Bevezetés

Ha csak futólagos pillantást is vetünk korunk philosophiai törekvéseire, és a philosophia terén uralkodó áramlatokat, ha csak felületesen is vizsgáljuk, alig kerülheti ki figyelmünket egy szembeötlő s egész szellemi életünkre nem csekély fontossággal bíró jelenség. A mívelt népek philosophiai irodalmában az ismeretelméleti, logikai, aesthetikai, történet- és társadalomphilosophiai műveknek egész seregével találkozunk napról-napra, de feltűnően kevés azoknak a munkáknak száma, a melyek erkölcsphilosophiai kérdéseknek mélyreható s valóban philosophiai tárgyalásával ajándékoznák meg a türelmes olvasót. Az erkölcstani problémákkal foglalkozó tanulmányoknak legnagyobb része egészen a felületen mozog s éppen nem tudja felmutatni azt az alapot, melyre az erkölcstannak épülnie kell, ha csakugyan philosophiai disciplina akar maradni. Egyes kérdések tárgyalásában találkozunk ugyan olykor-olykor mély bepillantásokkal is, de a részletek feldolgozásának kiválósága nem mentheti az egész disciplina kezelésében észlelhető egyetemes aláhanyatlást és az erkölcsphilosophiai kutatások rohamos decadentiáját.

E sajnálatos jelenségnek szülőokát kétségkívül az empirismus túltengésében kell keresnünk. A természettudományok nagyarányú fellendülésének s e fellendülés hatásainak következtében a philosophia terén foglalkozó férfiak figyelme folyton növekvő mértékben fordult a tapasztalat felé s az empirismus egyeduralma lassankint elvitázhatatlan színben tűnt fel mindazok szemében, kik a természettudományok módszerét komoly vizsgálat nélkül fogadták el a philosophiára nézve és kötelezőnek. E természettudományi módszernek hívei kizártak kutatásaik köréből minden philosophiát s végeredményében teljesen meg voltak elégedve azzal, ha a tapasztalat mezején összegyűjtögetett tényeket pontosan lajstromozzák és registrálják. Az ész meghajolt a tények előtt, a nélkül, hogy azokat megvizsgálta volna s feladatának eleget vélt tenni, ha a tényeket constatálta. Hogy e pusztán gyűjtő és megállapító munkásságon kívül van az emberi észnek egy más irányú és más nemű tevékenysége is, arról az empirismus hívei tudni sem akartak. Minden más nemű munkásságot vagy dogmaimádásnak minősítettek, vagy - költészetnek. Az ész másnemű tevékenységét szolgáló férfiaknak e kettő között kellett választaniok s a jobb ízlésűek inkább az utóbbit vállalták. Az empirismus hatása alatt fejlődött ki mind izmosabbá a historismus, illetve sociologismus, a biologismus, illetve psychologismus. A historismus a történet tényeiben kereste azt a mérő eszközt, melynek segítségével a cselekedeteknek és eseményeknek értékét megállapítani lehet. A psychologismus pedig a szellemi életnek minden irányú működését s a működésnek minden fajta eredményét a maga számára igyekezett lefoglalni. Végül a biologismus az evolutio darwini elve alapján magyarázott mindent, a mi keze ügyébe került. A historismusnak és biologismusnak együttes hatása alatt fejlődött ki azután a kutatásnak az az iránya, a mely mindent a sociologia hatáskörébe utal, a mit valaha az emberi elme fáradságos munkával és nem csekély erőfeszítéssel hozott létre. E négy iránynak, a mely közül a historismus és sociologismus lényegükben összeesnek, sikerült a tudományoknak határait oly alapossággal összezavarni, a milyenre a történetben eddig aligha volt példa. A kutatóknak elszánt munkájára lesz szükség, hogy e határokat újra megállapítsák s az egyes tudományok feladatát lelkiösmeretes pontossággal kitűzzék. Ez a kritikai munka elkerülhetetlen.

A biologismus, psychologismus és a sociologismus nem kis mértékben éreztette hatását az ethikai kutatások terén is. Mindhárom iránynak közös jellemvonása az, hogy értékesnek ismeri el a tényeket, mert vannak. A psychologismus elengedőnek véli az erkölcsi érték megismerésének szempontjából az erkölcsiség lélektani strukturájának aprólékos ismeretét s igen sokszor a biologismussal jár együtt, különösen azoknál a kutatóknál, a kik a lélektant a biologiával szeretik azonosítani. A historismus pedig megszülte a ténylegesség absolut értékében való hitet s a philosophusoknak egy tekintélyes része ezen a már simára taposott úton indult el a cselekedetek erkölcsi értékének megállapításában, a mikor tagadva az erkölcsphilosophiának axiologiai jellegét, az "erkölcsök tudományát" akarja proponálni, tisztán sociologiai alapon.

Tanulmányunk első részében e három iránynak feltűntetését kíséreljük meg, hogy a hozzá csatolt kritika által azoknak értékét meghatározzuk s dönthessünk a felett, hogy vajjon az erkölcsphilosophiai kutatásoknak biologiai, lélektani illetve sociologiai alapozása elegendő-e? E három irány immanens kritikája egyszersmind előkészítő leend tanulmányunk második, positivus részének fejtegetéseire, a melyekben igyekezni fogunk az erkölcsphilosophiának igazi alapját felmutatni. Az első, kritikai rész feladata tehát főleg előkészítő jellegű, de ezen jelleménél fogva egyszersmind alkalmas arra is, hogy a jelenkor erkölcsphilosophiai áramlatairól némi felvilágosítást nyújtson.