Kora fiatalságomban a költészet pányvája rántott az irodalomba, aztán felfedeztem a prózát mint vadászterületet. Azt hittem, ezzel megúszom. A birtokbavétel pubertásos ideje elmúlt, mikor kapaszkodó férfikoromban látszólag minden előzmény nélkül írtam egy drámát, hogy ezzel újabb megpróbáltatásokat szabadítsak magamra. Ez a darab, noha egyik színházunk műsortervébe került, soha nem jutott a közönség elé, s nyilván csak annyi szerepe volt, hogy baljós előjelként szolgáljon, figyelmeztetve a titkos aknazárra, amely terv és megvalósítás, mű és színre kerülés között húzódik.

[...]

Mi az a másnemű, amit a drámában éreztem? Az a meghökkentő, ijesztő és egyben gyújtó érzés, hogy az ember ezredmagával egy időben élheti át saját munkájának immár indulatokba, állásfoglalásba transzformált hatását, és hogy ebben az átlényegülésben, amelynek eszköze idegen emberek agya, szíve, idegrendszere, vérmérséklete, minden áttételesség nélkül közvetlenül építhet vagy rombolhat valamit az író. Magyarán: a drámaíró mindenkinél jobban érzi önmaga felelősségét, tanúja lehet az elszabadított szellem alakváltozásainak. Ebben az akusztikában a mondatok és szavak értékrendje megváltozik, sőt, az egész mondanivaló átcsoportosulhat. A legizgalmasabb kaland az elsötétített nézőtéren ezzel a felismeréssel szembekerülni. E kényszerű előzmény után hadd mondjak valamit erről a könyvről is, amely még magamnak is szokatlan, az újdonság fanyar izgalmát rejti, noha a benne kinyomtatott két komédia tudatosan társult egymáshoz, minden más színdarabot kirekesztő szigorral, a gondolati és műfaji cél érdekében. Nem egyszerűen két színdarabot akartam megjelentetni, noha ez lehet írói, könyvkiadói, sőt olvasói igény is. S nemcsak az volt a célom, hogy a színpad illékony anyagából maradandóbb halmazállapotba mentsem át ezt a két munkámat, de szükségét éreztem, hogy könyveim között, mint sorsom és utam jelzője, ez a két színdarab jelen legyen, mert mindkettő célom felé mutat, s abból az anyagból való, amiből verseimet, prózai írásaimat kifejtem és kidolgozom.

Ez eddig még - a színészekéhez hasonlóan - írói jutalomjáték is lehetne, ha nem igazolódik a két komédiában a szándék, amely egy-egy furcsa fénytörésben nemcsak aktuálisan mai, de szélesebb értelemben: korszerű problémákat akar kifejezni.

[...]

A másik darab, a Madarak, ugyancsak világirodalmi fogantatású. Egyetlen mondatban kifejezhető igazsága: aki megszökik az emberi világból, aki megtagadja az emberséget, az soha többé nem nyerheti vissza. A mindennapi életben ugyan akadnak talán ellenpéldák, de a költői komédia hadd vigye végig a maga következtetését a teljes igazságszolgáltatás szellemében.

Ezt a komédiát 1958-59-ben írtam, s végül 1962 nyarán, e könyv számára fejeztem be. Az arisztophanészi komédia, ez a dús gyökérzet, szüntelenül löki magából fölfelé a tápanyagot: a végletesség iróniáját, bátorságát, leleplező szenvedélyét, s így inspirációt ad a mai írónak, hogy a költői vakmerőség és játékos szeszély jóvoltából, sőt mondhatnám, a féktelenség derűjével összeütköztesse, váltogassa, egymással helyettesítse a reálist meg az irreálist, a szűkre mért józanságot és a fantasztikumot, annak az érdekében, hogy egy gondolat ezúttal jókedvűen kitombolhassa magát. Én ugyanis ebben látom a komédia lényegét, akár ókori, akár mai. Ez az a kiindulási pont, ahonnan a napi aktualitást a végtelen égre lehet felröppenteni. Mindezzel azt is mondom, hogy a komédiát, éppen lehetőségeinek költői végtelenje miatt, korszerűbbnek tartom, mint valaha, noha minden kor drámairodalma előkelő helyre tette. Korszerűsége abban rejlik, hogy az ellenpontozás, a szembeállított végletek segítségével, a teljes költői igazságra törekedhet. Szemlélete humánusan ironikus, formája játékosan hajlékony. A gondolati igény szigora és világossága nagy szerepet juttat az áttekinthető szerkesztésnek s még nagyobbat a nyelvnek, amely éppolyan fénytöréses, villódzó, mint a szituációk, amiket felöltöztet. Nem csodálható hát, hogy az Arisztophanész komédiáinak ma is Arany János legélőbb s nyelvi humorban is legfrissebb fordítója.

Mai irodalmunk valójában kevéssé él a komédiával mint lehetőséggel. Komédián persze nem bohózatot vagy középfajú vígjátékot értek, hanem költői és filozofikus játékot, shakespeare-i értelemben, s amelynek külföldön olyan művelői voltak és vannak - hogy két teljesen ellentétes írót említsek -, mint Giraudoux vagy Dürrenmatt.

Holott hitem szerint a modern költői komédia ösvényt nyithatna - természetesen nem a kizárólagosság értelmében - drámairodalmunk szocialista megújulása felé. És összekapcsolhatna bennünket drámában is - a mai világirodalommal.

Mindez, amit elmondtam, lehet hogy ürügy, "magam mentsége". De csónakommal nagy hajók nyomába eredtem. A többi a tüdőn is múlik, az izmokon is meg az evezőkön. S így ez az utószó előszó is lehet - a következők elé.

Vészi Endre