ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ

Az emberi világból:

A madárvilágból:

MORGENSTERN
(gyorsan falva) Tatamisz - tiszta gyékény... Mit szól majd ehhez az öreg szibarita... (a képhez közelítve) te barackvirág... te nőszagú cseresznyefürt... te... te... te... (diadalmasan) nylon-Pillangókisasszony... te remekművem... no, persze, a lábizzadság elleni szer plakátja után... édesem, cuki babám, yokohamai Szent Johannám! (Monologizálása közben csöndesen, settenkedve belép Timeus úr. Közben Simon, az inas, üvegtálban sisteregve, forró ham and eggs-et tesz az asztalra, s szó nélkül kimegy. Morgenstern úr nem tud ellenállni, a rántottánál terem; kalácsdarabkával kiemel egy falatot, de az olyan forró, hogy kénytelen visszaköpni a tenyerébe. Ekkor lép elő Timeus úr. Rendkívül szikár ember, apró, de szénfekete bajuszkával, hosszú, hegyes orra alatt. Választékos, komor, sötét az öltözéke. Először mindig a válla rándul, majd a nyeldeklője, aztán hallani a hangját, mely zengő és behízelgő.

TIMEUS
Jó étvágyat, kedves Morgenstern.

MORGENSTERN
(izgatottságában az asztal alá dobja az ételmaradékot) Jó reggelt, tisztelt igazgató úr! Szép reggelünk van, mondhatom, kevés páratartalom, ultramarin ég, az egész, az üdeségével, a friss, szinte mentolos illataival megfelelne egy szájvíz reklám mögé, háttérnek.

TIMEUS
Menjen a fenébe! Mit köpköd az ételembe? (Csönget. Simon be.) Hozzon, kérem, még egy terítéket. (Inas el.)

MORGENSTERN
Tessék elhinni, azért tört rám ez a farkaséhség, a lelkesedés miatt. Ilyenkor aztán a mirigyeim falánkak és telhetetlenek, mohók, hogy csak győzzem táplálni őket! Egész éccaka ezt a pici cseresznyevirágot dédelgettem, ezt a Tatamiszt. A legjobb absztrakt festőnk csinálta. Hát persze nem sajnáltam a honoráriumot. (Inas terítéket, poharat hoz.) A szomjúság! A torkom, akár a pacifikálást váró Szahara! (Izgatottan tölt, iszik. Pohárral a kezében közeledik a képhez.) Bemutatom, ez ő, Tatamisz.

TIMEUS
(rövidlátóan hunyorítva a képhez megy. Vállrándítás, ádámcsutka-reflex) Ez ő... Tatamisz...

MORGENSTERN
(diadalmasan, miközben egy szelet sonkát a szájába gyúr) Tatamisz... azaz... gyékény, vezérigazgató úr... vagyis a japán házak szent szőnyege, melyet ne illess cipővel... azaz: a tiszta otthon jelképe, ha ilyen tiszta otthon, a bakteriológia mai állapota szerint, egyáltalán létezhet.

TIMEUS
És ez a... Tatamisz... mint fogalom... hogyismondjam... pontos?... már ami a japán filológiai hitelességet, hagyományt, satöbbi, satöbbi, illeti...

MORGENSTERN
A legteljesebb mértékben. Egy angol világjáró könyvéből merítettem. Fénykép is volt hozzá. Szóval, stimmel.

TIMEUS
Mert tudja, Morgenstern, ez a gyengém, a hitelesség. Azért maga nagy szamár. Csak vonalakban gondolkodik, de én vegyész vagyok, sőt kompozitőr. Elismerem, ön a reklám mestere, de én alkotok, s ezért zavar egy kicsit ez a tiszta gyékény. Mondtam önnek, a parfüm, amit most a világ elé viszek, japán illóolajokból készül. Japánnak különben is sok az egzotikus vonzása - de azt is kifejtettem, hogy ez az illat, a legújabb kompozícióm, egy csodálatos bűz, mocsárillat, guanó szag, szent rothadás, nem pedig a tisztaság jelképe, nem Tatamisz - a szájába rágtam önnek!

MORGENSTERN
A leány - azt hiszem, maradhat. Tatamisz helyett írunk valami mást.

TIMEUS
Azt hiszem én is, a leány maradhat... (Inas belép.)

SIMON
Parancsolnak valamit? (Látja, hogy nem figyelnek rá, legyint és kimegy.)

TIMEUS
Tönkretesznek az éjszakák. Hiába szedem a legrafináltabb altatókat... Az ember úgynevezett falusi magányba menekül! Ej, Morgenstern, tönkrementek az idegeim. (Lassan, pirosan sötétedik.) Ez a lány, a maga plakátján, mintha már találkoztam volna vele... igaz, a japánok... akár a tojás... egyik olyan, mint a másik. Bár (egész közel lép a plakáthoz) ez az arc jellegzetes... van benne valami sajátos.

MORGENSTERN
Azt meghiszem! Eredeti modell! Micsoda napidíjat fizettünk neki!

TIMEUS
A homlokán ez a vérvörös csík...

MORGENSTERN
Vérvörös csík? Nem értem, mire gondol, uram. Nem látok semmi csíkot.

TIMEUS
Szóval azt akarja elhitetni velem, hogy hallucinálok! Nem látja? Az a sebhely orrtól koponyáig!

MORGENSTERN
Mondom, fülledt, forró ez a reggel, olyan sűrű, mint a kása.

TIMEUS
Azt nem értem, hogy lehetett elrontani egy szép, tiszta arcot. Az az absztrakt festő mégis belevitte a mániáját?

MORGENSTERN
(Zavartan) Én esküszöm önnek, uram, nem látok ott semmiféle vonalat, csíkot, se vöröset, se rózsaszínt!

TIMEUS
(hátrál a képtől) Ez lehetetlen... nekem ugyan volt maláriám... de ez lehetetlen...

MORGENSTERN
Olyan a homloka, mint a patyolat. (Zavartan villájára szúr egy falatot.) Olyan az, kérem... szeplőtelen. Hanem, igazgató úr, már bizonyosan hallott az akcióról?

TIMEUS
Mit beszél mellé! Miféle akcióról?

MORGENSTERN
Semmi, semmi, uram.

TIMEUS
Ha elkezdte, folytassa!

MORGENSTERN
Ne én legyek az első. (Kiböki.) Arra a bojkottra gondolok, uram, arra a kicsike bojkottra! Hát nem jelentették önnek? Akkor igazán nem panaszkodhat, akkor itt jó, csendes, Falusias az élet. (Járkálni kezd, s közben mindig csipked az ételből.) Sorra stornírozzák a megrendeléseket. Társadalmi akció a Timeus gyártmányok ellen! Mindenféle szövetség - nők, aggastyánok, alkoholmentesek, satöbbi... Ilyen meg olyan barátok egyesületei! (Szemrehányóan kifakad.) Hogy ön még a háború alatt finanszírozott egy német atomkísérletet... valaki kikaparta... (szigorúan) igaz ez?

TIMEUS
Hazugság!

MORGENSTERN
Persze, a konkurrencia máris veri a dobot!

TIMEUS
De kérem, ebből egy szó sem igaz!

MORGENSTERN
Megnyugtat, uram. Személy szerint - megnyugtat. Mégis valamit tenni kell, ki kell adni egy cáfolatot... lehetetlen, hogy az emberek, beszippantva a Tatamisz illatát, arra gondoljanak, ez a náciknak dolgozott... ez atombombát finanszírozott! Nekem az a véleményem: most még megfoghatjuk... Mit szólna, uram, ha a legnagyobb világlapokban közzétennénk egy fényképes nyilatkozatot: ön a béke híve, s hogy atomkísérletekben soha... igen, becsületszavára kijelenti... nem, a becsületszó nem jó... túlságosan szubjektív, és sajnos, nincs hitele, kérem... Mit szólna egy atomsugárzás elleni alapítványhoz, mi? Azt hiszem, ez zseniális ötlet!

TIMEUS
Kérem, Morgenstern úr, rosszul aludtam, napok óta nem alszom egyáltalán, hetek óta nem alszom, uram, fáradt vagyok, úgy látszik, a malária is... megkérem... szeretnék egyedül maradni... Majd holnap beszélgetünk...

MORGENSTERN
Csak azért mondom, kérem, mert sürgős a dolog, szerintem nagyon sürgős. A helyzet sokkal komolyabb, mint elképzelni lehet. Az ilyen dolog beveszi magát a köztudatba, s ottmarad, mint az abroszon a tinta. Ez kérem, nem vállalati ügy, ez, ha szabad így kifejeznem magam, nem vállalati ügy, de világpolitika. (Timeus tuszkolja kifelé.) Az alapítvány, tessék gondolkozni ezen, azt hiszem, pénz itt nem lehet probléma... Javulást kívánok. (Kimegy.)

TIMEUS
Marhaság! (Mohón falni kezd, de hirtelen abbahagyja. A telefonhoz megy, tárcsáz.) Halló! Halló! (Lecsapja a kagylót, felveszi, ismét tárcsáz.) Halló! Halló! Ökrök! Hát nincs a házban senki?

TIMEUS
Ön az? A modell? Azt hiszem, Morgenstern úr intézkedett, gondolom, megkapta a tiszteletdíját?...

TATAMISZ
Én, kérem, nem azért jöttem.

TIMEUS
Érdekes, az a vörös csík a homlokán... hogy lángol! Mint egy élő sövény! Akkor hát mégse hallucináltam... mit óhajt, kérem?

TATAMISZ
Hirosimából jöttem.

TIMEUS
Hirosimából? (Dühösen.) Nagyszerű!

TATAMISZ
Azok közül, akik még megmaradtak. A sugárzás miatt mindennap meghal valaki. A családunkból a nővérem volt az utolsó. Ő a Sorbonne-on hallgatott filozófiát.

TIMEUS
Bocsásson meg, én minden egyéni részvétem mellett is, elfoglalt ember vagyok. Meghallgatnám a történetet, de mért éppen én? Tessék elmondani valami újságírónak. Az arcképe ott lesz minden üvegcsén, kolumnás hirdetéseken szerepel a világ legnagyobb lapjaiban. Ön egy illat szinonímája lesz, kisasszony! Tatamisz! Tiszta gyékény! Tiszta otthon! (Idegesen fölnevet.) Most törhetem a fejem egy tiszta illaton! Mégis, mivel szolgálhatok? Persze, ezt a forradást itt a homlokán, kiretusáljuk. Segíthetek valamiben? Pénzre van szüksége? Én ugyanis kompozitőr vagyok, nem kalmár! S az üzleti szívemet gyakran túldobogja egy ismeretlen kémikusé, aki ott hált a laboratóriumban, egy horpadt díványon, úgyhogy a rugók szó szerint rúgták, mert lakása se volt! Ugye, ezt ön is természetesnek tartja, forradás nélkül... kár ezért az arcért... ön voltaképpen egy japán Mona Lisa... Lehet, hogy ezt is belevesszük a propagandába. Ugyanis nekem az a véleményem, Morgenstern úrnak vulgáris a képzelete, nem elég művelt (legyint), de a forradást, azt kiretusáljuk, ebben, ugye, megállapodtunk? Szegény kislány... hol szerezte?

TATAMISZ
(nyugodtan) Az első atombomba ajándéka. Én ugyanis, már megmondtam, hirosimai vagyok.

TIMEUS
(fokozódó idegességgel) Ez rettenetes.

TATAMISZ
Negyvenötben hétéves voltam.

TIMEUS
Ez borzasztó.

TATAMISZ
Az öcsém újságért ment... Mama harisnyát foltozgatott a küszöbön, az édesapám egy légelhárító üteg mellett állt, ó, szépen sütött a nap. Az emberek azt hitték, néhány nap, és vége a háborúnak. Ma sem ért véget. Egy gyerek labdával betört egy ablakot - a város addig olyan szépen megúszta a háborút -, így hát a gyereket jól elfenekelték. Én az iskolában ültem, a padból lehetett látni a tengert. A halászok vitorlái úgy integettek, mint a fehér zsebkendők. Én akkor ugyanis egy halászfiút szerettem.

TIMEUS
Nagyszerű! Pompás. Hétéves korában. (Idegesen fölnevet.)

TATAMISZ
Ez nem vicces dolog, uram.

TIMEUS
Dehogyis vicc! De mondja meg, mivel szolgálhatok?

TATAMISZ
Kérem, én egy diákküldöttséggel jöttem.

TIMEUS
De hiszen ön... (a háttérbe mutat) annak a plakátnak a modellja.

TATAMISZ
Nem, kérem. Mi aláírásokat gyűjtünk az atombomba ellen.

TIMEUS
(izgatottan járkálni kezd): Bocsásson meg, de ez marhaság!

TATAMISZ
A közvélemény, kérem, nem marhaság.

TIMEUS
Én üzletember vagyok, nem politizálok! Nekem egy érdekem van: minél jobb gyártmányokat dobni a piacra. Állóképesnek maradni a konkurrenciában. Ennélfogva nem ártom magam semmiféle politikába.

TATAMISZ
Ez nem politika, ez egyszerű önvédelem.

TIMEUS
Hagyjanak ki ebből a játékból. Egész biztos, azt az akciót is maguk indították ellenem. Ha maga, kisasszony, nem ennek a plakátnak a modellje, nincs beszédünk egymással.

TATAMISZ
Nem zavarja önt semmi bűntudat?

TIMEUS
Én mentolos szájvizet gyártok!

TATAMISZ
Gyártott ön mást is!

TIMEUS
Mondom, hogy maguk terjesztik ezt a rágalmat! (Közelebb lép a lányhoz.) Kicsoda maga? (Gúnyosan.) Az emberiség lelkiismerete?

TATAMISZ
Ugyan kérem!

TIMEUS
Azt hittem. Mert maguk így szokták. Ezen alul nem is adják. Isten önnel, menjen szépen a dolgára, viszontlátásra.

TATAMISZ
Nem érti, uram, én élve maradtam.

TIMEUS
Már gratuláltam. Mondja meg őszintén, pénz kell? Írok egy csekket.

TATAMISZ
Önnek kötelessége...

TIMEUS
Nem vagyok se államfő, sem miniszter, sem közvélemény. Viszontlátásra.

TATAMISZ
Látott már embereket elolvadni? Bugyborékolni? Szétfolyni?

TIMEUS
Nem vagyok biológus!

TATAMISZ
Szívott már magába emberhamut?

TIMEUS
Perverz! Tébolyodott!

TATAMISZ
Vigyázzon, vannak jóvátehetetlen dolgok!

TIMEUS
Ne fenyegessen! (Csenget. A belépő inasnak.) Tessék ezt a leányt kikísérni.

TATAMISZ
Nyugodt lehet, még visszajövök.

TIMEUS
Takarodjék!

SIMON
(megérinti a lány karját) Gyerünk. (Nagy-nagy csönd, folytatódik a sötétedés.)

TIMEUS
Ez a nő tébolyodott. Pedig milyen megindító a tekintete. És az ajka friss, telt, fényes, mint a rügy! Ezt a zúgást a fülemben! Persze, a malária! Tatamisz... tiszta gyékény... Elkezdődött a hajtóvadászat! Perverz kiszámítottság... rafinált pszichológia... Timeus, ne érezd magad biztonságban soha! Ez az egész japán dolog... a bojkott... ördögi! Nem, nem, nem hagyjuk magunkat! Tatamiszból világcikk lesz... Csináltatok egy kisfilmet... ötezer kopasz ember fejebúbjára ráfestetem cinóberrel: Tatamisz!

TIMEUS
(felordítva) Mi ez? Mi ez a hülyeség? Fényes nappal! Kihűlt a föld? Fölrobbant a nap? (Valahol a sarokban, a plakát táján, újból megjelenik a hirosimai lány.)

TATAMISZ
Én akkor iskolában voltam, a harmadik padban ültem...

TIMEUS
Köszönöm! Ezt már hallottam! És azt is, hogy a vitorlások úgy integettek, mint a parányi zsebkendők! Könyv nélkül tudom a szövegeit. Mondja meg, de őszintén, mért üldöznek engem? Pénzt kapnak érte? Megmondtam, én is fizetek. Timeus nem kicsinyes! Nagyon kérem magát, hagyjanak engem békét. Napok óta nem alszom, hetek óta nem alszom. Hónapok óta forgolódom az ágyban, álmatlanul. Megőrjítem a feleségemet, a kislányomat, a környezetemet... de aláírni nem írok alá semmit. Nem, nem, semmit! Soha. Arra nem kényszeríthetnek engem.

TATAMISZ
A sugárzás fölfalja a petesejteket.

TIMEUS
Semmi közöm hozzá!

TATAMISZ
Szép, fiatal asszonyok egyszerre megvénülnek. Szakáll serked az állukon!

TIMEUS
(eszelősen) Haha! Szakállas asszonyok!

TATAMISZ
És békafejű gyerekek születnek!

TIMEUS
Én csiszolt flakonokban illatot adok az emberiségnek! Én jó vagyok! Én az izzadás meg a rossz lehelet ellen küzdök!

TATAMISZ
De magát is utoléri! Egy pillanatra felizzik, mint a drótszál az égőben, aztán vége!

TIMEUS
Most aztán végleg elég volt! Zsaroló! (Csenget, a belépő inasnak, mint az előbb.) Már megmondtam egyszer, tessék ezt a lányt kikísérni.

SIMON
(furcsa vigyorral) Már egyszer kivezettem.

TIMEUS
(ordítva) Takarodjanak!

SIMON
(belekarol a lányba) Gyere, húgocskám... (Ki.)

TIMEUS
(lassan) Szabályos összeesküvés. Gyere, húgocskám... Ezek itt mind testvérek - ellenem. Micsoda őrület! Látomásnak se logikus. (Fölkiált.) De mit akarnak tőlem? Jó, hibáztam egyszer, de azt a véres drótsövényt nem én téptem a homlokába! Milyen vádirat készül itt ellenem? Egymás után kopognak a mondatok. Halló, Sára, Floretta, merre vagytok? Már ők is elbújtak! A feleségem meg a lányom. Már ők is megtagadnak? Vagy őket is ilyen sötétség veszi körül? Ők is egyedül maradtak? (Szünet.) Valahol, talán nem is messze, ott az emberiség, zajokkal, szagokkal, libegő kombinékkal és pelenkákkal... de ha nincs is messze, el kell jutni oda... nehéz, nagyon nehéz, közöttünk a gyékény, a Tatamisz... és vigyázz, vigyázz, hohó, le kell vetni a cipőt, másképp nem megy a dolog! Csak tisztán, csak egészen tisztán! (Ordítva.) Én nem dobtam le bombát! Én üzletember vagyok! Parfüm, kölni, szájvíz, rúzs, henna... és az a drótsövény, mégis ott lángol a homlokán! Sára! Floretta! (Távolról gyöngyöző női kacagás.) Sötét van! Add ide a kezed... add ide a homlokod... nem, a homlokodat ne add! A homlokodtól félek!... hátha már azon is, már azon is ott a drótsövény!... segítség! édeseim! segítsetek!

SIMON
Szólni méltóztatott?

TIMEUS
(szederjes-fehéren) Én? Igen... mondja, Simon, mi volt ez itt, az előbb, ez a sötétség?

SIMON
A napfogyatkozás, uram, el tetszett felejteni?

TIMEUS
(hűdésesen) Persze... A napfogyatkozás.

SÁRA
Ez a napfogyatkozás! Bárcsak ne múlt volna el soha! Mint egy nagy fátyol alatt... minden olyan kormosan bársonyos volt. És a maga arca... mintha fényes szénbe metszették volna... és olyan közel volt hozzám... éreztem a bőrének erős, pigmentes szagát. Milyen férfias, milyen izgató ez az illat... (Róbert meglendíti a hintát.) Erősebben, bátrabban!

RÓBERT
Nem szédül?

SÁRA
Szédülni akarok.

SÁRA
Hát ez? Kicsoda?

RÓBERT
A férje ügye. Gondolom, valami üzleti titok.

SÁRA
Látta, milyen? Egy eleven nipp! Kecses, sárga, ki tudja, mennyibe kerül... Érdekes, nem vettem észre, hogy bejött volna...

RÓBERT
(nagyot lendít az ágyon) Ennyire lehet?

SÁRA
Nagyon is. Boldog vagyok. A tintahal, mikor menekül, megfesti maga körül a vizet. Én beleúszok a szédülésbe.

RÓBERT
Ez szép volt, de nem egészen értettem.

SÁRA
Mert a maga élete még ösztönélet. Csak szervei vannak. Szagol, tapint, ízlel, mint a fiatal állatok. Én, kedves, szép Róbert, már meditálok is.

RÓBERT
Azt hiszem, ez pazarlás.

SÁRA
Persze hogy pazarlás, de egyben szegénység is. Furcsa azzal a kis japán lánnyal. Mióta játszom én tintahalat, mennyi ideje?

RÓBERT
(karóráját nézi) Óra húsz perc.

SÁRA
Ez a korlátolt pontosság. Csak a gondolatnélküliség lehet ilyen precíz. És ez is csak azt mondja magában, birtokon belül vagyok. Furcsa, az a lány kiment, de bejönni nem láttam. Keleti varázslat. (Csönd.) Belefáradt?

RÓBERT
Dehogyis! (Nagyot lendít az ágyon.)

SÁRA
Elég! Szédülök!

RÓBERT
Na látja. Megmondhattam volna.

SÁRA
Mikor elsötétült minden, s a nap körül csak egy sötétbarna gyűrű izzott, azt kívántam magamban, bárcsak maradna így, életfogytiglan, mennyivel védettebb, boldogabb lenne az élet. És a maga keze után nyúltam, emlékszik?

RÓBERT
Ó, hogyne!

SÁRA
Szerettem volna, ha akkor keményen megszorítja a kezem, és elkezd vezetni abban a kormos félhomályban, s csak visz, visz magával, aztán beültet egy csónakba...

RÓBERT
Nem akar teniszezni?

SÁRA
Az nagyszerű lenne!

RÓBERT
Nincs is jobb annál, az ember kiugrálja az indulatait.

SÁRA
Vagy még jobb, végigfeküdni a vízen, és nézni a semmit.

RÓBERT
Úszni óhajt? Az is kitűnő. Hát akkor gyerünk, öltözzünk át.

SÁRA
Rendkívül rafinált vagyok, elrendeztem mindent. (Mutatja.) Abba a lugasba odakészítettem a dresszt. Abban a bokorban pedig ott a maga úszónadrágja. (Leugrik az ágyról, s eltűnik a lugasban. Róbertet félig látni, amint a bokor mögött vetkőzik, aztán ruhadarabjait szép gondosan elhelyezi a függőágyon. Unatkozva nyújtózik egyet. Ekkor közeledik Floretta, Sára és Timeus lánya. Tizenhét éves, rendkívül karcsú, haja lángvörös, bőre áttetszően fehér. Valami izgató nőstény-varázst hintál a járása, megbiccenő, dús haja. Zöldfehér rolócsíkos, ujjnélküli ruhát visel. Gyönyörű és félelmetes.)

RÓBERT
Floretta!

FLORETTA
Szervusz, Mama?

RÓBERT
Öltözik.

FLORETTA
(gúnyosan) Nagyszerű! (Továbbmegy.)

RÓBERT
Kicsi.

FLORETTA
Mondtam, hogy szervusz. (Továbbmegy az üvegház felé, s ott eltűnik. Róbert utánabámul. Sára előlép. Aranybarna, érett, szép. Vakmerően aprócska fürdőruhát visel. Minden testrésze, amit fontosnak talál, pontosan kirajzolódik.)

SÁRA
Soká tartott?

RÓBERT
(őszintén) Gyönyörű.

SÁRA
Vallja meg, mesteri szervezés volt. Mehetünk?

RÓBERT
Ahogy parancsolja.

SÁRA
Róbert... kérhetek valamit magától?

RÓBERT
Mindent, ami eszébe jut.

SÁRA
(megragadja a férfi karját. Az előbbi látszólagos idilli hangot rémület váltja föl) Az uram vállalatát bojkottálják. Dugdosom előle az ismeretlen fenyegető leveleket. Vigyen innen! Nagyon megkérem. Félek!

FLORETTA
János...

JÁNOS HANGJA
Azonnal, kisasszony.

FLORETTA
Nagyon kérem, hogy siessen, mert a városba kell mennem.

JÁNOS HANGJA
Csak nadrágot húzok, kisasszony.

FLORETTA
(szemtelenül) Ezek a részletek nem érdekelnek. (Feltűnik Tatamisz, lassú, napsütéses nyugalomban sétál.)

FLORETTA
Szervusz.

TATAMISZ
Szervusz.

FLORETTA
Mit szólsz a kertünkhöz? Szép?

TATAMISZ
Nagyon szép.

FLORETTA
Nekem kicsit unalmas. Éppen arra gondoltam, hogy átépítjük az egész parkot. Mikor indultok hazafelé?

TATAMISZ
Most. Délben.

FLORETTA
De kár! Szerettem volna, ha megismered apámat.

TATAMISZ
Sajnos, erre már nem jut idő. Nem jönnél velünk?

FLORETTA
Veletek?

TATAMISZ
Igen. Hozzánk. Hirosimába.

FLORETTA
Milyen izgalmas lenne! De sajnos, nem lehet. Itt kell maradnom. Tudod, Tatamisz, szeretek valakit. És bárhogy is alakul, itt kell maradnom. Ez olyan belső parancs. Hiszen érted. Voltál te is szerelmes...

TATAMISZ
Igen, hétéves koromban.

FLORETTA
Bolondos vagy, de kedves. Ne menj még, Tatamisz.

TATAMISZ
Muszáj. Ez is belső parancs. (Kezet nyújt.) Szervusz. (Ekkor mászik elő az üvegházból a kertészlegény kék kezeslábasban. Floretta megrázza Tatamisz kezét.)

FLORETTA
Isten veled.

TATAMISZ
Sajnállak téged, Floretta.

FLORETTA
Engem? De hiszen boldog vagyok, te kis bolond!

JÁNOS
Furcsa, szomorú bogárka volt ez. Mintha magán cipelne valamit.

FLORETTA
Ezek a keletiek mind ilyen melankolikusak. Ez náluk nem kedélyállapot, hanem magatartás. Én azért jöttem most ide... tudja, szeretném megbeszélni azt a parkosítást... milyen különös... ez a kis japán lány elment, s mintha egy nagy, nehéz követ hagyott volna itt a szívemen... Ez a szomorúság, úgy látszik, ragályos.

JÁNOS
(belső zsebéből papírlapot vesz elő) Csináltam egy kis számvetést. Tessék csak idefigyelni. Húsz hold betelepítése.

FLORETTA
Nem szeretem az angolparkot. Tarkaság...

JÁNOS
Hozattam nyírfa-csemetéket.

FLORETTA
Jó, az nagyon jó lesz.

JÁNOS
Nyolc-tíz év kell nekik, míg árnyékot adnak.

FLORETTA
Addig megöregszünk.

JÁNOS
Az északi homokdombon kis fenyvest gondoltam ki.

FLORETTA
Idő?

JÁNOS
Tizenöt év. Annyi kell. Megbízhatóan.

FLORETTA
Maga epikus természet. Nagy idő, nagy hömpölygés. Nem is ligetekben, egész erdőégben gondolkodik. És a tölgyek?

JÁNOS
Húsz kemény esztendő.

FLORETTA
És a mirtuszok?

JÁNOS
Az nem sok. Három év. De ültetek a patak mellé páfrányokat. Azok szeretik a nedvességet meg a hűvöset. Idén megerednek, jövőre... Jövőre... Ezek, kérem, hálásak, törtetők, türelmetlenek...

FLORETTA
Jövőre? Ilyen soká? És az ötven rózsatő?

JÁNOS
A rózsa, kisasszony, szentírás.

FLORETTA
Minden szakember tele van hókuszpókusszal!

JÁNOS
Maga anélkül szeretné?

FLORETTA
Ön, uram, úgy állapodott meg papával, hogy még az idén rózsakert lesz nálunk. Elismerem, a növényvilág külön titok, rejtély, de amit maga csinál, az titokból is sok, nemcsak sok, de nevetséges.

JÁNOS
Pedig az egész néhány vegyi képleten alapszik. És az én növényeim szorgalmas vegyészek.

FLORETTA
Az a gyanúm, hogy maga jó kertész, de az idő szempontjából dilettáns. Rosszul gazdálkodik az esztendőkkel.

JÁNOS
Kisasszony, hová siet?

FLORETTA
Nincs idő, maga rózsa-remete, nincs idő, nem vette még észre? Nekem kell figyelmeztetnem magát?

JÁNOS
Nem kell sietni. A növények megtanítottak erre. Ha elmondanám például magának a rózsák kultúrtörténetét...

FLORETTA
Szörnyűség, hogy elterjedt a kultúrhalandzsa a mi korunkban! Még a kertészek is úgy beszélnek, mint az akadémikusok. A végén magáról is kiderül, hogy valami elvarázsolt királyfi. Vagy legalábbis sikkasztó, szökésben. Maga, kérem, nyessen, oltson, szemezzen! Egyéb igényem nincs. Ilyen szép, erős ember, és teli van nyavalygással, dekadenciával. Lehet, hogy magának van ideje, én szűkében nagyok ennek. Maga kidolgozhat ötszáz éves terveket, és meg is várhatja a beteljesülésüket. Nekem azonban, holnapra, legyen szíves, nagyon megkérem magát, holnapra teremtsen ide valami mennyországot. Mert én figyelem magát. Izmosan, lomhán jár-kel, füstölögteti a pipáját, percekig elnéz egy követ, egy hajtást; egy rügyet, egy csirát. Szándékosan apró permetezőkkel dolgozik. A harmatot utánozza. (Megváltozott hangon, érzelmesen.) Milyen boldog maga! Igen, én nézem magát, bámulom magát, órák hosszat, naphosszat, heteken át... Hát mit akar maga?

FLORETTA
(meggyorsítja szavait) Estére társaság lesz nálunk, halálosan unom azokat, ha megengedi, kijövök magához. Azt hiszem, telihold lesz. Üljön itt, ugyanezen a helyen, és várjon. De várjon, feltétlenül!

JÁNOS
Én?

FLORETTA
Maga, igen, maga, maga süket oltókés! (A kép elsötétedik.)

ATYUS
Ha te, öregem, engem ki óhajtanál belezni, akkor én... (lép egy figurával) mit szólsz ehhez, szomszéd úr... (Most már a másik képében hosszan, elmerülve tűnődik. Az ellenlépésen töri a fejét.) Igen... (szünet.) Lassú agyad van, szomszéd úr... (Az asztalra csap, a figurák közül egy-kettő feldől, gondosan visszaállítja őket.) Légy szíves, tündérkém, ne légy brutális. Én se romboltam szét a te figuráidat. Tőlem mindössze kapsz egy mattot, és kész... Jól van, szomszéd úr, csak röpdöss, röpdöss a láng körül... (A partner diadalmasan.) Ehhez mit szólsz, öreg tündérkém? ehhez a lovacskához? (Húz egyet.) Sakk!... goromba vagy, szomszéd úr, kegyetlen, visszaélsz avval, hogy az agyamat használhatod... (Fejét tenyerébe hajtva gondolkozik. Hosszú szünet.) Különben is, egy idő óta gyanítom, hogy a mi látszólagos ellentétes álláspontunk kísértetiesen hasonlít, és így a legjobb lesz, ha nem áltatjuk magunkat mint ellenfelek. (Feláll.) A legjobb lesz, ha végzünk egymással. (Hirtelen mozdulattal lesöpri a bábokat, csörömpölés, utána béna csend, még az öregember is megijed. A lármára az inas lép be, és szó nélkül felszedi a bábokat.)

ATYUS
(kajánul) Maga, Simon, már nem is képes csodálkozni. Ez persze azért van, mert azt gondolja magában: az agónia, mit agónia, a halál küszöbén minden ember elbotlik. Én például úgy, hogy feldöntöm a sakktáblát. Nem mondom, szép, mutatós végjelenet. Higgye el, Simon, maga itt a legboldogabb, ebben a házban, azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, akárki szívesen cserélne magával. Talán még Floretta is, pedig ő fiatal és kívánatos... A fiamról nem is beszélve...

SIMON
Uram, túlbecsüli a helyzetemet.

ATYUS
Nem. Csak értékelem a magunkét. Mondja, Simon, kik jönnek ma estére, erre az úgynevezett koktélpartira?

SIMON
Isten tudja! Először is néhányan már lemondták telefonon. Nem tudom, mi van itt, uram, de valami ragály. Ha lesz egy-két vendégünk, megehetik, megihatják a húsz személyre szóló adagot.

ATYUS
Szóval lemondják a dögök. Ez a fiam szempontjából nem túlságosan biztató. Tudja, Simon, ezek itt mind a mi jó barátaink, olyanok, akár a szeizmográf. A legfinomabb elektronikus műszerekkel versenyezhetnének. Piackutató ösztönük utolérhetetlen.

SIMON
Én nem tudok semmiről se, uram.

ATYUS
Nagy baj van, Simon?

SIMON
Megismétlem, uram, túlbecsül engem.

ATYUS
Nem becsülöm túl, de maga hallgatózik.

SIMON
Erre semmi szükségem nincs.

ATYUS
Én is hallgatóznám, de a derekam, Simon...

SIMON
Timeus úr minden szobába mikrofont szerelt.

ATYUS
De ez csak feltevés.

SIMON
Ez egészen biztos. Az építésztől tudom.

ATYUS
Akkor hát... sajátságos... de én mindig csodálkoztam a maga kísértetiesen pontos információin. És hogy a fiam... a saját édesapját kihallgathatja! Most már bocsánatot kérek magától, Simon, hogy gondolatban megbántottam. Ugyanis, mikor a múltkor kölcsönkértem magától azt a kis összeget, a fiam megdorgált, enyhén szólva, hogy mért nem fordulok őhozzá, ha pénz kell nekem. És hogy általában, mért vannak nekem, az én koromban, nőügyeim. Én megvallom, Simon, hogy indiszkrécióval gyanúsítottam magát. De most már értem. A mikrofon. Ha elgondolom, hogy én hullott sertésekből alapoztam meg ezt a házat, s hogy a sertésvésztől eljutottunk a falba épített mikrofonig, nem tagadom, kicsit büszke vagyok.

SIMON
Azt hiszem, uram, ön korántsem oly büszke. Sőt, az a tiszteletteljes gyanúm, hogy nagyságos uram, akárcsak mindenki ebben a családban, menekülni készül innen. Sőt, áhítatos tudomásom van róla, hogy uram, egészen titokban, ennek a kis menekülésnek az anyagi alapjairól is gondoskodott.

ATYUS
Meg vagyok döbbenve!

SIMON
Tartozom az ősz hajnak annyival, hogy megmondjam, a múltkor elolvastam a svájci bankszámlájáról szóló kimutatást, azonkívül láttam a hajójegyeit és kint felejtett útlevelét, és szépen visszaraktam a fiókjába, uram.

ATYUS
Én mindig sejtettem, hogy valaki kibontja a leveleimet. Szóval maga az?

SIMON
Timeus úr bízott meg ezzel a kis cenzori feladattal. Ebben a házban én tartom tiszteletben a levéltitok szentségét.

ATYUS
És mint minden törvénytisztelő ember, mérhetetlenül tapintatos. Ezt köszönöm önnek. Meg kell hagynom, ördögien ügyes. Mihez is hasonlíthatom?

SIMON
Fiatalabb koromban a titkos rendőrségen dolgoztam, de végül is elbocsátottak, mert túlságosan érzelmes természetű vagyok.

ATYUS
Szóval, akkor már a fiamnak is tudomása van arról, hogy mennyi a spórolt pénzem, mit tervezek, és egyáltalán, hogy...

SIMON
Nagyságos uram terveiről, bankszámlájának összegéről semmit sem jelentettem. Így hát, utólagosan is, méltó vagyok uram kitüntető jelzőjére. Valóban, az idős kort tekintve, másutt meg éppen a zsenge fiatalságot, igyekszem tapintatosnak lenni. Egyébként, amikor azokat a nevetségesen kicsi összegeket tetszett kölcsönkérni tőlem, rögtön gondoltam: Atyusnak, hál'istennek, jócskán lehet pénze. Vagyis mindjárt feltűnt, hogy ez a kölcsönkéregetés amolyan félrevezető manőver volt csupán.

ATYUS
Hát igen, Simon, én szedem a sátorfámat. Maga okos ember, megért engem. Még csak hetvenöt éves vagyok. A tudomány mai állása szerint húsz, huszonöt évet még elélhetek. De a háború elkerülhetetlen, érti, Simon? Nincs kiegyezésre lehetőség. És nekem oly mindegy, hogy ki dobja le az első bombát, az amerikaiak-e vagy az oroszok. Ezen a vén kontinensen kő kövön nem marad, ez a lényeg. Nem is beszélve arról, hogy ezek a szputnyikok úgy keringenek itt a koponyám körül, mint a darazsak. Menekülni kell, valami semleges, eldugott, érdektelen és értéktelen kis pontra, ez hát az igazság, Simon!

SIMON
Nem is szólva arról, uram, hogy Timeus úr, ugyebár, annak idején finanszírozott egy bombakísérletet. S hogy ő, mostanában, valami feketelistán szerepel, nemde?

ATYUS
Én azt hiszem, kedves Simon, hogy ez nem igaz.

SIMON
Annyira igaz, hogy az egyik újság ma fotokópiában közölt egy okmányt erről.

ATYUS
Hát akkor igaz. Megfeledkeztem, hogy magával beszélek. Én mindenesetre elutazom, Simon, azt a morzsalék húsz-harminc esztendőmet biztonságban szeretném eltölteni.

SIMON
Ez a fogalom, uram, megszűnt.

ATYUS
Hogyhogy megszűnt?

SIMON
Az interkontinentális rakéták korában? De én mégis úgy gondolom, nem lesz háború.

ATYUS
(kicsit eszelősen) Mert maga optimista! Én pedig pesszimista vagyok! Akinek van mit veszítenie, az mind pesszimista! (Fülel.) Ki járkál ott a szobában?

SIMON
A nagyságos asszony.

ATYUS
Ő is hallgatózik?

SIMON
Nem. Szép csöndben csomagol.

ATYUS
Csomagol? És a fiam tud erről?

SIMON
Még nem.

ATYUS
Maga ezt szó nélkül tűri?

SIMON
Úgyse utazik el.

ATYUS
Maga mindenben biztos? Hát kicsoda maga?

SIMON
Róbert úr az első állomáson faképnél hagyja. A nagyságos asszony már nem egészen fiatal. (Cinikusan.) Ez a szépség, drága Atyus, már elvirágzott.

ATYUS
Ide figyeljen, maga egyre szemtelenebb. Hogy merészel így beszélni a családomról?

SIMON
(meghajtja magát, távozóban az ajtóból) Ez a család már nincs, uram. Talán Floretta kisasszony... Ott még van valami remény... (Kimegy.)

ATYUS
(hápogva) Ezt a piszok spiont! És ki tudja, milyen eret vág még rajtunk... ez zsaroló... ravasz... félelmetes...

TIMEUS
Jó estét, Atyus.

ATYUS
(visszatelepszik a sakkasztalhoz. Morogva) Szervusz. Mi újság?

TIMEUS
(fáradtan leül) Semmi...

ATYUS
Fiam... (köhint) szeretnék tőled egy kis... hogy úgy mondjam... baráti kölcsönt kérni.

TIMEUS
Hagyja, Atyus.

ATYUS
(ravaszkodó, öregemberes alázattal) Arra is gondoltam, fiam, ha nem elleneznéd... ma délelőtt konzultáltam az orvossal... szóval egy kis tengeri utazást ajánlott nekem... gondolom, ezt te is jóváhagyod... hat-nyolc hetes utat, fiam... van még egy-két évem...

TIMEUS
Ahogy én magát ismerem, Atyus, még onnan is egy-két gyerektartási perrel tér haza.

ATYUS
Édes fiam, ne tréfálj velem... ne légy ilyen frivol... öreg vagyok... egész éjszaka köhögök, fiam, étvágyam semmi... még az a maradék erőm is, fiam, lassan elhagy...

TIMEUS
Hát itt mindenki hazudik? Figyeljen rám, Atyus, nagy baj van. Én valóban orvosnál voltam ma délelőtt.

ATYUS
Te, fiam, az én érzékenységemet örökölted.

TIMEUS
Elmenekülnék! De hová? Hová? Papa... félek.

ATYUS
Mitől, fiam?

TIMEUS
Amitől maga is fél.

ATYUS
Mondd, fiam... (feláll, az ajtókhoz oson) nem lehet ezt a nyomorult mikrofont kikapcsolni... valami komolyat szeretnék mondani... Vagy menjünk a kertbe? Mondd meg őszintén, fiam, azok a liliomok ott nem álcázott mikrofonok?

TIMEUS
Úgy látszik, maga is bolond, papa.

ATYUS
(magához vonja) Harminc éve nem szólítottál így: papa. Ezt most isteni hallani. Én segíteni akarok neked, fiam... Van valami tervem, valami egész rendkívüli... Figyelsz, fiam? (Floretta jön a kert felől, csupa láng, nyugtalanság, szertelen öröm. Apjához rohan, megöleli.)

TIMEUS
Milyen forró vagy, kislányom!

FLORETTA
Boldog vagyok, papa, ennyi az egész.

ATYUS
(gyanakodva) Boldog? Sokat jársz, fiam, az üvegházba. Nehogy az a kertész valami új hibridet spekuláljon ki...

FLORETTA
Ugyan, Atyus, ne legyen ilyen disznó!... Azt tudod, papa, hogy a japán diákok meghívtak...

TIMEUS
Japán diákok...

ATYUS
Nem hagyhatnál magunkra apával? Kis beszédünk lenne egymással.

TIMEUS
Hová hívtak téged? És kicsodák?

FLORETTA
Tudod, az a kedves kis hirosimai lány, akiről beszéltem neked... úgy alakult, hogy ittmaradtak még néhány napig, és ezalatt nagyon összebarátkoztunk.

ATYUS
Úgy látszik, ti egészen japán-kórságba estetek. Floretta japán diáklányokat fogad a szívébe, és ez még a szerencsésebb megoldás - egyetlen fiúgyermekem pedig japán parfümöt gyárt. Tatamisz.

TIMEUS
És te? Elfogadtad azt a meghívást?

FLORETTA
Mért ne? Izgalmas kaland. Anyu mindjárt megértette, és szó nélkül belement a dologba.

ATYUS
Azt elhiszem.

TIMEUS
Hát ebből a kalandból nem lesz semmi. Ez a tisztelt barátnőd ugyanis nyilatkozott az egyik újságnak, és a többi között rólam is beszélt...

FLORETTA
Olvastam. Jót mulattam rajta.

TIMEUS
Jót mulattál rajta? Azon, hogy az apádat a hóhérok között emlegetik? Látod, papa, ezért kell megdögölni. Floretta mint előretolt hadállás. A saját lányom! Nagyszerűen mulat, szórakozik azon, hogy az apját kiközösítik...

ATYUS
Azt hiszem, ez túlzás.

TIMEUS
... igenis... kiközösítik...

FLORETTA
Azt hiszem, papa, az egyedüli megoldás, hogy őszintén, magadhoz is kegyetlenül leszámolsz azzal a dologgal. Van annyi erőd, azt hiszem. És én, amennyire csak tudok, segíteni akarok neked abban.

TIMEUS
Az öngyilkosság melyik formáját ajánlod, édes lányom?

FLORETTA
Az egyetlen lehetőséget az élethez.

TIMEUS
Ez nem haladó szemlélet, kislányom. Nincs olyan világnézet, amely szentesíthetné, hogy a gyermek szembeforduljon az édesapjával.

FLORETTA
Egész életeden cipelni akarsz egy púpot? Egész életeden át álmatlan éjszakákat gyűjtesz magadnak? Szembefordulás az, amit én segítségnek hiszek? Milyen optika teszi, hogy ugyanazt a dolgot te is meg én is másképpen látjuk?

TIMEUS
Te nem leszel a bírám. És abból a hirosimai kirándulásból nem lesz semmi. Nemcsak hogy ellenzem, de megtiltom. Most pedig, mehetsz.

FLORETTA
Ahogy gondolod. Jó éjszakát. (Kimegy.)

ATYUS
Minden marhaságon fölizgatod magad. Először is úgyse megy Japánba, mert szereti ezt a kertészt itt a kertben... ez az első. Másodszor: úgyse megy Japánba, mert lehet, hogy egészen máshová megyünk. Mindnyájan. Nekem ugyanis van egy elgondolásom, fiam. Hallgass rám...

SÁRA
(szinte berobban a szobába) Ez tűrhetetlen, végképp tűrhetetlen! (A férjéhez.) Igenis, vedd tudomásul, ez ellen tiltakozom! A te inasod, a Simon!

TIMEUS
Mi történt?

SÁRA
A világ vége! Ez az anarchia, az özönvíz, az apokalipszis!

TIMEUS
Nagyon kérlek, mondd meg végre, hogy mi történt! Én ugyanis indulatszavakból nem tudok következtetni.

ATYUS
Nem is szólva arról, hogy minduntalan utána kell nézni a lexikonban.

SÁRA
Maga hallgasson! Vén szamár! (Kifújja magát.) Ne haragudjon, Atyus, ideges vagyok. Képzeld, tegnap becsomagoltam néhány holmit magamnak... ugyanis... egy kis autókirándulást terveztünk Róberttel... csak egy kicsit... körül a félszigeten... Most este nézem a koffereimet... üresek... csöngetek Babáért... Baba nem tud semmiről... Csöngetek Simonért... Igenis, ő csomagolta ki a koffereket... minden holmimat visszatette a helyére... azzal... és ez a teteje az egésznek... (Kitörve.) Nem, ha nem rakod ki azonnal, én megyek! igenis, én megyek!

ATYUS
Hiszen úgyis menni akarsz, lányom!

SÁRA
Azt mondja, azzal a mozdulatlan pofájával...

ATYUS
A pofájával mondta?

SÁRA
... hogy azért rakott mindent vissza a helyére, mert én úgyse utazom el!

ATYUS
Hátha ő jobban tudja?

TIMEUS
(reszkető kézzel kibontja, s lassan olvassa) "Bocsánat a búcsú nélküli távozásért. Váratlan haláleset. Róbert."

ATYUS
A szerelem. Az hunyt el.

TIMEUS
(megkönnyebbülten) Simon, maga csúnyán megbántotta a nagyságos asszonyt.

ATYUS
(derűsen) Dehogy! Ő már elolvasta a táviratot.

TIMEUS
Kérjen azonnal bocsánatot.

SIMON
Azt hiszem, a nagyságos asszony félreértett engem. Nagyon kérem elnézését és bocsánatát.

TIMEUS
Majd erről még külön beszélünk. (Simon kimegy.)

ATYUS
Látod, milyen érzékeny az én kis menyem. Róbertnek halt meg valakije, és ő sír.

TIMEUS
Idegesek vagyunk. Mindnyájan. Atyus, te öreg ember vagy, bölcs, tapasztalt... Mit csináljunk? Mondd, mit csináljunk?

SIMON
(belép) Az imént telefonáltak Gordon úrék, hogy ma este nem jöhetnek. Ez már, ha szabad megjegyeznem, az ötödik lemondás.

TIMEUS
Az ötödik? (Felkiált.) Hát mi vagyok én, leprás?

SIMON
Bocsánatot kérek, uram, azt hiszem, én tudom a megoldást.

SIMON
Tekintettel régi, bizalmas szolgálataimra, a professzor úr nemsokára fogadja az igazgató urat.

TIMEUS
És a feleségem, a lányom, az apám? Nem is szólva a rendkívüli családtagokról...

SIMON
Ők csak várakozzanak a külső fogadószobában. Lehet, hogy a professzor úr először önnel mint a családfővel óhajt beszélni.

TIMEUS
Nem is tudom, kedves Simon, hogy köszönjem meg hirtelenében magának... A munkájával mindig meg voltam elégedve, de érzelmekre nem számítottam. Higgye el, lámpalázam van. Nemcsak nekem, az egész családnak. Azt hiszem, szegény Atyusnak kiújult a hólyaghurutja az izgatottságtól, percenként jár vécére.

SIMON
Én mégis azt tanácsolnám az igazgató úrnak: nagy fegyelem. A professzor úr is ezt kéri öntől.

TIMEUS
Természetes. Nem szeretném a professzort még azzal is terhelni, hogy... Vajon sokat várat magára?

LEÁNY
(a képmezőben) A professzor úr kis türelmet kér: (A kép elsötétedik.)

TIMEUS
Micsoda technika! És én, szamár, ósdi mikrofonokkal manipuláltam!

SIMON
A professzor úr minden tekintetben a jövő században él.

TIMEUS
Azon töröm a fejem, hogyan győzzem meg a feleségemet, az apámat és főleg a kislányomat...

SIMON
Sőt, uram, Róbert urat és Jánost. Hiszen ön mondotta az előbb, ők is a családhoz tartoznak...

TIMEUS
Róbert urat már meggyőztem. Ő nagyon fogékony lélek. Mondhatom, elég sokba került. De mit tegyek, első a családi harmónia.

SÁRA
Olyan ez, mint az elvarázsolt kastélyban... Odakünn megszólal egy készülék, hogy fáradjunk beljebb, és az ajtó is kinyílik, önmagától.

ATYUS
Az ilyen felhajtás sokba szokott kerülni.

SIMON
Szíveskedjék kicsit kulturáltabban fogalmazni.

FLORETTA
De mért kellett nekünk idejönnünk? Mért hívták Jánost?

TIMEUS
Mert hozzánk tartozik - te mondtad.

ATYUS
Nekem gyanús ez a nagy demokratizmus! Olyan titokzatos vagy, fiam, mint egy ponyvaregény az utolsó előtti oldalon.

SÁRA
Követelem, mondd el végre, miről van szó!

TIMEUS
Majd talán Simon, ha lenne szíves.

SÁRA
Kicsoda nekünk ez a Simon?

SIMON
Ha meg tetszik engedni: a Gondviselés. Sziveskedjenek helyet foglalni, mindent elmagyarázok. (Leülnek, csak Simon marad állva.) Amint méltóztatnak tudni, néhány év óta beléptünk az atomkorszakba. Ez pedig azt jelenti, hogy a veszély általános lett. Nincs pénz, nincs kiváltság, ami segíthetne ezen. Embernek lenni - ez legalábbis életveszélyes.

SÁRA
Nem hagyná el az aforizmáit?

ATYUS
Nekem az a kis sziget, amit kiválasztottam, egészen megfelelő lenne... (Megragadja Timeus karját.) Fogadj szót nekem, fiam, míg nem késő!

TIMEUS
Csend! Amit Simon ajánl, jobb, mint a sziget.

SÁRA
Hová meneküljön az ember! Én mondtam magának, Róbert...

JÁNOS
Csak azt nem értem, mi közöm nekem az egészhez.

SIMON
Hát igen, a legjobb megoldás: kibújni a bőrünkből.

TIMEUS
Mert ledobják azt a bombát, előbb-utóbb ledobják, akár az oroszok, akár az amerikaiak - nekünk, ezen a vén kontinensen, egészen mindegy. Ez nem világnézeti probléma.

ATYUS
Hát ami igaz, az igaz. Nem vágyom a kapitalizmus örökkévalósága jegyében hamuvá lenni.

JÁNOS
Azt hiszem, nekem semmi dolgom itt.

TIMEUS
Floretta, kérd meg, hogy maradjon.

FLORETTA
De én sem akarok maradni. Valami pánik, őrület, isten tudja, micsoda - én nem asszisztálok nektek!

PROFESSZOR
Jó estét kívánok. Bocsánat, hogy megvárakoztattam önöket, de... (közben kezet nyújt mindenkinek) kénytelen voltam vele, ugyanis meg kellett hallgatnom a beszélgetésüket egymás között. Ez a következő eljárásom előjátéka. Erre támaszkodom majd a továbbiakban. Nem holmi indiszkréció, csupán a lelki pulzus kitapintása.

SÁRA
Kérem, én még mindig nem tudom, miről van szó! Egész nap nyaggattam az uramat, de ő nem árult el semmit.

PROFESSZOR
Erre nem is volt felhatalmazása. A kísérlet sikere megköveteli a teljes hallgatást. Vagyis, ha szabad így mondanom: az én személyes biztonságom. Nem szeretném ugyanis, ha kuruzslás címén, hogy úgy mondjam, állami státusba kerülnék.

ATYUS
Hihi!

SÁRA
Miért? Hát mit akar ön?

PROFESSZOR
Önök akarnak tőlem valamit. Önöket mindnyájukat a pánik hozta ide. Önök rettegésben élnek, nemde?

TIMEUS
Én a magam részéről, igen.

ATYUS
(öregesen) Én, professzor úr, sokat köhögök, étvágyam sincs.

SÁRA
Róbert pedig... ezt ugye, most véglegesen tisztáztuk... a családhoz tartozik.

PROFESSZOR
(Florettához) És maguk, kicsike?

FLORETTA
Mi kérem... szeretjük egymást!

SÁRA
Szeretik egymást. Megmondta. Na és?

ATYUS
(vihorászva) Ami azt illeti, olyan mindegy, hogy melyik hamu keveredik a másikkal.

JÁNOS
Floretta, én elmegyek innen.

PROFESSZOR
Maradjon még, ne menjen.

TIMEUS
Azt hiszem, amire vállalkoztunk, azt majd számon tartja a tudomány is.

SÁRA
Ne kínozzatok: miről van szó?

ATYUS
A szülés nem okozott neki olyan kínt, mint a kíváncsiság.

PROFESSZOR
Korunk emberének fő problémája a menekülés.

SÁRA
(megsimogatja Róbert arcát) Ugye, megmondtam, Róbert...

ATYUS
Ő az a picinyke sziget!...

TIMEUS
Ismeretlennek lenni, semlegesnek, nem félni semmi fenyegetéstől!

JÁNOS
Floretta, édes, menjünk innen. Az is menekülés.

PROFESSZOR
A vagyon, a földi hatalom semmi, a semmivel egyenlő. Ez okozza az emberi lélek zuhanását. A biztonságérzet megszűnt.

TIMEUS
Úgy van! És ha ledobják holnap? Minden értesítés nélkül?

PROFESSZOR
Hosszú évek óta tűnődöm valamin... A szabad helyváltoztatás megoldásán... Mert kérem: itt a helikopter. Beállítják a kertbe. De amíg az a levegőbe emelkedik!

RÓBERT
Hát nincs a testünkhöz nőve...

PROFESSZOR
Ez az, fiatalember. Kimondta helyettem: nincs a testünkhöz nőve. A gondolatot, amely elhatalmasodott bennem, nem tudós sugallta, nem, egy költő, egy ókori komédiaíró... Arisztophanész... Az ő madáremberei... (Kicsit eszelősen.) "Cseppet se félj, van nálam egy gyökér, - Melyből ha esztek, mindjárt szárnyatok nő." Ez a két sor lett kísérleteim Ars Poeticája...

ATYUS
Ez nekem magas...

SÁRA
Hogy az embernek szárnya nő! Ugyan!

PROFESSZOR
Madárrá változik...

ATYUS
(dünnyögve) És mibe kerül ez a móka? Drágább, mint a sziget.

PROFESSZOR
Ez még némiképp felemás állapot lesz... Megmarad az emberi emlékezés, de működni kezdenek a madárélet törvényszerűségei...

RÓBERT
És hogyan, professzor úr?

PROFESSZOR
Egy szérumtól, mely meghódítja a mirigyeket.

RÓBERT
És azután?

PROFESSZOR
Oda röpül, ahová akar. Ahová madársorsa szólítja.

SÁRA
Tengeren túlra?

PROFESSZOR
Oda is.

ATYUS
Egy kis szigetre az Indiai-óceánon?

PROFESSZOR
Oda is.

ATYUS
Akkor minek nekem a szárny?

SIMON
Mikor az emberből madár lesz, elveszti, uram, eredendő bűntudatát. Megtisztul az elméje és a szíve.

ATYUS
Ide figyeljen, drága, jó Simon - mi most már ismerjük egymást, titkunk sincs egymás előtt -, legalább ne prédikáljon. Maga például - tegye a kezét a szívére - velünk jön abba a madárvilágba?

SIMON
Természetesen.

RÓBERT
Mért? Ha szabad kérdeznem: vannak szolgamadarak is?

PROFESSZOR
Arisztophanész szerint: igen. Például a Libuc azt mondja nála: "... gazdám, mikor - Bankává változott, könyörge, hogy - Legyek madárrá s szolgáljam tovább is."

SIMON
Tessék! Itt a bizonyíték!

ATYUS
Először is, ez nekem egyáltalán nem bizonyíték, mivel nem ismerem azt az urat, Arisztophanészt, másodszor...

TIMEUS
Hagyjuk ezt, papa.

PROFESSZOR
Nem is szólva arról, hogy az egész vállalkozás teljesen önkéntes.

SÁRA
Ne szóljatok közbe mindig. Hallgassuk csak a professzor urat. Madárrá lenni - tetszik a dolog nekem!

TIMEUS
Persze, az is kérdés, milyen madárrá.

PROFESSZOR
Az természetes. Elméletem szerint a kísérlet akkor sikerül, ha a madár-élet megfelel az előző ember-állatok néhány sorsdöntő alapvonásának. Tehát fontos, hogy a jellem, a temperamentum, a morál, sőt a világnézet - igen, ez a csodálatos, kérem, a világnézet - ne üssön el szárnyas korunkban kétlábonjáró földi mivoltunktól.

TIMEUS
Ez tehát még hosszú analízist követel, úgy gondolom.

PROFESSZOR
Az analízis a kezemben van máris. Én ugyanis, Simon barátunk szíves közreműködésével, hónapok óta figyelem önöket, észre se vették, de úgyszólván górcső alatt éltek az utóbbi időben.

SÁRA
Te jó Isten!

ATYUS
A mikrofon mellé még ez hiányzott!

PROFESSZOR
Így hát tudományosan, genetikai szempontból is jól ismerem helyüket a madárvilágban.

SÁRA
(komikus kacérsággal) Pintyőke?

PROFESSZOR
Nem, kérem.

SÁRA
(egy oktávval feljebb) Csíz?

PROFESSZOR
Sajnos, az sem.

SÁRA
Rigó?

PROFESSZOR
Még mindig más egekben tetszik keringeni.

ATYUS
Kakukk? Mert gyermeket nevelni sosem szeretett. Szegény kis Floratta-babát is kiadták dajkaságba egy szép cigányasszonynak.

SÁRA
Atyus! Legyen szíves. Én igenis, azt sosem tagadtam, hogy a szépség megőrzése és a túlzott anyaság harcban áll egymással.

TIMEUS
De hiszen itt nem erről van szó; legalábbis, azt hiszem, a professzor urat nem érdekli ez a dolog.

PROFESSZOR
Lehet, hogy ez is érdekel.

ATYUS
Na, gondolom, ha a professzor úr Simonnal tanácskozott, akkor nálunknál jobban ismer bennünket.

SIMON
Hízelegni tetszik a képességeimnek.

ATYUS
Hagyjuk a szerénységet, Simon!

SÁRA
Vagyis, professzor úr, mit gondol... melyik madárfajta lenne megfelelő számunkra? Igaz, hogy egyénenként különbözők vagyunk.

PROFESSZOR
Ez igaz, egyedenként sok a különbözőség egy családon belül is - de azért a családi közösség mégis kiformált bizonyos szemléleti azonosságot. Persze, Floretta kisasszony ebből a szempontból kissé nehéz eset.

SÁRA
Ő jó lesz, engedelmes kislány.

FLORETTA
Én nem akarok madár lenni!

SÁRA
Te mindig szembeálltál szüleiddel!

FLORETTA
Mért mondasz ilyet, anyám? Vannak dolgok, amiket nem értesz, és vannak dolgok, amiket én nem értek. Ennyi az egész.

TIMEUS
Mondom, ő a haladó elem a családban! Akkor mért fogadtad el ezt az életformát? Ezt a nevelést? Az élet minden gondtalanságát? Hogy diákkorod elején már megismerhetted a fél világot... Hogy egyszerre öt nyelven nem érthetsz egyet apáddal!

SÁRA
Képzeld, édesem, madár leszel, a legszebb madár a világon! És repülsz, amerre kedved tartja.

PROFESSZOR
A szemcsillaga aranysárga lesz...

SÁRA
Hallod, kicsikém?

PROFESSZOR
A szárnya érdekesen palaszürke...

SÁRA
Érted, drágaságom?

PROFESSZOR
A lába kénkő-színű...

SÁRA
Istenem, de gyönyörű!

PROFESSZOR
Rengeteg az előjegyzésem. A legfinomabb családok ostromolnak. A felső százak. Mindenki menekülni akar.

ATYUS
És mondja, professzor úr, meddig él egy ilyen madár?

PROFESSZOR
A maguknak megfelelő madár hosszú életű.

SIMON
Pedig nem is olyan, aki tiszteli a szüleit, hogy hosszú életű legyen a levegőben.

TIMEUS
Most már én is kíváncsi vagyok, professzor úr - milyen az a nekünk megfelelő madár, ahogy ön mondja?

PROFESSZOR
Azt hiszem, előbb még tisztáznunk kell az alapkérdést. Ki óhajt szabadon, önként, saját elhatározásából madárrá változni? Én ugyanis demokrata vagyok és mellesleg a személyes szabadság legteljesebb híve. Igaz ugyan, hogy önök az elsők lesznek ebben a kísérletben; de ez mégsem valami alanyi szerep, ez kitüntetés. Ó, csak én lehetnék az első, bárcsak én!

ATYUS
(közbekotyog) És miért nem?

TIMEUS
Ostoba! Akkor ki küldi át a madárvilágba az embereket?

PROFESSZOR
A fogalmazásból kiirtanám az ostoba kifejezést, egyébként Timeus úr fején találta a szöget. Az utolsó tablettát majd én nyelem le.

SÁRA
Tehát nem lesz szúrás, nem lesz injekció!

PROFESSZOR
Ma még, sajnos, injekció. De mire énrám kerül a sor: már tabletta.

TIMEUS
Valóban: nyilatkozzunk.

SÁRA
Én, a magam részéről, megpróbálom. Csak vihessem Róbertet is.

TIMEUS
Megmondtam Róbertnek: a kért összeget a javára, illetve családjának számlájára írattam.

RÓBERT
Igen, mi megállapodtunk. Megkaptam a biztosítékot.

SÁRA
Istenem, milyen szép lesz.

TIMEUS
Nálam a helyzet természetesen nem vitás, de lenne egy-két kikötésem...

SÁRA
Persze, Babát, a komornámat, magammal viszem. Legfeljebb dupla fizetéssel. Mi már megbeszéltük.

TIMEUS
Simon is nyilatkozott. És Atyus?

ATYUS
Én kakas leszek!

PROFESSZOR
"No, azért lépdel hát oly begyesen, mint a nagy perzsa királyok, - S visel oly tarajos süveget most is, egyedül valamennyi madár közt. - S oly nagy vele, oly félelmes, erős akkor, hogy régi hatalma - Jeleül most is valahányszor az ő riadóját hallja, felugrál - Virradat előtt munkára kovács, fazekas, tímár, saru-varga, - Fürdős, lisztmérő, kofa, molnár, esztergály- és paizsáros..." Hát persze hogy ön, mint hímmadár, kakas lesz, a hölgyek pedig tojók!

SÁRA
Juj!

TIMEUS
Ne szemérmeskedj, Sára, ez biológia. Tudomány. Nem pikantéria.

PROFESSZOR
Szóról szóra így van.

SÁRA
Istenem, provinciális sosem voltam, prűd még annál is kevésbé.

ATYUS
(bólogat) Azt elhiszem, lányom. Isten azért nem büntet meg téged.

SÁRA
Kakas!

ATYUS
Tojó!

PROFESSZOR
Méltóztassanak némi csöndet!

TIMEUS
Hallgassatok!

ATYUS
Ő lesz a kakas.

PROFESSZOR
Visszatérve asszonyom óhajára: mindenki követheti, aki önként követi.

SÁRA
Róbert, édes, maga önként!

RÓBERT
(kínban) Igen.

SÁRA
Nem a bankszámla miatt...

RÓBERT
Isten őrizz!

PROFESSZOR
Egy percen belül kétszer is Isten... Bocsássanak meg, én materialista vagyok.

TIMEUS
Megmondtam Simonnak, az anyagi feltételekben egyetértek.

PROFESSZOR
Nem erre céloztam! Ön nemsokára madár lesz; kérem, összpontosítsa erőfeszítéseit egy intellektuálisabb létre!

TIMEUS
Összpontosítom. Tehát, kérem megmondani: milyen madár leszek. Kérdem ezt azzal a hendikeppel, hogy ornitológiai ismereteim elemiek.

PROFESSZOR
Mindent összegezve, a kedvező feltételeket szem előtt tartva...

SÁRA
Beszéljen, édes professzorom!

RÓBERT
Sára!

PROFESSZOR
Ragadozó!

TIMEUS
Uram, kezdem hinni, a hátam is beleborzong, hogy ön egy szocialista, sőt egy kommunista demagóg! Igen, értem, én Timeus, illatszergyáros, megvádolva azzal, hogy együttműködtem némely náci rakétakísérlet finanszírozásában... én, a kizsákmányoló... értem, ne is folytassa! nem! elég erről, uram!

SÁRA
Mit kiabálsz? Azt se tudod, miről beszél a professzor úr. Folytassa, édes professzor úr! Engem egyre jobban érdekel. Ragadozó! Istenem, milyen romantikus! Csodálatos, acél- meg bíborszínű tollazat; karmok a javából, vijjogó szenvedély - és magasság, repülés, távlatok! Folytassa csak, professzor úr. A kicsiny lélek tériszonyától ne zavartassa magát! (Róbert szórakozottan a zeneszekrény-televízióhoz lép: kapcsolgat rajta. A hangszóróból furcsa hangok törnek elő. Róbert meghajlik, Sárához lép.)

RÓBERT
Mit szól ehhez a ritmikához? Szabad?

SÁRA
Csodálatos. Szabad? Muszáj! Megengedi professzorom?

TIMEUS
(a hangszóróhoz ugrik) Ti mire táncoltok?

SÁRA
Nem hallod?

TIMEUS
Ti mire rángatóztok?

SÁRA
Ez egy rock and roll! Te botfülű!

TIMEUS
(leállítja a zenét. Csönd.) Megőrültetek?

PROFESSZOR
(megtapintja Timeus pulzusát) Mária, kérem... (A televízióban megjelenik az előbbi nő.)

NŐ
Tessék, professzor úr.

PROFESSZOR
Egy csillapítót. Injekcióban. - Timeus úr, tessék leülni kicsit. (Homlokára teszi a kezét.) Hall valamit?

TIMEUS
Tompa dörömbölést. Mintha százezer láb menetelne.

PROFESSZOR
Mindjárt kimenetelnek. (Belép az asszisztensnő, megtöltött pravazzal.) Köszönöm. (Átveszi, segít levetni a férfi kabátját, és gyengéden feltűri az ingujját. Belészúrja a tűt.) Helyes. Ugye, nem fájt?

TIMEUS
De fájt. Viszont nincs menetelés. Igaza volt, kimeneteltek.

PROFESSZOR
Na látja, Timeus úr. Képzelje, képzelje, Timeus úr... ön nemcsak csillapítót kapott. Az emberiség történetében nagy pillanat: az ön vérében keringeni kezdett a szérum. Ezzel tulajdonképpen madárléte elkezdődött.

SÁRA
Érzel már valamit?

TIMEUS
Az egész testem bizsereg, az egész testem bizsereg!

PROFESSZOR
Látja, Simon, a szérum. (Az asszisztensnőhöz.) Készítse elő a következőket. (A nő kimegy, s egy tálcával tér vissza.)

TIMEUS
Forróság a gerincemen... (feláll, izeg-mozog) forróság a köldököm táján... forróság a begyemen...

SÁRA
Istenem, milyen pompás! Már így mondja: "begyemen!"

ATYUS
És ha szabad kérdeznem, mennyi ideig tart ez az átalakulás? (A fiához.) Nem fáj?

PROFESSZOR
Timeus úrban most többféle tollazat keletkezik.

SÁRA
Az én tollaim milyen színűek lesznek?

PROFESSZOR
Ennél a madárfajtánál a nőstények díszesebbek, mint a hímek. (Sára elragadtatva tapsol.)

TIMEUS
(letérdepel a professzor elé) Csak egyre kérem, tudós uram, lángész uram, uram-teremtőm! - csak egyetlenegy óhajom van, azt is inkább ajkam rebegi, mint durva emberi szó mondja: olyan madár legyek, uram, akit szeret az emberiség. Elég volt nekem, hogy mostani életemben kizsákmányolónak, profitvadásznak, lélektelen uzsorásnak neveztek a hátam mögött, de sokszor szemtől szembe is!

PROFESSZOR
Önből-önökből: ölyvek lesznek. Ezek ragadozó madarak ugyan, de hasznosak, s ezért nem irtják őket.

SÁRA
És mit esznek... ezek az ölyvek?

PROFESSZOR
Egeret, pockot, hörcsögöt, vakondokot, hernyót, gilisztát - ami jön, azt!

SÁRA
Pfuj!

PROFESSZOR
Ölyvként nem lesz ez már pfuj, ez csemege lesz magának, asszonyom!

SIMON
Professzor úr megfeledkezett a sündisznóról, a patkányról és a fiatal denevérről! Az ölyv azt is szereti.

SÁRA
Menjen, maga utálatos! Pfuj és pfuj és még egyszer pfuj! Soha! Nem, nem, kezdem észre venni, az uramnak igaza van, ön bizonyos tendenciával büntetni akar minket!

PROFESSZOR
Ezt, kérem, visszautasítom. Az ön férje akarta, hogy ne legyen az emberiség ellensége, ha már eddig...

FLORETTA
Igenis, ha már eddig annak tudta magát! Én is azt mondom, nagyon hasznos vezeklés lesz tízezer pockot, egeret, ürgét megenni! Mármint a papának!

TIMEUS
Ti összevissza beszéltek itt, és nekem valami tépi a vállamat!

PROFESSZOR
Legyen nyugodt, uram, csupán szárnyai lesznek. De kérem... én nem erőltetem... Önök csupa álszeméremből tiltakoztak ragadozói mivoltuk ellen, holott a ragadozó madár a levegő királya. Szélsebesen repül, vakmerő vadász, élelemben sosincs hiánya.

RÓBERT
Azt hiszem, a professzor úrnak van igaza. Ha már izé lesz az emberből, madár, akkor legalább...

SÁRA
(fölnéz rá) Gondolod, egyetlenem?

TIMEUS
Ezt az enyelgést, kérem, az én jelenlétemben, ez mégiscsak...

PROFESSZOR
Önnek, uram, már madár-gondjai vannak. Ön éppen születik.

JÁNOS
(fölpattan) Ne haragudjanak, de én undorodom ettől. Én kérem, ember vagyok, az is maradok, még ha rám szakad a mennybolt, akkor is! Jössz, Floretta?

FLORETTA
(Jánosba karol) Megyek!

SÁRA
Hányadik emelet ez? (Az ablakhoz rohan.)

SIMON
A kilencedik.

SÁRA
(belekapaszkodik a függönybe) Isten veletek! Ha Floretta elhagy, inkább meghalok!

FLORETTA
(Sárához szalad) Anyuka!

SÁRA
Kislányom, édes, ne hagyj itt! Gyere velünk!

JÁNOS
Jössz, Floretta? (Csend.) Szervusz. Jó estét. (Kimegy.)

FLORETTA
János! (A fiú után futna, de a professzor elébe áll. Az asszisztensnő újabb injekciós tűt nyújt át.)

PROFESSZOR
(parancsolóan) Tűrje fel a blúzát!

FLORETTA
(engedelmeskedik, a professzor belevágja a tűt)

ATYUS
(idegesen) Ez nem volt egészen önként...

PROFESSZOR
(nyugodtan) Megmondtam: demokrata vagyok. (Hosszú-hosszú csend.)

TIMEUS
Tehát? tehát?

ATYUS
Mit énekelsz, fiam?

TIMEUS
Én már fütyörészek, papa.

PROFESSZOR
(az asszisztensnőhöz) Kérek egy B 2-est. (Asszisztensnő átadja.) Hát jó, legyen, nem ölyv, héja lesz önökből. Héja-család. A héját nem szeretik ugyan az emberek, de nagyon életrevaló, s a röpte gyors, mint a hang.

SÁRA
És a héja, remélem, nem eszik...

PROFESSZOR
Galambot, csibét, tyúkot - asszonyom.

SÁRA
Nagyszerű! Egészen az én ízlésem. Köszönöm, professzor úr! Ez azt jelenti, hogy madárformában sem kell lemondani az emberi civilizációról. (Finnyásan.) És nyersen?

PROFESSZOR
Hát igen, nyersen. Másképpen nem is ízlene asszonyomnak. Nyersen és egészen friss tálalásban. Úgy, hogy még érezni a zsákmány szívének utolsó, gyors rángásait.

SÁRA
Kérem, ne részletezze.

PROFESSZOR
(Florettához) Érez már valamit, kedves?

FLORETTA
Menjen, maga gyűlöletes! (Felzokog. Sára melléje kuporodik, simogatja.)

PROFESSZOR
(Timeushoz) Ön néhány perc múlva a Héjacsalád feje lesz. Kérem, fáradjon át a rendelőmbe. (Timeus szó nélkül engedelmeskedik, az ajtó kitárul, az asszisztensnő utánamegy.)

TIMEUS
(a küszöbről) Kérem, nem vadásszák nagyon azt a héját? (Az asszisztensnő megérinti a vállát, leejti a fejét és bemegy.)

FLORETTA
(felugrik) Apám! Ne hagyjuk! (Utánaszalad.)

PROFESSZOR
Legyen nyugodt, asszonyom, pompásan érzi magát majd mint madár. Biztonságban él, az ösztöne, amely jobb minden radarberendezésnél, jelzésekkel óvja nyugalmát. (Leemel a tálcáról egy pravazt, s a tűt az asszony karjába szúrja. Sára felsikolt, majd elmosolyodik.) Így. Most pedig ön is fáradjon a férje és a lánya után.

SÁRA
(az ajtóból) Várlak! Siess! (Bemegy.)

PROFESSZOR
(készíti a tűt) Igen, most ön következik.

RÓBERT
Nem lehetne meglépni innen?

SÁRA
(a készülékből) Róbert, ha becsapsz, ha aljas, hitvány módon nem jössz velem... bármi leszek is a jövőben, héja, ölyv vagy csupán egy kis kanárimadár... megkereslek, és kivájom a szemed! Te strici!

RÓBERT
Szúrja belém! (Felszisszen, és ő is bemegy.)

ATYUS
(előlép, remeg a karja, amint a professzornak nyújtja) Tessék! A tudomány és a pánik áldozata vagyok. Hogy szerzek én magamnak nőt abban az átkozott madár-életben? (A többi után kullog.)

SIMON
Így, professzor úr. Ezektől megszabadítottuk az emberiséget.

PROFESSZOR
(tűnődve) De mi lesz a madarakkal?

PROFESSZOR
Nos, hogy viselkednek?

NŐ
Szárnyuk nőtt, uram, szemlátomást, és kirepültek az ablakon.

PROFESSZOR
Nagyszerű! (Az ablakhoz siet, egyetlen rántással elvonja a függönyt.) Igen, ott repülnek... ott szállnak a fellegek közt, látják, kérem szépen? Holdvilágos, ezüstkeretben, a volt Timeus-család!

PROFESSZOR
Na, Simon, most vizsgázik igazán ez a radarral kombinált masina. (Csavar a készüléken, a képmezőn színes körök, hullámok keletkeznek.) Látja?

SIMON
Ezek vonalak.

PROFESSZOR
Várjon, megpróbálom jobban beállítani. És most?

SIMON
Ezek is vonalak, de élesebbek.

PROFESSZOR
Pedig most minden jól látható. Nézzen csak oda... Az a nyilazó, ezüstös suhanás... Ők azok! A Héja-család! Gyönyörűen repülnek! Ha meggondolom, romlandó emberi testből ilyen tökéletes szerkezet! Látja, most Timeus a csapat élére szállt! Kezdenek működni a madár-törvényszerűségek... Nahát, amint végigcsúszik rajtuk a hold... szinte peng a szárnyukon. Most a vén Atyus mond valamit a fiának... Hallja? (Éles vijjogás a hangszóróból.) Azt mondja az öreg, hogy pihenjenek. (Újabb vijjogás.)

SIMON
Kérem, mint a madarak, vijjognak, kiabálnak.

PROFESSZOR
Hát persze, ez madárnyelv, ezt maga nem érti. Képzelje, ott van például Atyus, egy hetvenöt éves férfi, aki negyedórája madár, és úgy beszéli a nyelvet, mint egy született héja... Ez a szérum diadala! (A vijjogás és szélzúgáshoz hasonló hang betölti a színpadot.) Én mondom magának, Simon, ez győzelem!

TIMEUS
Nesztek, dögök, dögevők, kéklila rothadást emésztő bendők, büdösek!

VARJÚ
Gyilkos,
gyilkos,
lakásrabló,
szennyes,
hitvány
Ember-madár!
Most kimondtam!

VARJÚNÉ
Ehhez képest...
nem fogható
semmi aljas:
Ember-madár!

RÓBERT
Ember-madár?
(Fejére vág.)
Nesze, öreg dög-metélő,
meg ne sántulj,
jó mamuska,
kánya-mama,
csóka-spiné!

VARJÚ
Begye, zúza,
ha bevenne,
kiöklendne,
Ember-madár!
(ütés éri a fején, kifelé hátrál)
halál-madár!

TIMEUS
Ezt a piszok, impertinens kánya-bankát!
Hogy még ilyet! Ember-madár...
Milyen szennyes fajta gőg ez!

ATYUS
Hiába, mi bevándorlók...

VARJÚNÉ
(kívülről bekárog)
Ha költenél,
ivadékod még tojásban
zabálja meg a zápulás!

SÁRA
Ócskaszájú! Miket mondott! Jaj minekünk!

TIMEUS
Végre. Itthon. Csőrös héja-ösztönöm
Te sugalltad: ne építkezz, lombot, pihét,
avar-gyűjtve ne törd magad,
kuporgatva, keresgélve,
büszke nyakad el ne fáraszd,
aranycsőröd be ne szennyezd,
s ne töprenkedj lomb-statikán,
légi-pallón -
magad, héja, ne pazarold!
Vijjogás, ki torkom lakod, ajzod csőröm,
szakadjál ki hálaképpen!
Varjú-mester, kőmivesnek, építésznek, ácsmadárnak,
úgy látom, hogy nem utolsó!
Jó lesz ez a lakás, Sára?

SÁRA
Istenem, a más ágyába befeküdjem?

ATYUS
Mily szokatlan lesz az néki, Atyaisten!
(Rémülten.)
Mi az, mért beszélek ilyen szaggatottan?
s a mondatom végin mi az, ami koppan?
Tán csak nem vers csiklandozza csőrömet?

TIMEUS
Észrevettem,
Atyus, milyen
furcsa vagy,
fene tudja, spondeus vagy trocheus,
de valami gátol téged,
ó, Atyus!

SÁRA
Te beszélsz?
Hisz versben szólalsz most te is!
Rím a vége, hogyha szólsz.

RÓBERT
Minek ez a duma, ez a szósz!

ATYUS
Ördöguccse! Ő is rímel!

SÁRA
Édesem!

TIMEUS
Nem értem én a poétikát!
utáltam már akkor, mint diák...

ATYUS
Hátha... Néktek nem tűnt fel, hogy ők,
ők, a varjúk, ők is így beszéltek?
Hogy valami ritmus meg cezúra
hadirendbe osztotta szavuk?

SÁRA
Köszönöm a varjú-verset,
Gonosz átkuk hogyha megfogan,
olyan mindegy, vers-e, próza...
Viú! - viú! - viú! - viú!

TIMEUS
Sára vijjog!

SÁRA
Vijjogsz magad, botfülű!

TIMEUS
Vijjog, mégis vijjog!

SÁRA
Fogd be végre kacor csőrödet!

TIMEUS
Tovább, tovább, halljunk vijjogást!

SÁRA
Nesze, neked!

SÁRA
Végre! Végre! Ez a szerelem!
Ez, mi lila húsig fölszakít!
Csüdöm fényes aranypénzeit
forró, véres mázzal keni be!
Légbe szórja pihés tollaim,
hogy keringjenek, mint kék vihar!
Karmos dühe édes vallomás!
nászi párom, a tiéd vagyok!
Viú! - viú! - viú! - viú!
Timeus még sosem volt ilyen.

RÓBERT
(irigyen) Csuda nagy az elragadtatás.

TIMEUS
Boldog vagyok... mint bőr-fújtató
liheg, csapkod könnyebbült szívem.
Nincs fölötte többé rettegés,
s a félelem fülkagylómban nem dobol.
Torkomban a légi-út szabad!
S minden titkolt - most természetes,
minden, amit vizes, vak, sötét
odújába vont szégyenkezés,
álszemérem, ostoba képmutatás.
(Sárához.)
Ugye, boldog, boldog vagy te is?
Tollad édes viaszillata
nászi csattogással vesz körül!

SÁRA
Zuzám, begyem, mint a lapos erszény.
Éhes vagyok. Hol van Simon? Enném.

ATYUS
Ó, a piszok, cserbenhagyott!
Legalább
kaphatnék kis kétszersültet és teát...

SÁRA
Kétszersültet, teát? Pfuj, Atyus!
Ilyen nyálkás ember-poshadékot?
(Szerelmesen Timeushoz.)
Tojást innék, héjból, melegen,
mikor benne csibe-szív dobog...
teát, kétszersültet? Mellhúsát!
Úgy, kitépve, ahogyan fehér
rostjait a vér
finom rózsaszínre festi át!

RÓBERT
Bravó, Sára, izgató a hölgy,
mikor lakomákról álmodik!
Akkor nem is hölgy, már szinte nőstény,
arca ragyog, mint a delelő fény.

ATYUS
Ez a fiú egész tehetséges.

TIMEUS
(az eddig hallgató Florettához közeledik)
És Floretta?
Neked nincs szavad?
Benned elapadt
minden érzés, hogy atyád vagyok?

FLORETTA
Nem emlékszem, hogy te atyám lennél.
Fészekalja, feledve szülőjét,
a tojónak költő tűz-hasát,
pézsmaszagú bőrét,
szárnyra kél, hogy párját megkeresse.
Ez a törvény, Timeus!

TIMEUS
Törvény?
Milyen törvény?

FLORETTA
Amelynek engedelmeskednek szárnyaid!
Amelynek alávetetted magad!

SÁRA
Törvény az, hogy minket megtagadj?

FLORETTA
Törvény.

RÓBERT
Törvény? Furcsa törvény!
Hiszen szakasztott anyja.
Aranypikkelyes csüd,
kék-tollpihés cubák
s mellének kancsó-íve.

FLORETTA
Kérem magát, hogy sorra ne kövesse,
mivel, kihez, hogyan hasonlítok!

TIMEUS
És annál is kevésbé, mivel sok
szavad már nem is lehet ezután.

RÓBERT
Hogyan-hogy? te? Úgy tudom, én sosem...

TIMEUS
Te, igen, te, köpet, mocsok, szemét!
Nem maga, ön, kegyed: te, így, csak így!
Te kopasz, vedlett, guanó-faló!
Héja vagyok,
párom csatán szereztem,
s úgy őrzöm is,
hím vagyok és vadász,
jövendő ezrek atyja, harcosa,
megdobbanó tojások őrizője!
Itt nincs kitartott
selyem hím-madár!
A váltót, csekket, mind megsütheted!
Szemem előtt - te záptojásból támadt -
hurkot vetettél asszonyom nyakába,
s még pénzt is elfogadtál?
Ember-madár!
Takarodj innét, rakj magadnak fészket,
önverítékkel csirizeld, tapasszad!

ATYUS
(vijjogva)
Hi-hi-hi-hi! Hi-hi-hi-hi!

SÁRA
(átkarolja Timeust)
Viú! - viú! - viú! - viú!

RÓBERT
De Sára, édes, mindezt így hagyod?

ATYUS
Szegény fíú, még nem egész madár.

RÓBERT
Ó, Sára, Sára, Sára - nem felelsz?

SÁRA
Viú! - viú! - viú! - viú!

RÓBERT
Floretta, kérem, önben az igazság
oly talpraesett, tüzes, harcra kész!

FLORETTA
Madár vagyok, magát nem ismerem!

RÓBERT
Kedves kisasszony, kérem...

ATYUS
Nahát, szegény,
az akcentusa is milyen hibás!

RÓBERT
(térdre omolva Timeus előtt)
Én drága Timeuskám,
értse meg,
hogy csőbe húztak! Nem kívántam én!...
Az ember-forma nékem megfelelt -
uram!
Kezem nem torzította munka még,
lélek-halász,
horgász a szívek partján,
az voltam én,
s az maradok,
míg gyilkos impotencia
vagy más efféle átok, fóbia
kalappal ültet templom-kőre, míg
egy kórház rothadt matracán a Sors
a legutolsó szóra megtanít!
S most fészket - én?
Veszéllyel szembenézni - én?
Erdőben, éjjel, önmagamban - én?
Asszonyról gondoskodni - én?

TIMEUS
Úgy látszik, a professzor széruma
nálad, te strigó, nem nagyon hatott!

RÓBERT
S most így, se ember, se madár,
így vergődjek a végső puskacsőig?
Sára, magáé ez a felelősség,
magának kéne tenni valamit!
Legalább legyen kegyes, ha szerelme
melegebb tájak felé szárnyra kelt!

SÁRA
Belátni, azt hiszem, nem oly nehéz:
én héja-párként monogám vagyok.
A madár-élet törvényt ül szívemben,
szeretem marcangoló férjemet!
(Timeushoz.)
Ó, fiam...
én, ki némberállapotban
gyerektől óvtam ágyékom, ölem,
ó, Timeus,
te drága apa-héja,
én fiókákra vágyom, bensejem
csönget, harangoz, riadóz:
porontyot!
Majd rendbehozzuk ezt a fészekaljat,
ha Floretta elárul hűtlenül!
Viú! - viú! - viú! - viú!

FLORETTA
A lég oly langyos, könnyű, mint a pára -

ATYUS
Maradj, Floretta, testvérkéid lesznek.
(Tűnődve.)
De hol keressek én egy jó tojót?

FLORETTA
Nem! sürget, hajt a szomjúság, az éhség.

RÓBERT
Vigyél magaddal, oly magam vagyok.

FLORETTA
Te büdös-banka ivadéka, te,
te ringyó hím-madár,
én vigyelek?
megint csak azt cipeljem,
mit szív meg lélek elejteni vágyik?
Menj el kakukknak, ott szaporodásra
kevés a gond, nevelni pedig semmi,
a felelősség más fészkébe száll.

RÓBERT
Hát nincsen, nincsen szánalom szívedben?

FLORETTA
Csak önmagamat szánom! Szállni innen,
elmenekülni e rablótanyáról...

ATYUS
A szérum itt se stimmel.
Mert héja-jellem
föl nem háborodhat
kis fészek-foglaláson.

FLORETTA
Legyen ez mind, ez mind legyen tiétek!

RÓBERT
Vigyél magaddal!

FLORETTA
Megyek. Jó napot.

SÁRA
Faljanak fel a húsevő-legyek,
kik hullott testen smaragd-fellegek,
eltévedt golyók, pontos fegyverek
csalitba, ágra elkísérjenek,
én megtagadom őt, volt lányomat,
madáranyának - van hozzá jogom!
Kitépem őt, mint véres húst, szívemből,
s a dögmadárnak vetem oda őt.
Csont-szárny legyen fekete szemfedője,
hangyák gyűlése - fehér kebele.
Szemebogarát aszalja nap,
legyen mint a cseresznyemag!
S ha szerelemre vágyik,
ne jusson nászi ágyig!

FLORETTA
Embernek lenni vágyom,
emberi szerelemre,
emberi gyötrelemre,
hajszol a szomjúságom,
mely vad s kiolthatatlan,
mely már tízezer éves...
jaj, merre lehetsz, édes?
Ültetsz-e fákat, János?
Cserfának illatától
megrészegedve, János,
leheveredve, János,
nézel az égre, János?
Ó, én hogyan szeretlek,
nem ragadozó hévvel,
de oly ember-tüzekkel
melyek ha lobot vetnek,
a madár-mennyországot
fölfalják, megemésztik,
mert az a halhatatlan,
kit emberszomja éget,
hegedű-testben: lélek.

JÁNOS
Mióta ezek elmentek, elrepültek - bolondság -, meglógtak, itt, ebben a házban nem változott semmi... semmi, de semmi. Timeus helyett egy új Timeus, csakhogy én a régit már megszoktam. A szépasszony, Timeusné sem maradt utód nélkül, még Róbert úrnak is akadt lelki meg testi mása. Mindenki ott van a helyén.

FLORETTA
(szárnyasan, egy bokorból előlép)
És Floretta?
Mondd: Floretta?
Néki is van már utóda?

JÁNOS
Ejnye, be furcsa madár. Mit pityegsz, te lombok küldeménye. Nézd csak... ( fölemelkedik, hogy szemügyre vegye) fiatal héja! (Floretta visszaugrik a bokorba.) Megijedt a kis rablógyilkos. Biztos kiszemelt magának valami begyes galambot.

NÉNI
(János édesanyja; az üvegház mögül közeleg, kezében tányér) Fiacskám, édes, a levesed. Másodszor melegítem.

JÁNOS
Leves? Nem kívánok levest.

NÉNI
Van finom pecsenyénk is. Fácán. Most nagyon vadásszák őket, nemcsak az urak, a héják is.

JÁNOS
Pecsenyénk? Biztos a szakácsné adta.

NÉNI
Az, a szakácsné, isten megáldja.

JÁNOS
Édesanyám, mindig, világéletében, urak asztaláról szedegette a morzsát. Én már arra vágynám egyszer, hogy saját tűzhelyünk forralja, kormozza vagy kozmálja az ételt. Ezek az idegen szagok, ízek unalmasak nekem.

NÉNI
Ideges vagy, fiacskám, és összetéveszted magad a monacói herceggel. Rosszul alszol, fiacskám, és motyogsz is mellette.

JÁNOS
Miket? Mit?

NÉNI
Inkább azt, hogy kit. (Leül melléje.) Én is voltam a magam korában szerelmes, igaz, hogy sajnos, a vágyam beteljesült. Az édesapád, isten nyugosztalja, goromba egy ember volt! De a te vágyakozásod, fiam, egy nátrongyári munkás fiáé, nem más, mint puszta lázálom. Mit akarnál te egy milliomos leányától, gyerekem! Azt mondja a nép: égett alattuk a föld, hát szárnyat növesztettek. Viszketett az orruk, hát lett belőle csőr! Nem hittek a szavuknak, hát elkezdtek vijjogatni! Hát van ezeknek földjük, ahol a láb otthon érzi magát? Elrepültek, vagy ahogy te mondod, olajra léptek, egyre megy az minekünk, fiam, mi ittmaradtunk, itt is maradunk, hozzátartozunk a világhoz. Nekünk dolgunk van itten. Neked a kert, nekem pedig te, fiacskám. Ki-ki a magáét. Majd meglátjuk, melyikünk lehet büszkébb a maga dolgára. Hanem a sárkányokat már gyerekkorodban föleregetted. Hadd őket ott, ahová kívánkoztak, a fellegekben. Csak az a fontos, hogy ne tépd magad, drágaságom! Fogyaszd el, fiam, ezt a levest, ezt én magam főztem, saját tűzhelyünkön én kozmáltam oda! Nem kéregettem; nem csipegettem, nem tartottam oda érte a lábast - ezt én találtam ki neked, csipetnyi zsírból, elég sok vízből, csónak formájú, kemény kis köményből - merítsd bele azt a kanalat, hadd zajogjon körülötte, aranykormos szemecskéivel. Ez a leves, a gőz, a jó meleg. Mert az úgy jó, még nyáridőn is, úgy jó, hogy heve-gőze megizzassza az arcot, megmelegítse a testet - lábujjhegyig, édes, jó fiacskám!

JÁNOS
Isten áldja a tisztes levest. (Kanalazni kezd.)

NÉNI
Látod, fiam, most megnyugodtam. (Megsimítja János vállát.) A köményleves megnyugtat, ha nyugtalan vagy. Megfésül, ha bozontos vagy. Elpihentet.

FLORETTA
(kidugva egy pillanatra a fejét) Maga is madár? Mert maga is valahogy versben beszél!

NÉNI
Micsoda egy cserfes! (Floretta eltűnik.)

JÁNOS
Mióta megtiltották a légpuskát, ezek a vadmadarak elszaporodtak. Teli velük a levegő. Annyian vannak, mint a fellegek.

NÉNI
Egész hadosztályok, mondaná apád, ha meg nem ette volna a háború.

JÁNOS
Szóval, hogy ivott, mégsem az volt a legnagyobb vész.

NÉNI
Hát nem. Az volt, hogy goromba volt. De meg a háború. Az aztán igazánból. A fölvirágzott katonavonatok!

JÁNOS
Vagyis, mindnyájunk feje fölött van még egy hátralékos villám.

NÉNI
Ne adj isten, de van! Jó a leves?

JÁNOS
Köményes, barna, sűrű, jószagú. Olyan, amilyennek szeretted, édesanyám, kicsinykorom óta.

NÉNI
Csak én?

JÁNOS
Csak te.

NÉNI
De hiszen több mint húsz éven át ezt eszed.

JÁNOS
Több mint húsz éven át mindig a kedved teljesítem.

NÉNI
(összeomlik benne egy világ) Hogy te nem szereted a köménylevest? Irgalmazz Isten, jó Úristen! Becsaptál? Orromnál fogva vezettél?

JÁNOS
Igen.

NÉNI
Anyád se vagyok akkor?

JÁNOS
Egyetlen jó anyám!

NÉNI
Hát akkor?

FLORETTA
(előbújik)
Magát szereti, nénike, hevest, anyát szeret és nem köménylevest.
(Eltűnik.)

NÉNI
Valaki szólt? A homlokomon simogatást éreztem. A kezem fején gyönge szellőt. Van a vénasszonyoknak ilyen képzelődése, ez tartja életben őket! Ha már így mellbe vágja az embert, hogy egyetlen szem fia megtagadja a köménylevest. A házitűzhely első parancsolatát.

JÁNOS
De téged nem, édesanyám, az elébb valami madár is téged köszöntött. Nem értetted? Én jó, kicsi anyám, ha lehetséges, ha egyáltalán lehetséges, tégy különbséget magad között s a köményleves között. Elérhető?

NÉNI
(boldogan) Édes, kicsi fiam! (Megcsókolja.)

JÁNOS
(átnyújtja a tányért) Kikanalaztam cseppig, utolsóig.

NÉNI
Az Isten megáldjon ezért, kisfiam! (Átveszi a tányért és kisiet.)

JÁNOS
Ez is központ, az emberi érzelemvilágban, a köményleves. S még illata is van. (Lassan homályosodik minden.) Úgy látszik, a felhők udvarolnak a holdnak. (Valaki, nőalak, egész lengén közeledik a villa felől. Az új házikisasszony az, Poména. Telt, barna, érzékien csalogató jelenség. Haját magas, görög kontyba szerkeszti.)

POMÉNA
Kertész...

JÁNOS
(föláll, megtörli száját) Tessék, kisasszony.

POMÉNA
A park miatt jöttem. (Hófehér görög szoknyácskát, pántos sarut visel.) Most lenne kicsi időm. Üljön csak le, kertész... (János leül, Poména melléje telepszik.) Poména vagyok.

FLORETTA
(elődugja fejét a bokor mögül) Finom kis gyümölcs.

POMÉNA
Vijjogott valami! Mért nem vadásszák ezeket a madarakat? Csak kitömve szeretem őket!

JÁNOS
Letettük a csapdákat, kisasszony, azonkívül elegendő sörétet készítettünk elő. De hát ezek, kérem szépen, a természet védelme alatt állnak, még a garázdálkodásukat is a természet fedezi. Ők otthonosabbak benne, mint mi, emberek.

POMÉNA
Mert maguk, kertészféle emberek is az ő cinkosaik!

FLORETTA
(ismét előbújik) Az ég madarai!

JÁNOS
Az ég madarai, Poména kisasszony!

POMÉNA
Apukának az a véleménye, hogy a maga terve, mármint a parkírozásra gondolok... (Elakad a szava, belegabalyodik János szemébe.)

JÁNOS
Hát a terv, az hosszú lélegzetet kíván. A természet csak annyira kezes bárányunk, amennyire mi a juhászai vagyunk. Ahhoz pedig sok szeretet kell meg türelem. Hosszú lélegzet, Poména kisasszony. Én már nekiláttam a munkának, még az előző tulajdonos alatt, és mondhatom, a csemeték már megfogamzottak. Jövőre megkezdődik a lombosodás. Minden újabb évben újabb meg újabb ágak. S lassan az is, hogy az ágakon megtelepülnek az éneklőmadarak.

POMÉNA
De éppen a lombosodás, kedves kertész... (Megérinti János kezét.)

JÁNOS
Akárhány tulajdonos következik még ezután, én figyelmeztetem őket, kár sietni. A tölgyfának ideje van. És vagy elhiszik, vagy mennek tovább, mint az előző urak, Timeus úrék, akik pedig...

FLORETTA
(előlép a sövényből)
Itt vagyok,
itt vagyok...

POMÉNA
Milyen erőszakos madár! Milyen követelődző! Közbekiált, megzavarja az ember beszédét. Mért tűrik ezt?

JÁNOS
Én inkább valami kedves hangot véltem hallani.

POMÉNA
Képzetlen fül zenére! Csikaró, bántó, rossz volt az a hang! Ragadozó.

JÁNOS
Az tetszik nékem, hogy ragadozó.

POMÉNA
(János kezét simogatva) Ilyen erotikus maga, kedves kertész?

JÁNOS
Erotikus?

POMÉNA
Miért? Az jó!

JÁNOS
Nem vagyok erotikus.

POMÉNA
Kár.

JÁNOS
Ami pedig a parkírozási tervre vonatkozik, én írásban átadtam az édesapjának.

POMÉNA
Ki győzi kivárni mindazt, amit maga leírt?

JÁNOS
A természet.

POMÉNA
És mi?

JÁNOS
Mi is a természet vagyunk.

POMÉNA
Maga biztos bibliás ember.

JÁNOS
Nem én!

POMÉNA
Akkor biztos hisz a fátumban.

JÁNOS
Abban hiszek.

POMÉNA
Akkor maga nem materialista.

JÁNOS
De bizony az vagyok. Aki a természettel foglalkozik, más nem is lehet.

POMÉNA
Akkor maga zűrzavaros.

JÁNOS
Csak annyira, amennyire minden bonyolult.

POMÉNA
Ki nem állom a filozófusokat.

JÁNOS
(nyersen) Mit akar?

POMÉNA
Nagyon egyedül érzem magam. Egyedül, magányosan. Odafent társaság, köztük egy kijelölt vőlegény. Unalmas. Már enni sem tudok, annyira unatkozom. És már ásítani sem, annyira. Maga szép, nyugodt, izmos, magas.

JÁNOS
Menjen a fenébe.

POMÉNA
Hogy... hogy mit mondott?

JÁNOS
A pokolba, kisasszony! Nem érek rá. Ne leltározzon engem. Különben is, lejárt a munkaidőm. Majd reggel nyolckor. Akkor még beszélgetünk is. De csakis a parkról.

POMÉNA
(zokogva) Nyomorult!

JÁNOS
És csak hivatalosat.

POMÉNA
Szégyentelen!

JÁNOS
Nyolctól négyig.

POMÉNA
Szemérmetlen senki!

JÁNOS
Jó éjszakát.

POMÉNA
Kirúgatom! Ki lesz rúgva! (Elrohan.)

JÁNOS
Istenem-atyám! Ez aztán megszabadult a gátlásaitól. Felszabadult ember.

FLORETTA
(előlép)
Boldog vagyok, fiú, érted, boldogabb,
mint e kettős élet partján, bármikor,
repít könnyed, szárnyas, szelíd szédület,
repítenek galambvadász perceim!
Ó, szerelmem, én szerelmem, édesem!

JÁNOS
Bőbeszédű kicsit a madár... (Közeleg.)
s a szívében mennyi bizalom!
milyen szelíd!
Hadd nézzelek... te a kicsi héja vagy?
Ragadozó, s galamblelket rejteget?
Né csak, sárga majolika karmait!
Sarlócsőrű, kicsi gyilkos, mit kívánsz?

FLORETTA
Madárnyelven beszélsz, János?
Ez a teljes szerelem!

JÁNOS
Az ember agyát valami szédíti, azt se tudja, milyen szavak tolongnak a száján. De ez a madár, ha ragadozó is, ha puskacső elé való is, szelíd, szelíd! Micsoda ellentmondás! Aranytallér szemében nem irgalmatlan gyűlölet izzik, de furcsa, furcsa gyengédség fénylik. Lehet, hogy náluk ez a szerelem hónapja. Te héja, te vadmadár, te szeretsz valakit?

FLORETTA
János, téged!

JÁNOS
Nem értem.

FLORETTA
Téged, János!

JÁNOS
Vijjog valamit, de nem értem.

FLORETTA
Válts meg engem, János,
menekülő vagyok, válts meg!

JÁNOS
Mit hadarsz, madár, hess!

FLORETTA
Édes szerelmem,
kicsi szerelmem,
ág hegyén fészkem,
vízpartján kikötőm,
ragadj ki engem viharokból,
habokból, lombokból, táncoló halálból,
nagy magányosságból.

JÁNOS
(Floretta felé sújt) Hess!

FLORETTA
Nincs szemed, hogy láss?

JÁNOS
Menj innen, héja, mert hozom a puskát!

FLORETTA
Füled, az sincs?

JÁNOS
Takarodj!

FLORETTA
Egyetlen szerelmed -
engem is elzavarsz?
Süket?
Vak?
Béna?
Ilyen tehetetlen az én Jánosom?
Hát jó, megyek. Elrepülök, te vak!
Nem szólok hozzád többé, te süket!
(A bokor felé szökken.)

JÁNOS
Floretta!
Ez ő volt!
(A sövényig fut.)
Bolond, bolond, bolond madaram!
Héjám, rigóm, cinkém, cankóm!
Floretta!
Kiváltalak!

SÁRA
Megfúltak, meghaltak,
Nincsenek kicsinyeim!
Anya vagyok, gyermekek nélkül...
és ez a reggeli hívás körös-körül
ez a sok csengettyű a levegőben,
ez a sok nász-előtti riogás,
anya-öröm, egyetlen röpke ébredésnek,
rőten repülő hüvelye léleknek!
hang-meteorok milliói zuhannak
süket szívem körül!
körültekernek, mint a növénnyé vált sóhajok,
s én felelni, felelni vágyakozom,
gyertek, itt vagyok, itt, madár-testvériség!
(A fészek peremére kapaszkodik.)
Halljátok, megfúlt, meghalt négy gyermekem!
Viú! - viú! - viú! - viú!
Feleljetek!
(Odakünn megnémul a madárfütty. Csend.)
Némaság. Senki sem válaszol.
Mint a lefagyott szirmok, olyan a csőrük, a szívük.
Ez a csillogó, szitált némaság!
Hát esengek néktek,
könyörgök hozzátok,
lássátok meg a csőrömet feszítő villámokat,
a szívemet égető tüzet,
halljátok az anya tízezer éves vijjogását:
megfúltak a porontyok,
meszes héjban maradtak,
nem láthatták anyjuk tollait,
s a tollak fölött a reggeli napot...
Viú! - viú! - viú! - viú!
(A madárhangok nem szólalnak meg.)
Ilyenek vagytok mind,
kegyetlenek,
mióta fémesre feszített szárnyakon,
has-pihék közé búvó szivárványkarmokkal
eljöttünk közétek!
Ti gonoszok!
Hát ennyi részvét sincsen, ennyi se?
Páromnak hogy mondjam el szörnyű gyászom?

TIMEUS
(mit sem sejtve, koszorú holt madarat dobva a fészek közepére, Sárához rohan, átöleli)
Sára! A kicsinyek?
Már mozgolódnak?
Kis csőrük kopogtat?
Láthatom őket?
(Asszonya szemébe néz.)
Oly szép vagy, gyönyörű!
Kemence most a lég!
Tüzel a testem,
sziklák visszadobják
sugarát a napnak.
Be jó a vadászat!
Jó - mert sikeres.
Két tucatnyi gerle
vér-gőze köszönt!

SÁRA
Viú! - viú! - viú! - viú!

TIMEUS
A mező olyan most
mint terített asztal,
kis fácáncsibéktől
illatos a lég!
Gyöngéd pihe testre
mint szigony zuhantam
az isteni égből,
s egy felhőnyi toll
szétszállt, a határban
szörnyű, vad kiáltás:
a héja van itt!
a héja van itt!
Be szép ez a reggel,
bárzsingom feszül,
s csontőrlő zúzámnak
van dolga elég!

SÁRA
Van dolga elég!... jaj, párom, uram,
te otthont találtál... de én, a társad,
olyan idegen vagyok.
Ha szólok, vijjogok - a válaszuk: csend.
Elnémul az ének, ha dalba fogok.
Gyűlölködve szólnak:
ember-madár!
Mint ahogy héját említ a nép,
s kiáltja: rabló, gyilkos,
úgy kerepelnek itt ezek rólunk:
embermadár!

TIMEUS
Sára, te, látom, emberi szíved
s hisztériád
egyre zavar még -
sok még a gátlás
kis koponyádban,
furcsa, de több,
mint ami egykor
Timeusnéként
kínzott, gyötört.
Nagy akarattal,
feszült erővel,
én azt tanácslom,
küzdj, verekedj,
karmos szerelmem,
magadat tőlük
megszabadítsd!

SÁRA
(révületben)
Floretta elment...

TIMEUS
Lesz majd porontyunk!

SÁRA
Floretta, nincsen...

TIMEUS
Lesz kicsinyünk!

SÁRA
( felzokog)
Gyümölcs-leánykám,
kicsiny leánykám...

TIMEUS
Lesz fészekalja:
egyszerre négy!

SÁRA
(nagy csönd után)
Nem lesz sosem.

TIMEUS
Hogy mit beszélsz?

SÁRA
Nem lesz, Timeus!

TIMEUS
Nem vagyok Timeus! Héja vagyok! Hálisten!

SÁRA
Az vagy, Timeus,
hiába minden,
az vagy, bármit teszel,
az vagy.
És nem lesznek fiókáink. Nem lesz folytatásunk,
a dicső rablónemzedéknek magja vész!
Megmondták a varjúk,
megmondták:
ember-madár nem szaporodhat!

TIMEUS
Bolondság, karattyolás, zagyvagolás, kerepelés!

SÁRA
Fiókáink, mielőtt eget, napot láttak volna megfulladtak.

TIMEUS
Egy szavát se értem!

SÁRA
Pedig emberül beszélek.

TIMEUS
Micsoda barbár hangok! Mint mikor bádog sikongat!

SÁRA
Megmondtam. Ez is törvény. Nincs porontyunk, nem is lesz, nem is lehet.

TIMEUS
(nekirohan, fojtogatja)
te ringy-rongy, céda!
te nő!
te asszony!
(Megölné talán, de ebben a pillanatban ziláltan, rémülten bebukik a fészekbe Atyus és Róbert.)

ATYUS
Végünk! Gyerekek, bizony isten, én mondom, ütött az utolsó óránk!

TIMEUS
(elengedi az asszonyt) Atyus! Róbert!

RÓBERT
Semmi fölösleges beszéd. Gyorsan szedni az egyetlen cókmókot, ingóságunk, vagyis a pucér testünket, és el innét! Gyerünk, gyerünk, de egy-kettő!

TIMEUS
Nem értem ezt az emberi beszédet,
nincs benne ütem, dallam, muzsika!

ATYUS
Ez az őrült, parvenü madár!

RÓBERT
Nézz kifelé! Látod amott azt a fekete égboltot? Azok ott nem viharfelhők, azok ott madarak. Az ördög vigye el, teljesen körülvettek, bekerítettek! Addig gatyáztál, bolond, amíg elállták a menekülés útját!

ATYUS
(térdre omolva) Mért nem mentem én arra a kis szigetre? Ezeknek fogadtam szót, ezeket követtem, hogy aztán itt végül csőrök szedjenek szét, darabokra, cafatokra, hogy külön az orromat, a szememet, a fülemet szétcibáltassam, madár-testvéreimnek odadobassam! Szegény, öreg Atyus! Így végezni egy érdemtelen életet!

CSŐR
Ne félj!
széttépni nem kíván a nagy közösség.

KAROM
Nekünk az emberhús oly visszatetsző!

CSŐR
Meg héja-erkölcs is van a világon!

CSÜD
Igen, egy szent, csodás madáriasság,
mely nálatok, bitor nevén, humánum.

CSŐR
Hát épp ezért a ragadozók rendje
ti-dolgotokban úgy határozott, hogy...

TIMEUS
Bocsánat, madárságtok nagy kegyelme
tán engedi, hogy magam mentegessem...

CSŐR
Tessék!

TIMEUS
A fajta-gőgöt soha meg nem értem.
Hisz idejöttünk, vággyal a szívünkben:
madárnak lenni! s minden emberit
feledni, vágyva véletek vegyülni,
osztozni gondon, bajon, örömen, bár
nehéz a kezdet, kivált oly tudattal,
mely másik létünk emlékeit őrzi,
- de belevágtunk! hoztam feleségem,
apám, leányom és egy... (köhint) jóbarátom...
S ily pályadíj most hű szívünk jutalma!

CSÜD
Hát szó, mi szó, van benne igazság is,
mert így tanít a szent madáriasság.

CSŐR
Ó, Csüd, szegény! Ember-madár - hamisság!
ezt én azonnal itt bebizonyítom.
Először: válaszolj - emberi léted
hogy odahagytad, vajon mért csináltad?

TIMEUS
Mert tapasztaltam, hogy a szárnyasoknak
erkölcse tisztább, szelleme csiszoltabb,
s hogy létük jobban kedvez tudománynak.

CSŐR
S így elsőnek, az új erkölcs jegyében, egy varjúpárnak fészkét elraboltad?

TIMEUS
Megvásároltam tőlük...

CSŐR
Ütlegekkel!
Orv-támadóként csaptál mindenekre,
humanizáltad tiszta hírnevünket,
civilizáltad boldog életünk!
Előtört aljas gyűjtőszenvedélyed,
kamatra adtad hitvány kölcsönöd!
Ember-madár! itt nincs helyed, közöttünk!

KAROM
Te nem madár-világba vágyakoztál,
te ragadozóbb létre vágyakoztál,
hogy elszabadult rabló-ösztönödnek
erkölcsi tőkét majd mi biztosítsunk!

TIMEUS
De ember-létem veszély fenyegette!
emberi fajtám fut a pusztulásba,
mit alapított, mindet romba dönti.

CSŐR
Ki ember, az megáll, marad a vészben,
küzd, kiabál, csőrével harcra kél,
megvédi honát, fiát, otthonát,
gyűjt eleséget, tapaszt és erődít,
mert így cselekszik madár, idefenn!
Nem ember-voltod, ami kiabál,
de embertelen rémület szorongat,
de embertelen léted menekül!

KAROM
Te drága, áldott, csőrös hadsereg,
magad mehetnél száműzésbe, messze,
ha ők hígítnák szárnyas soraid!

CSŐR
Lehetne lomb-világunk menedék
természet-anyánk minden hű fiának;
lehetne árvaságnak anyaöl,
de gyilkosoknak nem lesz bújtatója.
Mi madarak nem leszünk cinkosok!
Magam illetném magunk megvetéssel,
s a szégyen égne aranyló szemünkben,
ha despotának, csalónak, pribéknek,
ki jogos harag elől menekülve,
a nép-haragtól rettegő szívével
vár madár-oltalomra,
s mi adnánk azt neki.
Ezért madár-hon úgy határozott:
Ember-madár meg hozzátartozói
a régi létbe visszatérjenek,
s tartoznak útra kelni...

TIMEUS
Most?

CSŐR
Azonnal!

TIMEUS
Csak így? Ily szimpla-mód? Hát nem megyek!
Nem én, s nincs oly erőszak,
mely engem arra kényszerítene
hogy új hazám, mit választottam önként,
önkényt követve, futva odahagyjam!
Ó, gyáva lennék, hitvány és esendő,
ha kedves madár-voltom megtagadnám,
csupán azért, mert
rágalom s gyalázat
én lomb-hazámból, fészek-otthonomból
alantas létbe utasítna vissza!
Hát nem megyek!
(Merően szembenéz a madarakkal.)

CSŐR
Ez oly beszéd, olyféle magatartás,
mi legkevésbé illik most tehozzád.
Krakéler - úgy gondolom,
nálatok így nevezik az effajta urat.
Tízezer csőr, tízezer zuhanó,
dühödt halál, csonttörő torpedó,
tízezer vijjogással nyilazó,
villámos, pontos, szörnyű vad rakéta
atomra szedné minden porcikád,
ha szavad locska hullámtaraján
valami testet öltene a szándék,
de lásd be, nem gondoltad komolyan,
csak emberformán, a történelemnek
bizonyítod a kétes alibit.

TIMEUS
S ha sejtre bontod szívós testemet,
atomra zúzod mellem, homlokom,
s ha mint a szélben arany porszemecskék,
úgy szétszórjátok én egész családom,
hát akkor sem hagyom,
mit madárként örökre megszerettem:
holtom után is madár maradok!

CSÜD
Bárhogy latolja bizalmatlanságom,
ez Ember-madár mégis megható.
Ragaszkodása szinte könnyre késztet,
ha sírni tudnék, elömölne könnyem.

TIMEUS
Ó, fennkölt, tiszta, szép madáriasság!
Mit humanizmus! Ó, madáriasság,
az fennebb szárnyaló!
Igen, komoly szívemmel megfogadtam,
kitépett szárnnyal is, madár leszek.
Madár! Madár! Madár!
Sőt, szent héja-madár,
madárfaj koronája,
lomb-lét aranyozottja!
S széttépne bár haragtok,
nincs égnek oly hatalma,
mi másra kényszeríthet!

TIMEUS
Floretta!

FLORETTA
Én. Igen!

KAROM
Ő a miénk!

CSŐR
Madár-hitű.

CSÜD
Madárias, egészen.
Kecses, madárias.

TIMEUS
Floretta, kérlek, légy szíves, segíts,
téged szeretnek, szavad megfogadják...
E madártársak arra kényszerítnek,
hogy térjek vissza gyűlölt volt hazámba.
De én madár vagyok,
s oly tiszta szívvel...
Floretta, kérlek, bizonyítsd be nékik...

FLORETTA
Hírt hozok, nagyot!

CSÜD
Jaj, milyen édes, mily madárias!

FLORETTA
Szelíd s kitartó nagy függeszkedéssel,
lég-tapogató, hosszú türelemmel
tetők fölött figyeltem, leselkedtem,
- betelni nem tudok a légi honnal,
hisz szívem zsákmány-éhe visszacsábít:
nyers, vörös húsra, vágyom én, egy szívre,
egy szívre én, lesve a szerelemre
ott fenn a légben, reggel, este, éjjel.

TIMEUS
(idegesen) Nem tudom, mire jó e nagy prológus.

FLORETTA
(megdühödik. Prózában, szinte hadarva) Szóval a rádió bemondta, hogy a két nagyhatalom megegyezett, nem használnak többé atombombát, és nem is kísérleteznek vele.

TIMEUS
Hogy mit?

CSÜD
Madárvilágnak örömhír e hír!
De mondd, Floretta, biztos, hiteles?

FLORETTA
A TASZSZ és a Reuter egyként kiadta. Így mondták a rádióban.

CSÜD
(a fészek pereméhez rohan. Kiáltva)
Halljátok, madár-világ?

CSÜD
Micsoda madárias megegyezés!

KAROM
Hogy légi világunk nem mérgezi többé atom!

CSŐR
Halljátok?

HANGOK KÍVÜLRŐL
Hogy légi világunk nem mérgezi többé atom!
Élet! Élet! Élet!

CSŐR
Floretta, híred fölszabadít minket.
Sok testvérünk a Csendes óceánon,
s más övezetben nem kénytelen többé
kis otthonától végleg elszakadni.
Hát szívem így, ez enyheség körében,
Ember-madár, javadra többet enged,
s ha gondolod, hogy végleg megszeretted
e lomb hegyén hintáló életünket,
szellő-folyamnak mindig-csobogását,
hát úgy gondolom, tisztes közösségünk
kérelmedet majd máshogyan ítéli.

TIMEUS
... szóval... mondod... megegyeztek.... ki hitte volna!
Akkor talán... bojkott sincsen...
a múlt is feledésbe porlad...

CSÜD
Ha megismétled kérésed, madár,
javadra ítél, biztos, közösségünk.

TIMEUS
Vagyis... tehát... hogy béke odalenn?
hogy véget ér a hidegháború?
Akkor tehát nem kísért Tatamisz!
De márka lesz belőle, hírneves.
Hát akkor...
hazám, gyáram, otthonom, derűs
emberi okossággal tervelt életem
neon-csillaga fölragyog megint.
Hát akkor...
minek ez a bujdosás?
Gyalázott idegenként élni itt?
Gyűlölt madárként?
Átok rabjaként?

CSŐR
Kérésed mostan, jó fülekre lelne!

TIMEUS
(először őszinte)
Köszönöm néktek, hű madár-világ,
köszönöm gyorsan támadt kegyetek:
én távozom, megyek.
Nem csábítanak lombok, koronák,
sem hinta-kedvű könnyű madár-ágyak:
elfáradt testem epedára vágy.
Nyers, véres hús - utálat!
sült kotlett-szeletek
és mag-keserű whisky,
a lelkemet fürösztik.
Így hát én hazatérek,
s majd közzéteszek cikket, sőt még cikkeket,
ezt jövőm érdekében el nem hagyhatom:
mily boldogság, hogy nem fenyeget atom,
emberbaráti, sőt, madárias leszek,
de innét, tüstént, iszkiri,
tovább!
(A család lelkesen köréje gyűlik, csak Floretta áll külön.)

TIMEUS
Timeus megtalálja végre otthonát.

PROFESSZOR
No, Simon?

SIMON
Hajnal óta semmi. A készülék bedöglött, uram.

PROFESSZOR
És a legutolsó vétel?

SIMON
Azt már részletesen elmondtam. Körülfogják őket a madarak. Azóta biztosan cafatokra tépték őket.

PROFESSZOR
(bólogat) A tudomány áldozatai. Kerek esztendeig bírták.

SIMON
Hát igen - a madárvilág következetes. Ha meggondolom, professzor úr, hálát kell adnom rugalmas jellememnek. Ha én, ahogy a szolgálat meg az adott szó előírja, követem őket oda mint madár, most egy véres mócsing vagyok valamelyik varjú csőrében. És még az is előfordulhat, hogy a madár visszaöklend, mert nem vagyok elég ízes falat. Nem kérek belőle.

PROFESSZOR
Abbahagyhatná, Simon, ízetlen tréfálkozását. Lehetne annyi emberi együttérzés magában Timeusék iránt.

SIMON
Bocsánat, nem én küldtem őket a fészkes másvilágba.

PROFESSZOR
Nahiszen, azzal tisztában vagyok, hogy maga csak közönséges kerítő.

SIMON
Nagyon kérem professzor urat, a világért se essen abba a hibába, hogy most, mikor szerencsecsillaga némileg haloványodik, összevesszen azzal a munkatársával, aki tulajdonképpen a tudománynak szállítja a muníciót. A laboratóriumi nyersanyagot.

PROFESSZOR
Muníciót! Nyersanyagot! Négy család mondott le az utolsó pillanatban.

SIMON
De tizenkettő még mindig repülésre kész!

PROFESSZOR
Ez igaz.

SIMON
Arra gondoltam, professzor úr, ha ezt a szérumot nyíltan és legálisan propagálni lehetne, akkor futószalagon átszállíthatnánk a társadalom legkártékonyabb elemeit a dögevők közé, és így végül világszerte elősegíthetnénk egy erkölcsösebb rendszer megszületését.

PROFESSZOR
Maga, kérem, egyelőre az utópisták közé tartozik. Hiszen látja, hogy a pionírokat, Timeusékat is kivetik a madarak.

SIMON
Egészen addig, amíg az Ember-madarak többségbe nem jutnak. Akkor aztán, az atomkor technikáját alkalmazva... professzor úr! micsoda lehetőség! Meglehet, hogy abban az esetben magamtól is megszabadítom az emberiséget, és elmegyek a madarak közé. De most még sok a rizikó, ha meggondolom... szegény Timeusék. Különösen az asszonyt sajnálom, úgy szeretett élni... a legutóbbi esztendőkben, ahogy nőtt a válság, tucatnyi fiatalembert fogyasztott el... szegényke, a nagy menekülésben!

ASSZISZTENSNŐ
Csőrrel zörgetnek valami madarak!

PROFESSZOR
Tegyen az ajtóra keresztláncot. Nem fogadok senkit. (Asszisztensnő arca eltűnik.)

SIMON
Ez a furcsa, kibillent időjárás teszi, uram. A viharok befelé sodorják a vándormadarakat. Kimossák odvaikból a rókákat, partra vetik a halakat. A múlt éjjel, nem tudom, hallotta-e, uram, jég kopogott a tetőn. Dörömbölt, mint sok ezer szöges végű bot, mintha csőszök masíroztak volna végig a bádogon, uram.

PROFESSZOR
(ásít) Züllik maga, Simon. Újabban hasonlatokban gondolkodik. Ez valami belső megrendülés jele. Na jól van, tegyük el magunkat holnapra, sok a dolgunk. Ugyanis az új héja-honpolgárok... Szérum, minden egyéb előkészítve. Timeusékat mindenesetre nem írom a kísérleti napló veszteség-rovatába. Ők, végeredményben, jól reagáltak. Kivéve Florettát.

SIMON
Bocsánatot kérek, hogy ellentmondok, de nem jól reagáltak.

PROFESSZOR
(aki már elindult rendelője felé, megáll) Hogy érti ezt?

SIMON
Csak a tapasztalati pontosság miatt mondom...

PROFESSZOR
Szemtelenség...

SIMON
Ha csakugyan az, akkor is: tudományos szemtelenség.

PROFESSZOR
Mire akar kilyukadni?

SIMON
Hogy a szérum, bár kétségtelen, madarakká tette őket, de mégis hibrideket eredményezett. A gondolkozásuk, a mentalitásuk alacsonyrendű maradt: - emberi. Sőt, ha nem tekinti vulgarizálásnak - kapitalista. Ez pedig a ragadozók világában eléggé föltűnő. Ezért történhetett, uram, hogy nem fogadták be őket, hogy szétszabdalták őket a legmodernebb áramvonalas csőrök segítségével.

PROFESSZOR
Maga beszél, és mond valamit, Simon. (Elindul, megáll.) Ezen még gondolkoznom kell. Bemegyek, megcsinálom a jegyzeteimet. (El. Simon belefekszik egy fotelba, arcát a karfára hajtja, aludni próbál. A szín elsötétedik.)

TIMEUS
Így.
(Leveszi tenyerét az inas szájáról.)
Tudod-e, ki vagyok?

SIMON
Nem én.

TIMEUS
(Tenyérrel Simon homlokára üt. Nagyon csattan) Még most se?

SIMON
Azt hiszem, igen.

TIMEUS
Nos?

SIMON
A volt munkáltatóm.

TIMEUS
Helyes. A tudatig leért az ón,
Igen, én vagyok, Timeus.
Most pedig néma légy,
mert kivájom a szemed.
(Atyus ijesztően vijjog.)
Gazember! - gazdád merre, a professzor?

SIMON
Alszik, pihen, töpreng, talán tűnődik.

TIMEUS
Hát visszajöttünk, végleg.
De otthonunkban doronggal fogadtak,
hogy: hess madár!
házamat bitorolja konkurrensem.
(Atyusnak és Róbertnek.)
Ti közrefogva professzor-barátunk,
hozzátok ide, tüstént, elibém!

SIMON
Uram, ön príma héja lett, a szérum mégiscsak jól hatott, szavamra mondom. (Atyus és Róbert benyitnak a rendelőbe, és csakhamar magukkal hozzák a tiltakozó professzort.)

TIMEUS
Megismer, tudomány magistere?

PROFESSZOR
Bevettem altatóból dupla adagot,
s mellemen mégis lidérc térdepel!

TIMEUS
Megismer, ugye, egykori kliensét?

PROFESSZOR
(dadogva)
Nem voltam, vagyok, és nem is leszek...

SIMON
Én tanúsítom: nem ornitológus.

TIMEUS
(megrázza)
Nem emlékszik reám?

PROFESSZOR
Én madárságodat,
úgy tűnik, láttam egykor!

ATYUS
Minő derék szerénység!
ő fuserált madárnak,
s most "úgy tűnik" neki...

TIMEUS
Én Timeus vagyok!

PROFESSZOR
Valami szinte rémlik...

TIMEUS
Átalkodott cinizmus!
Én Timeus vagyok!

PROFESSZOR
Úgy látom, ön - madár!

ATYUS
Madár az ángya térgye!

TIMEUS
S ezt nékem épp te mondod,
hogy madár és nem ember?
Kuruzsló, felelőtlen,
aljas világcsaló!

RÓBERT
Hát úgy legyek én boldog,
ez egy nagy guanó!

SIMON
Kérem, itt nem szokás...

SÁRA
Kuss! Szerződésszegő!

PROFESSZOR
De mért ily izgatottan?
Csak nyugodtan beszéljünk.
Hát mit óhajtanak?

TIMEUS
Csak saját ön-személyünk.
Magunkat. Magamat.
Mi most kezedbe tesszük
a tisztelt madárságot,
ezt visszaadjuk néked,
mert ebből már elég!

SÁRA
Nem héja-asszony - dáma, az vágyom lenni rég.

ATYUS
Csirkét - csak prézliben!

RÓBERT
Ezt mondom magam is.

TIMEUS
Nagy álmom - Tatamisz!

PROFESSZOR
Az óhaja tehát?

TIMEUS
Add vissza régi arcunk,
változtass vissza minket.

SÁRA
Jaj, megfürödni gyorsan!

ATYUS
Csibét - csak prézliben!

SÁRA
(Róberthez)
A széles heverőn
csak véled, én szerelmem.

ATYUS
Sára már újra ember.

RÓBERT
Ezt mondom magam is.

TIMEUS
Szaglásom költeménye,
nagy álmom - Tatamisz!
Igen, professzorom,
most téged arra kérlek,
készítsed műszered,
és oltsd belénk azonnal
az ellenszérumot!

SÁRA
Az ellenszérumot!

ATYUS
Ebédre hazaérünk!

RÓBERT
Az ellenszérumot!

SÁRA
Nyakig levendulában!
Most mily büdös vagyok!

TIMEUS
Floretta!

SÁRA
Floretta!

RÓBERT
Floretta!

ATYUS
Ebédre ő is hazaérkezett!

TIMEUS
Bár mindig járod külön utaid,
repülsz magányos lég-ösvényeken,
most örülök, hogy itt találkozunk.
Szervusz. Foglalj helyet.

FLORETTA
Jó reggelt kívánok. (Leül.)

TIMEUS
Szóval, az ellenszérum, doktorom....
megvallom, fáraszt már a szárnyas élet,
s csömört okoznak, véres, nyers ebédek,
s ez örökösen ritmusos beszédek...

SÁRA
Igen, igen, az ellenszérumot.

PROFESSZOR
(Kitépi magát Timeusék köréből, s a szoba közepére szalad) Nos, hölgyeim és uraim, elmondom önöknek, nem versben - prózában, ezt talán majd így is megértik: ellenszérum - nincs!

TIMEUS
Vicces.

ATYUS
Hi-hi-hi!

SÁRA
Viú! - viú!

RÓBERT
Az anyja mindenit, ez a végén még komolyan mondja!

PROFESSZOR
Úgy, ahogy mondom: ellenszérum nincs. (A televíziós készülék felé.) Írjon jegyzőkönyvet, kisasszony, már csak a precedens kedvéért.

ASSZISZTENSNŐ
Írom.

PROFESSZOR
Timeusék, Floretta lányuk kivételével, önkéntes, vélt érdeküket szolgálva, elhagyták emberi mivoltukat, és vállalták a madárságot. (Timeushoz.) Igaz?

TIMEUS
(sápadtan) Tovább, tovább!

PROFESSZOR
Erre őket saját bűntudatukon kívül senki nem kötelezte. (Timeushoz.) Így volt?

TIMEUS
Tovább, tovább!

PROFESSZOR
Alávetették magukat egy eljárásnak, mely őszerintük, megszabadítja őket az ember-állapot felelősségétől. (Timeushoz.) Ez volt a cél?

TIMEUS
Tovább, tovább!

PROFESSZOR
Csakhogy minden élet felelősséggel jár.

TIMEUS
Hallgasson! Elég! Elég!

MINDNYÁJAN
Elég! Elég! Elég!

PROFESSZOR
Az állatvilágból az ember emelkedett legmagasabbra. Ha jól megnézzük, láthatjuk, az ő homlokát mindig éri a nap. Aki önként lemond erről a rangról, aki lefelé megy, az állati lét homályos őserdői felé, többé vissza nem fordulhat, többé ember nem lehet. Ezért nincs - tisztelt Timeus-család - ellenszérum. A haladás mindig fölfelé vezet. (A készüléknek.) Ez nem elég egzakt, de azért csak jegyezze fel, kisasszony.

ASSZISZTENSNŐ
Leírtam.

JÁNOS
Végre megtaláltalak! Lombocskám, ágacskám, kertecském - Floretta.

FLORETTA
Tudtam, hogy eljössz.

JÁNOS
(először az egyik, majd a másik szárnyát tépi le a lánynak) Ezentúl nem vagy többé madár.

FLORETTA
Leány vagyok újra!

PROFESSZOR
Az egyedüli, ami csodát tehet - a szerelem.

SÁRA
És mi, professzor úr?

PROFESSZOR
Önök nem szeretnek senkit.

SÁRA
Hát akkor... (Neki futna, de aztán irányt változtat, az ablakpárkányra ugrik, és nagy vijjogással eltűnik. A többi követi.)

PROFESSZOR
Simon, tegye be az ablakot.

FLORETTA
Jó napot, professzor úr.

JÁNOS
A viszont nem látásra.

PROFESSZOR
Így legyen!

ASSZISZTENSNŐ
Az új madár-jelöltek, professzor úr.

PROFESSZOR
Bocsássa be őket.

TIMEUS
Mi lennénk azok, professzor úr. (Kezet fognak.) Örülök, hogy megismerhettem. A feleségem, édesapám... (köhint) a barátom.

SÁRA
Leányunk csúful cserbenhagyott minket.

ATYUS
Hát kérem, a szerelem...

PROFESSZOR
Mielőtt a tárgyra térnénk, szeretném, ha meghallgatnának egy kis szöveget. Úgynevezett elöljáró beszéd.

ASSZISZTENSNŐ
Az állatvilágból az ember emelkedett legmagasabbra. Ha jól megnézzük, láthatjuk, az ő homlokát mindig éri a nap. Aki önként lemond erről, aki lefelé megy, az állati lét homályos őserdei felé, többé vissza nem fordulhat, többé ember nem lehet.

PROFESSZOR
(szigorúan) Megértették, kérem?

TIMEUS
Jó, jó, ez valami humanista duma.

PROFESSZOR
Tévedni tetszik. Ez az emberiség véleménye.

Kora fiatalságomban a költészet pányvája rántott az irodalomba, aztán felfedeztem a prózát mint vadászterületet. Azt hittem, ezzel megúszom. A birtokbavétel pubertásos ideje elmúlt, mikor kapaszkodó férfikoromban látszólag minden előzmény nélkül írtam egy drámát, hogy ezzel újabb megpróbáltatásokat szabadítsak magamra. Ez a darab, noha egyik színházunk műsortervébe került, soha nem jutott a közönség elé, s nyilván csak annyi szerepe volt, hogy baljós előjelként szolgáljon, figyelmeztetve a titkos aknazárra, amely terv és megvalósítás, mű és színre kerülés között húzódik.

De az első dráma csak látszólag született előzmény nélkül. Először is, szinte gyerekkorom óta a színházi karzat legfelsőbb rekeszének látogatója voltam, s mint ilyen, igenis álmodoztam arról, hogy valaha szerzőként lépek a csodálatos deszkákra, noha még nem gondoltam rá, hogy egyébként is író legyek. Színházi szerzőnek lenni, az egyenértékű volt a gyermekábrándozásban a hadvezérséggel, a hajóskapitányi ranggal, a filmszínészi, feltalálói és egyéb rögeszmével. A másik előzmény, most már tudom, a költői gyakorlat, maga a vers! Ahol sikerült valamit elérnem a drámai műfajban, ott legalábbis keresztszülőként a költő őrködik a kisded bölcsője mellett. Ezzel, persze szubjektíven, saját gyakorlatomra utalva, a vers és a dráma rokonságát szeretném bizonyítani. S amikor a vers és a dráma meghitt közösségét említem, nem a versben írt drámákra gondolok elsősorban, tehát nem a kézenfekvő példákra, de a rejtett és biológiai rokonságra, amely már a két műfaj sejtrendszerével kapcsolatos.

A versnek is, a drámának is - az epikával ellentétben - a villámlást kell kifejeznie, az elektromosságot, a vakító fényt, az idővel alig mérhető sebességet. Ezért rendkívüli gondolati és nyelvi tömörségre van szüksége mindkettőnek. A költő is, a drámaíró is, ha igazi művész, a kiválasztás mesterének bizonyul. És annál inkább, minél hétköznapibb egekben fedezi fel a maga villámfényét, olyan horizonton, amit sokan jelentéktelennek éreznek, s nem veszik észre benne a nagyszerűt, az elbűvölőt, a tragikusat vagy éppen az oldalfájdítóan nevettetőt. Sem az égbolt, sem a villám nem mindig jelentkezik saját képében, azt meg kell találni, sőt, ki kell találni. A vers és a dráma ilyen közel van egymáshoz az én magánesztétikámban, mivel bennem amúgy is a vers az egész világmindenség mérőeszköze, szükségesebb és elsődlegesebb még a tudománynál is. De ez a rokonság, hadd ismételjem, szövettani. Mert lehet valaki nagyszerű költő, anélkül hogy drámaírásra adná a fejét, vagy anélkül hogy a drámai tömörítés és szerkesztés tudatosan izgatná, ám a drámaíró egész izomrendszere és légzőszervezete a költőé, még akkor is, ha soha verset nem írt.

Mi az a másnemű, amit a drámában éreztem? Az a meghökkentő, ijesztő és egyben gyújtó érzés, hogy az ember ezredmagával egy időben élheti át saját munkájának immár indulatokba, állásfoglalásba transzformált hatását, és hogy ebben az átlényegülésben, amelynek eszköze idegen emberek agya, szíve, idegrendszere, vérmérséklete, minden áttételesség nélkül közvetlenül építhet vagy rombolhat valamit az író. Magyarán: a drámaíró mindenkinél jobban érzi önmaga felelősségét, tanúja lehet az elszabadított szellem alakváltozásainak. Ebben az akusztikában a mondatok és szavak értékrendje megváltozik, sőt, az egész mondanivaló átcsoportosulhat. A legizgalmasabb kaland az elsötétített nézőtéren ezzel a felismeréssel szembekerülni. E kényszerű előzmény után hadd mondjak valamit erről a könyvről is, amely még magamnak is szokatlan, az újdonság fanyar izgalmát rejti, noha a benne kinyomtatott két komédia tudatosan társult egymáshoz, minden más színdarabot kirekesztő szigorral, a gondolati és műfaji cél érdekében. Nem egyszerűen két színdarabot akartam megjelentetni, noha ez lehet írói, könyvkiadói, sőt olvasói igény is. S nemcsak az volt a célom, hogy a színpad illékony anyagából maradandóbb halmazállapotba mentsem át ezt a két munkámat, de szükségét éreztem, hogy könyveim között, mint sorsom és utam jelzője, ez a két színdarab jelen legyen, mert mindkettő célom felé mutat, s abból az anyagból való, amiből verseimet, prózai írásaimat kifejtem és kidolgozom.

Ez eddig még - a színészekéhez hasonlóan - írói jutalomjáték is lehetne, ha nem igazolódik a két komédiában a szándék, amely egy-egy furcsa fénytörésben nemcsak aktuálisan mai, de szélesebb értelemben: korszerű problémákat akar kifejezni.

A Don Quijote utolsó kalandja nem a cervantesi mű dramatizálása, és nem is pusztán tolvajkulcs bonyolult zárak kipattintására. Filozófiai alapgondolatát Thomas Mann sugallta. Emigrációba indulván a nagy német, hosszú hajóútján Európa és Amerika között, újból kézbe veszi régi olvasmányát, a Don Quijotét, s egy útinaplót és tanulmányt egybefoglaló esszében hosszan elidőzik a cervantesi sors tragikumánál. A Don Quijote írójának sorsa legalább olyan tragikomikus, mint hőséé. A mű első kötetének kedvező fogadtatása után ugyanis fellépett egy csaló, aki megírta a folytatást, s legalább akkora sikert aratott, mint maga Cervantes. Az embertelen csíny mögött Lope de Vega kegyetlenségét sejti az irodalomtörténet. Ennek kapcsán Thomas Mann eltűnődik az igazi és a talmi viszonyán, érvényesülésük esélyein egy adott kor viszonyai között. A Don Quijote utolsó kalandjában is ez a legfontosabb, az igazi és a hamis küzdelme. Ezt a filozófiai magot akartam kibontani annak bizonyítására, hogy milyen reménytelen olykor az igazinak a maga erkölcsi és szellemi elsőszülöttségét bebizonyítania, sőt, hogy bizonyos emberellenes konstrukciók érvényesülése idején szinte lehetetlen is. Nem tévednek tehát azok, akik ennek a darabnak a szellemi élményanyagát, az újra-átélést, az ötvenes évek elejének atmoszférájában keresik. A mondanivaló azonban szükségszerűen túlmutat ezen a korszakon, és nem egyszerűen a "személyi kultuszt" akarja kifejezni.

Nem titkoltam egy percig sem e tragikomédia korszerű tendenciáit, és bíztam abban, hogy végül is nem ellenzéki allegóriának, de a haladás irányába mutató munkának minősül. Ez a reményem igazolódott, s a Don Quijote utolsó kalandja végül is színre került, ha nem is abban a nagy színházban, ahol előadásra elfogadták, és kitüntető elismerések mellett esztendőkig fektették, de egy mozgékony kis színház jóvoltából, amely felismerte a kellő pillanatot, amikor az asztalfiók színpaddá tágulhat.

A másik darab, a Madarak, ugyancsak világirodalmi fogantatású. Egyetlen mondatban kifejezhető igazsága: aki megszökik az emberi világból, aki megtagadja az emberséget, az soha többé nem nyerheti vissza. A mindennapi életben ugyan akadnak talán ellenpéldák, de a költői komédia hadd vigye végig a maga következtetését a teljes igazságszolgáltatás szellemében.

Ezt a komédiát 1958-59-ben írtam, s végül 1962 nyarán, e könyv számára fejeztem be. Az arisztophanészi komédia, ez a dús gyökérzet, szüntelenül löki magából fölfelé a tápanyagot: a végletesség iróniáját, bátorságát, leleplező szenvedélyét, s így inspirációt ad a mai írónak, hogy a költői vakmerőség és játékos szeszély jóvoltából, sőt mondhatnám, a féktelenség derűjével összeütköztesse, váltogassa, egymással helyettesítse a reálist meg az irreálist, a szűkre mért józanságot és a fantasztikumot, annak az érdekében, hogy egy gondolat ezúttal jókedvűen kitombolhassa magát. Én ugyanis ebben látom a komédia lényegét, akár ókori, akár mai. Ez az a kiindulási pont, ahonnan a napi aktualitást a végtelen égre lehet felröppenteni. Mindezzel azt is mondom, hogy a komédiát, éppen lehetőségeinek költői végtelenje miatt, korszerűbbnek tartom, mint valaha, noha minden kor drámairodalma előkelő helyre tette. Korszerűsége abban rejlik, hogy az ellenpontozás, a szembeállított végletek segítségével, a teljes költői igazságra törekedhet. Szemlélete humánusan ironikus, formája játékosan hajlékony. A gondolati igény szigora és világossága nagy szerepet juttat az áttekinthető szerkesztésnek s még nagyobbat a nyelvnek, amely éppolyan fénytöréses, villódzó, mint a szituációk, amiket felöltöztet. Nem csodálható hát, hogy az Arisztophanész komédiáinak ma is Arany János legélőbb s nyelvi humorban is legfrissebb fordítója.

Mai irodalmunk valójában kevéssé él a komédiával mint lehetőséggel. Komédián persze nem bohózatot vagy középfajú vígjátékot értek, hanem költői és filozofikus játékot, shakespeare-i értelemben, s amelynek külföldön olyan művelői voltak és vannak - hogy két teljesen ellentétes írót említsek -, mint Giraudoux vagy Dürrenmatt.

Holott hitem szerint a modern költői komédia ösvényt nyithatna - természetesen nem a kizárólagosság értelmében - drámairodalmunk szocialista megújulása felé. És összekapcsolhatna bennünket drámában is - a mai világirodalommal.

Mindez, amit elmondtam, lehet hogy ürügy, "magam mentsége". De csónakommal nagy hajók nyomába eredtem. A többi a tüdőn is múlik, az izmokon is meg az evezőkön. S így ez az utószó előszó is lehet - a következők elé.