Fülszöveg

Szigeti Lajos sorsát keresi. Lírikusi sorsát. Lírai sorsát! Nem a testi, térbeli állandóságot, maradandóságot, viszonyulást a térbeli, időbeli, természeti, társadalmi, vagy politikai környezetéhez, de a szó egyneműségét és tisztaságát a költői megvalósulásban. Szigeti Lajost én emberként alig ismerem. De kihajtottak versei a kemény idő repedéseiből, mint a szikla üresség-hajszál fugáiból a fűszál, mindig reménnyel, mindig zölden. A kő ellen a szilárdpuha növekedés, a kalászos indulat. Mit akarnak a költők? És mit tehetnek? Keresik halálukig azt az egyetlen szót, ami mégis mindenség-foglalat, összesség-gyűjtemény, amit Istennek nevezett el az emberi képzelet és a transzcendens hit. Ó, világ-virág! Ó, a szó árnytalan csöndje, döreje, túlvilága! Hiszen a vers szó-sejtekből világ-magánnyá szerveződött mindenség-virág. Illat, szín, sejtelem, veszteség és anyagához hűséges, mint ősi csontváz a földhöz a Földben. Szigeti Lajos verseiben még minden kavarog, örvénylik bennük az esendő és a maradandó, itt-ott fölcsillan egy kristályszál, aranypihe, mint bányásznak a kőzetekben, ott van a klasszikus ütemek gyermeki pontatlansága éppúgy, mint a világanyagra való kíváncsiság, naiv bukfenc és bárányfelhő-mosoly keveredik egymással, s ráalvad éberen olvasó szemünkre a szeretet csalódása, mint a megfagyott katona nyitott szemére a könny. Lírai sors-keresés Szigeti Lajos eddigi költészete. Sors-kereső küzdelem a kimondott, leírt szó bizonyosságáért. Verseit olvasva kívánom, hogy küzdelmét föl ne adja. A győztes befejezésig. A divattalan örökig!

2003. október 31.
Juhász Ferenc