Utószó

Az irodalomtörténetírás a két világháború közt színrelépő munkásköltők csoportjába szokta sorolni az 1916-ban született Vészi Endrét. Ha származását, környezetét, kötődéseit vagy akár életének első, lírájában vissza-visszatérő színhelyeit tekintjük, joggal. Apja, akárcsak József Attiláé, szappanfőző volt, s ez még inkább József Attilához kötötte, akihez, versei tanúsága szerint, haláláig hű maradt. Nem akármilyen ízlésre vallott, hogy éppen a nála csak egy jó évtizeddel idősebb pályatársát választotta mesteréül. Alighanem ennek is köszönheti, hogy aránylag hamar ki tudott törni a mozgalmi költészet karámjából. "Indulásakor Vészinek is megvolt a maga homlokát övező szerepe, mégpedig a munkásköltő legendája", de ez a legenda "hamar szétfoszlott, és hozzá kell tenni, hogy maga a költő foszlatta szét" - írta róla 1968-ban Vas István.

Sorsával is a munkásmozgalomhoz, a vasas szakszervezethez, a szociáldemokráciához kötődött, hiszen maga is munkás volt, vésnökszakmát tanult, s ez valamiképpen meghatározta írói szemléletmódját, anyagkezelését is. Versei már 1934-ben kezdtek megjelenni, erős tehetség kellett hozzá, hogy abban a közegben, amely osztályrészéül jutott, ilyen fiatalon közölhető műveket írjon. Első versei a Népszavá-ban, a Magyar Hirlap-ban, a Pesti Napló-ban jelentek meg. Három hasonló irányultságú költőtársával együtt szerepelt a Tollal és szerszámmal című, 1941-ben kiadott antológiában. Állandó helye volt más hasonló antológiákban is. Igazi elismertetése azonban annak köszönhető, hogy a Szép Szó és a Nyugat is közölte verseit. Második verseskötetéről, az 1936-os Ünneprontásról Lesznai Anna írt a Nyugat-ban elismerő kritikát. A "látomány hamvasságát" és méginkább a versek emberi hitelét dicsérte. "Amikor második verseskötetemről, az Ünneprontó-ról mintegy fölfedezésképpen, Lesznai Anna a Nyugatban írt, a kitüntető elismerés mellett két bíráló megjegyzése volt: az egyik, hogy verseimben némi prózai csikorgást észlel, a másik pedig az, hogy vannak bennük formai ügyetlenségek. Én ezeket a szavakat igen komoly intelemnek fogtam föl, ugyanolyan komoly intelemnek, mint a mesterem szavát, aki arra tanított, hogy hogyan kell a rézzel és a vassal bánni, hogyan kell formákat kialakítani. A másik ilyen tanítómesteri szó az Illyés Gyuláé volt, az ő szavai ugyancsak a formai ügyetlenséget érintették a verseimben, és figyelmembe ajánlotta Négyesy László verstanát, amelyet azonnal megvásároltam. Nagyon komolyan fogtam föl a tanítómesteri szavakat, és mind a mai napig érzem súlyukat. Most már, hogy hűtlen lettem a rézhez és a vashoz, vagy az hagyott el engem, ugyanúgy kezelem a prózát, a költészetet, mint azt a komoly mesterséget, amely a munka és a formák tiszteletére nevelt" - mondta egy rádióbeszélgetésben. Szerencsés természete volt hát Vészi Endrének, mindent hasznára tudott fordítani. Tehetsége, költészete a maga eredendő természete szerint alakult, de ő egy pillanatra sem engedte szabadjára: eltökélten formálta, pallérozta, s ennek a tudatos és céltudatos önnevelésnek köszönheti, hogy lírája, ha a háború utáni néhány év szerencsétlen közjátékától eltekintünk, egyenletesen és egyre magasabbra emelkedett. És persze tiszta szemének, amely előbb-utóbb észrevette a rosszul rajzolt vonalakat, erkölcsi érzékének, az igazsághoz való csökönyös ragaszkodásnak. Amíg lehetetlenné nem vált, megpróbált kitartani a múltjából magával hozott eszmék mellett. Nehéz történelmi tapasztalatai is arrafelé terelték: 1942-ben behívják munkaszolgálatra, 1944-ben pedig, egy félig sikerült szökés után, deportálták, s már-már reménytelenül betegen, megtörten lett szabad és vergődött haza. De nem sokáig tévelygett az "elveszett évek erdejében". "Tanúja voltam annyi bűnnek, / hívője annyi hazug szónak, / köszöntem annyi bűnözőnek, / szadistának, hamisítónak", írja egyik versében. S ahogy fokról fokra kiábrándult a maga egykori eszményeit beszennyező hatalomból, egyre képtelenebbnek érezte a kötelező egyenruhás költészetet is. "A közösségvállalás, az állásfoglalás mindig is hatóereje volt költészetének, de addig hol bátortalanul, hol túlságosan is eltökélten kereste kifejezési lehetőségeit - most jelenik meg a maga szervesen sajátos költői hangnemében" - írja Vas István már idézett esszéjében. A hatvanas évek termésében érzi Vas a megújulást: "Közben hirtelen valami minőségi fordulat történt ebben a lírában, kinyilatkoztatás nélkül, csöndesen, ahogy már Vészi költészetének eseményei megtörténni szoktak. Elérte az a bizonyos költői kegyelem, amely hasonlít is teológiai rokonfogalmához annyiban, hogy sem időpontját, sem eredetét nem lehet előre meghatározni, és hogy kicsikarni sem lehet, mégis munkálkodni kell rajta." A Vas István érzékelte változás majd aztán a hetvenes évektől válik látványossá, az 1972-ben kiadott Jövő teleim emléke kemény ragyogású darabjaiban, az 1997-es Titokzatos párhuzamok-ban, méginkább az 1979-es remek kötetében, a Farsangi király-ban, az 1981-es Értünk is fussatok paripák-ban, meg a halála előtt egy évvel megjelent 1986-os Hány perc a nyár?-ban. A címek is sokat elárulnak Vészi Endre költői világának változásáról. Lengyel Balázs egyik kritikájában olvassuk: "Mintha történt volna valami Vészi Endre szavaival. Ugyanazok a szavak, mint régen, és mégsem ugyanazok. Olyan érzelmi tartalmat hordoznak, mintha nagy utat tettek volna meg, egy egész világot bejártak volna", majd "az egymásra rakódó érzelmi tartalmak sokrétűségéről" a szavak "hiteléről, többirányú érzelmi telítettségéről, megnövelt felidéző készségéről" beszél. Vészi Endre pályája utolsó szakaszában egyre szigorúbb műgonddal, a cicomákat elhagyogatva írt, mégis fellazította a versformákat. Nem annyira metrikájukat-ritmikájukat, bár kétségtelen, hogy lírájába akkor árad be, elsősorban Kassák Lajos, méginkább József Attila nyomán, a magához idomított, megszelídített avantgárd hatása abban is megmutatkozik, hogy a zárt formákat is megzilálta. Talán leginkább a szürrealizmus versépítő technikáját vette át és igazította a maga hajlamaihoz. Szeszélyesebb, bonyolultabb lett, talányosabb, nem a mondataiban, hanem versei anyagában, bár lírájától mindig is idegen maradt a mesterségesen gerjesztett homály. Mintha a köznapi értelem, a logika helyét másfajta kötések foglalnák el és tartanák össze a verset, nem annyira a gondolati-fogalmi, inkább a képi anyagot. Miközben kifejezésmódja egyre dísztelenebb, pontosabb lett, a vers mégis sűrűbb szövésű, sejtelmesebb, anyaga nem egynemű, kapcsolásai váratlanok, kiszámíthatatlanok. Éppen ennek köszönhető, hogy lírája belvilága gazdagabb, tágasabb lett. Az, akár önkéntes, feladatversek helyét elfoglalták a legszemélyesebb ügyeiről, a legsúlyosabbakról: az öregedésről, a halálra készülésről szólók. A maga helyzetét akarta körülrajzolni, helyét a korban, a visszafelé is eleven történelemben, s minél inkább a maga legsajátabb egzisztenciájáról beszélt, annál közelebb jutott a közöshöz, a mindenkire érvényeshez. A legköznapibb tárgyak is valami profán áhítatot, mondhatni, metafizikai sugallatot közvetítenek. De ha gondolkodó, töprengő alkat volt is, kései lírája sem lett elvontan gondolati vagy éppen bölcseleti színezetű. Ahhoz nagyon is a foghatóra figyelve élte és írta verseit. Még elvontabb, még személytelenebb művei is, a nyilvánvalóan önéletrajzi díszletek közt játszódókról nem is beszélve, a köznapi látványból, az anyagszerűből, a neki ezért vagy azért tartalmas tárgyak közül emelkednek az elvontabb, a gondolatok vagy gondolatszerű alakzatok felé. "Az életben általában a megfoghatót szerettem" - olvassuk Múltidőben című költeményében. És másutt: "Én egykor zsenge korban megtanultam / a réz, a vas komoly természetét." Mindenben megérzi a használható, idomítható matériát, és úgy alakítja-formálja, "mint egy konok kézműves". Verseiben még a bizonytalanabb halmazállapotú, ahogy egy helyütt mondja, "gáznemű" jelenségeknek is teste van, annak is, "mit gyolcsaival eltakar a messze". Van egy kis verse, az Észrevételek a télről, csak látszólag évszakvers, valójában egy élethelyzetet, egy közérzetet fogalmak nélkül megfogalmazó remeklése, abban inasévei anyagait veszi kölcsön: "vaslemez, egykori anyaföld, / fonálon kerek rézpecsét, / esztergakés a déli nap, / hullik a forgács szerteszét". Vészi versbeli tárgyai emblematikus tárgyak, magukba foglalják élete legfontosabb pillanatait, lényegét, közvetítik "létezésének váltóáramát". Édesanyja "ónkeretes tükre", egy fésű, amelybe már csak a képzelet rajzolja bele a hajszálakat, a valahai padlásajtó "négyfogú kulcsa", a padlás porában kallódó kézifűrész, egy köszörűkő vagy tanult mestersége szerszámai: a vastag nemeztoll, a sokszor emlegetett Vautier-véső. Ilyen s efféle tárgyak jelölik ki élete határait, s némi túlzással akár azt is mondhatnám, hogy egy erkölcsi rend fővonalait is. De nagyon rávallanak kevésbé személyes tárgyai, múltjának színterei is: a Nyár utcai kerámiatéglás épület, ahol a tanonciskola volt, a Maglódi út, a sörgyárak "tűzoltósisakos kéményével", az Andrássy út, amelynek "valaha-volt fakockáin a rendőrlovak patáinak nyesett dobbanását" hallotta, vagy későbbi, már derűsebb lakhelyei, a Rózsadomb és az annyiszor megénekelt Vérmező, az Attila út, föld alatti "múzeumával", a munka közben váratlanul kifordított, a világháborúban odatemetett csontok, csontvázak, lókoponyák, megidézői nemcsak a maga, hanem a szűkebb vagy tágabb közösség sorsának is. Ez a térben és időben sokfelé terjeszkedő költői világ akár zengzetes-színpadias hangzatokat is előcsalhatna. Van is Vészi Endre lírájában valami pátosz. De mindig idejében visszafogja, hátravonja, elfedi valamivel. Iróniával, öngúnnyal, groteszk képekkel, a kitűnő prózaíró józanságával. Mert viszolygott "az aranyfüst szavaktól", "a szétrezgő kántorhang baritonjától". Tartós, nemes anyagokkal dolgozott.

Lator László