Előszó (részlet)

Ezeket a verseket és a hozzájuk függesztett két kis írást az ötvenes évek elején, 22-24 éves koromban, a legnehezebb sztálini időkben vetettem papírra. Irogattam már a negyvenes évek vége óta, de a régebbi versek és írások elvesztek. Részben a politikai körülmények magyarázzák meg a versek pesszimista hangulatát amellett, hogy ebben az időben egy nagy szerelmi csalódáson mentem keresztül, s az élet kilátástalansága egyre nyomasztóbbá vált számomra.

Ebben az előszóban a közölt írások hányattatásának történetét szeretném elmondani. Verseimet és kis írásaimat 1956 végén a zsebembe gyűrve vittem át magammal az osztrák határon, hiszen semmi más nem volt velem mint a rajtam lévő ruha és a karórám, amit a határ előtt fekvő községben oda adtam az embercsempésznek. Ezek a kis papírok, részben kézzel írva, részben öreg írógépemmel, genfi életem végéig velem maradtak, de senki sem tudott róluk. (Mintahogy otthon sem tudott róluk senki, még szüleimnek és legjobb barátaimnak sem olvastam fel őket, valamilyen szemérmesség érzése folytán.)

[...]

Írásaim fenti története is bizonyítja tehát, hogy a rómaiaknak igazuk volt, habent sua fata libelli, s azt hiszem emberileg teljesen érthető, hogy ezeknek a régi verseknek és írásoknak felbukkanása számomra kimondhatatlan örömet jelentett, hiszen újra átélhettem fiatal éveim lázas napjait, minden keserűségükkel és vívódásukkal, de ugyanakkor a maguk soha vissza nem térő hangulatával együtt.

Ezeket az ifjúkori verseket és két írásomat bocsátom ebben a kis kötetben az olvasó elé, mint múltamnak - egy budapesti fiatal magyar múltjának - tanúságát az ötvenes évek nyomasztó légköréről, szerelmeiről és csalódásairól, s lassan kibontakozó szellemiségéről.