ÁSMÁNY GABRIELLA

Játék volt.
ültünk, és bátran
játszottuk játékunk egy kicsi szobában
ott belül,
szélcsendes, kedves magányban.
Szép volt.
Eljátszottuk, hogy játszunk, s közben
észre sem vettük, hogy játékaink vizébe
mérget öntött egy rosszarcú tündér.

Kijátszottuk magunkból a mindennapokat,
örültünk, s én akkor azt éreztem, hogy szeretlek téged.
Játszva játszottuk a kegyetlent,
könnyedén a sokarcú rosszat,
de mikor engem, s félő csöndemet játszottad el,
elromlott bennem a játék csodája.
Komollyá vált játékunk.
Egyszer csak már gyűlöltelek.
Gyűlöltem, hogy kijátszod az érzéseket,
gyűlöltem a játékot veled

s gyűlöltem magamat.

(1993) (16 éves)

LENDVAI PÉTER

Harcban

Nem
Nem szeretek
Nem szeretek beszélni
Nem szeretek beszélni veled
Nem szeretek beszélni veled sem
pedig szerelmemnek hív a lélek
ki él és alkot nehéz álmokat

Nem
Nem szeretek
Nem szeretek rád
Nem szeretek rád nézni
Nem szeretek rád nézni sem
pedig nem idegen arcod csak ha
már nem vagy itt szétfeszít melege

Nem
Nem szeretek
Nem szeretek rád
Nem szeretek rád gondolni
Nem szeretek rád gondolni sem
pedig hív a vágy és hív hiányod
de szenvedek élettelen idegesen

Nem
Nem szeretek
Nem szeretek nem
Nem szeretek nem veled
Nem szeretek nem veled lenni
Nem szeretek nem veled lenni sem
mert nem tudok nem veled lenni
de veled lennem sem lehet
minden lehetetlen

(1995) (19 éves)

MEINCZINGER HENRIETTA

Vádló sorok,
majd levelek,
versek
árulkodtak
írójuk
naivan megítélhetetlen
érzelmeiről.

Hirtelen,
soha nem volt titkok
jelentek meg
a másik oldalon,
számokkal, mint három év,
szavakkal, mint furcsa,
s ostromolták a partot.

De miért lett fájó
hirtelen az őszinte szó?

Talán...
Talán három év ( ).
Talán megtudhatom,
ha elkapom az'tán
lopva surranó léptek hangját,
egy kegyes-kegyetlen
mormoló köszönést.

De másként hallva
őszintébb a viszlát!

(1994) (18 éves)

MEINCZINGER HENRIETTA

A szürkület fátyla
lebeg homlokomon,
lassan lüktető percek
szakítják a sivító csendet.

Kezemet mellkasom felett
összekulcsolom,
bánatom súlya
hever a vállamon.

Szavaim között is
csak hideget lelek,
s az üres képzetek
magasra emelnek.

Fáraszt a szendergés,
fájnak az álmok,
az emlékek albumát
magamba zárom.

Pilláimon kesergő,
olvadó jégcsapok;
fázom és félek,
oly egyedül vagyok!

(1994) (18 éves)

LOSONCZI EDINA

Mint egy félelmetesen tiszta nyár,
elnémít vakító ragyogásod,
szeplőtelen tündérek közt
őrjítő mocsokba dönt hiányod.
A nélküled élés hazátlan-szabadságához
lassan hozzászokom,
gyermeki félelmeket ébresztő
vicsorgássá szédült már mosolyom.
Egy kicsi fa szomorú, furcsa
pillantása égetett el mellőled,
de kiszáradt a fácska, s most újra
szaladok utánad... vagy előled.
Születésnek hazudott halál.
Újrakezdésnek álcázott menekülés.
Az élet álmosítóan valódi,
és hátborzongatóan mesés.
„Tojáshéj-lelket” tipró kérdésekkel
sikolt velem a sötétkék ég:
El sem kezdődött vagy ilyen hamar véget ért?
Megszülettem már? Élek még?

(1995) (17 éves)