|
A haloványsárga
telihold fehérre színezte a sötét éjben úszó felhők tömegét. A
csillagok fénye a talán több millió éves út alatt jéghideggé fagyott, s
most csak néma vándorai voltak az éjszakának. A fák üres ágait
mind-minduntalan összekoccantotta a szél, s táncra késztette a sárga,
rothadó leveleket.
Nem messze az erdőt átszelő
sínpártól néhány teleírt papírlappal kacérkodott a szél. Itt találta
őket a közelben, egy levelekkel betemetett, kihűlt érzésekkel teli test
mellett, egy mohos fa tövében. Az utolsó, befejező sorok frissek voltak, de
alig olvashatók, mintha valaki nagy sietségében írta volna oda őket.
Egy kész novella
lapjaival játszadozott a szél, s egyre távolabb sodorta azokat... Egyikbe
bele is harapott. Nemsokára leesik az első hó, a betűk lassan összefolynak,
és tavaszra a giliszták talán már a talaj részévé morzsolják a sorok között
elrejtett lényeget.
Azt, amit az író
elmondani nem akart, lehet hogy nem is tudott, csak érzett magában... Leírni
mindazt, amire vágyott, hogy a szavakon keresztül talán hatalma lesz a
lehetetlen felett... Annak a bomló
lelkű fiúnak ez volt az utolsó novellája:
Egyre jobban gyűlölte
a nappalokat, mert az megmutatta mindazt, ami nem lehet az övé. Megmutatta a
szépet, az elérhetetlent...
Mikor már nem bírta
elviselni ezt a fajta magányt, csak behunyta szemeit, s egy óriási fára képzelte
magát. Nézte, ahogy a csillagok szikráznak odafenn a végtelen hideg, kék égbolton,
és hallgatta, ahogyan a szellő édeskés dallamot játszik a fák méregzöld
levelein tovasuhanva. S most újra itt van a sötétség, habár szemei nyitva
ragyognak. Nem égtek körülötte a csillagok, fényes hold sem világolt, amit
látott, az csak egy párhuzamosan futó, fémes szagú sínpár volt.
Nem értette, de érezte,
hogy ide kellett ma éjszaka jönnie, ide, ebbe az ocsmány, halálosan hideg
alagútba. Ide, ahol éjjelente több tíz vonat is megfordul... Ide, a halál
szájába.
Talán azért jött
ide, hogy ezen a végtelenül magányos helyen megérezze lelkének finom rezdüléseit,
hogy megértse azok lényegét, miközben szembenéz az igazi félelemmel. Nem
azzal, amelyik éjjelente a tükrök mélyéből néz vissza ránk, nem a lidércfényeket
fellobbanni látó félelemmel. Az igazi, nyers félelemre szomjazott.
Lassan poroszkált
előre, tornacipős lábával kereste a biztos talpfákat az apró
bazaltkaviccsal behintett sínpár között. Fejét leszegte, kezeit mélyen
zsebeibe süllyesztette, haja a szemébe lógott, de az sem érdekelte.
Gondolataiba burkolózva most nagyon messze járt...
Úgy érezte, nem
kapott színeket, csak árnyalatokat, árnyakat. Nem kapott végtelen kéket,
megsemmisítő pirosat, bohém lilát, szárnyaló sárgát, sem esőcsináló zöldet.
Kezében csak egy darab grafit tapintását érezte, amivel csak árnyakat lehet
festeni a papírra.
„De valójában
az árnyékok is szépek – jutott eszébe. – Milyen gyönyörű is egy bársony
felhő árnyjátéka a csipkés hegyek ormán, vagy egy virágos mező felett.
Meg ceruzával betűket is lehet rajzolni. Sőt azzal lehet a legszebbeket írni.
Meg lehet velük rajzolni a színek forgatagát” – gondolta.
Mégis nagyon hiányoztak
neki a színek, ezért kereste azokat másban, másokban, abban az édes lányban.
Megtalálta a kéket szemében, a pirosat szívében, a zöldet lelkében. És
erre most döbbent rá, itt a valóság és végtelen határán. Azt is csak
most vette észre, hogy ül. Ott a talpfákon, a kajánul csillogó sínpár között.
És ekkor
hirtelen fény támadt a háta mögött. Erős, mindent beragyogó fény.
Bekente a falakat, s felragyogtak az árnyékok. Felugrott, és eszét vesztve
rohanni kezdett, még arra sem hagyván időt, hogy megforduljon. Pedig csak a jó
öreg hold indult éjszakai portyára, s közben jónak látta megnézni, a fiú
mit csinál...
Rohant előre, sűrű
hajszálai összetapadtak halántékán, üres szemei teljesen kiszáradtak. Az
idő semmivé vált. Talán ötven év is eltelt, talán egy homokszem sem
csusszant át a homokórán. Félt, és nem akart meghalni. Nem sokkal az alagút
végét jelentő kanyar előtt állt meg. Megfordult, s meglátta a holdat. Talán
soha nem volt még ily nagy és teljes, mint azon az éjszakán. Őrülten bámulta
azt. Látta sárgáját, hallotta suhanását, érezte savanykás illatát a
levegőben.
Talán ezért nem
hallotta, mikor a vonat megállíthatatlanul berobogott az alagút száján. A
mozdonyvezetők éppen nevettek valamin...
(1995) (18 éves)
|
