VÉKÁS SÁNDOR:

Egyedül-sanzon

(versek)

  


Tartalomjegyzék

 

I. Csak sorok

II. Túl azon

III. Kicsinység kora

IV. A könnyűség felé

1990-1998

1998-1999

1999-2000

2000-2002

A balga macska

Egy vágy vagyok...

Fajansz-szamár

A könnyűség felé

Évutó

Búfelejtő

Hajnali ébredés

Hitvallás

Könyvek

Az otthon

Búcsú 1.

Egy esti csók

Hulladék

A pillanat

Megveszem én!

Versenyló-nyár

Nyomor

Az utolsó kívánság

Búcsú 2.

A menekülőhöz

Sirám

Száz kicsi kő...

Fohász 2.

Füstön át

Talány

Esténként

Kit érdekel?

Csendélet

Jobbítás

Vicces és csaló...

Most hagyjatok...!

Fel ne rázz!

Rontó

Alma

kicsi Krisztusok

Ölelés

A dolog

Mond, fázol-e?

Ébredés

Simogatás

Rakás

Nincs kölcsönöm

Papírhajók

Teavendég

Zsákbamacska...

Ülöm torom...

Síri szántás

Hörcsög Herdinánd

Image

Túl azon

Kérlek

2000

Biblia

Egyedül sanzon

valaki

Menszesz 

Mégis

Nyárutó

 Zenél az éj

Nap végén

Lesen

Tornácomra jöjj be

 Vendég

Az Auditórium Maximumban

Társ 1.

Fohász 1.

 est

félek

Erdő, adj egy...

Semmit ne ...!

Kicsinység kora

sírongás

Társ 2.

Koporsó lett a világ

Hüllősor

sakk

 

 

 

öregszem

Béka Béni bárja

 


I. Csak sorok (1990-1998)

 

A balga macska

 

Lankás tetőn ül el egy macska,

lusta, balga, tarka macska,

hunyorítva néz a Napba,

s gombszemével azt kutatja,

útját vajh' merre folytatja

fenn az a fényes ebadta,

árnyékűző bolond Napja.

 

Mert, ha nincs árnyék csak fény,

fenn a tető peremén

heverészve hevenyén,

lássuk be, hiszen ez tény,

ha nincs sapka a fején,

még napszúrást kap szegény,

mindig álmos, buta lény.

 

Hát ezért nézte a Napot

a macska, aki ásított

kettő, három jó nagyot

s bámulva egy alakot

- aki csendben hallgatott

s róla verset faragott -

a balga macska elaludt...

 

Évutó

 

Múlt fagya olvad, holt láz rebben,

tollpihe párnán alszik csendben.

Múlnak a percek, fordul az év,

régi nyomába az új beleér.

Perge az emlék, mint a levél,

tél, tavasz, nyár, ősz, mind belefér.

Pukkan a pezsgő, víg dala száll,

boldog az ember, új évre vár.

 

 Könyvek

 

Már mellig érnek, s ha nem növünk, tán elég.

 

Hulladék

 

Zsineggel átkötött papírszemét,

fajtiszta kóborló árnyékkutyák,

egy folyó elfutva a híd alatt,

sok szétlőtt árbocú süllyedő hajó.

Egyszer a sor végén azt súgja valaki:

"Talán kár volt, hisz' most sorban állunk."

 

Nyomor

 

Meddig nyújtózkodhatik, akinek lába nincs?

Soká, de van sohája.

 

Sirám

 

Légbe kapott egy csapat hattyú,

majd szemétre vetettek,

de keserű az égre integetni

a hitegetettnek!

 

Talány

 

Csak hit maradt a vágy után,

megint nem írsz.

Egy újabb üres délutánt

nem menekítsz.

Mondd meddig tart egy gondolat?

Míg gondolat

meg nem fejtheti titkodat,

s a titkomat.

 

Jobbítás

 

Tegnap ki tüntetett,

ma már kitüntetett,

s míg vérszopó októberünk

csillagba préselt lázálma

lármázza ingó médiánk,

mi nagy komédiánk

e gyászra tört virág.

 

 

Rontó

 

Húzd össze magad picire megint Te szégyentelen!

Itt hevert a balga csősz, nem ártott,

s megetted gyümölcseit, megittad levét,

szelét csapkodva száguldtatod,

nagy pompáját fehéríti álmod,

búsítod fekete hadait a hóra,

őrjöngsz és pihensz babérjain,

majd ráolvasztod nagy pöcsétedet,

mikor száműzetsz még nála is tovább.

 

A dolog

 

Rám lesett,

s tán rám várt évek óta,

de most, hogy itt van

már nem lázadok.

 

Rakás

 

Azt hittem egymásra rakhatom a dolgaim,

azt hittem, e torony tetejére állhatok,

mert azt hittem, onnan messze ellátni,

s azt hittem, így megtalálhatom a választ arra,

hogy miért hittem, hogy egymásra rakhatom a dolgaim,

s miért hittem, hogy e torony tetejére állhatok,

s miért hittem, hogy onnan messze látni,

s

mégis, miért nem.

 

Zsákbamacska reklám önmagamról

 

Egymásra nyálazott bélyegek halvány képeslapokról,

amiket mégsem küldtem el soha.

Magjuk egy alvadt vér darab és egy pórtósbélyeg-kollekció.

Lassanként formás gömbbé gyúrogattam őket,

miközben guggoltam egy pinceablak mellett,

s lesből hajkurásztam gyorskezű postáskisasszonyok

mosolyoskodó illanásait, ahogy bélyegzik mások küldeményeit.

A kis golyó egyre nőtt,

az a néhány lap csak soványodott, amit addig írtam,

s ahogy bámultam a kacérságtól émelygő ráncokat

tíz körmöm a betonkockák után szinte megpihent,

ahogy a vénámba vágott.

A galacsint féltőn begyömöszölte, gondosan lefedte,

végül ráragasztott egy nagy címletű pórtósbélyeget,

aki kibontja - mindent ő fizet.

 

Image

 

Kiszórhatom-e a sok,

virító, de rothadó magot,

Kik amint kikelnek,

lábdobogva bőgnek színpadon,

s akár a kockakő színének feszítve is bájukat

rögtön a hősökhöz állnak,

miközben vékony nylon fóliába csavarva

engem is zsebre tesznek?

 

Biblia

 

Neki csak egy van,

magához szorítja, forgatja és

lassan már olvasnia sem kell

Nekem száz-ezer.

Soha nem érhetek a végére.

 

Mégis

 

Mosolygó fanyüvő vagyok csak

sok okos kőtörő között.

Mégis...

Remélem a síromra azért akad,

aki nem követ, fenyőfát rakat!

 

Lesen

 

Ott guggoltam, ahol a pisztrángok vonultak,

és vertem az ütemet egy sziklán,

s most, hogy a pikkelyek úsznak az árral,

a sziklák simogatják rajtam ütemét.

 

Társ 1.

 

Fehér bogár, fekete aszfalt,

kontrasztja lám megvigasztalt,

gurult tovább apró teste,

párja talán már kereste.

 

Erdő adj egy falevelet!

 

Had csomagoljam belé ezt a pici tűt,

had szúrjam át két ér között ezt a tüskét

had öltsem végig hosszában majd keresztben

ezzel a szúrós ággal,

had olvadjon bele ebbe a zöld megnyugvásba

ez a töviske

Erdő, adj egy falevelet!

 

Társ 2.

 

Rajban úsznak, az ágakat kerülgetik, együtt vannak.

Csapnak a koncra, marakodnak, egymást kerülgetik,

nincsenek együtt.

 


 II. Túl azon (1998-1999)

 

Egy vágy vagyok...

 

Egy vágy vagyok, egyetlen, eleven.

Föllázadok, s magamhoz ölelem...

Kihúzza két kezét kezemből,

a kő lehull, de nem veszem föl.

Nem mozdulok, csak bámulok mereven,

Megfulladok, már okát sem keresem.

 

Búfelejtő

 

A jókedv medrébe léptem fél lábbal,

s már vitte is egész testemet az ár,

simára fésülte bozontos voltomat

a korsó és a borospohár...

 

Az otthon

 

Csak egy piciny füves rétre vágyom,

csak egy aprócska zöld mező az álmom,

ahová kiteregethetném rosszkedvem abroszát,

s ahová eljöhetnétek hozzám vendégségbe...

 

A pillanat

 

Néhány hete, egy reggelen letegezett az indulat.

Viszonoztam, s én most itt vagyok,

Ő meg valahol nélkülem, és rajtam mulat.

Ez nem volna baj, mert én el nem fáradok,

megy ez "Hajaj!" s Ti csak tátjátok szájatok

majd, ha két lábon állva, vagy egyhelyben járva,

de kiállom, kiheverem, végig, de végig szenvedem

azt a saját magamtól, magamnak adott,

megrágva kiköpött és visszafogadott

nyeszlett, oktalan és sekély pillanatot.

 

Az utolsó kívánság

 

Győztél!

Itt maradtam levágott végtagokkal,

mozdulatlanul.

Nincs már senki se a csatamezőn,

Te is itt hagytál, hantolatlanul.

Legyőztél, s én csak annyit kérek,

úgy, hogy mindenki hallja, mindenki lássa,

százszor elátkozott nevemet foglald egy imába,

s ahol elmondhatod,

gyere el a végső tiszteletadásra!

 

Száz kicsi kő

 

Száz kicsi kő, gömbölyödő,

Kavicsvetés, szép temetés,

Szikla pora, kő kaloda,

Kő lovasnak, kő a lova.

 

Esténként

 

Napok óta kerül az álom,

estéimből gubót sző maga köré a vád.

Gyakran felülök az ágyon,

két kezemmel szétfeszítem koponyámat, s mélyére nézek.

Ilyenkor mindig ugyanazt látom,

mélyén egy lávakamra fortyog gyönyörűséges színekben.

Aztán...

Halk kattanással összezárom,

s egy másik álom jöttét várom.

 

Vicces és csaló vagy

 

Már megint a vicces csalót játszod

olyannal aki arról nem tehet,

hogy még mindig a soha meg nem bocsátott

bágyadt múltat retteged.

De játszd és kergesd inkább, mint áltatod magad,

ha a vak kín mi átszabott ettől lesz szabad,

s ha kívüled csak így telepszik a fanyar

Gyémántpengével simára köszörült elefántagyar.

Nem neked fáj végre a megcsúfolt és fonák

gyermeteg és rezge bántó megfontolás.

Nem a te lelkeden, éjeiden szánkáz

a szeretettelen, a csaló, az ádáz.

Nem rajtad viháncol, nem rajtad röhög,

nem a te szívedre gördül rá a rög.

 

Alma

 

Szerelmes vagyok egy hóvirágba,

Szerelmes vagyok egy havas rétbe.

Szerelmes vagyok a téli tájba,

Szerelmes vagyok a messzeségbe.

 

Szerelmem lassan érő alma,

Fájáról magától lepottyan,

Végül a rothadás borzalma

is átlép rajta csak unottan.

 

Mondd, fázol-e?

 

Mondd, fázol-e télen,

Mikor bágyadt és tétlen

a szerelem?

 

Mondd, mért olvad a hóban

az érzés mind jobban,

ha keresem?

 

Nincs kölcsönöm

 

Elköltözöm, nincs kölcsönöm,

mit adtam, mind bazár,

még őrködöm, de börtönöm

csak régi jóra száll.

Ha vágy után egy vágy bután

még fel is ébredez,

oly bárgyú tán, mint kátyú után

kocsis ki révedez.

A vissza út, ha vissza húz

100 tonna, oly nehéz,

mégis ki más ha mind hibás

ki a vállára vész?

 

Ülöm torom

 

Ülöm torom, iszom borom, fölnyársal a vágy

holt testem szép szemfedője az üres pohár.

 

Túl azon

 

Álmodok a hűs pohárról,

Messzesége távoláról,

teli holdnak fénye ébreszt,

s elrabol e számadásról.

Aztán élve, vissza térve

az üres révre vissza nézve

Lehunyt szemmel számolgatom,

hogy megérte, vagy nem érte.

 

Egyedül sanzon

 

Egyedül nézd,

Egyedül fáj,

Egyedül még,

Egyedül jár

a kedvesem.

Egyedül szép,

Egyedül már,

Egyedül még,

Egyedül vár

az én szívem...

 

Nyárutó

 

Csöpp levélke

- benne éve, évszaka s szép maga -

röppen a vízre a fűznek, a fának

s a nyári világnak az illata.

A Bodrog a fodroknak

víg viaduktján még átcsorog,

s ácsorog partjain lustán

a táj, de a fűzfalevélke már a vízre talál.

 

Tornácomra jöjj be Nap!

 

Tornácomra jöjj be Nap,

s ülje a pici tonett székre

élvezzük együtt a délutánt

s legyintsünk kurtán a szóbeszédre!

Hozok egy pohár bort Neked

Koccintsál velem az egészségre

ez a délután nékem

legyen útravaló az egész évre!

 

Fohász 1.

 

Óh Istenem, Te, aki írni, szólni tanítottál, hallgatni miért nem?!

Taníts meg s én majd hallgatom némán a templomi karzaton

szavad, s magad játszotta orgona muzsikád!

 

Semmit ne bánjatok!

 

Tiszta itt minden statiszta,

a bűn csak bennem ül.

Gyufa lángja se bánja,

a parázs ha nem hevül!

 

Koporsó lett a világ...

 

Koporsó lett a világ, itt nincs már maradásom,

inkább bölcsöt adjatok nekem!

Csörgőt adjatok a kezembe,

s én majd fölrázom, aki még eleven!

 

De ha nem, akkor puskát adjatok,

és én esküszöm, csak szívemből ölök,

mint a sebesült lovat, ha szenved,

minden kétkedőt lelövök.

 

 


III. Kicsinység kora (1999-2000)

 

Fajansz szamár

 

Hosszú házfalak nyugtató bája közül

kiszakít egy virító kirakat.

Fényvetők hőjüktől duzzadt büszkeséggel

pergetik, forgatják a fénysugarakat.

Porcelán edények és nipp-kutyák

mázas felszínén táncol és csúszkál a fény,

kinn állok, az eső permetez,

vékonyka kabátként terül rám az éj.

A kirakat szélén egy fajansz-szamár,

lógó fülei mögül ki-kinézeget,

bolondos alakja úgy úszik a fényben,

hogy azt hiszem, itt s most tán enyém lehet.

És most itt állok morogva, egymagam,

kabátom zsebében motoszkál a szél,

bámulok még az üvegfal túlsó oldalára,

de a kirakat már csak a csacsiról beszél.

 

Hajnali ébredés

 

Mellemen csurog a veríték,

felébredek.

Napok óta kakas kukorékolásra alszom el,

kinn már világosodik, de benn még sötét ül,

fényt csavarok hát az elmúlt esték

rég leégett gyertyáiból.

Arcomon csorognak a cseppek, mint a könny,

s égetik.

Forrók, tüzesek, a saját könnyeim.

 

Aludni kéne' még,

álmodni egy nagy gólyafészket,

amiben hosszúcsőrű kismadár vagyok,

ott úgy kelepelni, hogy mindenki hallja,

az összes békát a tóból egy nyáron kienni,

s minden arra járót lecsinálni.

Aztán ősszel messze elrepülni

egyszerű gólya-gólyaként,

élni, s nem akarni fecske lenni.

 

Búcsú 1.

 

Kinyílt a tenyerem

és elengedte a régi kulcsokat,

de papír zsebkendőbe fújt leheleted

úgyis itt maradt nekem,

s a nagy zongoránál végül

úgyis neked játszom el

azt a drága menüettet,

melynek minden hangját

egy-egy álmomért veszem.

 

Megveszem én!

 

Megveszem én!

Ki hogy adja el a boldogságát?!

Alkudozzunk!

Megveszem én!

Mondjátok az árát?!

A sok kicsi boldogságból

majd dagasztok egyet,

teszek hozzá élesztőt is,

Halottat kelesztek.

Összegyúrva,

Megkelesztve,

Kemencébe tesszük,

Megsütjük,

Felszeleteljük,

aztán mind megesszük

együtt.

 

Búcsú 2.

 

Csendes hideg van kinn.

Pedig még emlékszem,

a barackfán mennyi gyümölcs ült,

és mekkora volt a meggyfa lombja,

de most, ez már nem a barack sárgasága,

hanem a hidegé,

a Naptól való válás hűvös könnyei.

Ezek a cseppek sárgák, barnák és vörösek,

ellepnek mindent,

Végighömpölyögnek minden pillanaton,

és minden lépésre jut belőlük valamennyi.

Lehet, hogy szebbek és többek is,

mint a nyár emlékgyümölcsei,

de az ízük mégsem a barack íze,

s magukban rejtik már a halál zamatát is.

 

Fohász 2.

 

Meggyújtottál egy szál gyufát,

s a száraz fűre dobtad.

Ott erőre kaptak a fáradt gyomnövények,

arcuk kipirult, az égre csodálkoztak,

s boldog hamvaikkal táncolva szállt a szél.

A lángok mint apró kis lidércek

vitték a hírt, hogy itt vagy,

elmondták minden kis bogárnak,

minden fűszálnak elmesélték.

Lángolt a száraz mező, égett,

a füstje messze vitte a nagy újságot énekelve,

minden a mi lagzinkat ülte hét határon át.

Aztán egy könnyes szép éjszakán

a gondos gazda kéz

mély árkokat vetett a fülledt rét köré,

s most ahogy a szálló pernye visszahull a földre,

úgy térdepel le eléd a maradék parázs.

 

Kit érdekel?

 

Építesz, vagy bontasz magad körül?

Ki látja? Kit hajt rá szenvedély,

hogy megszólítsa szép, de borzas kedvedet?

Kíváncsi, együgyű személy.

És az kit érdekel, ha mély barázda kezedet sérti fel?

Ki látja, és kit érdekel, ha mostanában bontasz, s nem építel'?

Én, én itt vagyok, s Neked lehelem ablakodra vágyaim.

Sírnak, mint a kimúló kutyák, kinnrekedt magányaim.

 

Most hagyjatok...!

 

Mint a lehalkított rádió a csendben, csak ülök.

Kinn a bárány, benn a farkas, pszt! mert megőrülök!

 

kicsi Krisztusok

 

minek hajó

ti csak vízen járjatok

vitorlát vonni nehéz

problémás dolog

jobban megy nektek ez

oly gyors és egyszerű

hajózni meg

teljesen mindegy

majd egyedül fogok

vitorla csak nekem dagad

hála nektek kicsi Krisztusok

Hajótörést

vesztem ha enged

szenvedni csak magam fogok

kinn a parton ülve majd

kezemben egy marék

csendes, koszos homok

jöhetne egy hajó

ha már vízen járni nem tudok

 

Ébredés

 

Kikerekedett a Nap egyetlen szeme.

Én pislogok,

Álmaim rosszul exponált képeit selejtezem,

Közben ásítok, tüdőm a friss fény fújja fel,

S bár gyomromban táncot jár még az est,

Már ő is nyújtózkodik velem.

 

Papírhajók

 

A Duna partra vont az éj,

hát lementem sétálva bújni el,

papírhajót hajtogatni napjaimból,

s egy-egy hullámra tenni fel.

 

Arrébb, néhány karnyújtásnyira,

hajóim sorra süllyedtek el

akár a mám, s a tegnapom,

holnap már nem érdekel.

 

Síri szántás

 

Szeretném kiforgatni ekémmel azt amit elástunk,

szeretném beleboronálni e síri szántásba bajom,

szeretném buksi fejem öledbe hajtani,

sírni szeretnék neked nagyon.

 

Szeretnék Veled kézen fogva járni,

s ha még ereszeden csüngne jégcsapom

letörni azt és vázádba tenni,

zokogni szeretnék a válladon.

 

Kérlek

 

Kinek fájsz jobban, mond csak,

magadnak, vagy nekem?!

Vedd ki nyakadból a keresztet,

s én a guillotine-t mellé teszem!

 

Ne köss penészvirágból

csokrot magadnak, bármennyire szép,

hisz lépted által gyötrött ibolyából

szakítni sem méltó az ki tép!

 

Ne fuss végig az erdő mellett!

Hátán álljon fel bár a szőr,

simogasd meg a gyáva farkast,

utat ha ág-bogakba tőr!

 

Koldulni engedd szemed koldusát,

remegni engedd a kukázó reményt,

vedd ki nyakadból a keresztet,

és álmodd, álmodd át az éjt!

 

valaki

 

valaki szép nekem

anélkül, hogy ránéznék

hogy megérinteném

hogy hazavinném

mert rágondolok

mert írok róla

kevesebb mint egy álom

kevesebb mint egy érzés

csak egy mutatvány

 

.

Zenél az éj

 

Egy lámpaernyő alá bújva

gubbaszt füstölgő pipám,

az éjfél szőtteséből egy szálat kihúz,

s apró koppanásokkal ró a tollam

a füstbe ritmust.

 

Vendég

 

bedugta Tavasz ujjait,

cirógatni kezdte talpamat - ébredjek én is!

Beengedtem hát sürge' testét a nyíló ablakon,

járja át a tágra tárt szobák minden zegét zugát,

maradjon itt az illata,

Új függönyöm apró lyukacskáin

bódítsa lábam elé tél-rosszkedvemet,

andalítsa el búval bélelt búsongó bajom,

s ha csak egy röppenetre is, de táncra kérjem én,

hogy kinn a kertben, szökkenésnyire,

rózsaszín rezzenő rügyek bámész csokrai

ámulva lelkendezzenek.

 

est

 

Megmelegítem vacsorámat,

pokrócba csavarom mára már a szót,

leülök közétek csendesen,

halkra veszem a rádiót.

Lomos hétköznapom kikapcsolom,

székembe mászik a lassú éj,

ujjam fut a széles gombokon,

a csend sovány, a vágy kövér.

Pillanatról pillanatra űzve

pislogok egy kurta nap felett

pepecselve olvasom betűzve,

mit szabad, s mi az mi nem lehet.

Hunyorítva bámulom e kertet,

ültetett vadrózsáitok szirmait,

s látom mint okítja egyre perbe szállva

sok tanító tanoncait.

A hajnal lassan elsündörög mögöttem,

álom-bojtját épp megcirógatom,

majd meggyónom a vetve csonka ágynak,

barlang-éjszakába fúrt napom.

 

Kicsinység kora

 

Elszaladt velünk a ló kicsit!

Bogár a földre, mégis lehuppantunk végül.

Most vigyázzunk, nehogy agyontapossuk egymást!

S mert már más gyilkosra sem számíthatunk,

törődjünk bele a kicsinységbe!

 

Hüllősor

 

100 év telt el

a karcsú korból kilépve

hájas felnőtté dagadt bennem a félelem

repedezett bőrömön át

mint gyanta csordogál

a vers a védanyag

megint egyel több

pikkelyem lesz ha megköt.

 


IV. A könnyűség felé (2000-2002)

 

 A könnyűség felé

 

Nézz Rám!

Borzas szempilláddal itasd fel homlokom vízét!

Könnyen beszélő hangodon most búcsúdalt énekelj,

mert elmegyek!

Zárasd le a házam! Legyen rajta lakat!

Szú marta bútoraim sírása föl nem ébreszthet, ne engedd!

Had menjek el a könnyűség felé!

 

Hitvallás

 

Amit nem értek, azt leírom.

Mikor azt hiszem, hogy jó úton vagyok,

lehajolok a kövekért,

és a versekről beszélek nekik.

De amit nem értek, azt leírom.

 

Egy esti csók

 

Barna, vállig érő Kleopátra hajával

azt mosolyogta hátrafelém'

miközben csókolózott, hogy szeret,

hogy beleférek a szívébe én is.

Kis kék szoknyája alól a lába

gömböly' suttogással rendelt egy aktust,

ahogy beleszeretkezett a csókba egész teste.

Elengedtem hát az estet,

rendeltem sört, és hátradőltem,

nézve néztem az élő romantikát,

mint nyúzza, falja, vágyja, leplezi,

hogyan forgatja, vonja, s engedi,

kezét válladra mint teszi a szerelem.

 

Versenyló-nyár

 

Egyedül vagyok,

barlangom faláról visszakong a szó,

csitítja bár néhány bútordarab,

mégis csak tompa, testes induló...

S ami körbevesz,

a fény, s a gyávaság versenyló-nyara,

Megsimogatnám én e paripát,

csak vinne már,

csak vinne már

magamhoz haza!

 

A menekülőhöz

 

Olyan messze...

olyan veszve,

olyan eszeveszettül egyedül,

olyan kényesen komoran, érzékenyül,

olyan csípős könnyekkel küszködve

olyan keservesen, és kedvetlenül

ülsz.

 

S én messze,

magamba veszve,

kiút keresve, egyedül,

kényesen, komoran, érzékenyül

könnyeim mentségét keresve

kedves keserveimre legbelül,

nézlek,

mint menekülsz...

menekülsz, menekülsz...

 

Füstön át

 

Hová fut a füst az ablakomon át?

Eljut a nagy fa lombjáig vajon?

S ha ott a zöldben fenn kereng már,

látni engem onnan, lenn az avaron?

Eljut-e a hírem hozzád?

Elmélyedt perceim átkarolnak-e néha,

s lehoznak-e nekem tőled egy-egy csöpp mosolyt,

oda ahol szivarom füstjében tekereg a léha

talán-bizonyosság?

Ebbe a kis füstös szobámba, ahol ülök,

ebbe a apró makacs világba,

le hozzám.

  

Csendélet

 

Csöndben csöppen, csordul a csepp,

Csintalan csínnyel a csendbe fecseg.

Csalfa csikói a csordult csapnak

Csillám csempén csorgadoznak.

Cseppen a csillag, a csipp-csupp csendben,

Csörgedez, csendül, csusszan-csesszen.

 

Fel ne rázz!

 

Fel ne rázz! Álmomból fel ne tépj!

Hagyj nyugodni éjszakámba hé!

Szerteszórva ágyaimban így is,

úgy is benne húny a félsz.

 

Ölelés

 

Ballagni,

fejed a kockakőre hajtani,

langyos lábdobogásra ébredni,

összefagyva a megértéssel.

Végül kezét nyújtja feléd,

már bújik is beléd

az a gyönyörű melegség.

  

Simogatás

 

a lassú elkeseredés

ahogy végig evez rajta

lentről felfelé

úgy középtájra érve

hosszan megpihen

a vert hullámok

akkor elcsitulnak

megadja magát az ember

a kételyek széjjel oszlanak

s a végzet dereng

 

Teavendég

 

Magamat gyenge koffein diétára fogtam,

szürcsölve az élvezet levét,

lefekvéstől hajnalig futotta

hogy átkozzam a tea levelét.

Kényes, lenge íze nem apadt a számban

sehogy sem fogyott fenn a Hold,

álmokkal vesződve forogtam az ágyban

aludni testem gyáva volt.

Felkeltem hát, s az ablak elé léptem,

átbámultam a köd lába közt,

lenn a villogó karácsonyfafényben

egy barna koldus őrködött.

Az ablakok közötti kósza éjszakába

úgy simult bele az alak,

mint akit egyetlen tömb puha fenyőfából

faragtak ki egyazon éj alatt.

Lassan mozdult, ám egy mozdulatra

kezéből vékony gőz válaszolt,

s ekkor láttam tán egy pillanatra,

hogy kezében egy öblös bögre volt.

A forró teába bele, bele nézett,

néha bele szürcsölt néhány óvatost,

meztelen kezével ölelve a szépet,

a meleget adó bódor illatost.

 

Én meg fenn álltam a légben,

lélegzetem magába visszafolyt,

s néztem, mint a roppant éjszaka kezében

olvadni kezdett

a Hold.

 

Hörcsög Herdinánd új lakása

 

Herdinánd, az ifjú hörcsög

új lakásba költözött,

mert megunta jó szüleit

a két öreg hörcsögöt.

 

Megáll ő a saját lábán!

Egyet gondol uccu hát,

túrta-fúrta építette

földalatti otthonát.

 

Nagyon büszke volt magára

tágas hörcsög odújára:

"Nincsen ilyen senkinek,

látni kell mindenkinek!"

 

Megmutatni hogyan tudná

minden rétenlakónak,

hogy Herdinánd milyen ügyes?

Felnőtt ő már maholnap!

 
"Csinálunk egy vendégséget

- kiáltotta -, de olyat,

amilyet még soha senki

nem tartott e rét alatt!"

 

Hörcsög Papa, Hörcsög Mama

akkor aztán meglátja:

kicsi fiuk tényleg felnőtt,

minden szavuk hiába.

 

Már fut is a kicsi prémes

fürge ürge, vakond és nyest,

béka, gyík és cinege,

mindnek ott lesz a helye!

 

Ősz szüleit utoljára

invitálja odújába

"Gyertek lássatok csodát,

ifjú hős hörcsög honát!"

 

Nagy fáradtan hazaballag,

lefekszik, de hiába

az álom valahogy nem száll

az öreg hörcsög fiára.

 

A vendégség jár eszében:

"Hogy is volt ez otthon régen?

Hogy illik ezt csinálni:

nem kell étket kínálni?"

 

Jaj, hát persze, buta prémes,

feledékenységed rémes!

Nem baj, holnap lesz a napja

s tele lesz az éléskamra.

 

Reggel korán a kis hörcsög

munkához lát a réten,

magot, zabot, kukoricát

összeszed nagy serényen.

 

Fut, szalad, túr kutyafuttában,

amit talál berámol,

éléstára gyomrába tölt

már száz vendégre számol.

 

"Majdnem tele, majdnem tele,

de egy kicsi még fér bele!"

Semmi sincs már a réten,

talán ott a végében?

 

Húúúú, mekkora kövér hernyók!

És odanézz: mitől nagyok!

Az egyiknek oldalából

lyukon folynak ki a magok.

 

Egy zsák búza, két zsák búza,

essünk neki: "Ham, ham, ham...!"

Kishörcsögünk már kirágta,

áll a búza halomban.

 

A kis bundás pofájába

100 szem búzát is betöm,

pofazacskója úgy dagad,

túltesz három hörcsögön.

 

Még fér bele, még fér bele!

Még az a szem, meg ezek...

"Jaj, Istenem milyet néznek

majd délben a többiek!"

 

Durr! Földrengés! Durr! Egy csapás!

Kiabálás: "Jaj neked!"

Na kis hörcsög, most ha tudod

mentsd gyorsan az életed!

 

Rohan a kis prémes haza,

a vaslapát csak úgy döng,

ahogy a nagy csizmás gazda

a nyomába sújt, s dühöng.

 

Be a lukba! "Jaj nem férek!

A pofazacskóm túl széles!

Búzaszemektől duzzad,

másik bejárat, hol vagy?"

 

De az is szűk, a harmadik is,

na kis bundás, most aztán,

a negyedik lyukhoz szaladj

tágabb lesz az tágabb tán!

 

Jaj, hogy húzza! Jaj, hogy nyomja!

Nagy nehezen belemegy,

Durr, fölötte - éppen jókor -

a gazda egyet elereszt.

 

Herdinándunk lenn a lyukban

ki sem pihegi magát,

s a búzától szabadulva

már szalad is lenn tovább.

 

"Vészkijárat, merre is vagy?

Jó szüleim itt vagyok!"

Hátra se néz: "Szülői kéz,

Papa, Mama, óvjatok!"

 

Öreg odú, ősz hörcsögök,

Herdinándot ölelik,

az évszázad vendégsége

várhat még egy darabig!

 

 

2000

 

Szomjas délután

kávémból szürcsölt egy kicsit,

megsimogattam kezét,

amivel kifizette a számlát.

 

Menszesz

 

Mégis megjött a tél.

Árnyékos január mégis

elmerültél a lucskos napsütésben -

hittünk pedig a szónak: tavasz.

Hát mégsem lett tavasz!

Mégsem.

Hanem a hideg karolt belénk,

hogy átvisz a túloldalra,

ahol a meddő februári hó

már csak impotens telünk

gyenge ráadása lesz.

 

 

Nap végén

 

A nap végén a szúrós világból

két kezem kihúzom,
reggel óta zsebemben melengetett
álmos tekintetem újra hordom,
felteszem orromra, mint egy ókulárt:
fáradt vagyok.

 

 

Az Auditórium Maximumban

 

Az ajtóból bámul már a buldog

- nagy barna pár súlyos vasgolyó -

rád vár mozdulatlan, s ahogy halkan mordul

a lámpák alatt el-elszunnyadó

fejed billen, figyelmed retten, erre ébredsz,

"Fene vigyen el - elaludtál - téged!"

 

 

félek

 

a szoba fala penge árnyékot vet

pedig nem is tűz a nap nem szúr

a sötét csík mégis vág

élesebben mint a hang lesz

ami akkor hasít belém

amikor majd a fejet végül lemetszik a testről

 

 

Sírongás

 

Hajlok a jövő után,

orra bukik minden beszéd.

 

 

sakk

 

sötéttel vagyok

nem is lehet kérdés

hisz az ingem is fekete

tényleg

hogy nem vettem észre eddig?

 

 

öregszem

 

a pipafüstöt már az orromon fújom ki

mert így kellemes

a sört hidegen iszom mert így jó

néha írok egy pár sort

hogy megmaradjon

 

reggelente azért még megmosdom

és tiszta ruhát veszek

mintha kódolva lenne lassú a változás

pedig tán már öregszem is

 

 

Béka Béni bárja

 

Nagy Uraság Béka Béni,

Ő talán a legnagyobb,

Sok ráérő idejében

Csak bámulja a Napot.

 

Tavirózsán karosszéke

Álmosítón imbolyog,

Napszemüveg mögül nézve

Nincs is ennél jobb dolog.

 

Talán csak a málna-koktél,

És hozzá egy jó pipa,

Jelszava így egyszerűen:

"Jó dohány és jó pia!"

 

Néha, hogyha gondol egyet,

Pecáját előveszi,

Szép kövér szúnyoglárvára

Fáj a foga őneki.

 

Így telik el minden napja,

Hacsak meg nem látogatja

Teknős Tuzson apóka,

A tó öreg lakója.

 

Az ősz Tuzson hosszan mesél,

"Múlik a nyár, megjön a tél...

Béni csinálj valamit,

Ne lustálkodj, tavaszig!"

 

"Szüleid, két öreg béka

szomszéd tó szegletében,

tavirózsát termesztenek,

s élnek belőle szépen."

 

Béka Béni, nem nagyon,

Mereng a gondolaton,

Ám, egy nap úgy dönt: "Hátha!"

Bárhogy lesz, kipróbálja.

 

"Na, de Tuzson bácsi kérem,

milyen munkám lehet nékem?

Nem tudok, csak pecázni....,

Na, meg koktélt csinálni."

 

Itt az ötlet, jó napot!

"Béka Béni bárja várja:

Málnakoktél, szúnyoglárva,

Sütve, főzve, vagy kirántva....

 

Béka vendéglőt nyitok!

Száz vendég lesz minden napra,

Tó, rét, erdő, kicsi-nagyja,

Mindenkire számítok!"

 

Tuzson ősz fejét ingatja,

"Ajaj, Béni ne csináld,

ne kapkodj úgy édes fiam,

senkit nem hajt a tatár!"

 

Jobb volna ezt átgondolni,

Jobbról, balról átgombolni,

Nincsenek-e buktatói,

Alaposan megfontolni...."

 

"Nem kell azt már, Tuzson bácsi!

Nem beszélni kell, csinálni!"

Béni tehát belevág,

Majd meglátja a világ!

 

Félretéve minden gondja

Elfeledve egy halomba,

Csak a nagy terv élteti,

Ez az, ez való neki!

 

Sokat rajzol, mér és számol,

Estig sok mindent csinál,

Fúr, fűrészel, szab és mázol,

Tervez, szervez, kalapál.

 

Összefűzött levelekre

Nádszékek, sásasztalok,

Napernyőnek tündérrózsa,

Majd étel-, itallapok.

 

Szitakötő, szúnyoglárva,

Mezei légy combja, szárnya,

A főzés következik,

S lassan beesteledik.

 

Szürkületre szépen éppen

Elkészül a mű egészen,

S várja "Béka Béni Bárja"

Vendégeit a nyitásra.

 

Másnap reggel Rigó Romi,

Béni komámasszonya,

Már viszi is szerte a hírt:

"Ami itt van, kész csoda!"

 

Így a parton fel is tűnik

Két mezei jó barát

Ürge Üsti s ki más volna

Vele? Hörcsög Herdinánd.

 

S Béni hívja is be őket,

Étlap, itallap kerül,

Üstinek és Herdinándnak

minden vágya teljesül.

 

Málnakoktélt kortyolgatnak,

Szúnyogcombot szopogatnak,

Friss hírekről beszélgetnek,

Lustálkodnak, nem sietnek.

 

És az idő hogy telik,

A Nap is úgy emelkedik,

Délig egyre gyűl a vendég,

Gondjuk, bújuk elfeledték,

 

Csak ide eljöhessenek,

S málnakoktélt kortyolgatva,

Vízililiom illatba'

Üldögélgethessenek.

 

Béni győzi, Béni állja,

süt, főz, a koktélt csinálja,

közben persze kiszolgál,

rendelést ír, s fut is már.

  

A hangulat délutánra,

felhág a tetőfokára,

iszogatnak, eszegetnek,

egyről, másról beszélgetnek,

 

kellemesen napozva,

pipázva, szórakozva,

egymás után gratulálnak

dolgos, és serény békánknak.

 

Aztán jön egy pillanat,

s egy nagy árnyék elreppen

a fejük fölött közvetlen

a kéklőn kék ég alatt.

 

A hang megáll, reszket a nád,

szabadon a félelem,

és a gólya épp a parton

már le is szállt hirtelen.

 

Néma a csend, egy hang meri

megtörni csak, jaj szegény!

Teknős Tuzson bácsié az,

ércesen cseng, bár szerény:

 

"Kedves Gólya Gereben,

ismeri, és tiszteli Önt,

tóban, parton, erdőn, réten

ismerős, és idegen,

 

Önt sportszerű gólya híre,

mérföldekkel megelőzte,

így hát itt az alkalom

lássuk, hogy az e vajon!"

 

Csöndül a csend, hallgat a hal,

nem zümmög a szúnyog szárny

Gereben csak áll és bámul,

fél lábra vált fél lábáról.

 

Majd lassan, csendesen, szépen,

beszélni kezd ő, imígyen:

"Azt hallottam, a szarkától,

erre felé van egy bátor

 

kis béka, aki bárt nyit,

s arra gondoltam, hogy talán

én is innék, s ennék ma már

veletek itt valamit,

 

mert a magas gólyafészek

nem madárnak való magány,

meg hát engem egyébként is

így nevelt az én jó anyám."

 

Béni, gyorsan hoz egy tányért,

kést, villát és poharat:

"Ebben a kis béka bárban

éhen gólya sem marad!"

 

A vendégek szépen lassan

jókedvük visszanyerik,

Gerebent a suta gólyát

estére megszeretik.

 

Béka Béni tavi háza

így lett szerte a határba'

tücsök, sün és gólya bárja

mindenki vidámságára.

 

 

 


e-mail: leopold@leopold.hu

© Vékás Sándor, 2000-2002. Minden jog fenntartva.