Utószó helyett (részlet)

Mivel négy vagy öt éve írok verseket, nehezen vallom be magamnak, hogy költő vagyok, pedig e munkám eredménye Viharverten című kötetem anyaga is. Négy év nem nagy idő. Még mindig visszahúzódva, némi félelemmel ejtem ki a szót - költőnek lenni. Volt időszak, amikor szégyelltem is.

[...]

Nem azért írok verseket, hogy halhatatlanná váljak, hanem azért, mert teljesebb képet szeretnék látni önmagamról és a világról, saját mikro- és makrokozmoszomról. A vers: csábítás, beteljesülés, dráma, önámítás, szépség és vonzalom. A ma költői az elűzött istenek leszármazottai, akik ebben az oltárnélküli világban az oltárteremtés illúziójában élnek. S mindez az esztétikum és a filozófia világában kaphat otthont. Én az ilyen költészetben hiszek, s nem a politikumtól terhelt lírában, mely ideologizált, nem hozza közelebb az embereket egymáshoz, ellenkezőleg: differenciálja és uniformizálja őket, félelmeket szít. Ma már kevésbé élük forradalmi helyzetekben. A forradalmak az emberekben mennek végbe, nem a társadalmakban. A háborúk aktuálisak, bár nem lenne helyük a XX. század történelmében. A demokráciák pedig egyre szürkülnek.

A vers élet - élet az élet árnyékában. A költői sors dantei Purgatórium - megtisztulás. Szükség van rá, mert még mindig távolinak tűnik az "angyali lét", amire én is vágytam. Már sejtem a hozzá vezető utat, de nem találom az igazi síneket. Verseim segítenek ebben a keresésében.

Zágorec-Csuka Judit