|
RAPAI JUDIT
Papírsárkány
Először is fújt
a szél. Az eső nem esett, szimplán sem, és napsütéssel egybekötve
sem, úgyhogy szivárvány sem volt. Szeptember hónap a XX. század végén.
A levegőben a szokásos kipufogóbűz terjengett, más gázokkal
elegyedve, hogy jobb legyen az összhatás.
Szombat délután
kevesen jártak a város azon területén, ahol az apuka sárkányt
eregetett a fiaival. A kisebbik is átvette a parancsnokságot a repülőalkalmatosság
felett, természetesen csak a perc törtrészéig, mert a papírmadárban
feltörtek az önállósulni akarás ősi ösztönei, és a földi
halandók irányításával nem törődve kiszabadult, hogy meghódítsa
az égtengert. Lelke már jóval könnyű, most mégis nehéznek tűnő
teste előtt járt, távol a mezőkön, óceánokon, településeken,
gondolatokon és az Óperencián túl, valahol, ahol kék a fű, zöld
az ég, és az a rendjén való, amit nem annak gondolunk, és ahol nem
tudjuk, mi az a hit, ahol a korlátok lécszegélyei túlnyúlnak az
univerzumon, ahol a papírsárkányoknak sohasem kell a föld szennyes
porára landolniuk, arcukkal megkísérelve feltörölni azt, csak szállnak
és repülnek és röpködnek, és újra csak szállnak.
Az úton egy
ember közeledett. Egy határozott mozdulat, az álmodozó csak egy rándulást
érzett a vállában, és többé már nem futtatta végig idegszálain
a jeleket, nem gondolkodott. Végre végtelen, zaklatott nyugalom szállta
meg. A srácok örültek, az apuka köszönetet mondott a bátor megmentőnek,
és szorosabbra tekerte csuklója körül a zsinórt. Szeptember volt, a
XX. század végén.
(1995) (17
éves)
RAPAI
JUDIT
Lét
Kinyitotta a
szemét. A fény furcsa volt, arcul csapta idétlen világosságával.
Megpróbált felkelni, visszavánszorogni menedékébe, de ereje már
igencsak fogytán volt. Hirtelen minden eszébe ötlött, mint filmkockák
peregtek az emlékképek. Apró foszlányok, pillanatfelvételek. Anya
– meleg – tej – föld – homály – játék
– körmök – csaták – félelmek – visszavonulások
– testvérek – lakomák – élelem nélkül – emberek
– menekülés – erős szívdobogás – fájdalomérzet a koponyában
– fényözön – valami rémlik – aztán kiment a biztosíték. A vaksi, fekete állat
elpusztult. Imre bácsi roppant elégedett arccal magasodott a vakondtúrás
fölé.
Egy pillanatra
felhő takarta el a napot.
(1994) (16
éves)
RAPAI JUDIT
Bionyelvtani
morfondír
A tüdőből kiáramló
levegő a légcsövön keresztül eljut a gégefőbe, ott megrezegteti a
hangszálakat, s a szájüregen keresztül – jellegétől függően akadálytalanul
vagy akadályba ütközve – távozik.
Hang.
H–A–N–G.
Hát nem csodálatos?
Agyad milliárdnyi sejtjében megfogalmazódik a gondolat. Megszületik
az elhatározás, aztán egyszer csak más is hallja a furcsa zajt. Hallószervei
felfogják, majd fantasztikusan rövid időn belül agya is. (Persze
lehet, hogy mindez kissé elnagyolt, de nézzük tovább!) És „veszi
az adást”. Esetleg mégsem.
Miért nem értik
meg egymást az emberek?
(1994) (16
éves)
GALAMBOS ISTVÁN
Félelem
Olyan csöndesek
és sötétek az utcák. Már későre járhat. Az öreg templom
harangja nemrég ütötte el a tízet. Egy törött burájú, halovány
fényt árasztó lámpánál ránézek az órámra. Negyed tizenegy. Álmos
vagyok, és legszívesebben beleásítanék a csendbe, de csak megyek
tovább. Nagyon nyugodt minden. Kiérek a piac mögötti térre.
Ugyanolyan, mint nappal. Mellettem karcsú oszlopok magaslanak, a lábam
alatt kicsiny, fehér kavicsok ropognak, csak a környező házak
vesznek bele az éjszakába. Egykedvűen ballagok a megvilágított téren,
s egyenest a túloldal sötétjébe bámulok.
Valami mintha
mozogna ott. Két kisfiú alakja bontakozik ki a homályból. Határozottan
lépegetnek egymás mellett, bár időnként óvatosan hátratekintenek.
Egy pillanatra megállnak, összenéznek és énekelni kezdenek. Fiatal
hangjuk beletép a csendbe, s idegenül kong a házak között. A gyűlölet
dalát éneklik. Dalt a fehér ember felsőbbrendűségéről, a más színűek
üldözéséről, gyilkolásáról. Szemükben fanatikus fény lobog, és
egyszerre lépnek, mint a katonák. Elhaladok mellettük, de nem állom
meg, hogy utánuk ne tekintsek. Magabiztosan menetelnek az oszlopok között.
Egy macska szalad el előttük. Megdobálják. Hirtelen elhallgatnak, észrevesznek
egy cigány kislányt. Néhány másodpercig csak állnak vele szemben,
s rámerednek. A lány ijedten pislog, majd sarkon fordul és futásnak
ered. Ők egy-két lépést üldözik, s kavicsot hajítanak utána.
Zajosan ünneplik diadalmukat. Ismét énekelni kezdenek, s én úgy érzem,
félek. Félek két hatéves
körüli kisgyermektől...
(1994) (18
éves) |
|
|
GALAMBOS
ISTVÁN
Szólnak a
harangok
(publicisztika)
Megszólaltak a
harangok. Érces, zengő hangjuk már bejárta a világot, eredménytelenül.
Még most sem hajlandó senki tudomást venni a Föld történetében
ezideig legnagyobb és legfenyegetőbb veszedelemről, melynek – már úgy
tetszik – be kell következnie.
Szólnak a
harangok Afrika forró, kínt lehelő tájairól, ahol az élet semmi,
és a kicsinyes érdek minden. Éhezők nyúlnak vézna, erőtlen
karjaikkal azok felé, akiktől segítséget várnak, de csak üres, lélektelen
szavakat s szenvedést hozó, gyilkos fegyvereket kapnak.
Kihalófélben
levő vagy még fel sem fedezett állat- s növényfajok jajkiáltásai
üvöltenek bele a csendbe – a közöny és a felelőtlenség csendjébe...
Szólnak a
harangok Dél-Amerika felperzselt füvű pusztái és megsebzett
hegygerincei felől. Megvakult juhok bégetnek szívszaggatóan, és
minden élőlény árnyék után kutat. A lét itt csak állapot, hisz a
leghatalmasabb ellenfél a Nap. A Nap, mely gyilkos sugaraival vakít állatot,
s kényszerít látni embert, aki még a saját szemének sem akar
hinni. Nem hisz – mert remél. Reméli, hogy mindez valótlan, vagy
egyszerűen nem is kíván tudomást venni arról, ami régtől fogva tény.
Szólnak a
harangok az Amazonas partjairól, milliónyi állat és növény esdekel
velük saját életterük fennmaradása érdekében a Föld legnagyobb
őserdejében, ahol modern, éles fogú gépek pusztítanak. Sorra dőlnek
a sudár fák, melyeket alig lehet pótolni, hisz évtizedek kellenek, míg
felnőnek, s oxigént adnak a bolygónak – ha addig ki nem vágják őket...
Igen. S szólnak
a harangok a szeméthegyek mélyéről. Mérges vegyszerek, soha fel nem
bomló műanyagok fenyegetik elnyeléssel a bolygót.
Szólnak a
harangok a Sárga-folyó és a Jangce mellől, és jó okuk van rá.
Embermilliók, sőt lassan már milliárdok szoronganak, miközben napról-napra,
óráról-órára, percről-percre többen lesznek. Megannyi éhesen tátongó
száj, amely élelmet követel... Később már nem éri be ennyivel, élőhelyet
és jólétet kér – talán joggal.
Szólnak a
harangok Európa keleti sztyeppéi felől, hisz itt a bűnözés és a
korrupció virágzik. Az emberek létbizonytalanságban, nyomorban
tengetik életüket, s félnek. Félnek az agressziótól és az éhségtől,
de nincs ki megvédené őket. Megvédeni mindattól, ami hivatalosan
nem is létezik...
Szólnak a
harangok a Balkán irányából, bár elnyomja hangjukat a géppuskák
ropogása, a nehéz, pusztító lövegek robbanása és a kegyelemért könyörgők
jajkiáltásai. Testvérek rontanak testvérnek értelmetlenül...
Európa pedig
hallgat. Némán nézi a pusztulást, amelyért ő is felelős.
Nyilatkozik emberi jogokról, toleranciáról – s a saját hangjától
nem hallja, hogy SZÓLNAK A HARANGOK!
(1993) (17
éves) |
|
|
GALAMBOS
ISTVÁN
Népkonyha...
Sok ember áll
előtte. Éhesen várnak a sorukra a szemerkélő esőben. A hideg esővízzel
nem törődnek, talán nem is érzik. Türelmesek és csendesek. Ritkán
beszélnek, szavak nélkül értik egymást. A sor lassan halad, igaz
nem sietnek, csak állnak néma egyetértésben. Egy férfi azonban nem
tartozik közéjük. Lökdösődve tolakodik előre. Nem tiltakoznak,
megvetően rápillantanak, s engedik magukat félreállítani. Fagyos szél
fúj, dideregnek. Bentről fémes kongás hallatszik. Gyorsan ürül a
kondér, fogy az étel. Nincsenek már sokan kint A tolakodó férfi
vastag kabátban, egy idős, ősz hajú asszony s néhány botjára támaszkodó
öregember. Hallgatnak és várnak. A percek kínlódva vánszorognak,
valahol a távolban harang szól. A félig kopasz fák lehangoltan lógatják
víztől nehéz ágaikat a lucskos mélységbe, s néha egy-egy sárga
levelet hullatnak bele a sárba. A járdán apró patakok indulnak meg
és folynak le az útra, ahol egy fuldokló csatornanyílás nyeli
szaporán a vizet. A férfira kerül a sor. Szótlanul nézi az éthordóját,
míg telemerik étellel. A merőkanál már az öblös edény alját
kapargálja. Sietve távozik, és beül a közelben parkoló Mercedesbe.
Felháborodott hangok kiáltanak utána, az egyik öregember még hadonászik
is feléje a botjával. A kocsi sebesen elhalad mellettük, és sarat fröcsköl
az arcukba. Erre elhallgatnak, a bot se táncol tovább a levegőben.
Bentről kiszólnak, hogy elfogyott az étel, mégsem azt sajnálják.
Valami mást loptak el tőlük. A szegénységüket...
(1994) (18
éves)
HAGYMÁSI BORBÁLA
Képzelt riport,
amit nem tudtam befejezni
... és akkor
arra gondoltam, amit anyu szokott mondani, ha valamilyen ünnepkor vagy
előtte botrány van nálunk, na nekem aztán csináltak születésnapi
ajándékot, gondoltam, na nekem aztán csináltak ajándékot, szokta
mondani. Na, hát szép kis tizennyolcadik, amelyen így kiborulok egy
guberáló öreg miatt.
És akkor elhatároztam,
hogy odamegyek és felpofozom azt a két rendőrt. Akik arra kényszerítik
őt szavaikkal, mint hivatalos szerv, hogy amit már ezerszer megtett,
az undorítót, amitől hánynia kellett néhány éve még, azt tegye
meg újra és újra, nyúljon bele a hasznosítható szemetek szemét
voltába, vájkáljon abban a rohadt és félrement életben, amit számára
az üvegek, vasdarabok és penészes kenyerek jelentenek. Amiket visszaválthat,
eladhat, lenyelhet. Ha jól kimossa, illetve szerencséje van. És ha
sikerül a puha bundát levakarnia róla. Akik tehát, mondom, mint
hivatalos szerv arra kényszerítik, hogy bemutassa kordéja tartalmát
darabonként, hogy ők, a szerv képviselői aztán körberöhöghessék
és nyúzhassák meg.
És akkor elhatároztam,
hogy nem fogom elsírni magamat azért sem. Közben Attila felkínált
egy zsebkendőt, ha esetleg, netalántán úgy gondolom, merthogy...
Felkínálta tíz darab papír zsebkendőjének valamelyikét, hogy a bőrömre
tolakodó kis sós vegyületeket letörölhessem.
– Mióta
csinálod ezt?
– „Az idő végtelen kezdete óta.”
– Mióta csinálod, ember?
– Én még ember vagyok?
Én azonban nem
kívántam a kis sós vegyületeket letörölni, mondom, nem kívántam,
de abban sem lehettem biztos, hogy akartam egyáltalán valamiféle vegyületet
a bőrömön érezni.
–
Persze, hogy ember vagy.
– ...
– Élő és hús-vér ember...
– ...
– aki nem ilyen életre...
– ...
– teremtetett.
Ettől függetlenül
folyt az arcomon valami.
Tudod, az
ember részben biológiai lény.
Próbáltam aztán
mégis letörölni, láttam, a többiek szörnyülködtek, mondom szörnyülködtek,
mert amit letöröltem, az annak a bizonyos sárga folyadéknak
hemoglobinos változata volt. Milyen sápadt vagy, hallottam, egészen
elfehéredtél, szóltak ismét, s én kidülledt szemekkel meredtem még
akkor is a kezemre.
Aminek vérnyomása
is van. Alacsony, vagy magas akár. Az alacsony vérnyomás akkor
okoz bajt, ha a vérnyomás hirtelen csökken. Ennek enyhébb és
leggyakoribb alakja az ájulás, vagy más néven kollapszus. Ájulást
különböző tényezők okozhatnak. Nagy melegben hosszú ideig
való álldogálás, ijedtség – pl. vér látása –, ütés a
hastájékra, bizonyos értágító gyógyszerek túlzott alkalmazása
stb. A rosszullét első jele a sápadtság, ásítozás, szédülés,
majd eszméletvesztés. A vérnyomás átmenetileg akár 40
Hgmm-re is lezuhanhat. Az ájulás oka az, hogy az alacsony vérnyomás
miatt az agy nem kap elegendő oxigént. A vér nagy része
megreked a kitágult hasi erekben, bőrerekben vagy izomerekben.
Aztán később,
amikor abból a hülye pózból próbáltam végre összekaparni magam,
észrevettem, hogy az egyetlen gondolat, amelyet magaménak mondhattam
akkor, egyszem kérdés volt, és az egész agyam fel-beledagadt már
abba, hogy az a kérdés az enyém.
– Hát
persze, hasi, bőr- és más erek, csakhogy mindez nem én vagyok,
nekem ilyenjeim nincsenek. Megaláztattam, kizsigereltettem,
megsemmisíttettem...
– ...
Ember vagy hát, ...
– kifosztattam...
– ... élő és hús-vér ember, ...
– kifosztottam önmagamat én is, ...
– ... aki...
– aki
nem ilyen életre teremtetett, s te azt gondolod, igen, látom a
szemeidben, hogy arra gondolsz, és nem mered hangosan is kinyökögni,
bizony nem, hogy sajnálsz, pedig magadat kellene, igen kicsikém,
saját magadat sajnálni, amiért erre a sorsra juttattál engem,
és azt a többi néhány milliót még rajtam kívül is, mondom,
te juttattál ide, aki soha a büdös életben nem figyeltél rám,
csak éppen most, hogy, na lám, hát vannak még...
– ...
Rajtam kívül is élő...
– élő valamik...
– ... és hús-...
– vér valamik, de nem, édesem, ezek már régen NEM emberek,
ezek mi vagyunk, szennyben turkálók...
Hirtelen sírni
kezdtem, és mindegyikük nagyon furcsán bámult rám ezért.
– ...
na ne sírjál, te gyerek, hát ne bőgj, ha már egyszer így
elrontottad az életeinket, megbocsátás ugyan, mondják van, de
kitől és minek, erre felelj...
– ...vagy meg se szólalj, úgysem tudnál...
– Ez így igaz.
– mit mondani.
A két rendőr,
aki a guberáló öreget „ellenőrizte”, már elment, s elment az a
néhány alak is körülem, akik eddig velem voltak, csak a szél
kezdett el fújni erősen, hogy elűzzön engem is, én mégis ott
maradtam, bizony öregem én ott, az én kegyetlen-nagy kérdésemmel:
HÁT KICSODA AZ
EMBER?
(1993) (18 éves) |
