Előszó (részlet)

Hatvan éve látom, hogy a magyar nép százötven éve tartó megpróbáltatásainak az alapja a betegesen romantikus történelemfelfogása. A lőfegyverek megjelenése, gyakorlatilag Mohács óta az uralkodó osztály képtelen felfogni, hogy a honfoglalást követő ötszáz évig tartó középhatalmi szerepünk véget ért, az ahhoz való ragaszkodás az egyik nemzeti tragédiától a másikig vezet. Ezt a középhatalmi álmot szinte az egész népben tudatosította a 19. század során kialakult történelemfelfogásunk.

[...]

Mindenekelőtt a magyar történelemfelfogás irritál, mégis a világtörténelem türkében kívánom bemutatni, milyen torzító tükröt tartanak történelem címén az emberek elé. Minden népet ugyanis elsősorban a saját reális történelme zavarja, a többi népé sokkal kevésbé. Amennyire a múlt őszinte feltárása nagyon kívánatos, azaz hasznos lenne, annyira mérgező a hamis történelemfelfogás oktatása. Márpedig, ahogyan mi tanítjuk a saját népünk történetét, az önveszélyes.

Szerencsére, az elmúlt száz évben Nyugaton megindult a történelemnek tudománnyá válása. Elsősorban ezen a téren a francia történészektől, de egyre inkább az angolszászoktól tanulhatnánk. Örvendetes, hogy éppen a leginkább nacionalista nép, a francia kezdett hozzá a történelem tárgyilagos, lényegre törő feltárásához. Ennek okát a két súlyos háborúvesztésükben látom. A második világháború után a németek mutattak példát abban, hogy egy nép magában is megtalálhatja vereségének okát. Mi még ettől messze vagyunk. Sok tekintetben egyre messzebb. Azzal akarjuk menteni történelmi elfogultságunkat, hogy az utódállamok történelemfelfogásának sovinisztaságát mutogatjuk. A más népek hibája ugyan soha nem lehet mentség, tegyük hozzá, hogy az ő történelmi képük ugyan talán még elfogultabb, de sokkal kevésbé tudományos mezbe bújtatott, mint a mienk.