Előszó (részlet)

Ha az olvasó Vitó Zoltán verseskönyvében költeményről költeményre haladva egyre jobban megismeri a költő emberi és művészi arculatát, előbb-utóbb kibontakozik előtte, hogy magyar irodalmunk egyik legsajátságosabb, talán egészen egyedinek mondható alkotó alkatával találkozott. Amikor első - mindmáig egyetlen - verseskötete, a "Szegletkő" 1986-ban megjelent, az olvasás beavatottjai mindenekelőtt azt vették tudomásul, hogy egy versformák iránt érzékeny és a verstan évezredektől-évszázadoktól örökölt hagyományaiban szakszerűen otthonos, szándékaiban klasszicizáló költővel találkozott. Ez a nem egyszer bravúrosságig formajátékos, olykor egyenest zenei hatású költészet azonban mégis elhatárolódik a formajátékosokra általában jellemző, parnasszista jellegű személytelenségtől, és - ha áttételesen is - személyes gondok, kívülről és belülről kiváltott gyötrődések lírájaként fogalmazódik meg. Már érzékelhető volt akkor és ott, az addig megtett művészi út első összegezésénél, hogy egy szépre és értelemre áhítozó lélek rendkívüli önfegyelemmel elért felülemelkedése ez az agyongyötört test és a kirekesztő külvilág gyötrődéseiből. Az azóta eltelt fél évtized szenvedései, újabb csapásai, az ismeretekhez társuló egyre elmélyülőbb önismeret most már félreismerhetetlenül egyedivé kristályosította ezt a többszólamú, de összhanggá egybecsengő szó- és gondolathullámzást, melynek alaphangját már meghatározta a tavalyi évben önálló kiadványként megjelent biblikus tárgyú elbeszélő költemény: "Az inaszakadt könyve" is.

Inaszakadt - ez az értelmező szótár szerint "petyhüdt"-et vagy erőtlenné vált izomzatút jelent; ám ez a biblikus aromájú jelző költőnk esetében a fizikai mozgás koordinációjának erősen csökkent voltát határozza meg laikus egyszerűséggel. És igaz ugyan, hogy az itt következő versek formai szépségeit élvezettel lehet tudomásul venni akkor is, ha mit se tudunk a létrehozó lélek életútjáról és életkörülményeiről -, mégis: csak azok érthetik meg, milyen nyomorúságos mélységekből tudott felemelkedni az értelem és akarat kormányozta szellem a szépségek fénylő világosságáig, akik ismerik a költő testi végzetét.

Vitó Zoltán költészete valóban "De profundis" szállt a magasba, de már "In excelsis" zendül az értő és érző lélek felé.

Vitó Zoltán ugyanis testileg születésétől fogva mozgássérült, gyakorlatilag mozgáskorlátolt. Az eredendő rendellenességek kisgyermekkorban látszólag reménytelenné tették emberi indulását. Az éppenhogy biológiailag élőnek mondható kisfiúról nyilván a hőslelkű, mindent vállaló anya és a kitűnő, értő orvosok sem gondolták, hogy lelke értelemre és tudásszomjra ébreszthető, és megindulhat egy olyan fejlődés útján, amely számlálható évtizedek alatt irodalmunk egyik formabravúros, stílusművész költőjévé teszi

Ehhez persze szükséges volt, hogy a hibás testben eleve meghúzódjék a szárnyalni képes lélek. De ugyanúgy kellett a feladathoz az emberfeletti szeretettel, akarattal és hittel teljes anya, akinek szinte kizárólagos élettartalma lett az annyi bánatot és később mégis annyi büszke örömöt okozó, a végzettől gondjaira bízott gyermek. És kellettek azok az orvosok -, köztük az éppen évtizedeinkben méltán világhíressé váló, nagy lélekidomár, Pető András - akik a gyógyításban a "lehetetlen"-t is vállalva, összejátszottak néhány remek, minden feladatot vállalni képes pedagógussal, kik növelve nevelték felserdülésig a serdülőt, felismerve, hogy érdemes.

Hosszú volt ez az út, amíg elérkezett az idő és a felnövelt növendék - habár gurulószékre kárhoztatva - olyan költő lett, aki figyelemreméltó verseskönyveket ír, előadóesteken és a rádióban, tv-ben színművészek mondják költeményeit, aki, ahol egykor érettségizett, a gimnáziumban már életében "érettségi tétellé" válik - s aki jelentékenyen sajátos színfolt irodalmi kultúránk palettáján.

[...]

Tragikus könyv, tragikus olvasmánynak is. De mint minden igazi tragédia, egyszerre lesújt és fölemel. Fölemel, mert végül is azt a felismerést sugallja, hogy minden testi nyomorúság fölött győzedelmes lehet akarattal, értelemmel és szépségvággyal az égi-földi mindenséggel összekapcsolódó lélek.

Ennek tudása és tudatosítása jelöli ki Vitó Zoltán helyét mostani magyar költészetünkben.

Budapest, 1994. április

Hegedüs Géza