Ütemes, halk zeneszóra indulok,
A mester lágy hangja simogatva szól.
Érzem, megszabadulok a gondoktól,
Elhagyom testem, az űrben szárnyalok.

Kék bolygónk a felhők között átragyog,
Lassan eltűnik, nem látom a holdtól.
Fények cikáznak, feltűnnek a bolygók,
Egy új, más világ küszöbén landolok.

Zöld rétek, ligetek, ragyogó nap várt,
Hegyek közt kicsi tó, vize tiszta, kék.
Örök életű lett, kit habjába zárt.

A templomban jelmondatra várt a nép,
ami számomra a sors könyvében állt,
az a nyugalom, szeretet, békesség.

(1995) (14 éves)

Nem tudom, de ha megkérdezném, ő sem tudná megmondani pontosan, hol és mikor született, vagy hány éves és hogy hívják.

Talán Isten teremtette őt is, mint megannyi mást, nem tudni. Milliárdnyi társával élt valamelyik óceánban, ahol mindene megvolt. Szerette, ha néha-néha zsenge meleg áramlatok érkeztek, és ilyenkor hintázhatott, játszhatott. De akkor sem unatkozott, ha nem jött áramlat, elnézegette a tenger alatti vidéket és a fölötte repülő madarakat, a halakat.

Nem tudnám megmondani neked, hol találnád meg azt a kis vízcseppet a tengerben. Mert akármilyen furcsa is, úgy döntöttem, hogy megírom ennek a kék, aprócska vízcseppnek hosszú és kalandos történetét. Ha most kézen fogva lemennénk a tengerpartra ezen a varázslatos alkonyon, s ott megállnánk egészen közel a víz tükréhez, még akkor sem tudnám megmutatni, melyik az az aprócska vízcsepp, amelyről írok neked. Érdekes, hogy milyen közel állnak egymáshoz ezek a vízcseppek összebújva. Nem gyűlölködnek, nem haragszanak egymásra, nem különböztetik meg magukat a többi vízcsepptől. Mindnyájan egyformák. Ezért egyesülnek, és így keletkeznek a tavak, folyók, tengerek.

Az a vízcsepp, melyről az én történtem szól, mióta az eszét tudta, a tenger fenekéhez közeli vízcseppek között élt. Ám néha találkozott olyan vízcseppekkel, akik a tenger felszínén laktak, csak ki tudja miért, talán az áramlatok lehozták őket mélyebben élő társaik közé. Tőlük hallott történeteket a felszíni világról, hogy az ég ugyanolyan kék, mint a tenger, és a szárazföld mennyire hasonlít a tengerfenékhez. Ezek a beszámolók nagyon kíváncsivá tették az én kis aprócska vízcseppemet, és úgy határozott, felmegy a tenger felsőbb rétegeibe. Nem hallgatott senkire. Nem hallgatott azokra, akik óvták, s azt mondták neki, hogy veszélyes világ az ott fent. Gondolt egyet, és már fent is volt a tenger felsőbb vízrétegeiben. Ahogy felért, csodálatos élményben lett része. Megismerte a szelet és a napot. Csodás volt, mikor szél borzolta a tengert, és a többi társával állandó mozgásban lehetett. „Mennyi móka, mennyi játék!” – gondolta. A napot is megismerhette, hiszen meleg sugarakat bocsátott rá, nem úgy, mint a mélyben, ahol mindig hideg volt a víz, mert a nap odáig már nem ért el, hiába nyújtózkodott.

A vízcsepp tehát nem bánta meg, hogy feljött azokhoz a társaihoz, akik a tenger felszínén éltek. A sok játék közben egy kis dalocskát is megtanult itt, ami valahogy a következőképpen szólt:

Nap melegít, hintáztat szél,
az aprócska vízcsepp boldogan él.

De boldogsága nem tartott sokáig. Ugyanis a nap egyre erősebben sütött, égető, forró sugarakat bocsátva a tengerre, melyek magukkal ragadták a vízcseppeket. Hatalmas pánik lett úrrá rajtuk, mikor a sugarak felrepítették őket az égbe, és ők tehetetlenek voltak. Sok milliárdnyi vízcseppnek kellett távoznia a tengerből örökre.

Az én vízcseppem is bajban volt, őt is elragadta egy napsugár. Már bánta, hogy feljött ide, ha lent marad a mélyben, most nem lenne veszélyben, és nem vergődne magatehetetlen egy napsugár forró ölelésében. Ijedtsége annál inkább fokozódott, minél magasabbra emelkedett, és ezáltal egyre jobban eltávolodott hazájától, a tengertől. Annyira megrémült az alatta tátongó mélységtől, hogy elájult.

Mikor magához tért, egy fehér, puha, ködszerű valamin feküdt, mely olyan lágy és barátságos volt, hogy el is felejtette a sok rémséget, ami vele történt. Szinte belesüppedt ebbe a számára ismeretlen dologba. Nem tudta, hogy egy felhőre pottyant, amelyik vele együtt úszott a másik tengeren, az égen. Mert az ég is olyan, mint a tenger. Égi víz, kék közeg. Mindegyiknek megvannak a maga élőlényei, az egyiké a halak, másiké a madarak. Ott, ahol a tenger birodalma véget ér, ott kezdődik az égé.

A felhő lassan haladt az égen az aprócska vízcseppel mint utassal, aki nem győzött csodálkozni azon, amit látott. Ilyen magasságból még sosem pillanthatta meg a tengert. „Milyen csodálatos – mondogatta –, milyen csodálatos az én hazám.” Néha arra gondolt így a felhő szélén üldögélve, hogy visszaugrik a tengerbe, de aztán mégsem tette. Egyrészt mert félt, másrészt meg nem is akart. Kíváncsi volt, hová viszi a felhő, az égi jármű. Az meg mintha csak olvasna utasa gondolataiban, csak haladt az égen egyre messzebb, messze az ismeretlenbe. Lassan elhagyta a tengert, és a szárazföld fölé ért. A sárga homokos tengerpart után erdők, mezők látszottak lent. „Pont olyanok, mint a tengerfenéken élő növények, a korallok, hínárok!” – vette észre a párhuzamot a vízcsepp.

Hirtelen aztán megint valami rettentő dolog történt. Természetesen a nap volt a hibás, a vízcsepp gyűlölt ellensége, aki forró sugarával elszakította hazájától. Most ismét tüzes sugarakat bocsátott szanaszét. A vízcsepp megrémült, mikor a felhő kezdett szétfoszlani alatta. Lassan darabokra szakadt, majd a felhődarabok is semmivé váltak, ahogy a nap elégette őket. A vízcsepp alól is eloszlott a felhő, a hű fehér, puha társ, aki idáig hozta, és nemsokára azon vette észre magát, hogy zuhan lefelé. Lefelé, a föld felé. Nagyon megijedt az én apró vízcseppem. Félt, hogy a földre érve millió darabra szertefröccsen majd és meghal. Egyre közeledett a földhöz, és úgy érezte, nincs menekvés...

Egyszer csak valami felfogta a zuhanását. Egy hintázó szőrös, puha, zöld valamire esett. Az meghajlott alatta, ő pedig legurult róla, majd egy másik ilyen valamire bucskázott át, aki feldobta a levegőbe, aztán megint egy ilyen valamire huppant, az újra meghintáztatta, továbbdobta... Egyre jobban élvezte, ahogy hintáztatják, játszanak, labdáznak vele ezek a valamik. Szerencséje volt az én apró vízcseppemnek, mert egy fára esett, amelyik tele volt sok-sok levéllel, és ő levélről-levélre pottyangatva jutott egyre lejjebb. Az utolsó levél épp egy folyó fölött lógott, arról a vízcsepp meg egyenesen belecsúszdázott a vad folyóba.

Megnyugodott végre, hiszen biztonságban volt. Először azt hitte, visszaesett a tengerbe, de mégsem. Ezek a vízcseppek itt a folyóban mind édesek voltak. „Lányok! – kiáltott fel örömében. – Csupa édes, gyönyörű lány-vízcsepp! Egyik szebb, mint a másik!” Valóban milliárdnyi édes vízcsepplány közé esett, akik sebesen rohantak vele. És mindegyik gyönyörű volt. Az én apró vízcseppemnek mégis csak egy vízcsepplány tetszett meg. Bámulatosan szép volt, ölelése meleg, megnyugtató, csókja édes, és egész teste szikrázott a nap sugaraiban. Egy verset is írt a vízcsepplánynak:

Miközben csókollak
az idő pihen,
Miközben ölellek
szép álom libben.

Miközben táncolunk
a szívem örül,
A folyó is megáll
szép álmunk körül.

Vihar fut el gyáván
miközben nézlek,
És egyedül nekünk
szól most az ének.

Miközben álmodunk
virágok nőnek,
Ízetlen könnye
csorog egy felhőnek.

Csókollak míg élek
és nézzed közben,
Egy bús hang hívogat
minket a ködben.

„De szép vagy – mondogatta neki. – Örökre veled maradok!” – lelkesedett. Ám elhatározása mégsem teljesült. Mindjárt el is mondom, miért nem. A folyóparton ugyanis egy körülbelül akkora kis gyermek, mint te homokvárat épített. Apró vödrével meregette hozzá a vizet a folyóból. Az egyik merítésnél, mikor az én vízcseppem és édes szerelmese épp ott haladt, vödrével kiemelte őt a folyóból. Minő tragédia volt ez! Minő kegyetlenség így elszakítani egymástól két szerelmes vízcseppet! A gyermek a vödörrel együtt sietve futott a homokos parton kis várához, amit a tengerparton építgetett. Azt ugyanis elfelejtettem mondani, hogy a folyó – mint általában – a tengerbe folyt, és kiérve az erdőből a homokos részen át ömlött bele, hogy a sok édes vízcsepplányt a tengerben élő vízcseppfiúkhoz juttassa. Az én apró vízcseppem szerelmese így másé lett. Szomorú nagyon.

A gyermek ugrándozva haladt a vödörrel a parton, néha-néha véletlenül kilöttyengetve egy-két vízcseppet. Egyik ilyen kilöttyengetésnél az én apró vízcseppem is kiesett a vödörből, és nagyot huppant a forró homokon. „Végem” – ismerte fel helyzetét. Bár tudta, mi vár rá, tudta, hogy a forró homok magába szívja, a nap darabokra szaggatja és meghal, mégis küzdött. Kétségbeesett arccal mászott előre. Ahogy fogyott az ereje, annál jobban biztatta magát, hogy gyerünk, el fogod érni a tengert. Már látta magát, amint újra társai közt, szerelmese karjában lesz...

De ahogy egyre jobban elgyengült, érezte, soha többé nem térhet vissza. Még utoljára elénekelte kis dalát, s az akármilyen vidám is volt, most rettentő szomorúan hangzott. Ez volt végső búcsúja a tengertől. Lassan elnyelte a homok, apró szemcséi darabokra tépték az én apró vízcseppemet.

Látod, milyen szomorú történetet meséltem neked. Látod, milyen szomorú vége lett az én apró kék vízcseppemnek. Látom, sírsz. Könnyeid gyöngyözve futnak le arcodon. De nézd csak, egyik közülük olyan, mint az én vízcseppem volt. Sós, mint ő, vidám, mint ő, örök kíváncsi, mint te magad. Tudod mit? Neked adom őt, odaadom neked. Legyen a tied. Menjünk le kézen fogva ezen a varázslatos alkonyon a tengerpartra, és hozd magaddal a könnyedet, a te apró kék vízcseppedet, és rakjuk vissza társai közé, szerelmese karjába, szeretett hazájába, a tengerbe.

Ott ültünk a parton kézen fogva kistestvéremmel, kinek elmeséltem ezt a mesémet. Láttuk, hogyan búcsúzott el a nap piros, élénk-vidám arccal, vörösessárga ruhába gyémántozva az égi madarakat, a felhőket. Este lett. Nem láttuk a tengert, de hallottuk, hogy itt van előttünk, és valahol benne énekel egy lágy dalt a mi apró vízcseppünk:

Nap melegít, hintáztat szél,
az aprócska vízcsepp boldogan él.

(1994) (17 éves)

Öreg volt és ütött-kopott,
színe-fakult, hangja-hagyott,
félredugott padlászugban
régóta állt a sarokban.

Talán várta, hogy titokban
valaki kimenti onnan,
hogy pókhálós homály után
napfényre juthat. Csupán

ez volt szíve vágya, ezért
remegett és ezért remélt,
megbecsülést ám nem kapott,
melyből másnak oly sok jutott.

S neki egy kis csöppecske sem
hullott annyi keservesen
ledolgozott bús év után:
durva kezek húzták sután,

hamisan, rettenetesen,
sebet ütve minden seben
Fájó emlékkel szívében
állt hát a padlás végében.

Egyszer aztán tűzvész támadt,
megrázta az ősi házat,
recsegett padló s gerenda,
pernye illant a magasba.

Sárga lángok zúzták-marták,
a vén hangszert körbefogták,
agg fájába belekaptak,
bús szívében fészket raktak.

Utoljára búgott-zengett
vadméhzsongást, szép szerelmet,
madárdalos éjszakákat,
lágyan hajladozó ágat.

Úgy szólt, mint még életében
soha, soha olyan szépen.
Régen felkészült a végre,
kékes füstje szállt az égre.

(1993) (16 éves)

A tóparton ültem egy padon. Tél volt, már alkonyodott. Nem tudtam elmenni, olyan varázslatos volt ott egyedül, a téli hidegben gondolataimba merülve, egy piros padon, bús magányban.

Korán sötétedett. A távolban a hópelyhek olyan fényt gyújtottak a sötét égen, mint reménytelen szerelemben egy ártatlan mosoly. Fura gondolatok motoztak agyamban, miközben szemem az eget pásztázta, és arcomon a fáradt hópelyhek vízzé váltak. Kezem akaratlanul is ott maradt a fába vésett szerelem jelén. A máskor zavaró csönd most édes ízt keltett szívemben. Ezt a jóleső, magányos csöndet egy kedves, suttogó hang törte meg:

– Nem félsz itt egyedül?

Hirtelen meglepődtem és szégyelltem gondolataim, majd agyamba élesen vágott bele a rémült kérdés:

– Ki szólt?

– Én. A pad – mondta az előbbi kedves hang szárazon, röviden.

– Te szólsz hozzám? – kérdeztem sokkal nyugodtabban, miközben végigsimítottam a havas deszkán.

– Már mondtam.

Csönd következett. Előbbi gondolataim tértek vissza, aztán megkérdeztem:

– Mondd! Ki véste ezt beléd – emeltem le a kezem egy szívről –, és mikor?

– Á! Tavasz volt, és egy fiú éles késsel véste belém, miközben várta a lányt. A lány nem jött el...

– És nem fájt? – kérdeztem, miután hallottam, hogy elakad mondanivalójában.

– Nem. Ez az érzés tiszta. Soha nem fájnak a szerelmes üzenetek, de a goromba szavak... – válaszolta és fájdalmasat sóhajtott. – Tudod, olyankor megfeszülök, hogy ne tudja beírni, és ha nem sikerül, marad a szégyen. Nekem kell hirdetnem az emberek buta gorombaságát.

– Szegény. Mondd! Nem vagy magányos itt?

– De. Így tél környékén igen. Ilyenkor nem járnak párok, nem ül le senki, hacsak nem jön százévente valaki, akivel beszélgethetek, hisz ugyanúgy egyedül érzi magát, mint én – válaszolta szomorúan.

Kis idő múlva megkérdeztem:

– Neked nem hiányoznak az érzelmeid?

– Ó! Hisz én is érzek! Örülök, ha örülnek, vagy ha boldog párt látok, és nagyon elszomorít, ha veszekszenek, féltékenykednek, vagy egyéb hibákat követnek el egy meggondolatlan pillanatban.

Ahogy abbahagyta, elgondolkodtam, és azt mondtam neki:

– Lám, hiszen te még némelyik emberen is túlteszel!

Nem válaszolt, csak egy kis idő elteltével kérdezte félénken:

– Csak nem csalódtál az emberekben?

– Nem – mondtam kicsit bizonytalanul. – Csak néha olyan hidegek, mint egy tárgy... Bocsánat! Nem rád gondoltam.

Rövid szünet után ő szólalt meg:

– Jaj, nem érzed ezt a hűvös szelet? Mindjárt vége a bűvös éjnek! A hangjából érezhető riadalom rám is átragadt.

– Miféle bűvös éjnek?! – kérdeztem. – Hát nem marad így?! Nem beszélgethetünk máskor is?! Nem lehetünk barátok?!

– Sajnos nem – mondta törődött hangon. – Ez a szél elfújja a hangom. Száz évente van ilyen est. Ilyenkor a tárgyak beszélgethetnek az emberekkel, ha magányosak. Talán száz év múlva...

– De hisz én akkor már nem leszek itt! – vágtam közbe. – Olyan jól megértettük egymást!

– Én is jól éreztem magam, de már csak egy percünk van. Hangjából tudtam: őszintén beszél.

– Úgy éreztem, te vagy a legjobb barátom. Valóban így is volt, sőt arra gondoltam, hogy ember nem volt és már nem is lesz ilyen hozzám soha.

– Én is embernek éreztem magam melletted! – mondta egyre halkuló hangon. A szél süvítése viszont egyre hangosodott. – Viszlát! – kiáltotta utolsó erejéből.

– Ó nem! Még nem lehet! – kiáltottam kínlódva, és legörnyedtem a már élettelen tárgy mellé. Úgy éreztem, valami örökre megszűnt. Magányom fölém nőtt, és úgy sírtam a pad mellett, mintha én egy törpe volnék, körülöttem minden óriás, s csak én lennék egyedül ilyen pici és elhagyatott.

Fáradtan emeltem meg a fejem, és a kegyetlen szél jégdarabokkal verte könnyes arcomat. Lehunytam a szemem. Hirtelen fényesség tárult elém. Eltűnt a pad, a szél és minden. A tavasz élete, színe vett körül. Az örök tavaszé...

(1995) (14 éves)