fogai között a homok. Milyen finom is volt az! Talán meg kéne kérdezni, miért ízlik neki.

– Zsófi, gyere menjünk! Késő van!

A kislány még maradna, de nem lehet. Úgy látszik, most elmarad a homokozás. Felállok a homokozó széléről, és elindulok hazafelé.

– Merre jártál? – kérdezi apu.

– Az emlékeimben.

Furcsán néz rám, de én tudom, hogy ezt szavakban elmondani úgysem lehet.

(1992) (16 éves)