Messze megyünk,
ránk vár a világ,
csillag fénye vakít,
nincs többé valóság.

Nem hiszünk a mának,
elszédít a jövő,
álmainkban élünk,
életünk zöld mező.

Leomlanak a gátak,
azúrban szárnyalunk,
a hideg csillogásban
melegít dalunk.

Új nemzedék vagyunk,
ma szentségtörő,
új vágyakra vágyó,
új hitekben hívő.

Univerzum ad izzó
lelkünknek hazát,
lángra lobban minden,
ha nem adja meg magát!

Leomlanak a gátak,
az azúron áttörünk,
a hideg csillogásban
felhevít tüzünk.

(1991) (14 éves)

Éltem kilencszáz évet,
írtam sok ezer verset,
szerettem őszintén a jót,
nevettem a nevetnivalót,
kerestem a boldogságomat,
elvesztettem méltóságomat,
megfestettem érzéseimet,
széttéphettem a képeimet,
megírhattam dalaimat,
kidobhattam kottáimat,
kergettem az álmaimat,
feledtem a gondjaimat,
elrejtettem önmagamat,
megfejtettem vágyaimat,
harcolgattam harcaimat,
nyitogattam kapuimat.

Éltem, írtam, szerettem, nevettem, kerestem,
vesztettem, festettem, téphettem, írhattam,
kidobtam, kergettem, feledtem, rejtettem,
fejtettem, harcoltam,
nyitottam.

Ez a teljesség.
De mi mindent tehetek még...

(1993) (16 éves)

– – Mégis hogy képzeled? Az élet nem olyan könnyű, mint amilyennek hiszed. Tele van problémákkal, gonddal, küszködéssel. Gondolj Adyra, vagy Van Goghra, vagy Jézus Krisztusra. Vagy gondolj, akire akarsz. A nehéz agyad azt súgja, hogy a boldogságban való pancsikoláshoz nem kell mást tenned, mint megtanulni úszni? Hát tévedsz. Miért nézel így rám? Nem vagyok őrült. Csak próbálom megértetni veled a nagybetűset. Te meg nyaggatsz az idétlen javaslataiddal. Szerinted minden egyszerű és könnyen véghezvihető. Felejtsd el ezt az elvetélt gondolatot, pajtikám! Szállj a valóság talajára, és eressz ott gyökeret! Közben persze igyekezz legyőzni a korlátaidat. Miért noszogatsz már megint? Neked semmi sem elég. Nem kell elkapkodni a dolgot. „Lassú víz partot mos.” „Lassan járj, tovább érsz.” Lassan már az agyamra mész. De hát hiába beszélek. Megint sürgetsz. Próbáld végre felfogni, hogy ez egy bonyolult művelet! Te még biztosan sosem csináltad. Bár rólad minden elképzelhető. Rendben van, szidjál csak! Bánts, ahol érsz! Biztosan megérdemlem. Na jó, ne légy már ennyire dühös! Kérlek! Ne! A végén még megijedek tőled! Igazad van. Legyél szíves magyarázd el még egyszer! Értem. Lásd kivel van dolgod, újra megpróbálom. Tehát. Először előre tolom a bal lábamat, ráhelyezem a testsúlyomat, emelem a jobb lábamat, ráhelyezem a testsúlyomat... Puff. Már megint elestem. De most őszintén mondd meg...

– – Mégis hogy képzeled? Az élet nem olyan könnyű, mint amilyennek hiszed. Tele van problémákkal, gondokkal, küszködéssel. Gondolj...

(1994) (16 éves)

DARUSÁG ZSUZSANNA

Itt aszalódtam a napon már fél órája, mire végre eszembe jutott, hogy árnyék is van a világon. Bevonultam (az árnyékba). Itt volt a Tomi. Tihanyba ment a haverokhoz, hívott engem is, de nem akartam menni. Most te vagy a fontosabb. Összevesztem vele, de ez nem számít. Az lenne a csoda, ha egyszer nem veszekednénk. Olyan viszont nincs. Melegem van, szomjas vagyok, izzadok, mint egy ló. Egy néni beszédbe elegyedett velem, ám mindketten hamar meguntuk. A néni nemsokára felszállt egy buszra és elment. Jó utat! Enyhe szellő lengedez, ami valószínűbbé teszi számomra az érkezésedig hátralevő idő túlélését. Amennyiben mégsem élném túl, rád testálom a hátizsákomat, vagyonom legértékesebb részét. A végrendeletemet visszavonom, még élek, és nem is fogok elhalálozni a közeljövőben. A melegtől ugyanis megaszalódtam, és mint tudjuk, az aszalt dolgok sokáig elállnak. Jó lenne bemenni a büfébe és inni egy hideg sört, de nem merek innen elmozdulni, nehogy éppen a távollétemben érkezz meg. Egyébként sincs túl sok pénzem, csak egy százas van nálam, az pedig... A Tomi visszajött! Rossz buszra szállt fel, mert feldühítettem. Ha-ha-ha! Beszélgettünk és veszekedtünk egy kicsit, aztán fegyverszünetet kötöttünk. Elment a kedve Tihanytól és az utazástól, elslattyogott haza. Persze előtte megint összevesztünk.

Jó lenne tudni, mennyi az idő. Órám nincs, és nem merem megkérdezni. Itt mindenki rohan, aki pedig velem szemben ücsörög, az egy szörnyű alak. Csak ül itt némán, és engem néz. Néha hirtelen köhint egyet, amivel a szívbajt hozza rám. A köhögős rémtől már nem ijedek meg, mert lelepleztem a taktikáját. Átlag 32-34 másodpercenként köhint egyet, meg lehet szokni. A rémről kiderült, hogy buszsofőr. Elment. Phu... Felfedeztem két fecskét az eresz alatt. Nem csinálnak semmit, csak tollászkodnak. Szépek, de unalmasak. Egy pók itt rodeózott rajtam egy ideig, aztán meguntam és elkergettem. Valami hülye bogár mögöttem repked, ám úgy néz ki, nem akar velem közelebbi ismeretséget kötni. Egy méhecske a legkitartóbb társam, már megérkezésem óta itt zümmög körülöttem. Hogy bírja, nem tudom. Sok a hangya! Lehet, hogy írok egy könyvet a pályaudvar élővilágáról! De az embereket kihagyom belőle. Itt mennek el mellettem, s ügyet sem vetnek rám. Hm, nem érdekelnek.

Pár percig zenét hallgattam egy sofőr jóvoltából. Nem voltak jó számok, viszont addig sem unatkoztam. Itt volt a Németh Móni, csak néhány szót váltottunk, mert sietett. Most ideült mellém egy néni, ő szerencsére nem akar beszélgetni, hála tartózkodó viselkedésemnek. A másik oldalamra néhány húsz körüli srác ült, nem sok vizet zavarnak. Az egyik valami könyvet olvas, jó lenne tudni, mit – de most nincs kedvem ismerkedni. A srácok elmentek, csak egy maradt, a könyves. Idősebb lehet húsznál, ezért rá sem nézek. Előre hajtom a fejemet, és elrejtőzök a hajam mögé. Az hiszem, néha lopva azt olvasgatja, amit írok. Elment, de kicsit később visszajött. Már kezdett hiányozni! Hozta a könyvét is, de a címét még mindig nem tudtam elolvasni.

Az egyik fecske eltűnt, viszont amelyik itt maradt, az hangosan lármázik. Jó lenne érteni, amit mond! Persze lehet, hogy nem is mond semmit, csak dúdolgat magában. Hm, nem tudom, hogy van ez a fecskéknél. Ez itt mindenesetre dalos madárnak képzeli magát. Ez a hely tele van érdekes, színes bogarakkal. Nem csinálnak semmit, csak repkednek össze-vissza, és néha megpihennek rajtam. Nem bántom őket, amíg ők sem bántanak engem. A fecske erősítést kapott, most már négyen vannak.

Izgat ez az alak itt mellettem. Jó lenne megismerkedni vele, de olyan messze van! Több mint egy méter köztünk a távolság, majdnem kettő. Néha rám néz, én persze úgy teszek, mintha nem venném észre. Csak tudnám, miért? Már biztosan nem fogsz megérkezni, felesleges itt üldögélnem, mégsem akarok még elmenni. Érzem, hogy valami itt tart, nem engedi, hogy elinduljak. Éppen elhatározom, hogy megszólítom az olvasgató srácot itt mellettem, amikor az feláll, és felszáll egy éppen megérkező buszra.

Elfog a csalódottság, úgy érzem, elvesztettem valamit. De még nem adom fel, nézek a lassan tovagördülő busz után, és keresem rajta az idegent. Végre sikerül megpillantanom. Az ablaknál ül és... engem néz! Mosolyog rám, mire a kezem szinte magától mozdul, és búcsút intek neki. Ő visszainteget, aztán hamarosan eltűnik a szemem elől. Tudom, hogy többé soha nem látom, mégis jól érzem magam. Felkapom a hátizsákomat, és elindulok hazafelé.

Ha egyszer magányosnak érzed magad, menj ki a pályaudvarra. A sok ember között biztosan akad egy, aki rád mosolyog és integet neked, amitől úgy érzed, nem vagy egyedül.

(1991) (16 éves)

Kipp-kopp, kipp-kopp
Egy kopott bakancs tipp-topp
Járom az utcát, sötét az est
Engem többet sose keress!

Az én lelkem távol, messzire vágyik
A lábam a bakancsban egyre csak fázik
Elkopik a bakancs széles-vastag talpa
Pedig visszatart a városkapu sarka.

(1992) (18 éves)

A belvárosnak ez az utcája el volt zárva az autóforgalom, ezzel együtt a nagy zaj, a szmog, a nyüzsgés elől. A gyalogosok persze gondoskodtak arról, hogy ne legyen csend, de hát egyes alapzajok elkerülhetetlenek és kiküszöbölhetetlenek. A hely, amelyről mesélek, nem volt különösebben barátságos, mondhatnám kissé rideg, úgyhogy belőlem nem váltott ki pozitív érzéseket, de viszolygást sem. Annál inkább örültem egy (hirtelen a semmiből felbukkanó) étteremnek, ahol végre megpihenhettem, és csillapíthattam korgó gyomrom elégedetlenkedését is. A pincér egy sarokasztalhoz vezetett, ahonnan pompásan ráláttam a szemközti ház falára, mely (nyilvánvalóan, hogy esztétikailag nagyobb élményt nyújtson) állványokkal volt felékesítve. Néhány nejlonzsák darabját játékosan cibálta a szél, akarom mondani áramlatocska, amely be tudott hatolni a zord építmények közé. Elszórtan galambpárok turbékoltak a léceken, igyekezve a környék társadalmi életét jelenlétükkel fellendíteni. Egészében véve mindez rendkívül romantikus volt, eltekintve a kőművesemberek szitkozódásától. Bár ha az ember jól meggondolja, valószínűnek látszik, hogy csak a már fentebb említett gerlicék szókincsét kívánták bővíteni, ami felettébb dicséretes elhatározás. A madárkák természetesen méltányolták a munkások nyelvművelő ambícióit, és szerelmük (vagy talán inkább emésztésük?) gyümölcseivel szentelték meg őket. Erre fel a dolgos kezekhez tartozó szájak újabb szóvirágokat suttogtak (nem tudom, vajon miért) megbotránkozást váltva ki. Megfigyeléseimet azonban sajnálatos módon fel kellett függesztenem egy pillanatra, mert megérkezett az ebédem (pompás galambpörkölt), és némileg foglalkoztatott a kérdés, esetleg nem a főpincér betyár fiacskája csúzlizta-e le a szemközti impozáns építményről. Aztán elhessegettem étkem felől a gondolatok e borús fellegét, és végre nekiláttam az evésnek. Bizonyos idő múlva, a desszert fogyasztása közben újra az egyik deszkára függesztettem tekintetem (nagyon jól mutatott ott), és valami elképesztő csodát vettem észre. A rideg betonvilág hidegségét megtörve, az éles vonalak között egyszer csak feltűnt valami. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, úgy figyeltem a jelenségre. Egy tollpihe (nem tévedés), egy tollpihe szálldogált alá valahonnan a magasból, és lágyan lebegett a betonkövezet felé. Ekkor hirtelen egy csapásra megváltozott a hangulatom, és már nem volt más vágyam, mint kirohanni a helyiségből, és rohanni, amíg nem késő, elkapni azt a tollat, nehogy a kemény betonon landoljon, nehogy leessen és rálépjenek. Azt akartam, hogy maradjon a föld felett, maradjon ott örökre, vagy ameddig csak teheti, mert aztán nincs menekvés. Végül landolt mégis. Puhán és kecsesen, mint egy vérbeli balerina, nem érezve fájdalmat, sem erőlködést. Viszont érzett (nekem úgy tűnt) megkönnyebbülést, számomra megmagyarázhatatlan okból. Csak néhány másodperc volt. Töretlenül folytattam a csokifagyi kanalazását, és kissé zavarba jöttem a velem szemben ülő galamb átható pillantásától.

(1995) (17 éves)

Sírni volna kedvem, mert lassan felnövök,
sírni volna kedvem, mert a zajtól szédülök.
Sírni volna kedvem, mert kegyetlen a világ,
sírni volna kedvem, mert nincsen olaj-ág.
Sírni volna kedvem, mert azonnal lövünk,
sírni volna kedvem, mert már mindentől félünk.
Sírni volna kedvem, mert a Föld beteg,
sírni volna kedvem, mert tétlenek az emberek.
Sírni volna kedvem, mert ilyen vagyok,
sírni volna kedvem, mert egyszer meghalok.
Sírni volna kedvem, mert annyi mindent írhatnék,
sírni volna kedvem, mert sírhatnék.
Sírni volna kedvem: ez csak egy hangulat,
sírni volna kedvem, de vége egy perc alatt.
Sírni volna kedvem. Hát neked?
Sírni volna kedvem, de már nevetek.

(1993) (15 éves)

– Esik.
Éppen csak csepereg.

– Ül.
Nézi a cseppeket.

– Fázik.
Egy kissé didereg.

– Sír.
Hullatva könnyeket.

– Mereng.
Nézi a kék eget.

– Kutat.
Idéz emlékeket.

– Elfelejt.
Romba dőlt terveket.

– Feláll.
Néhányat lépeget.

– Letöröl.
Ismét csak könnyeket.

– Határoz.
Kézbe vesz életet.

– – Végre.
Éli az éveket.

(1994) (16 éves)

ÁSMÁNY GABRIELLA

Távol vagyok,
távol attól, aki elhagyott,
kitől remegve menekültem,
remélve, hogy egyszer majd utolérve engem
magába zár.
Magába zár, betakargat, biztos zsebébe bújtat,
vállalva a jövőt,
talán üres zsebes nagykabátot is.

Zsebedben kavics
s rozsdás ajtókilincs
mellé bújnék én, és elrejtőznék
erős tenyeredben.
Csak vigyázz, ne szoríts nagyon!
Még kicsi vagyok.
Ha nagy leszek,
s kinövöm a meleg kabátzsebet,
s erős tenyered is kicsi lesz nekem,
s vigyázó szavad sem érthetem,
nem menekülök tovább.
Leülök egy csendes kis göröngyre,
körülnézek, nem lát-e, hall-e senki,
s ha nem,
végre merek majd sírni keservesen,
egyetlen szeretettel bélelt kis kabátzsebemért,
s azért, hogy elvesztettem azt,
ki tenyerébe vett, s összecsukta felettem ujjait,
nehogy az eső túl hamar felnövesszen.

(1993) (16 éves)