A Don Quijote utolsó kalandja nem a cervantesi mű dramatizálása, és nem is pusztán tolvajkulcs bonyolult zárak kipattintására. Filozófiai alapgondolatát Thomas Mann sugallta. Emigrációba indulván a nagy német, hosszú hajóútján Európa és Amerika között, újból kézbe veszi régi olvasmányát, a Don Quijotét, s egy útinaplót és tanulmányt egybefoglaló esszében hosszan elidőzik a cervantesi sors tragikumánál. A Don Quijote írójának sorsa legalább olyan tragikomikus, mint hőséé. A mű első kötetének kedvező fogadtatása után ugyanis fellépett egy csaló, aki megírta a folytatást, s legalább akkora sikert aratott, mint maga Cervantes. Az embertelen csíny mögött Lope de Vega kegyetlenségét sejti az irodalomtörténet. Ennek kapcsán Thomas Mann eltűnődik az igazi és a talmi viszonyán, érvényesülésük esélyein egy adott kor viszonyai között. A Don Quijote utolsó kalandjában is ez a legfontosabb, az igazi és a hamis küzdelme. Ezt a filozófiai magot akartam kibontani annak bizonyítására, hogy milyen reménytelen olykor az igazinak a maga erkölcsi és szellemi elsőszülöttségét bebizonyítania, sőt, hogy bizonyos emberellenes konstrukciók érvényesülése idején szinte lehetetlen is. Nem tévednek tehát azok, akik ennek a darabnak a szellemi élményanyagát, az újra-átélést, az ötvenes évek elejének atmoszférájában keresik. A mondanivaló azonban szükségszerűen túlmutat ezen a korszakon, és nem egyszerűen a "személyi kultuszt" akarja kifejezni.

Nem titkoltam egy percig sem e tragikomédia korszerű tendenciáit, és bíztam abban, hogy végül is nem ellenzéki allegóriának, de a haladás irányába mutató munkának minősül. Ez a reményem igazolódott, s a Don Quijote utolsó kalandja végül is színre került, ha nem is abban a nagy színházban, ahol előadásra elfogadták, és kitüntető elismerések mellett esztendőkig fektették, de egy mozgékony kis színház jóvoltából, amely felismerte a kellő pillanatot, amikor az asztalfiók színpaddá tágulhat.

[...]

Mai irodalmunk valójában kevéssé él a komédiával mint lehetőséggel. Komédián persze nem bohózatot vagy középfajú vígjátékot értek, hanem költői és filozofikus játékot, shakespeare-i értelemben, s amelynek külföldön olyan művelői voltak és vannak - hogy két teljesen ellentétes írót említsek -, mint Giraudoux vagy Dürrenmatt.

Holott hitem szerint a modern költői komédia ösvényt nyithatna - természetesen nem a kizárólagosság értelmében - drámairodalmunk szocialista megújulása felé. És összekapcsolhatna bennünket drámában is - a mai világirodalommal.

Mindez, amit elmondtam, lehet hogy ürügy, "magam mentsége". De csónakommal nagy hajók nyomába eredtem. A többi a tüdőn is múlik, az izmokon is meg az evezőkön. S így ez az utószó előszó is lehet - a következők elé.

Vészi Endre