Hennebeau-ék éppen e hétfőre hívták meg ebédre a Grégoire házaspárt Cécile lányukkal együtt. Félnapos programot terveztek: asztalbontás után Paul Négrel elviszi a hölgyeket a Szent Tamás-bányába, melyet igazi fényűzéssel hoztak rendbe nemrégiben. Az ebéd meg a kirándulás is Hennebeau-né kedves ötlete volt, s az egész csak azt szolgálta, hogy előbbre vigye Cécile és Paul összeházasításának tervét.

És éppen ezen a hétfőn, hajnali négy órakor kitört a sztrájk. A bányászok nyugodtan fogadták azt, hogy a Társulat december elsején bevezette az új bérrendszert; s két hét elteltével, a fizetéskor sem hangzott el a legcsekélyebb ellenvetés sem. Az igazgatótól kezdve a felvigyázókig, az egész személyzet úgy gondolta, hogy a bányászok elfogadták az új rendszert, hétfőn hajnalban annál nagyobb meglepetésként érte őket ez a hadüzenet, melynek taktikája, egybehangoltsága erélyes szervező kézre vallott.

Dansaert már öt órakor felébresztette Hennebeau-t, és közölte vele, hogy egyetlen ember sem szállt le a Voreux-be. Bejárta a Kétszáznegyvenes telepet: minden ajtó, ablak zárva, az emberek mélyen alusznak. S az igazgatónak attól kezdve, hogy még álomtól kábultan kiugrott az ágyból, egyetlen nyugodt perce sem volt: negyedóránként érkeztek a küldöncök, a sürgönyök meg csak úgy záporoztak az íróasztalára. Először még abban reménykedett, hogy a mozgalom a Voreux-re korlátozódik, de percről percre fenyegetőbb híreket kapott: sztrájkba lépett a Mirou, aztán a Crèvecoeur, a Madeleine-ben csak a bányakocsisok jelentkeztek munkára, a Victoire-ban és a Feutry-Cantelben - e két aknában mindig a legnagyobb fegyelem uralkodott - csak a bányászok kétharmada szállt le; csupán a Szent Tamás dolgozott teljes létszámmal, ezt az aknát, úgy látszik, nem érintette a sztrájkmozgalom. Kilenc óráig diktálta a sürgönyöket, jobbra-balra táviratozott: a lille-i megyefőnöknek, a Társulat igazgatósági tagjainak, értesítette az illetékes hatóságokat, utasításokat kért. Négrelnek meghagyta, hogy nézzen körül a szomszédos bányákban, és szerezzen pontos értesüléseket.

Hirtelen eszébe jutottak az ebédvendégek. Már éppen el akarta küldeni a kocsist Grégoire-ékhoz, hogy értesítse őket a mai program elhalasztásáról, mikor egyszeriben cserbenhagyta az akaratereje, s az az ember, aki az előbb néhány kurta mondattal, katonásan készítette elő a terepet, melyen felveszi a harcot, most megtorpant. Felment a feleségéhez, akit az öltözőszobájában éppen most fésült meg a szobalánya.

- Ó, sztrájkolnak - mondta az asszony nyugodtan, mikor férje megkérdezte, mitévők legyenek. - De hát mennyiben érint ez minket?... Azért ugye mi ezentúl is ebédelünk?

Megmakacsolta magát, hiába beszélt neki, hogy az ebéd úgysem folyna le nyugodt hangulatban, hogy a Szent Tamás-aknába sem látogathatnak el; mindenre meg tudott felelni: ugyan miért hagynák, hogy kárba vesszen az ebéd, hiszen már csaknem elkészült? Ami meg a bányalátogatást illeti, azt még mindig lemondhatják, ha úgy látják, hogy oktalanság lenne ma odamenni.

- Különben is nagyon jól tudja, miért ragaszkodom ahhoz, hogy vendégül lássam ezeket a derék Grégoire-ékat - folytatta, mikor a szobalány kiment. - Ennek a házasságnak a terve igazán közelebbről érinthetné magát, mint a munkásainak a butaságai... De meg én azt akarom, hogy meglegyen ez az ebéd, hát nagyon kérem, ne is bosszantson.

A férje ránézett, megrezzent, a fegyelemhez szokott ember kemény és zárkózott arca a sebzett szív fájdalmáról beszélt. Ott ült előtte az asszony; mezítelen válla vakítóan fehér volt és kívánatos, az érett asszonyiság őszi napsugara aranylott ceresi idomain. Egy percig alig bírta leküzdeni magában a nyers vágyat, hogy átölelje, hogy fejét mezítelen keblére hajtsa itt, ebben a puha levegőjű szobában, ahol mindenből az érzéki nő intim fényűzése áradt, ahol a pézsma izgató illata lebegett; de aztán visszariadt: már tíz év óta külön hálószobájuk volt.

- Rendben van - mondta távoztában. - Ne mondjunk le semmit.

Hennebeau az Ardennekben született, életpályája nehéz körülmények között indult: mint vagyontalan, árva fiú került Párizs forgatagába. Miután nagy nehézségek árán elvégezte a bányászati főiskolát, huszonnégy éves korában mint aknamérnök Grand' Combe-ba került a Szent Borbála-bányába. Három évvel később már üzemmérnök volt Pas-de-Calaisban a marles-i bányáknál; itt házasodott meg a bányamérnöki karban már szinte szabállyá vált szerencsével; az egyik gazdag arras-i selyemgyáros lányát kapta feleségül. A házaspár tizenöt éven át élt a kis vidéki városban, s egyetlen esemény, még csak egy gyerek születése sem bontotta meg napjaik egyhangúságát. Hennebeau-né, aki a pénz imádatában nőtt fel, egyre bosszúsabban, egyre megvetőbben kezelte férjét, aki oly keményen megdolgozott közepes fizetéséért, akivel nem kérkedhetett, aki mellett nem tudta megvalósítani a nevelőintézetben szőtt álmait. A férfi szigorúan becsületes volt, nem volt hajlandó spekulációkba bocsátkozni, katonás fegyelmezettséggel töltötte be posztját. A köztük támadt szakadékot egyre mélyítette az is, hogy a hitvesi ágyban is csalódás érte őket, nem találtak gyönyört egymás karjában, és ettől a legnagyobb tűz is lelohad: a férfi imádta a feleségét, az asszony meg, mint afféle élveteg nő, csupa torkos érzékiség volt, hamarosan külön szobában háltak, rosszul érezték magukat egymással, örökös volt köztük a sértődöttség. Az asszonynak már akkor is volt egy szeretője, a férj azonban mit sem tudott erről. Végül otthagyta Pas-de-Calais-t, Párizsban vállalt irodai állást, úgy gondolta, hogy felesége majd hálás lesz ezért. Párizs azonban, az a Párizs, amely után az asszony gyerekkorától kezdve sóvárgott, végleg elválasztotta őket. Hennebeau-né egy hét alatt levetkőzte minden vidékiességét, egyszeriben elegáns hölgy lett belőle, fejest ugrott a kor fényűző divathóbortjainak árjába. Tíz párizsi év alatt egyetlen nagy szenvedély töltötte be az asszony életét, leplezetlen viszonyt folytatott egy férfival, s csaknem belepusztult, mikor szeretője elhagyta. Ezt már a férjnek is tudomásul kellett vennie, szörnyű jelenetek következtek, végül is kénytelen volt beletörődni, nem tudott mit kezdeni ennek az asszonynak a nyugodt felelőtlenségével, aki ott szerzett magának örömet, ahol talált.

A férj, mikor látta, hogy a felesége a szakítás után valósággal belebetegedett a bánatba, elfogadta a montsoui bányák igazgatói állását, azt remélte, hogy ott a fekete vidék magányában kigyógyíthatja az asszonyt.

Hennebeau-ék, mióta Montsouban laktak, éppoly gyötrelmes unalomban éltek, mint házasságuk első idejében. Az asszonyra kezdetben mintha jótékony hatással lett volna a nagy csend, mintha nyugalomra talált volna a hatalmas síkság sivár egyhangúságában, úgy eltemetkezett, mint aki már leszámolt asszonyéletével, mint akinek már nincsenek vágyai, oly közönyös volt a világgal szemben, hogy még azzal sem törődött, hogy elhízik. Ám a közöny nem tudta megölni az életvágyat, lázasan, még egyszer fellobbant. Fél éven át abban élte ki magát, hogy saját ízlésének megfelelően átalakította és bebútorozta az igazgatósági házat. Úgy, ahogy volt, egyszerűen nem tudta elviselni: telerakta szőnyegekkel, csecsebecsékkel; a berendezésnél olyan fényűzést fejtett ki, hogy még Lille-ben is arról beszéltek. Most már elkeserítették ezek a végtelenbe nyúló, sivár mezők, az örökös fekete utak, az, hogy egyetlen fa sem zöldell mellettük, s mindig az a szörnyű népség nyüzsög rajtuk, mely utálkozást és félelmet ébreszt benne. Panaszkodni kezdett száműzetése miatt, azzal vádolta a férjét, hogy feláldozza őt a nyomorúságos negyvenezer frank évi jövedelemért, ami még a háztartásra sem nagyon elég. Miért nem csinált ő is úgy, mint a többiek? Miért nem követelt részesedést? Miért nem szerzett részvényeket? Egyáltalán miért nem boldogult valahogyan? S kegyetlen kitartással vádaskodott olyan asszony módjára, aki vagyont hozott a házasságba. A mindig egyenes úton járó férfi a hivatalnokember hazug ridegségének álarca mögé rejtőzött, s közben gyötrelmesen vágyott erre az asszonyra; az a kései, heves szenvedély lobogott benne, mely a korral csak növekszik. Az asszonyt sohasem tudta egészen megkapni, s a férfinak valósággal rögeszméjévé lett, hogy csak egyszer legyen az övé, úgy, ahogyan másnak odaadta magát. Minden reggel arról ábrándozott, hogy este majd sikerül meghódítania, de mikor az hideg tekintetével rápillantott, mikor megérezte a belőle áramló visszautasítást, még arra is vigyázott, nehogy a kezéhez érjen. Soha nem gyógyuló gyötrelem volt ez, rideg magatartással leplezte kínjait, a titokban gyötrődő, gyengédségre vágyó férfi szenvedését, aki házasságában nem találta meg a boldogságot. Fél év múlva, mikor végére ért a berendezkedésnek, s már ezzel sem foglalhatta le magát, Hennebeau-nét megint elfogta az ernyesztő unalom, áldozatnak érezte magát, akit megöl a száműzetés, akinek megváltás lenne a halál.

Paul Négrel éppen akkor került Montsouba. Az anyja, egy provence-i kapitány özvegye, Avignonban élt szűkös évjáradékából, s még a falatot is megvonta a szájától, csak hogy fia elvégezhesse a hadmérnöki iskolát. Paul nagyon rossz rangsorolással került ki az iskoláról, és Hennebeau, a nagybátyja, rábeszélte, hogy mondjon le rangjáról, ő majd maga mellé veszi a Voreux-be mérnöknek. Ettől kezdve úgy bántak vele, mintha a fiuk lenne, náluk kapott lakást, az ő asztaluknál evett, egyszóval náluk élt, és így háromezer frankos fizetésének a felét mindig hazaküldhette az anyjának. Hennebeau, hogy jótékonyságát leplezze, gyakran emlegette, milyen körülményes is, ha egy fiatalembernek magának kell háztartásáról gondoskodnia az aknamérnökök számára fenntartott valamelyik kis villában. Hennebeau-né rögtön beleélte magát a jóságos nagynéni szerepébe, tegezte az unokaöcsöt, gondoskodott kényelméről, az első hónapokban meg éppen elhalmozta anyáskodásával, akármilyen csekélységről volt szó, csak úgy áradtak belőle a jó tanácsok. De azért mégiscsak asszony volt, lassanként bizalmasabb viszonyba került vele. Az asszonyt jól elszórakoztatta a fiú szellemes pesszimizmusa, ez jellemezte gyakorlatias észjárását, cinikus okosságát, meg a szerelemről vallott bölcselkedő elveit; ez volt ráírva vékony csontú arcára, hegyes orrára is. Egy este természetesen a karjába omlott, úgy tett, mintha puszta jóságból adná oda magát, s szüntelenül azt hangoztatta, hogy az ő szíve már kihűlt, csak azt szeretné, ha anyai barátnője lehetne. Valóban nem is volt soha féltékeny, tréfásan gyanúsítgatta a csilléslányokkal, akiket a fiú visszataszítónak tartott, valósággal haragudott rá, hogy nincsenek kalandjai, amikről beszámolhatna neki. Később mindenáron meg akarta házasítani, az volt legforróbb vágya, hogy feláldozhassa magát, hogy ő maga adhassa át a fiatal férfit egy gazdag lánynak. De azért a szeretője maradt, afféle kedves szünidei játéknak tekintette ezt a viszonyt, melybe belevitte mindazt a gyöngédséget, amire csak képes egy másodvirágzását élő, dologtalan asszony.

Két esztendő telt el. Egy éjszaka Hennebeau gyanút fogott, mert úgy hallotta, hogy valaki mezítláb járkál az ajtaja előtt. Ez az új kaland, itt, a saját otthonában, a gondos anya szerepében tetszelgő feleség meg a fiú szerepét játszó unokaöcs között igazán felháborította. De aztán a felesége éppen másnap kezdett beszélni arról, hogy Cécile Grégoire személyében megtalálta Paul jövendőbelijét. Oly buzgón törekedett e házasság létrehozására, hogy a férj pirult szörnyű gyanúja miatt. Most már csak hálát érzett a fiatal férfi iránt, mert mióta náluk élt, otthonuk kevésbé volt szomorú.

Hennebeau, mikor lejött a felesége öltözőszobájából, az előcsarnokban éppen a most érkező Paulba ütközött. Jókedvűnek látszott, mintha mulattatná ez a sztrájkhistória.

- Mi újság? - kérdezte a nagybátyja.

- Bejártam a lakótelepeket. Az emberek nagyon higgadtnak látszanak... De azért azt hiszem, hamarosan küldöttséget indítanak hozzád.

E pillanatban Hennebeau-né hangja hallatszott az emeletről.

- Te vagy az, Paul?... Gyere fel hozzám, meséld el, mi újság. Mégiscsak furcsa, hogy így okvetetlenkednek, mikor igazán jó dolguk van!

És az igazgatónak le kellett mondania arról, hogy részletesebb tájékoztatást kapjon, a felesége magának foglalta le a hírhozót. Megint leült az íróasztalához, melyen már újabb halom sürgöny gyűlt össze.

Tizenegy órakor megérkeztek Grégoire-ék, és ugyancsak csodálkoztak, mikor Hippolyte, az őrszemként kiállított inas, nyugtalanul nézte jobbra-balra az utat, aztán valósággal betuszkolta őket a kapun. A szalon ablakain összehúzták a függönyöket, s Grégoire-ékat egyenesen a dolgozószobába vezették. A házigazda elnézést kért, hogy itt fogadja őket, azonban a szalon ablakai az útra nyílnak, és felesleges volna azt a látszatot kelteni, hogy provokálni akarják a munkásokat.

- Hogyan? Hát önök még nem tudnak semmit? - kérdezte, mikor látta vendégei megrökönyödését.

Grégoire, mikor meghallotta, hogy a sztrájk mégis kitört, nyugodtan vállat vont. Ugyan! Semmi az egész. Becsületes természetű nép ez. Grégoire-né meg bólogatva adott kifejezést a bányászok évszázados türelmébe vetett hitének. Cécile pedig, aki nagyon jókedvű volt ezen a napon, s ragyogóan egészséges arcszínéhez kitűnően állt a világosbarna toalett, csak mosolygott a sztrájk hírére, s máris a szegényeinek látogatására és az alamizsnálkodásra gondolt.

Hennebeau-né is megjelent, fekete selyemruhában, nyomában Négrel.

- Ugye, milyen bosszantó! - kiáltotta már az ajtóban. - Hát nem tudtak volna várni ezek az emberek?... Paul nem hajlandó elvinni minket a Szent Tamás-bányába!

- Akkor itt maradunk - mondta udvariasan Grégoire. - Igazán öröm lesz számunkra.

Paul kurtán üdvözölte Cécile-t és az anyját. Nagynénjét bosszantotta a fiatalember hűvös viselkedése, pillantásával figyelmeztette, s mikor aztán hallotta, hogy a fiatalok együtt nevetgélnek, anyai tekintettel nézett rájuk.

Közben Hennebeau végigolvasta a sürgönyöket, s néhány választáviratot fogalmazott. A többiek beszélgettek körülötte, a felesége azt magyarázta, hogy ezzel a szobával nem sokat törődött, ami különben meg is látszott a színehagyott vörös papírtapétán, a nehézkes mahagóni bútorokon és a használatban alaposan megkopott iratszekrényeken. Háromnegyed órája voltak már itt, és éppen asztalhoz akartak ülni, mikor az inas Deneulint jelentette, aki szemmel látható izgalommal lépett be, és hajolt meg Hennebeau-né előtt.

- Nini! Önök is itt vannak? - kiáltott fel Grégoire-ék láttán.

Aztán máris az igazgatóhoz fordult.

- Hát mégis bekövetkezett? A mérnökeimtől tudtam meg... Nálam minden ember leszállt ma reggel. Csakhogy továbbterjedhet... Egyáltalán nem vagyok nyugodt... Önöknél mi újság?

Lovon vágtatott ide, nyugtalanságát elárulta hangos beszéde, heves mozgása; valóban nyugdíjas lovastisztre emlékeztetett leginkább. Hennebeau tájékoztatni akarta a való helyzetről, de alighogy belekezdett, Hippolyte feltárta az ebédlő ajtaját. Félbeszakította mondanivalóját:

- Ebédeljen velünk. Desszertnél majd elmondom a továbbiakat.

- Ahogy óhajtja - válaszolt Deneulin. Meg sem köszönte a meghívást, úgy el volt foglalva gondolataival.

Aztán hirtelen észbe kapott, rájött, hogy milyen udvariatlanul viselkedett, elnézést kért Hennebeau-nétól. A háziasszony egyébként igazán kedves volt. Mikor feltették a hetedik terítéket, leültette vendégeit: Grégoire-nét és Cécile-t a férje mellé, ő maga Deneulin és Grégoire között foglalt helyet, Pault pedig a fiatal lány és az apja közé ültette.

Mikor nekiláttak az előételnek, a háziasszony mosolyogva mentegetőzött.

- Igazán sajnálom, osztrigát akartam tálaltatni... Hétfőn mindig friss ostende-i szállítmány érkezik Marchiennes-be; gondoltam, beküldöm egy kocsival a szakácsnőt... de nem ment, félt, hogy megdobálják.

Valamennyien hangosan felnevettek. Nagyon mulatságosnak találták ezt a históriát.

- Pszt! - intette őket kényszeredetten Hennebeau, és az ablak felé pillantott, ahonnan ki lehetett látni az útra. - Nem kell azt tudni errefelé senkinek, hogy nálunk ma vendégség van.

- Azért itt mégiscsak akad némi kis harapnivaló, amiből nekik alig jut - nyilatkoztatta ki Grégoire.

Megint csak nevettek, de ezúttal halkabban. Valamennyien otthonosan érezték magukat a szép, flamand kárpitokkal borított ebédlőben, az öreg tölgyfa bútorok között. Az ebédlőszekrény üveglapja mögött csillogott a sok ezüst, a nagy vörösréz függőlámpa fényes domborulatai visszatükrözték a cserépedényben zöldellő pálmát és aszpidisztrát. Odakünt csípős északkeleti szél fújt e hideg decemberi napon, de ide még egy fuvallata sem jutott; üvegházi meleg volt az ebédlőben, a levegőben a kristálytálon pompázó, felszeletelt ananász finom illata lebegett.

- Nem lenne helyesebb, ha összehúznánk a függönyöket? - javasolta Négrel, aki jót mulatott azon, hogy Grégoire-ékat megrémítheti.

Az inasnak segédkező szobalány utasításnak vélte Négrel szavait, s ment, hogy befüggönyözzön. Ettől kezdve vége-hossza nem volt a tréfának, végtelen óvatossággal tették le kezükből a villát, a poharat; minden egyes fogást úgy üdvözöltek, mintha fosztogatásból, ostromlott várból mentették volna ki, de ez az erőltetett vidámság már titkos félelmet takart, s félelmüket elárulta, hogy közben önkéntelenül az útra nyíló ablakok felé pislogtak, mintha attól tartanának, hogy onnan éhezők serege is lesi az asztalukat.

A szarvasgombás tojás után pisztráng következett. A beszélgetés a másfél éve egyre súlyosbodó gazdasági válságra terelődött.

- Elkerülhetetlen volt - mondta Deneulin -, az utóbbi évek mérhetetlen prosperitása csak ide vezethetett... Gondoljunk csak arra, hogy mekkora tőkéket tettünk immobillá^[6] a vasutak, a kikötők, a csatornák építésével, meg hogy milyen töméntelen pénz folyt el a legesztelenebb spekulációkon. Ha csak a mi vidékünket nézzük: annyi cukorgyár épült a megyében, mintha egy évben háromszor számíthatnánk cukorrépatermelésre... Ma aztán - a kutyafáját! - majdnem nyoma veszett a pénznek, s addig nem is lehet hozzájutni, míg meg nem térül a befektetett milliók kamata. Ennek pedig nem lehet más eredménye, csak a legsúlyosabb válság, az üzleti élet teljes pangása.

Hennebeau ellentmondott ennek a felfogásnak, azt azonban elismerte, hogy a fellendülés éveiben túlzottan elkényeztették a munkást.

- Ha meggondolom, hogy ezek a mi bányászaink naponta hat frankot is kerestek, a kétszeresét annak, amit most kapnak! Jól éltek, és megnőttek az igényeik... Most persze nehezükre esik, hogy megint szűkösebben kell élniük.

- Kérem, Grégoire úr, vegyen még egy kis pisztrángot! - szakította félbe a felesége. - Hiszen olyan finom!

Az igazgató folytatta:

- De vajon a mi hibánk ez? A válság minket magunkat is kegyetlenül érint... Mióta a gyárak sorban leállnak, csak a legnagyobb nehézségek árán tudunk megszabadulni a készleteinktől, és a kereslet egyre gyorsabb zsugorodása miatt, sajnos, kénytelenek vagyunk csökkenteni a termelési költséget... Ez az, amit a munkások nem akarnak megérteni.

Csend lett. Az inas fogolypecsenyét hordott körül, a szobalány pedig vörös bort töltött a poharakba.

- Indiában éhínség van - vette át a szót Deneulin, oly halkan, mintha csak magában beszélne. - Amerika, mikor beszüntette a vas- és acélmegrendeléseit, kemény csapást mért kohászatunkra. Minden mindennel összefüggésben van, és egy távoli megrázkódtatás is elegendő ahhoz, hogy a világot alapjaiban ingassa meg... És a császárság milyen büszke volt erre a lázasan lüktető ipari életre!

Belevágott a tányérján várakozó fogolyszárnyba, aztán emeltebb hangon folytatta:

- A legnagyobb baj az, hogy a termelési költség csökkentése megkívánná, hogy többet termeljünk, mert különben csökkennek a bérek is, és a munkás joggal mondja azt, hogy vele fizettetik meg a kárt.

Ez a leplezetlen beismerés vitát támasztott az urak között. A hölgyek persze meglehetősen unták magukat. Végül is mindnyájan nekiláttak a fogolypecsenyének, s buzgón csillapították friss étvágyukat. Az inas most ismét belépett az ebédlőbe, tétovázott, mintha mondani akarna valamit.

- Akar valamit? - kérdezte Hennebeau. - Ha sürgönyök érkeztek, adja csak ide... Választáviratokat várok.

- Nem, uram, Dansaert úr várakozik az előcsarnokban... Attól fél, hogy zavarja önt.

Az igazgató engedelmet kért vendégeitől, és behívatta a bányamestert. Dansaert az asztaltól pár lépésnyire megállt, a vendégek pedig hátrafordultak, hogy lássák a hatalmas termetű embert, aki lihegett, mintha kifulladt volna híreinek súlya alatt. A bányásztelepeken csend van, egy azonban bizonyos: hamarosan küldöttség érkezik. Talán percek múlva itt lesz.

- Rendben van, köszönöm - mondta Hennebeau. - Minden reggel és este jelentést kérek.

Ahogy Dansaert távozott, megint tréfálkozni kezdtek, nekiestek az orosz salátának azzal, hogy egy percet sem szabad veszteniük, ha el akarják fogyasztani. A vidámság tetőfokára hágott, mikor Négrel kenyeret kért a szobalánytól, s az oly halkan, oly rémülten suttogta: "Igenis, uram", mintha legalábbis gyilkosságra és erőszakra kész rablóbanda állna a háta mögött.

- Beszélhet nyugodtan - tréfált Hennebeau-né. - Még nincsenek itt.

Az igazgató elé közben letettek egy csomó levelet és táviratot, s szólt, hogy az egyik levelet szeretné felolvasni. Pierron írta, tisztelettől áthatott sorokban közölte, hogy kénytelen volt ő is sztrájkba lépni, mert különben bántalmazásoknak tette volna ki magát. S még hozzáfűzte, hogy a küldöttségben való részvételt sem utasíthatta vissza, noha ő maga elítéli ezt a lépést.

- Íme, a munka szabadsága! - kiáltott fel Hennebeau.

A beszélgetés megint a sztrájkra terelődött; a vendégek az igazgató véleményét kérdezték.

- Ó, láttunk már ennél különbet is... - válaszolt Hennebeau. - Egy hétig, kettőig majd ellustálkodnak, mint legutóbb is. Majd ellődörögnek a kocsmákban, aztán mikor már nagyon éhesek lesznek, visszamennek a bányába.

Deneulin a fejét csóválta.

- Én nem vagyok ennyire bizakodó... Úgy látom, most erősebben szervezkedtek. Meg aztán valami önsegélyező pénztárról is hallottam.

- Á! Alig háromezer frankjuk van, mit gondol, mire mennek vele?... Azt gyanítom, hogy egy bizonyos Étienne Lantier a vezetőjük. Jó munkás, sajnálnám, ha őt is el kellene bocsátani, mint annak idején a hírhedt Rasseneurt, aki azóta is mérgezi a Voreux-t eszméivel meg a sörével... Nem számít; egy hét múlva leszáll a bányászok fele, s két héten belül mind a tízezer munkába áll.

Hitte is, amit mondott. Őt csak az nyugtalanította, hogy kegyvesztetté lehet, amennyiben az igazgatóság őt teszi felelőssé a sztrájkért. Egy idő óta mintha már nem tartanák olyan nagy becsben. Megfeledkezett a tányérjára szedett orosz salátáról, újból elolvasta a Párizsból érkezett választáviratokat, igyekezett megfejteni a kifejezések rejtettebb értelmét. Vendégei nem vették tőle rossz néven, olyan érzésük támadt, mintha csatatéren ebédelnének, mintha minden pillanatban megszólalhatnának a fegyverek.

Most már a hölgyek is beleelegyedtek a beszélgetésbe. Grégoire-né szánakozott a szerencsétlen embereken, akik most majd ínséget látnak, Cécile pedig tervezgette, miként osztja szét a kenyér- meg a húsutalványokat. Hennebeau-né azonban nagyon meglepődött, mikor a montsoui bányászok nyomoráról hallott. Hát nem szerencsés, nem nagyszerű a helyzetük? Hiszen a Társulat költségére laknak, fűtenek, a Társulat gondoskodik gyógykezeltetésükről is! Ez iránt az embernyáj iránt tanúsított közönye beérte a beszajkózott mondatokkal, melyekkel elkápráztatta a párizsi látogatókat, a végén ő maga is hitte, amit mondott, s méltatlankodott a nép hálátlansága miatt.

Négrel közben folyton rémítgette Grégoire-ékat. Cécile ellen nem volt kifogása, s hajlandó volt feleségül venni, hogy a nagynénjének kedvében járjon, de sokat tapasztalt fiatalember lévén, aki - mint ő maga mondogatta - már nem veszti el a fejét, nem érzett a lány iránt holmi lobogó szerelmet. Republikánusnak mondotta magát, de ez nem zavarta abban, hogy a munkásokkal a legszigorúbban bánjék, s hogy hölgytársaságban finoman gúnyt űzzön belőlük.

- Én sem osztom a nagybátyám optimizmusát - mondotta. - Attól tartok, hogy súlyosabb zavargások is lesznek... Ezért, Grégoire úr, azt tanácsolnám önnek, hogy jól lakatolja le a La Piolaine-t. Még kifosztanák...

Grégoire, akinek joviális arcáról most is derűs mosoly sugárzott, éppen rálicitált a feleségére a bányászok iránt érzett atyai jóindulatával.

- Hogy engem kiraboljanak! - döbbent meg. - Ugyan miért rabolnának ki?

- Miért, hát ön talán nem részvényese a Montsoui Bánya társulatnak? Ön nem dolgozik, ön a mások munkájából él. Egyszóval ön is egy gyalázatos tőkés, és ez éppen elegendő... Biztos lehet abban, hogy amennyiben a forradalom győzne, önt arra kényszerítenék, hogy mondjon le a vagyonáról, szolgáltassa vissza mint lopott pénzt.

Grégoire ártatlan nyugalma, gyermeteg derűje egyszeriben odaveszett.

- Hogy az én vagyonom lopott pénz?! Hát talán az ükapám annak idején nem dolgozott meg keményen a befektetett tőkéért? És mi, mi talán nem viseltük a vállalkozás minden kockázatát? És én, én talán rosszra fordítom ennek a tőkének a kamatát?

Hennebeau-né megriadt, mikor látta, hogy az anya és leánya elsápadtak a félelemtől, ezért sietve közbeszólt:

- De hiszen Paul csak tréfál, kedves Grégoire úr!

Grégoire magánkívül volt. Az inas éppen gúlába rakott rákkal kínálta, s ő hármat vett ki, anélkül hogy tudta volna, mit csinál, aztán fogai között kezdte ropogtatni az ollókat.

- Hiszen nem mondom, vannak részvényesek, akik visszaélnek a helyzetükkel. Hallottam például miniszterekről, akik montsoui bányarészvényeket kaptak borravalóként a Társulatnak tett szolgálataikért. Meg az a bizonyos úr, akit nem akarok nevén nevezni, az a herceg, aki egyik legerősebb részvényesünk, aki botrányosan tékozló életet él, milliókat költ nőkre, tivornyákra, haszontalan fényűzésre... De mi, mi, akik oly csendesen, oly egyszerűen élünk, mint amilyen egyszerűek vagyunk! Mi, akik nem spekulálunk, mi, akik szépen beérjük azzal, amink van, és juttatunk a szegényeknek is... Ugyan, kérem! Hiszen elvetemült zsiványoknak kellene lenniük ahhoz, hogy tőlünk akár egy gombostűt is elraboljanak ezek a munkások.

Négrel maga is igyekezett már csillapítani, noha titokban jót mulatott haragján. Még mindig a ráknál tartottak, aprókat roppant a páncél; a beszélgetés közben a politikára terelődött. Grégoire, bár még most is reszketett az izgalomtól, azt mondta, hogy mindennek ellenére liberálisnak vallja magát, és sajnálta Lajos Fülöpöt^[7]. Deneulin viszont erőskezű kormányt kívánt, kijelentette, hogy a császár a veszélyes engedmények lejtőjére került.

- Emlékezzenek csak vissza nyolcvankilencre! - mondotta. - Éppen a nemesség tette lehetővé a forradalom kitörését azzal, hogy cinkosságot vállalt, azzal, hogy kacérkodott az új eszmékkel... Kérem, a polgárság a maga féktelen liberalizmusával, pusztításvágyával, meg azzal, hogy hízeleg a népnek, ma ugyanazt az ostoba játékot játssza, mint a nemesség a forradalom előtt... Igen, igen, önök köszörülik a sárkány fogait, hogy aztán széttépjen bennünket. Legyenek nyugodtak, szét is tép mindnyájunkat.

A hölgyek elhallgattatták, másra akarták terelni a beszélgetést, és a lányai felől kérdezősködtek. Lucie Marchiennes-ben van, egy barátnőjével éneket gyakorol, Jeanne meg egy vén koldus portréját festi. Deneulin csak szórakozottan válaszolgatott, közben állandóan az igazgatót figyelte, aki a vendégeiről is megfeledkezve belemerült a sürgönyök tanulmányozásába. A vékony papírlapok mögött Párizst látta, hallani vélte az igazgatósági tagok rendelkezéseit, akik majd döntenek a sztrájk ügyében. Deneulin nem is bírta megállni, megint csak előhozakodott azzal, ami úgy foglalkoztatta.

- Végül is mihez kezd most? - kérdezte köntörfalazás nélkül Hennebeau-t.

Az igazgató összerezzent, s kitérően válaszolt:

- Majd meglátjuk.

- Na persze, maguk sokat elbírnak, maguk várhatnak - mondta Deneulin valahogy úgy, mintha hangosan gondolkoznék. - De én! Én belebukom, ha a sztrájk a Vandame-ra is átterjed. Hiába szereltem fel újonnan a Jean-Bart-t, ezzel az egyetlen aknával csak akkor tudom magam felszínen tartani, ha folyamatosan termelek... Nem mondhatnám, hogy valami kellemes helyzetbe kerültem, az már igaz.

Ez az önkéntelen vallomás felvillanyozta Hennebeau-t. Míg Deneulint hallgatta, egy terv fogamzott meg benne: ha a sztrájkhelyzet rosszabbodik, miért ne fordíthatná hasznára? Miért is ne hagynák úgy elfajulni a dolgot, hogy szomszédjuk tönkremenjen, akkor aztán potom pénzért megvásárolhatnák a koncessziót. Ez lenne a legbiztosabb útja annak, hogy megint kiérdemelje az igazgatósági tagok jóindulatát, hiszen ezek az urak már esztendők óta fenik a fogukat a Vandame-ra.

- Ha a Jean-Bart ilyen gondot okoz önnek - mondta nevetve -, hát miért nem adja el nekünk?

Deneulin rögtön megbánta, hogy panaszkodott.

- Soha az életben! - kiáltotta.

Valamennyien mulattak hevességén, s mire felszolgálták a desszertet, már meg is feledkeztek a sztrájk ügyéről. Dicshimnuszokat zengtek a tejszínhabos almatortáról. Az ananászt is kitűnőnek találták, s a hölgyek közben megtárgyalták egy ananászdesszert receptjét. Szőlővel és körtével megrakott gyümölcsöstál fejezte be a remek hangulatban elköltött, bőséges ebédet. Az inas a közönségesnek mondott pezsgő helyett rajnai bort töltött a poharakba, ők meg ellágyultan mindnyájan egyszerre beszéltek.

A desszertnél kialakult családias hangulatban alighanem komolyan előbbre jutott Paul és Cécile házassági ügye. Paul ugyanis a nagynéni buzdító pillantásainak eredményeként igyekezett kedvesen viselkedni, s behízelgő modorával visszahódította a rabláshistóriával agyonrémített Grégoire-ékat. Hennebeau, mikor észrevette a felesége és az unokaöccse közötti jó egyetértést, úgy érezte magát, mintha nem is szemjátékon, hanem simogatáson kapta volna őket, s egy pillanatra megint feltámadt benne a szörnyű gyanú. De aztán megnyugodott, hiszen előtte szövődött Paul házasságának terve.

Hippolyte éppen a kávét szolgálta fel, mikor a szobalány riadtan besietett.

- Igazgató úr! Igazgató úr! Itt vannak!

A küldöttek érkeztek. Ajtók csapódtak, a szomszédos szobákon át is ide hallatszott a személyzet rémült suttogása.

- Vezesse őket a szalonba - utasította a lányt Hennebeau.

Az asztal körül a vendégek némi nyugtalansággal pillantottak egymásra. Csend lett. Folytatni akarták az élcelődést: a cukormaradékot a zsebeikbe dugdosták, valaki még azt is ajánlotta, hogy tüntessék el az evőeszközöket. De az igazgató komoly maradt; s a többiek is abbahagyták a nevetést, suttogóra fogták a hangjukat, miközben a szalonban a küldöttek lépteitől a szőnyegek alatt is recsegett a padló.

Hennebeau-né halkan odaszólt a férjének:

- Remélem, a kávéját azért megissza!

- Természetesen. Várhatnak.

Ideges volt, a szalon felé fülelt, de úgy tett, mintha csak a kávéja érdekelné.

Paul és Cécile felálltak, kilestek a kulcslyukon. Suttogva beszéltek, alig bírták visszafojtani a nevetést.

- Látja őket?

- Látom... Egy magasat meg mögötte két alacsonyt.

- Ugye, milyen rémes alakok?

- Dehogy! Egész rendes embereknek látszanak.

Hennebeau hirtelen felállt, azt mondta, hogy túl forró a kávéja, majd azután issza meg. Amint az ajtó felé ment, ujját az ajkára tette, mintha csendre akarná inteni őket. Mindnyájan visszaültek az asztalhoz, sem szólni, sem mozdulni nem mertek, feszengve figyeltek a beszűrődő, nyers férfihangokra.

Előző napon összejövetelt tartottak Rasseneurnél, s Étienne és néhány társa kijelölték a küldötteket, akik másnap az igazgatósághoz mennek. Maheu-né kétségbeesett, mikor este megtudta, hogy a férje is köztük van. Megkérdezte, vajon azt akarja-e, hogy mindnyájan kenyér nélkül maradjanak? Maheu sem fogadta szívesen a megbízatást. Akármilyen igazságtalanságnak érezték is nyomorukat, ha cselekedni kellett, mindketten megint csak beletörődtek a sorsukba, már a vérükben volt a megadás, reszkettek a holnapért, és újból meg újból beadták a derekukat. Maheu az életük ügyes-bajos dolgaiban felesége véleményéhez tartotta magát, az asszony mindig jó tanácsadója volt. Most azonban rossz néven vette a szavait, már csak azért is, mert titokban éppúgy aggódott, mint a felesége.

- Hagyj már békén - mondta, mikor lefeküdt, s ezzel a falnak fordult. - Mondhatom, gyönyörű dolog lenne, ha cserbenhagynám a társaimat!... Megteszem a kötelességem.

Az asszony is lefeküdt. Egyikük sem beszélt. Végül hosszú hallgatás után az asszony szólalt meg:

- Igazad van, menj. Csakhogy, szegény öregem, mindnyájan megadjuk az árát.

Delet ütött, mikor ebédhez ültek, mert úgy beszélték meg, hogy egy órakor találkoznak a "Jószerencsé"-ben, onnan majd együtt mennek Hennebeau igazgatóhoz. Krumplit ettek. Minthogy már csak egy kis darabka vaj volt otthon, senki sem nyúlt hozzá. Legalább este ehetnek vajas kenyeret.

- Tudod, úgy gondoltuk, hogy te fogsz beszélni - mondta Étienne váratlanul.

Maheu csak döbbenten bámult, a meglepetéstől szólni sem tudott.

- Hát azt már nem! - kiáltott fel Maheu-né. - Nem bánom, menjen, de azt meg ne próbálja, hogy vezetőt játsszon!... Utóvégre miért pont ő? Miért nem valaki más?

Étienne ékesszóló magyarázatba fogott. Maheu a bánya legjobb munkása, őt szeretik, őt tisztelik legjobban, a józan gondolkozású ember mintaképének tartják. A munkásság panaszaira - ha az ő szájából hangzanak el - komolyan felfigyelnek. Először úgy gondolták, hogy ő, Étienne fog beszélni, de még új embernek számít Montsouban. Szívesebben meghallgatnak egy idevalósit. A bányászok tehát a legméltóbb embert választották ki arra, hogy érdekeik szószólója legyen, gyávaság lenne, ha Maheu nem vállalná.

Maheu-né elkeseredetten legyintett.

- Hát menj csak, menj, öregem, vidd vásárra a bőröd másokért, utóvégre én nem bánom.

- De én nem tudok jól beszélni - kínlódott Maheu. - Butaságokat fogok mondani.

Étienne örült, hogy egyáltalán ráállt, s a vállára csapott.

- Azt mondod, amit érzel, és úgy nagyon jó lesz.

Az öreg Halálbíró, akinek a lábdaganata már lelohadt, csöndben hallgatta őket, tele szájjal bólogatott. Csend lett. Ha krumplit ettek, a gyerekek mindig fulladoztak, ahogy tömték magukat, és nagyon elcsendesedtek. Az öreg lenyelte, ami a szájában volt, aztán csöndesen mondta:

- Mondhatsz, amit akarsz, nem ér az semmit! Hej, láttam én már ilyen históriákat, de még mennyire, hogy láttam! Negyven évvel ezelőtt kivertek bennünket az igazgatóságról, méghozzá kardlappal. Titeket talán fogadnak most, de beszélhettek azoknak, akár a falnak!... Hej, övék a pénz, fütyülnek a világra!

Megint csend lett, Maheu és Étienne elmentek, a többiek meg gyászos hangulatban csak ültek az üres tányérok előtt. Útközben beszóltak Pierronért és Levaque-ért, aztán négyesben mentek Rasseneurhöz, kisebb csoportokban ide érkeztek a szomszédos bányásztelepek küldöttei is. Mikor a húsztagú küldöttség egybegyűlt, megállapodtak, hogy a Társulat új bérrendszerével szemben milyen feltételeket szabnak ők; aztán elindultak Montsouba. Csípős északkeleti szél sepert végig az úton. Két óra volt, mikor megérkeztek.

Az inas becsukta mögöttük a kaput, majd azt mondta, hogy várjanak, azután visszatért, és bevezette őket a szalonba, melynek ablakain széthúzta a függönyöket. Bágyadt világosság szűrődött be az arannyal átszőtt csipkéken. Hogy így egyedül maradtak, a bányászok nem mertek leülni, zavartan topogtak. Mindegyikük a legjobb ruháját vette magára, mindegyik megborotválkozott, rendbe szedte a haját, bajuszát. Egyre csak forgatták kezükben sapkájukat, fél szemmel pislogtak körül, a berendezést nézték; összehordtak ide minden divatba jött úgynevezett régiséget, a legkülönbözőbb stílusú holmik kerültek egymás mellé: karosszékek II. Henrik korából, XV. Lajos stílusú székek, olasz íróasztal a XVII. századból, egy spanyol imazsámoly a XV. századból, a kandalló oromdísze pedig egy régi oltár timpanonja volt, hajdani miseruhák csipkéi díszítették az ajtókárpitokat. A sok óarany, a rőtvörös selymek színe, ez az egész templomi fényűzés kényszeredett tisztelettel töltötte el őket. A süppedő keleti szőnyegek mintha megbénították volna a lábukat. De legjobban a meleg kábította el őket, az úton átfáztak a hideg szélben, itt meg takaróként borult rájuk a központi fűtés egyenletes melege. Öt perc telt el így. Zavaruk egyre nőtt e fényűzően berendezett, szinte légmentesen zárt, jólétet sugárzó szobában.

Végül bejött Hennebeau igazgató, feszesen begombolt redingote-ján a becsületrend hibátlanul feltűzött kis szalagja. Ő szólalt meg elsőnek:

- Egyszóval megérkeztek!... Elégedetlenkednek, úgy hallom...

Elhallgatott, aztán kimért udvariassággal tette hozzá:

- Foglaljanak helyet, nem bánom, ha kicsit elbeszélgetünk.

A bányászok forgolódtak, ülőalkalmatosság után néztek, páran nagy óvatosan leereszkedtek egy-egy székre, a többiek meg, akiket feszélyezett a selyemhuzat, inkább állva maradtak.

Csend volt. Hennebeau a kandallóhoz gördítette a karosszékét, s közben gyorsan számba vette őket, megpróbált visszaemlékezni rájuk. Most vette észre Pierront, aki leghátul lapított, aztán tekintete megakadt Étienne-en, a fiatalember éppen vele szemben ült le.

- Nos, halljam, mit óhajtanak tőlem?

Arra számított, hogy Étienne kezd majd beszélni, és nagyon csodálkozott, mikor Maheu lépett elő. Nem is titkolta meglepetését.

- Hogyan? Éppen maga? Maga, a kitűnő munkás, aki mindig oly megfontoltan viselkedett, aki nem jövevény itt, hiszen családja az első csákányütés óta Montsouban dolgozott!... Hát ezt valóban nem vártam, igazán sajnálom, hogy éppen maga állt az elégedetlenkedők élére.

Maheu lehorgasztott fejjel hallgatott. Aztán akadozó hangon, nehéz szóval beszélni kezdett.

- Kérem, igazgató úr, éppen azért, mert békeszerető ember vagyok, meg hogy nem vethetnek semmit a szememre, éppen azért választottak engem az emberek. Ebből is láthatja, igazgató úr, nem arról van szó, hogy egypár bajkeverő okvetlenkedik, vagy hogy egypár izgága fráter akar mindenáron felfordulást. Mi csak az igazságot akarjuk, elegünk volt a nélkülözésből, és úgy gondoljuk, itt lenne már az ideje, hogy úgy intézzük, hogy legalább a mindennapink meglegyen.

Hangja megszilárdult, felemelte fejét, s az igazgató szemébe nézve folytatta:

- Ön is tudja, hogy nem fogadhatjuk el az új elszámolási rendszert... Azt mondják ránk, hogy hanyagul ácsolunk. Ez igaz, nem fordítunk rá annyi időt, amennyit ez a munka megkövetelne. De ha annyit szánnánk rá, amennyi kell, akkor még kisebb lenne a napi keresetünk, s minthogy már most sem futja belőle a mindennapira, ha még kevesebb lenne, hát egyszerűen végünk, akkor már csak el kell kaparni a Társulat munkásait. Fizessenek többet, akkor majd gondosabban ácsolunk, akkor majd annyi időt fordítunk rá, amennyit kell, akkor nem törjük magunkat csak a fejtéssel, ami most az egyetlen kereseti forrásunk. Nem lehet ezt másképpen elintézni, a munkát meg kell fizetni, ha azt akarják, hogy elkészüljön... Mégsem így csinálták, hanem kiagyaltak valamit, amit mi sehogy sem tudunk megérteni, igazgató úr. Leszállították a csillék után fizetett bért, aztán azt akarják nekünk bebeszélni, hogy kárpótolnak bennünket azzal, hogy külön fizetik az ácsolatot. Még ha ez igaz lenne, még akkor is mi károsodnánk, mert az ácsolat sokkal több időt vesz el. De vérig lázít bennünket, hogy ez még csak nem is igaz: a Társulat egyáltalán nem kárpótol bennünket, hanem egyszerűen zsebre vág két centime-ot minden csillénél. Hát így áll a dolog.

- Úgy van, helyes, színigazságot beszél! - mondogatták a többiek, mikor látták, hogy Hennebeau erélyesen int, mintha félbe akarná szakítani Maheu-t.

Maheu nem engedte szóhoz jutni az igazgatót. Most már nekibátorodott, nem kellett keresgélnie a szavakat, jöttek maguktól. Időnként csodálkozva figyelte a saját hangját, mintha valaki más beszélne. Valósággal áradt belőle mindaz, ami a hosszú évek során felgyülemlett benne, anélkül hogy észrevette volna. Beszélt a nyomorukról, a kemény munkáról, embertelen sorsukról, az otthonukról, mely éhező asszonyok és gyerekek sírásától hangos. Megemlítette a legutóbbi katasztrofálisan rossz bérfizetéseket, hogy a büntetéspénzek meg a munkaszüneti napok levonása után milyen nevetségesen kicsiny pénzt vittek haza a kétségbeesett családnak. Hát mindenképpen tönkre akarják tenni őket?

- Mi tehát, igazgató úr - mondotta befejezésül -, azért jöttünk ide, hogy megmondjuk: ha már fel kell fordulnunk, hát forduljunk fel úgy, hogy nem dolgozunk. Mert akkor minek törjük magunkat a munkával?... Otthagytuk a bányát, és csak akkor szállunk le, ha a Társulat elfogadja feltételeinket. A Társulat csökkenteni akarja a csillék után fizetett bért, és külön akarja fizetni az ácsolatot. Mi meg azt akarjuk, hogy minden maradjon a régiben, és ezenfelül azt akarjuk, hogy csillénként öt centime-mal többet kapjunk... Most az igazgató úron van a sor, most az igazgató úr mutassa meg, hogy akarja-e az igazságot, akarja-e a munkát.

- Erről van szó... - mondogatta egy-két ember. - A szívünk szerint beszélt... Mi csak méltányosságot kívánunk.

A többiek is helyeslően bólogattak. Az arannyal meg csipkével fényűzően ékesített, titokzatos régiségekkel zsúfolt szoba már nem feszélyezte őket, már azt sem érezték, hogy a vastag szőnyeg mint süpped nehéz bakancsuk alatt.

- Engedjenek már szóhoz jutni - tört ki végül haragosan Hennebeau. - Először is, nem igaz, hogy a Társulat két centime-ot megtakarít minden csillénél... Számoljunk csak kicsit.

Zavaros vita következett. Az igazgató, hogy ellentétet támasszon köztük, egyenest Pierronhoz intézte szavait, de a kaskezelő dadogva tért ki a válasz elől. Levaque viszont, aki a legkihívóbbak között is az első volt, összehordott hetet-havat, olyan tényeket erősítgetett, amikről vajmi keveset tudott. Rekedt hangjuk elfulladt az üvegházi melegben, a dús kárpitok között.

- Ha mindannyian egyszerre beszélnek, hát soha nem értjük meg egymást - jegyezte meg Hennebeau.

Már visszanyerte szokott nyugalmát, kimért udvariassággal beszélt, minden él nélkül, mint az a beosztott, de felelős személy, aki megbízóitól utasítást kapott, s ezt mindenképpen be akarja tartani. Tekintete az első szótól kezdve Étienne-re irányult, egyre azon ügyeskedett, hogy a fiatalembert, aki végig hallgatott, valamiképpen szólásra bírja. Ezért nem foglalkozott tovább a két centime körül támadt vitával, a kérdést hirtelen szélesebb síkra terelte.

- Ugyan, kérem, ismerjék be, hogy gyalázatos izgatásnak engednek. Ez már valóságos pestis, megfertőz minden munkást, megrontja a legjobbakat... Ugyan, kérem, tudom én, mi az igazság, ha nem is mondják, látom én jól, hogy maguk, akik valaha oly higgadtak voltak, most hogy megváltoztak. Azt ígérték maguknak, ugye, hogy ezentúl vastagabb lesz a vaj, mint a kenyér, meg hogy most magukon a sor, maguk lesznek az urak... Egyszóval toborozzák magukat abba a híres-neves Internacionáléba^[8], abba a zsiványbandába, mely a társadalmi rend megdöntéséről álmodozik...

Étienne most félbeszakította:

- Igazgató úr téved. Eddig egyetlen montsoui bányász sem lépett be az Internacionáléba. De ha rákényszerítik az embereket, valamennyien csatlakoznak. Ez a Társulattól függ.

A harc ettől kezdve Hennebeau és Étienne között folyt, mintha a többiek ott sem lettek volna.

- A Társulat valóságos gondviselés a munkások számára, rosszul teszi, ha fenyegeti. Csak ebben az évben háromszázezer frankot költött lakótelepek építésére, vagyis olyan befektetésre, ami még két százalékot sem hoz. Arról nem is beszélve, hogy a Társulat nyugdíjakat fizet, ingyen szenet ad, meg gyógyszert... Maga, aki értelmes embernek látszik, aki rövid pár hónap alatt legügyesebb munkásaink közé küzdötte fel magát, ugyan nem gondolja, hogy okosabb lenne, ha ezeket az igaz tényeket terjesztené, ahelyett hogy önmagát veszejti el azzal, hogy rossz hírű emberekkel érintkezik? Igen, igen, Rasseneurre gondolok, akit annak idején el kellett bocsátanunk, hogy megmentsük a bányák népét a szocialista mételytől... Magát örökösen Rasseneurnél látják, nyilván Rasseneur beszélte rá a segélypénztár alapítására is, amit mi különben egyáltalán nem kifogásolnánk, ha valóban takaréktőke gyűjtéséről lenne szó, de úgy látjuk, hogy ellenünk irányuló fegyver akar lenni, tartalékalap a háborúskodás költségeinek a fedezésére. És ezzel kapcsolatban meg is kell mondanom, hogy a Társulat ellenőrzést kíván gyakorolni a pénztár működése felett.

Étienne végighallgatta az igazgató szavait, tekintetük egymásba akaszkodott, a fiatalember ajka idegesen meg-megrándult. Az utolsó mondatnál elmosolyodott, s nyugodtan mondta:

- Ez ismét újabb követelés, mert hiszen igazgató úr eddig nem tartott igényt az ellenőrzési jogra... Mi viszont, sajnos, éppen arra akarjuk kérni a Társulatot, hogy némileg kevesebbet foglalkozzék velünk, s ahelyett hogy a gondviselés szerepében tetszeleg, legyen csak igazságos, adja meg azt, ami jár nekünk, a keresetünket, amin most osztozkodik. Hát talán tisztességes dolog az, hogy minden egyes gazdasági válságnál hagyják éhen pusztulni a munkásembert, csak hogy megmenthessék a részvényesek osztalékait?... Mondhat az igazgató úr akármit, az új elszámolási rendszer nem egyéb, mint leplezett bércsökkentés, és ez az, ami fellázít minket, mert ha a Társulat csökkenteni akarja a költségeit, nagyon rosszul teszi, ha kizárólag a munkás rovására takarékoskodik.

- Na, csakhogy kimondta! - kiáltott fel Hennebeau. - Számítottam erre a vádra, hogy éheztetjük a népet, hogy a nép verejtékéből élünk. Hogyan beszélhet ilyen ostobaságokat maga, akinek tudnia kellene, hogy a tőkés milyen óriási kockázatokat vállal minden iparágban, így például a bányaiparban is! Manapság másfél-két millió fekszik egy felszerelt bányában, s mennyit kell kínlódni, míg egy ilyen óriási összeg soványka kamatához hozzájut valaki! A francia bányatársulatoknak majdnem fele csődbe jutott... De különben is, ostobaság kegyetlenséggel vádolni azt a Társulatot, amelyik valahogy boldogul. Szenvednek a munkások? Hát nem könnyű a munkaadóknak sem. Talán azt hiszik, hogy a mostani válságban a Társulatnak nincs legalább annyi vesztenivalója, mint maguknak? A munkabérkérdésekben meg nem járhat el szabadon, igazodnia kell a konkurrenciához, a verseny szabta feltételekhez, mert különben tönkremegy. Okolják a tényeket, ne a Társulatot... De maguk erre nem hajlandók figyelni, ezt nem hajlandók megérteni!

- De igen - mondotta Étienne -, nagyon is jól megértjük, hogy helyzetünk egyszerűen nem javulhat mindaddig, míg a dolgok változatlanul így mennek tovább, de éppen ezért előbb vagy utóbb a munkások majd úgy intézik, hogy másként menjen minden.

Étienne felindulástól reszkető hangja - bármily mérsékeltek voltak is szavai - oly meggyőzően, oly fenyegetően hangzott, hogy egyszeriben feszült csend támadt. A zavar és félelem szele fújt végig az áhítatos hangulatú szalonon. A többi küldött ugyan alig fogta fel Étienne szavainak értelmét, de azt megértették valamennyien, hogy társuk a jólétet sugárzó, pompás szobában az őket illető osztályrészért szállt síkra, s ferde pillantással kezdték nézegetni a dús kárpitokat, a kényelmes karosszékeket, az egész fényűző berendezést, melyből a legkisebb csecsebecse is annyiba került, mint az ő egész havi megélhetésük.

Hennebeau elgondolkozott, aztán felállt, hogy útjukra engedje őket. Mindnyájan felálltak. Étienne oldalba bökte Maheu-t, s a vájár akadozva, ügyetlenül újra beszélni kezdett:

- Akkor hát, igazgató úr, csak ennyit felel nekünk... Megmondjuk a többieknek is, hogy igazgató úr visszautasította a feltételeinket.

- Én, jóember? Én? - kiáltott az igazgató. - Én ugyan nem utasítok vissza semmit!... Fizetett alkalmazott vagyok, csakúgy, mint maguk, itt annyit ér az én akaratom, mint akármelyik csillésgyereké. Nekem is parancsolnak, s egyetlen dolgom, hogy ügyeljek e parancsok végrehajtására. Azt mondottam maguknak, amit kötelességemnek tartottam megmondani, de távol áll tőlem, hogy dönteni akarjak az ügyben... Maguk közölték velem feltételeiket, én majd ismertetem az igazgatósággal, s aztán átadom maguknak az ő válaszukat.

Hennebeau most megint az a magas rangú tisztviselő volt, aki udvariasan, de hűvösen és tárgyilagosan beszél, s óvakodik attól, hogy szenvedélyes érdeklődést tanúsítson bármely kérdésben, hiszen ő nem egyéb, mint a hatalom egyszerű végrehajtó közege. A bányászok gyanakodva bámultak rá, hát voltaképpen ki ez az ember? Milyen érdeke fűződhet ahhoz, hogy hazudjon nekik, vajon mit lophat, hogy így a Társulat igazi urai és közéjük áll? Akkor talán ez az ember, aki éppúgy fizetésért dolgozik, mint akármelyik munkás, s közben mégis fényesen él, talán nem is egyéb, mint közönséges szélhámos?

Étienne még megkockáztatott pár szót.

- Hát tudja, igazgató úr, nagy kár, hogy ügyünket nem adhatjuk elő személyesen mi magunk. Sok mindent meg tudnánk értetni, és olyan érveink lennének, amikről az igazgató úrnak természetesen fogalma sem lehet... Legalább azt tudnánk, hogy kihez kell fordulnunk!

Hennebeau cseppet sem sértődött meg, sőt kicsit még mosolygott is.

- Ó, ha maguk nem bíznak bennem, akkor máris sokkal komplikáltabb, sokkal bonyolultabb az ügy... Akkor menjenek vele oda...

A küldöttek csak nézték, amint kinyújtott kézzel valami bizonytalan irányba mutatott az ablak felé. Hol van hát ez az oda? Nyilván Párizsról beszél. De ez nem egészen biztos. Valami megközelíthetetlen, szentséges hely lehet, valahol távol, ijesztő messzeségben, ahol az ismeretlen istenség trónol szentélye mélyén. Sohasem fogják látni, csak érzik, hogy létezik ez a titokzatos erő, mely messziről így ránehezedik a tízezer montsoui bányászra. És láthatatlanul ez az erő állt az igazgató mögött, s mikor beszélt, szavaiból ez az erő szólott. Csüggedés lett úrrá rajtuk. Még maga Étienne is vállat vont, mintha azt akarná mondani, hogy jobb, ha elmennek; Hennebeau közben barátságosan megveregette Maheu vállát, s Jeanlin felől kérdezősködött.

- Hát ez kemény lecke volt, és maguk mégis rossz ácsolatot akarnak!... Gondolkozzanak rajta, barátaim, s rá fognak jönni, hogy egy sztrájk mindenkinek csak bajt hozna. Egy hét sem telnék belé, s maguk félholtak lennének az éhségtől. Hát akkor meg hogyan képzelik?... No, de én számítok a maguk józanságára, és biztosan hiszek abban, hogy legkésőbb hétfőn leszállnak.

Elmentek, mintha csorda vonult volna ki a szalonból, úgy dobogott a lábuk, a hátuk meg meggörnyedt, egy hanggal sem válaszoltak arra, hogy az igazgató a megbékélésükben bizakodik. Hennebeau, miközben kikísérte őket, kénytelen volt néhány szóval összefoglalni a beszélgetést: az egyik oldalon áll tehát a Társulat az új elszámolási rendszerrel, a másik oldalon pedig a munkásság a csillénként öt centime-os béremelésre vonatkozó követelésével. Nehogy a legcsekélyebb reményük is maradjon, úgy érezte, kötelessége figyelmeztetni őket arra, hogy az igazgatóság bizonyosan visszautasítja követeléseiket.

- Gondolkozzanak, mielőtt oktalanságot csinálnak - ismételte, mert a nagy némaság valahogy nem tetszett neki.

Mikor az előcsarnokba értek, Pierron nagyon halkan elköszönt, Levaque tüntetően felrakta a sapkáját, Maheu meg azon gondolkodott, mit is mondhatna búcsúzóul. De aztán Étienne megint csak oldalba bökte, s fenyegető csendben távoztak mindahányan. Mögöttük nagy dörrenéssel csapódott be a kapu.

Mikor Hennebeau visszatért az ebédlőbe, vendégei mozdulatlanul, szótlanul ültek az italok előtt. Pár szóval tájékoztatta Deneulint, akinek az arca most már teljesen elkomorodott. Miközben hideg kávéját itta, megpróbált valami másról beszélni. De maguk Grégoire-ék hozták elő megint a sztrájk ügyét, csodálkoztak, hogy még nem hoztak törvényt, mely tiltaná az embereknek, hogy beszüntessék a munkát. Paul azzal nyugtatta Cécile-t, hogy bármely pillanatban itt lehetnek a csendőrök.

Hennebeau-né becsengette az inast.

- Kérem, Hippolyte, szellőztesse ki a szalont, mielőtt átmegyünk.

Eltelt két hét, s a harmadik hét első napján az igazgatóságra beérkező jelenléti ívek szerint kevesebb ember szállt le. Pedig arra számítottak, hogy ezen a hétfőn újrakezdődik a munka; az igazgatóság hajthatatlansága azonban végképp elkeserítette a bányászokat. Most már nemcsak a Voreux, a Crèvecoeur; a Mirou- és Madeleine-aknában szünetelt a munka, a Victoire-ban és Feutry-Cantelben az embereknek csak egynegyede szállt le; sőt a mozgalom már a Szent Tamás-aknát is érintette. A sztrájk lassanként általánossá vált.

Komor csend ülte meg a Voreux külszíni területét. Az elnéptelenedett, elhagyatott üzemek halotti csendje nehezedett az egész telepre. Szürke decemberi égbolt borult a tájra, a magasan futó szállítóhidakon két-három ottfelejtett csille, az események mindmegannyi komor és néma tanúja árválkodott. Lent, az állványzatok ösztövér tartógerendái közül eltűnt a szén, a meztelen föld fekete maradt utána. Őszi esők rothasztották a halomba rakott bányafát. Félig megrakott uszály vesztegelt a rakodóhíd előtt, mintha álomba ringatta volna a csatorna zavaros vize; a kopár meddőhányón, melyből az esőben is szakadatlanul füstölgött a szénkéneg, egy targonca karja meredt komoran az égnek. A csendbe dermedt üzemépületek voltak mégis a legkísértetiesebbek: az osztályozószín a csukott lécajtókkal, a felvonótorony, ahol elhallgatott a szállítókasok dübörgése, a kihűlt kazánok s a hatalmas kémény, melyből csak vékonyka füstfelhő szállongott felfelé. A kazánt csak reggelenként fűtötték be. A szállítókast most csak a kocsisok használták, reggelenként levitték a lovaknak az eleséget; de lent különben most csak az aknászok dolgoztak, mintha megint munkások lennének: ők gondoskodtak a vágatok karbantartásáról, mert ha ezt elmulasztják, az ácsolat beroskad, és a vágatok járhatatlanná válnak. Kilenc órától kezdve már nem járt a kas, a létraaknán közlekedtek fel és le. A vastag, fekete portakaróval borított üzemépületekből csak a szivattyú elnyújtott, nehéz zihálása hallatszott, ez volt az élet utolsó jele, ha ez a hang elhallgatna, a bányát elpusztítaná a víz.

A Voreux-vel szemben, a dombtetőn a Kétszáznegyvenes telepen semmi sem mozdult. Nagy sietve a helyszínre érkezett a lille-i prefektus, csendőrök járták az utakat, de a sztrájkolók nyugalmát látva a prefektus is meg a csendőrség is úgy döntött, hogy visszamegy Lille-be. A bányásztelep a nagy síkságon még soha ilyen példásan nem viselkedett. Az emberek végigaludták az egész napot, hogy ne kelljen a kocsmában ülniük, meg - minthogy takarékosabban bántak a kávéval - most sokkal higgadtabbak voltak; sokkal kevesebbet fecsegtek, sokkal kevesebbet perlekedtek, még a gyerekek is jók voltak, mintha megértették volna, hogy miről van szó, mezítláb szaladgáltak, hangtalanul fogadták a pofonokat. Okosan viselkedjünk! - ez a jelszó járt szájról szájra.

Maheu-ék házánál azonban szüntelenül nagy volt a jövés-menés. Étienne, mint a segélypénztár titkára, felosztotta a háromezer frankot a szűkölködő családok között: gyűjtések meg különböző felajánlások révén több helyről kaptak még pár száz frankot. De most már kimerült minden tartalékuk, nem volt pénzük a sztrájk folytatásához, ajtajukon máris az éhség réme kopogtatott. Maigrat először azt ígérte, hogy mindenkinek ad kétheti hitelt, de egy hét múlva hirtelen meggondolta magát, nem hitelezett tovább. Rendszerint a Társulattól kapta az utasításokat, s a Társulat urai most talán úgy gondolták, hogy kiéheztetik az embereket, így egykettőre véget vetnek a sztrájknak. Maigrat különben úgy viselkedett, mint egy szeszélyes önkényúr, hogy adott-e kenyeret vagy sem, ez csak azon múlott, hogy tetszett-e neki a lány, akit a családja vásárolni küldött hozzá. Maheu-né előtt azonban következetesen becsapta az ajtót, büntette azért, mert nem kaparinthatta meg Catherine-t. Hogy a nyomor még elviselhetetlenebb legyen, az időjárás is erősen hidegre fordult, s az asszonyok csak nézték hogyan fogy a tüzelő, s nyugtalanul gondoltak arra, hogy míg a férfiak újból le nem szállnak, nem is jön újabb szén a bányából. Nem elég, hogy az ember már nem tudja, hová legyen az éhségtől, most még fagyoskodhatnak is.

Maheu-ék már mindenben hiányt szenvedtek. Levaque-éknak még volt mit enniük abból a húsz frankból, amit Bouteloup kölcsönzött nekik. Pierronéknak meg persze most is volt pénzük, de azért ők is hitelben vásároltak Maigrat-nál, nehogy a többiek lássák, hogy nekik még telik, és kölcsönkérjenek tőlük. Maigrat különben gondolkozás nélkül odaadta volna az egész boltját Pierronnénak, ha az felemelt szoknyával áll elibe. Szombaton már sok házban feküdtek le vacsora nélkül. Mégsem panaszkodott senki, mindenki követte a jelszót, bátor nyugalommal várták az elkövetkező szörnyű napokat. Csak az igazi hivők serege képes arra a rendíthetetlen bizalomra, buzgó hitre, mely őket most eltöltötte. Ígéretet kaptak az igazság országának eljövetelére, s most készek voltak arra, hogy megszenvedjenek egy olyan világért, melyben mindenkinek része lesz a boldogságban, jólétben. Az éhezés felfűtötte fantáziájukat, nyomorúságuk vízióiban még sohasem nyílt előttük ily szélesre a szűk látóhatár. Éhségtől káprázó szemük valahol, ott túl, már látta álmaiknak ezt az eszményi földjét, amihez most oly közel kerültek, amit oly valóságosnak tudtak, ahol rájuk köszönt majd a munka aranykora, melyben testvérként élnek a népek, s közös asztal mellé ülhetnek mindahányan. Semmi meg nem ingathatta hitüket, hogy most végre valósággá lesz ez az eszmény. A segélypénztár kimerült, a Társulat egy jottányit sem engedett, s a helyzet minden nappal súlyosbodott, de reménységüket semmi meg nem törte, mosolygós közönnyel nézték a tényeket. Megindult alattuk a föld? Majd csoda történik, s megmenekülnek. Kenyér helyett ez a hit táplálta őket, ez tartotta bennük a lelket. Mikor Maheu-ék meg a többiek is éheztek már a gyorsan megemésztett, híg leves után, kábult tekintetük előtt a jobb élet látomása gyúlt ki, olyan elragadtatás fűtötte őket, mint a vértanúkat, akik a cirkusz porondján nyugodtan szembenéztek a vadállatokkal.

Étienne most már elismert vezérük volt. Az esti beszélgetések során úgy hallgatták, mint orákulumot, hiszen egyre tanult, egyre csiszolódott, s így bármiről volt szó, mindig az ő véleménye volt a döntő. Éjszakákon át olvasott, egyre több levelet kapott, sőt előfizetett a Vengeurre, a belga szocialisták lapjára, s társai előtt rendkívül nagy tekintélyt szerzett azzal is, hogy ő volt a telep első újságelőfizetője. Növekvő népszerűségétől valósággal megmámorosodott. Becsvágyát szüntelenül sarkallta a gondolat, hogy ő, a hajdani gépész, a kérges, fekete kezű bányász ma kiterjedt levelezést folytat, az egész környék munkásainak sorsáról tárgyal, tanácsokat ad a Voreux bányászainak, és ami a legfőbb: valóságos központ, mintha körülötte forogna a világ. Szellemi és anyagi sikere révén egy fokkal feljebb emelkedett, s bár ezt még önmagának sem vallotta be: már majdhogy a gyűlölt polgársághoz tartozónak érezte magát. Csak egy dolog zavarta: tudásának hiányos volta, feszélyezett és félénk volt miatta, mihelyt egy redingote-os úrral állt szemben. Tovább tanult ugyan, falta a könyveket, de a rendszeresség híján nagyon nehezen emésztette meg olvasmányait, összezagyválta a dolgokat, úgyhogy végül sok olyasmit megtanult, amit valójában nem is értett. Higgadt óráiban félelemmel gondolt arra, hogy milyen nagy feladatot vállalt magára, talán nem is ő az az ember, akire ma szükség volna. Talán mégis inkább egy ügyvéd kellene, képzett ember, aki tud beszélni, tud cselekedni úgy, hogy nem dönti bajba a társait. De hamar fellázadt e gondolat ellen, s újra bizakodott önmagában. Nem, nem kell ügyvéd, hiszen mind gazember, tudásukat arra használják, hogy a nép zsírján hízzanak! Lesz, ahogy lesz, a munkásoknak maguknak kell intézni sorsukat. S Étienne-t ismét elringatta az ábrándkép: népvezér, Montsou a lábai előtt, s valamikor egyszer talán Párizs is, elvégre ki tudhatja... képviselőség, szónoki emelvény egy ékes teremben, s ő az emelvényről mennydörög a polgárság ellen, ő lesz az első munkás, aki a parlamentben beszél.

Étienne pár nap óta bizonytalansággal küszködött. Pluchart egyik levelet a másik után írta, felajánlotta, hogy eljön Montsouba, s kitartásra buzdítja a sztrájkolókat. Az ő elnökletével tartanának egy zártkörű értekezletet, Pluchart úgy gondolta, hogy a sztrájk teremtette helyzetben ezen az értekezleten megnyerhetné a bányászokat az Internacionálénak, mellyel szemben eddig bizalmatlanok voltak. Étienne félt a feltűnéstől, mégis hívta volna Pluchart-t, ha Rasseneur nem ellenzi oly hevesen ezt a lépést. Bármekkora volt is Étienne tekintélye, régebbi érdemei miatt nem hagyhatta figyelmen kívül a kocsmáros véleményét, akinek most is voltak hívei a bányászok között, így aztán Étienne nem tudta, mit válaszoljon Pluchart-nak, s egyre halogatta a döntést.

Éppen ezen a hétfőn, négy óra tájt, mikor Étienne kettesben volt Maheu-néval a konyhában, újabb levelet kapott Lille-ből. Maheu, aki nem bírta már a semmittevést, horgászni ment: ha a szerencse melléje szegődik, a csatorna zsilipje alatt foghat egy szép halat, eladhatja, és az árán vásárolhat kenyeret. Az öreg Halálbíró meg a Jeanlin gyerek is elment hazulról, mindketten ki akarták próbálni gyógyult lábukat, a kicsinyek meg Alzire-ral kimentek a meddőhányóra, ahol sokszor órákon át szedegették a palás szenet. Maheu-né a pislákoló tűz mellett ült, alig mert egy-egy darabot rádobni - s ernyedten csüngő mellén tartotta Estelle-t.

Mikor Étienne már elolvasta a levelet, az asszony megkérdezte:

- Valami jó hír? Talán pénzt küldenek?

S mikor Étienne nemet intett, folytatta:

- Nem tudom, hogyan lesz ezen a héten... Persze azért valahogy csak kibírjuk. Mert ugye az ember erőt merít abból, hogy igaza van, s akkor végül is felülkerekedhetik.

Most már a maga higgadt módján ő is a sztrájk mellett volt. Persze jobb lett volna, ha tisztességre kényszerítik a Társulatot úgy, hogy abba sem kell hagyni a munkát. De ha már egyszer abbahagyták, nem kell újrakezdeni, míg az igazukat ki nem harcolták. Ezt az egyet mindvégig törhetetlen eréllyel hangsúlyozta. Inkább forduljanak fel mindahányan, de nem szabad úgy viselkedni, mintha nem lenne igazuk, mikor nagyon is igazuk van!

- Hej, ha egy derék kolera megszabadítana bennünket ettől a kizsákmányoló bandától, amit Társulatnak neveznek! - tört ki Étienne.

- Nem - vágott közbe az asszony -, nem szabad senkinek a halálát kívánni! Meg úgysem lennénk vele előbbre, majd mások ülnének a helyükbe... Én csak azt szeretném, ha megjönne az eszük, és bizakodom is ebben, mert hiszen mindenhol akadnak rendes emberek... Tudja, hogy én nem értek egyet a maguk politikájával.

Maheu-né valóban mindig kárhoztatta Étienne szenvedélyes kifakadásait, őt magát túlságosan harciasnak tartotta. Az rendben van, hogy valaki meg akarja fizettetni a megdolgozott munka értékét, de minek még olyan sok mindent belekeverni, hogy a polgárság így meg a kormány úgy, minek belekeveredni a más dolgába, ilyesmivel csak megüti a bokáját. Mégis becsülte Étienne-t, mert soha nem részegeskedett, mindig becsületesen megfizette a havi negyvenöt frank kosztpénzt. Ha meg valaki tisztességesen viselkedik, a többi dolgához senkinek semmi köze.

Étienne ekkor a köztársaságról kezdett beszélni, a köztársaságról, mely mindenkinek ad majd kenyeret. De Maheu-né csak a fejét csóválta, visszagondolt negyvennyolcra, arra a kutya esztendőre, mikor ő meg a férje összekerültek, s olyan szegények voltak, mint a templom egere. Komor hangon emlékezett vissza a sok bajra, elrévedezett, Estelle pedig, anélkül hogy elengedte volna csupasz mellét, csendesen aludt. Étienne is elmerült gondolataiban, üres tekintettel nézte az asszony hatalmas keblét, melynek lágy fehérsége olyan élesen elütött a hervadt, sárga arcszínétől. - Nem volt egy garasunk sem - folytatta Maheu-né halkan -, nem volt betevő falatunk, s minden bányában leállt a munka. Eh, mit beszélek, kínlódás volt a szegény ember sorsa, akárcsak manapság.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s ők a meglepetéstől némán bámultak a belépő Catherine-ra. Mióta megszökött Chavallal, egyszer sem járt a telepen. Most olyan zavarban volt, hogy még az ajtót sem csukta be maga mögött, reszketve, szótlanul állt a küszöbön. Azt remélte, hogy egyedül találja az anyját, s hogy ott látta Étienne-t is, elakadt a hangja, nem tudta elmondani, amit útközben kigondolt.

- Mit keresel itt? - kiáltott rá Maheu-né, anélkül hogy felállt volna. - Látni sem akarlak, kotródj innen!

Catherine megpróbált mondani valamit:

- Kávét meg cukrot hoztam, mama, a gyerekeknek... Túlóráztam, s gondoltam, hogy nekik...

Egy font kávét meg egy font cukrot húzott ki a zsebéből, s félve az asztalra tette. Míg a Jean-Bart-ban dolgozott, egyre a voreux-i sztrájk miatt aggódott, s hogy a szülein segítsen kicsit, nem tudott mást kitalálni, mint azt, hogy a kistestvéreire gondolt. De jószívűsége nem lágyította meg az anyját, aki hevesen kifakadt:

- Ahelyett, hogy nyalánkságot hozol, jobb lett volna, ha itt maradsz, és segítesz kenyeret keresni.

Aztán szabadjára engedte haragját, nekitámadt, és arcába vágta mindazt, amit egy hónap óta mondogatott róla. Még hogy megszökjön egy férfival, tizenhat éves létére összeálljon vele, mikor a családja szükséget lát! Micsoda elfajzott, micsoda utolsó teremtés az ilyen! A könnyelműséget meg lehet bocsátani, de egy anya sohasem felejtheti el az ilyen viselkedést! És még ha szigorúan fogták volna! De erről szó sincs, szabad volt, mint a madár, éppen csak azt kívánták meg tőle, hogy hazajárjon aludni.

- Mondd, mi bújt beléd ilyen fiatal létedre?

Catherine mozdulatlanul állt az asztal mellett, lehorgasztott fejjel hallgatott. Fejletlen, sovány teste megremegett, igyekezett válaszolni, de szavai minduntalan elcsuklottak.

- Ó, ha csak rajtam múlna, ha arról lenne szó, hogy én mit akarok!... Ő akarta. Ha ő akarja, akkor én, ugye, mit csinálhatnék, hiszen ő az erősebb... Hát tudhatja az ember, hogy mi hogyan fordul? De most már így történt, nem lehet visszacsinálni, most már inkább legyen ő, mint megint valaki más. Majd feleségül vesz.

Szavaiban nem volt lázadozás, megadóan beszélt, szenvtelenül, mint azok a lányok, akik gyerekfejjel alávetik magukat a férfi akaratának. Hát nem ez történik minden lánnyal?! Soha nem is képzelte másként: valaki megerőszakolja a meddőhányó mögött, tizenhat éves korára gyereke lesz, aztán ha a kedvese feleségül veszi, következik a közös nyomorúság. Most sem pirult volna a szégyentől, nem reszketett volna így, csak ne ez előtt a fiatalember előtt bántak volna vele úgy, mint egy szajhával, hiszen már Étienne puszta jelenléte is zavarta, kétségbeejtette.

Étienne közben felállt, úgy tett, mintha a kihunyó tüzet akarná felszítani, s egyáltalában nem figyelne rájuk, nehogy zavarja a kimagyarázkodást. De tekintetük összetalálkozott, s Étienne úgy látta, hogy a lány sápadt, elgyötört s már barnuló arcából előcsillanó világos szemével valahogy mégis szép; valami különös érzés fogta el iránta, a neheztelés eltűnt belőle, csak azt kívánta, hogy boldog legyen azzal, akit választott. Úgy érezte, hogy törődnie kellene a lány sorsával, jó lenne elmenni Montsouba, s rávenni azt a másikat, hogy legyen jó Catherine-hoz. De a lány puszta szánalomnak vélte ezt a szüntelenül kínálkozó szeretetet; Étienne nyilván megveti, azért bámul így rá. Szíve úgy fájt, torka úgy összeszorult, hogy már egyetlen bocsánatkérő szót sem tudott eldadogni.

- Helyes, jobb is, ha hallgatsz - kezdte rá a kérlelhetetlen Maheu-né. - Ha azért jöttél, hogy maradj, hát gyere be, de ha nem, máris lódulj, s még boldog lehetsz, hogy itt a kezemben ez a gyerek, mert különben már beléd rúgtam volna.

Ez a fenyegetés azonban váratlanul mégis megvalósult, Catherine-ba valaki hátulról úgy belerúgott, hogy elkábult az ijedtségtől és fájdalomtól. Chaval követte el ezt a gyalázatos durvaságot. Már pár pillanat óta hallgatózott, aztán a nyitott ajtón át egy ugrással a szobában termett.

- Piszok teremtés! - üvöltötte. - Meglestelek, tudtam, hogy idejössz, hogy lefeküdj neki! S még te fizetsz a szeretődnek? Az én pénzemből itatod kávéval?!

A megdöbbent Maheu-né és Étienne még csak meg sem moccant. Chaval dühösen taszította Catherine-t az ajtó felé.

- Kotródj, a kutya istenit!

S mikor Catherine az egyik sarokba menekült, az anyjának esett neki:

- Milyen szép, hogy itthon ülsz, míg odafent az a kurva lányod akárkinek lefekszik!

Aztán megrázta Catherine-t, a csuklójánál fogva vonszolta kifelé. Az ajtóban visszafordult Maheu-né felé, aki dermedten ült, s még arról is megfeledkezett, hogy mellén összegombolja a ruháját. Estelle elaludt, fejecskéje előrebukott az anyja ölébe, s a hatalmas mell, akár a jól tejelő tehén tőgye, mezítelenül szabadon csüngött.

- Ha éppen nincs itt a lány, akkor persze az anyja kefélteti magát, mi? - üvöltötte Chaval. - Csak mutogasd neki magad! Nem valami finnyás a koszos lakód!

Étienne neki akart ugrani, hogy megpofozza. Ha nem fél, hogy a csetepatéra összecsődül az egész telep, már előbb nekiment volna, hogy Catherine-t kiszedje a kezéből. De most már nem bírt dühével; vérben forgó szemmel meredtek egymás képébe. Régi gyűlölködés, hosszú időn át titkolt féltékenység robbant most ki. Egyiküknek pusztulnia kell.

- Vigyázz magadra! - mondta Étienne a dühtől reszkető hangon. - Most elintézlek!

- Próbáld meg! - vágta oda Chaval.

Egy pillanatig farkasszemet néztek, oly közelről, hogy forró leheletük egymás arcába csapott. Catherine rimánkodva vetette magát közibük, a kezénél fogva húzta kifelé a szeretőjét: aztán magával vonszolta, el a telepről, menekült, s még csak hátra sem nézett.

- Micsoda vadállat! - dünnyögte Étienne, s dühösen becsapta az ajtót; haragjában úgy reszketett, hogy le kellett ülnie.

Maheu-né meg sem moccant. Tehetetlenül ejtette le a kezét, aztán a ki nem mondott dolgok kínos, nehéz csendje borult rájuk. Étienne akarva, nem akarva megint az asszony mellét nézte, ezt a sápadtan szétterülő mellet, melynek fehérsége most már zavarta. Maheu-né biztosan megvan már vagy negyvenéves, s el is formátlanodott, mint a szapora fajták általában, de erős, széles csípőjével, hosszúkás arcán a régi szépség nyomaival még kívánatosnak tűnhetett. Nyugodt, lassú mozdulattal fogta két keze közé a mellét, s visszatette a ruhájába. A ruha nyílásán megint csak kibuggyant, az ujjával igazította helyre, s aztán végig begombolkozott, s megroskadtan, feketén gubbasztott öreg blúzában.

- Ez egy piszkos disznó - mondta végül. - Csak egy piszkos disznónak jutnak ilyen ocsmányságok az eszébe... Én ugyan kutyába sem veszem. Ilyesmire még csak felelni sem érdemes.

Aztán őszintén, anélkül hogy a tekintetét elfordította volna, hozzátette:

- Persze, nekem is vannak hibáim, de ez a hiba igazán nincs bennem... Csak két férfival volt dolgom életemben, először tizenöt éves koromban egy csilléssel, aztán meg az urammal. Ha az uram is otthagyott volna, mint az a másik, hát bizisten nem tudom, mit csináltam volna. Meg aztán azt sem hencegésből mondom, hogy mióta férjhez mentem, mindig tisztességes voltam, mert az ember sokszor csak azért nem hibázik, mert nincs rá alkalma... Csak éppen megmondom, hogy így van, meg aztán ismerek én éppen elég asszonyt, akik ezt nem mondhatják el magukról. Na, nem igaz?

- Bizony ez így van - válaszolt Étienne, és felállt.

Kiment a konyhából, Maheu-né meg két összetolt székre fektette az alvó Estelle-t, és nekilátott, hogy felszítsa a tüzet. Ha az apa fogott legalább egy halat, s eladta, akkor mégiscsak lesz vacsorájuk.

Odakint lassan sötétedett, s Étienne lehajtott fejjel, a szívében határtalan keserűséggel járkált a dermesztő hidegben. Nem Chavalra haragudott, nem a szerencsétlen, meggyötört lány iránt érzett szánalom keserítette. A durva jelenet emléke elmosódott, szertefoszlott benne, most megint mindnyájuk szenvedésére, nyomorúságuk borzalmaira gondolt. Maga előtt látta az éhező telepet, az asszonyokat, a gyerekeket, akik ma este vacsora nélkül maradnak, látta az egész, üres gyomorral harcoló bányásznépet. És a kétely, mely időnként elfogta, az alkony sivár komorságában most ismét feltámadt benne, és úgy kínozta, mint még soha. Micsoda rettenetes felelősséget vállalt ő! Hát ösztökélheti, biztathatja őket a további kitartásra most, mikor sem pénzt, sem hitelt nem tud szerezni számukra? S mi történik, ha sehonnan nem jön segítség, ha a lelkierőt kikezdi az éhség? Hirtelen látomásként a katasztrófa képe merült fel előtte: haldokló gyerekek, zokogó asszonyok meg sápadt, sovány férfiak, amint éppen újból leszállnak a bányába. Csak ment megállás nélkül, meg-megbotlott a kövekben, gyötrelmes aggodalom töltötte el a gondolatra, hogy a Társaság marad felül, s hogy ő lesz a társait sújtó szerencsétlenség okozója.

Csak mikor felnézett, csak akkor vette észre, hogy a Voreux-höz ért. Az épületek komor tömbjére egyre sűrűsödő sötétség borult. A kihalt külszínre hatalmas, mozdulatlan árnyak vetődtek, ha valaki arra téved, azt hiheti, hogy elhagyott erődítményben jár. Mihelyt megállt a felvonógép, a falak közül elszállt az élet. E késő esti órában itt most minden halott volt, nem pislogott egyetlen lámpa, nem törte meg a csendet egyetlen hang sem, a szivattyú zihálása is messziről, nagyon messziről hangzott a bánya temetői némaságában.

Étienne csak nézte a Voreux-t, s szíve hirtelen megdobbant. A bányászok éheznek ugyan, de a Társulat milliói is megcsappannak. S ugyan miért is kerekedne felül a Társulat e háborúban, melyet a munka vív a pénz ellen? De még ha győzne is, drága árat fizetne a győzelemért. Jó ideig számlálhatná a halottait. Étienne-t újból vad harci vágy fogta el; legyen már vége ennek a nyomornak, ezért még az élet sem túl nagy ár! Pusztuljon el inkább egyszerre az egész telep, minthogy apránként pusztuljanak bele az éhezésbe, az igazságtalanságba. Alig megemésztett olvasmányai elevenedtek meg benne, eszébe jutott azoknak a népeknek a példaadása, akik felgyújtották városaikat, hogy útját szegjék az ellenségnek; meg félig elfelejtett történetek asszonyokról, akik, hogy megmentsék gyermekeiket a rabszolgaságtól, szétloccsantották a fejüket, meg a férfiakról, akik éhen haltak, de nem ettek a zsarnok kenyeréből. Mikor már csaknem összeroppantotta a vigasztalan szomorúság, ezek a gondolatok új hitet öntöttek belé, pirosan lobbant fel benne az öröm, elűzte a kételyt, s rápirított egyórányi kishitűségéért. S hitének újraéledésével újraéledt gőgje is, s elragadta az öröm, hogy vezér, akinek áldozatok árán is engedelmeskednek, akinek hatalma egyre nagyobb, és aki megéri a győzelem napját. S máris maga elé képzelte az egyszerűségében is megrendítő jelenetet, amikor ő lemond a hatalomról, s a nép kezébe adja, mikor már az lesz az úr.

Hirtelen tért magához álmodozásából, összerezzent, amint meghallotta Maheu hangját, aki elmondta, hogy szerencsével járt, fogott egy csodaszép pisztrángot, három frankot kapott érte. Lesz vacsora. Hagyta, hogy Maheu egyedül menjen vissza a telepre, majd később ő is utána megy, azt mondta. Beült a "Jószerencsé"-be, megvárta, míg elmegy az egy szál vendég, aztán köntörfalazás nélkül közölte Rasseneurrel: ír Pluchart-nak, hogy azonnal jöjjön. Most, hogy már döntött, rögtön meg akarta szervezni a zártkörű összejövetelt, mert úgy érezte, ha a montsoui bányászok tömegesen csatlakoznak az Internacionáléhoz, biztos a győzelem.

A "Vidám Cimborá"-ban, özvegy Désirné kocsmájában, csütörtök délután két órára beszélték meg a zártkörű értekezletet. Az özvegyet végtelenül felháborította, hogy fiait, a bányászokat, ilyen nyomorúságos helyzetbe kergették, s nem is engesztelődött meg, sőt, mióta a kocsmája is elnéptelenedett, haragja nőttön nőtt. Soha még ilyen sztrájkot! Mintha senkinek sem lenne száraz a torka, még az iszákosok is becsukóztak otthon, nehogy megszegjék az okos viselkedés parancsszavát, így aztán Montsou széles utcája, melyen búcsúnapon úgy nyüzsgött a nép, most komoran, vigasztalanul hallgatott, a söntéspultokról nem folyt a sör, nem locsolta senki a torkát, sem a lefolyócsatornát. A "Casimir" meg az "Előre" söntés ajtaja előtt most csak a kocsmárosok álldogáltak, sápadtan, nyugtalanul fürkészték az utat. De így volt ez egész Montsouban: kihalt volt a "Lenfant", a "Tison", a "Piquette" meg utána a "Lenyakazott", csak a "Szent Alajos" söntésben, ahova az aknászok jártak, csak ott fogyott el néhány korsó sör; különben csend volt még a "Vulkán"-ban is, munka nélkül maradtak a hölgyek, pedig - tekintettel a mostoha időkre - műpártolók híján tíz souról öt soura szállították le a tarifát. Egyszóval nehéz bánat ülte meg az egész vidéket.

- Az istenit! - tört ki özvegy Désirné, s a combjára csapott. - Ezt is a csendőröknek köszönhetjük! Bánom is én, lökjenek dutyiba, ha csak ez kell nekik, de akkor is borsot török az orruk alá.

Özvegy Désirné minden hatóságot, minden tőkést egyszerűen csak "csendőrnek" nevezett, csak e megvető gyűjtőnévvel emlegette a nép ellenségeit. A legnagyobb lelkesedéssel tett eleget Étienne kérésének; egész háza a bányászoké, ingyen adja a tánctermet, s mivel a törvény előírja, hogy az ilyen összejöveteleken csak meghívóval lehet részt venni, gondoskodik a meghívók szétküldéséről is. Ha meg a törvénynek nem tetszik valami, majd ő kinyitja a száját. Étienne már másnap elhozott neki vagy ötven meghívót, a bányász telep írástudó lakói segítettek neki, hogy elkészüljön, s özvegy Désirné vállalta, hogy eljuttatja valamennyit a címzetteknek: a bányákba, a küldöttség tagjaihoz meg más megbízható embereknek. Az ülésen a hivatalos napirend szerint a sztrájk továbbfolytatásáról fognak tárgyalni, a valóságban azonban Pluchart-t várták, ő fog beszédet mondani, s az emberek utána majd biztosan bejelentik, hogy csatlakoznak az Internacionáléhoz.

Csütörtök délelőtt Étienne már nyugtalankodni kezdett, mert hajdani munkavezetője azt sürgönyözte, hogy szerdán este jön, s még mindig nem érkezett meg. Vajon mi történhetett? Nagyon bántotta, hogy nem tud vele beszélni az ülés előtt. Már kilenc órakor elment Montsouba, eszébe jutott, hogy a gépész talán meg sem állt a Voreux-nél, hanem egyenesen odament.

- Nem, itt nem volt a barátja - mondta özvegy Désirné -, de már mindent előkészítettem, jöjjön, nézze meg.

Ezzel bevezette a táncterembe. A díszítés ugyanaz volt, mint a búcsú napján: papírvirágfüzérek a mennyezeten, színes papírvirágokból font koszorú a közepén, aranyozott szegélyű táblákon a mindkét nembeli szentek egész névsora a falakon. A hátsó sorokban azonban, a zenészek emelvényének helyén, most egy asztal állt, mellette három szék, a teremben meg keresztben padok sorakoztak.

- Nagyszerű - jelentette ki Étienne.

- Itt aztán otthon érezhetik magukat - folytatta az özvegy -, jártathatják a szájukat, amíg csak jólesik... ide csak a testemen keresztül juthatnak be a csendőrök.

Étienne, akármilyen nyugtalan volt is, amint ránézett a vastag Désirnére, nem tudta megállni mosolygás nélkül. Most már úgy elhízott, hogy egy férfi kevés volt ahhoz, hogy csak a fél felét átölelje, azt beszélték, hogy az egy hétre beosztott hat szeretőjéből most már minden este kettőnek kell munkába állni.

Étienne meglepődött, hogy Rasseneur és Szuvarin is hamarosan megérkezett, s mikor az özvegy hármasban hagyta őket a táncteremben, csodálkozva kérdezte:

- No, ti máris itt vagytok?

Szuvarin, minthogy a gépészek nem sztrájkoltak, az éjszaka a Voreux-ben dolgozott, s csak kíváncsiságból jött el. Rasseneur meg két napja valahogy feszélyezettnek látszott, kerek, zsíros képéről eltűnt joviális mosolya.

- Nagyon nyugtalanít, hogy Pluchart még nem érkezett meg - mondta Étienne.

A kocsmáros félrenézett, és csak a foga között dörmögött:

- Nem csodálom; én nem is várom, hogy megérkezzék.

- Hogyhogy?

A kocsmáros, mint aki végre elszánja magát, a szemébe nézett Étienne-nek, s kereken válaszolt:

- Merthogy én is írtam neki egy levelet, ha éppen tudni akarod. Könyörögtem neki, hogy ne jöjjön... Igen, úgy gondolom, hogy a saját ügyeinket magunknak kell elintéznünk, nem kell mástól segítséget kérni.

Étienne magánkívül, a dühtől reszketve meredt Rasseneur-re.

- Ezt tetted... ezt tetted... - hebegte.

- Bizony ezt. Pedig én bízom Pluchart-ban. Eszes is, komoly is, az ember nyugodtan hallgathat rá... Csakhogy éppen semmibe sem veszem az elgondolásaitokat, érted? A politika... a kormány... meg minden, amit összezagyváltok, az nekem csak nagy semmi! Én csak egyet akarok, hogy a bányásznak jobb sorsa legyen. Húsz éven át dolgoztam odalent, annyit verejtékeztem, annyit kínlódtam, hogy megesküdtem: mindent megteszek, csak kicsit könnyebb legyen azoknak a szerencsétlen flótásoknak, akik ma is ott gürcölnek, aztán biztosan tudom, hogy ti semmire sem mentek ezzel a sok handabandával, legfeljebb még nagyobb nyomorúságba taszítjátok őket... Amikor az éhezés leszállásra kényszeríti valamennyit, majd még nagyobbat rúgnak beléjük, a Társulat majd korbáccsal fizet nekik, korbáccsal ám, azzal kergeti vissza a kutyát is az óljába, ha elcsatangol... Hát ennek akartam útját állni, tudd meg!...

Egyre hangosabban beszélt, a pocakját kidüllesztette: vastag lábát szétterpesztve, kihúzott derékkal állt Étienne elé. Könnyedén ömlő, világos mondataiból a megfontolt, türelmes természetű ember szólott. Hát nem butaság még csak elképzelni is azt, hogy a világot csak úgy egy csapásra meg lehet változtatni, hogy a munkást csak úgy oda lehet ültetni a munkaadó helyébe, hogy a pénzt szét lehet osztani, mint egy almát? Ezer meg ezer év kellene ahhoz, hogy ez talán megvalósulhasson. Hagyják őt békén a csodákkal. Ha az ember nem akarja megütni a bokáját, hát járjon egyenes úton, követeljen megvalósítható reformokat, egyszóval minden lehető alkalommal követelje a munkás sorsának a javítását. Ha rábíznák, ő bizony azt csinálná, hogy erélyesen fellépne a Társulattal szemben, hogy minél jobb feltételeket csikarjon ki tőle, mert ott egye meg a fene, ha megmakacsolják magukat, akár mindnyájan felfordulhatnak.

Étienne nem szakította félbe, a felháborodástól szóhoz sem jutott, csak később kiáltott rá:

- Az istenit! Hát neked aludttej folyik az ereidben?

Kicsibe múlt, hogy le nem kent neki egy pofont, s hogy erőt vegyen indulatán, hatalmas léptekkel fel-alá járt a teremben, dühét a padokon töltötte ki, míg utat tört magának a sűrű sorok között.

- Legalább az ajtót csukjátok be - jegyezte meg Szuvarin -, felesleges, hogy mindenki halljon benneteket.

Aztán ő maga ment és becsukta, majd nyugodtan leült az egyik székre, az elnöki asztal mellé. Cigarettát sodort, szelíd tekintete a másik kettőt figyelte, s ajkán valami halvány mosoly játszott.

- Azzal, hogy dühöngsz, nem jutunk előbbre - folytatta megfontoltan Rasseneur. - Először magam is azt hittem, hogy józan gondolkozású ember vagy. Az persze helyes, hogy az embereket nyugalomra intetted, rávetted őket arra, hogy ne moccanjanak el hazulról, szóval okosan jártál el, mikor a befolyásodat arra használtad, hogy ne történjen rendbontás. És most tessék, bajba akarod őket rántani.

Étienne, valahányszor végigment a padsorok között, mindannyiszor odaállt a kocsmáros elé, vállon ragadta, rázta, s a képébe kiabált:

- De a mennydörgős istennyilát! Nem akarom én elveszíteni a fejem! Persze hogy fegyelmet tartottam köztük, most is csak azt tudom nekik mondani, maradjanak nyugton. De hát azt már mégsem akarom, hogy a végén belénk rúgjanak!... Örülj, hogy te nyugodt vagy! Nekem néha majd a fejem robban szét!

Önvallomás volt ez, önmagán, az új hivő áhítatos rajongásának ábrándképén gúnyolódott, reménységén, hogy hamarosan eljön a kor, melyben az igazság uralkodik az egytestvér emberiség felett. Ó, persze, remek módszer ölbe tett kézzel ülni, s csak nézni, hogy míg a világ világ, az emberek egymást marcangolják, mint a farkasok. Hát ezt nem! Igenis bele kell avatkozni, mert különben örök lesz az igazságtalanság, örökösen a gazdagok szívják a szegény nép vérét. Sose bocsátja meg önmagának, hogy valamikor képes volt azt a butaságot mondani, hogy a politikát teljesen külön kell választani a szociális problémától. Nem tudott ő akkor még semmit! De azóta olvasott, tanult egyet-mást! Ma már érettek az elképzelései, és igenis, ma már kialakult módszere, stratégiája van!

Közben mégis rosszul fejezte ki magát. Kusza mondataiból elő-előbukkantak a sorra megismert és sorra elvetett elméletek. Határozott vezérgondolata mégis Marx Károly megállapítása volt: a tőke a kizsákmányolás eredménye, a munkásnak joga és kötelessége kisajátítani az ily módon összeharácsolt vagyont. A gyakorlatban eleinte Proudhon hívének vallotta magát, fantáziáját megragadta a kölcsönös hitelnyújtás képtelen ábrándja, amely egyetlen hatalmas bank megteremtésével kiküszöbölne a gazdasági életből mindennemű közvetítőt; majd később az állam által támogatott Lassalle-féle szövetkezeti társulásokért lelkesedett, melyek lassanként egyetlen hatalmas iparvárossá változtatnák az egész földet. Ettől az elképzeléstől azonban menten visszariadt, mikor rájött, hogy milyen nehézségekkel járna az irányítás; aztán végül eljutott a kollektivizmushoz, azt követelte, hogy minden termelési eszköz közösségi birtokba menjen át. A kollektivizmus eszméje sem alakult ki benne határozottan, nem tudta, hogy miként lehetne megvalósítani az új ábrándképet, képzeletét béklyóba kötötte érzékenysége és józansága; a szektások merev álláspontját nem tudta magáévá tenni. Mindössze odáig jutott el, hogy azt mondotta: mindenekelőtt a hatalmat kell átvenni, aztán majd elválik.

- Voltaképpen mi van veled? Miért állsz egyszerre a tőkések mellé? - folytatta szenvedélyesen, s megint a kocsmáros elé állt. - Hiszen te magad mondogattad, hogy előbb-utóbb baj lesz ebből!

Rasseneur kicsit elpirult.

- Igaz, mondtam. S ha itt lesz a baj, majd meglátod, hogy én sem leszek gyávább, mint a többi... De nem vagyok hajlandó azokkal tartani, akik növelik a zűrzavart, csak hogy pozíciót teremtsenek maguknak.

Most aztán Étienne pirult el. Már nem kiabáltak, kíméletlen, rosszindulatú vetélytársként álltak szemben egymással. Voltaképpen ez a versengés bírta őket arra, hogy a magukévá tett elméletek mellett jobb belátásuk ellenére is a végsőkig síkraszálljanak, nem maguk választották, végzetszerűen jutott nekik az a szerep, mely az egyiket forradalmi túlzásokba kergette, a másikat arra bírta, hogy az óvatosság jelszavával tüntessen. Szuvarin csak nézte őket, s finom arcán néma, gyilkos megvetés tükröződött; csak az az ember érezhet így, aki egy ügyért kész feláldozni az életét úgy, hogy még a mártíromság dicsfényét sem igényli magának.

- Nekem mondod ezt? Irigykedsz rám, mi? - kérdezte Étienne.

- Ugyan, miért irigyelnélek? - vágott vissza Rasseneur. - Én nem játszom meg a nagy embert, nem akarom, hogy megalakuljon az Internacionálé montsoui szekciója csak azért, hogy titkár lehessek.

Étienne félbe akarta szakítani, de Rasseneur nem hagyta magát:

- Mondd csak ki egyenesen! Fütyülsz te az Internacionáléra meg mindenre, csak éppen vezér akarsz lenni, hogy aztán abban a híres Nord megyei federációban megjátszhasd a levelező titkár úr szerepét!

Csend lett. Étienne reszketve szólalt meg:

- Rendben van... Azt képzeltem, hogy semmiért sem kell magamnak szemrehányást tenni. Mindig, minden dologban kikértem a véleményedet, hiszen tudtam, hogy mennyit harcoltál itt, sokkal előbb, mint ahogy én idekerültem. De ha egyszer senkit sem tűrsz meg magad mellett, hát ezentúl egyedül cselekszem... Most pedig vedd tudomásul, hogy a gyűlés igenis meglesz, még akkor is, ha Pluchart nem jön, s akármit csinálsz is, a bányászok csatlakozni fognak az Internacionáléhoz.

- Hogy csatlakoznak, az még semmi... Azt szeretném látni, hogyan fizetteted meg velük a tagdíjat!

- Sehogyan. Az Internacionálé haladékot ad a sztrájkoló munkásoknak. Majd később fizetünk, most meg éppen az Internacionálé lesz segítségünkre, mihelyt beléptünk.

Rasseneur hirtelen dühbe jött.

- Na, majd meglátjuk... Én is itt leszek ezen az értekezleten, majd én is beszélek! De beszélek ám! Nem hagyom, hogy elbolondítsd az embereket! Majd én felvilágosítom őket, hogy mi az igazi érdekük! Majd meglátjuk, hogy melyikünkre hallgatnak! Rám, akit harminc éve ismernek, vagy rád, akinek egy év sem kellett, s máris mindent felforgattál nálunk... De az ám! Most majd elválik, melyikünk söpri el az útból a másikat!

Ezzel elment, az ajtót bevágta maga után. A papírvirágfüzérek táncoltak a mennyezeten, az aranyozott táblák meginogtak a falon. Aztán néma csend lett a nagyteremben.

Szuvarin ott az asztal mellett nyugodtan cigarettázott. Étienne kis ideig némán járkált fel s alá, aztán bőséges szóáradattal könnyített haragján. Talán tehet ő arról, hogy az emberek faképnél hagyták ezt a dagadt semmittevőt, és őmellé álltak? Nem, ő nem hajszolta a népszerűséget, maga sem tudja, hogyan, de egyszerre csak jó barátságban volt az egész teleppel, megnyerte a bányászok bizalmát, maga sem tudja, hogyan történt, de ma már az ő szavát követik. Őt aztán igazán nem vádolhatják azzal, hogy önző szándékból növelni akarja a zűrzavart, s a mellét verve hangoztatta testvéri szolidaritását.

Egyszerre csak Szuvarin elé állt s rákiáltott:

- Tudd meg, ha a barátaimnak csak egy csepp vére is hullana miattam, hát menten kivándorolnék Amerikába!

A gépész vállat vont, keskeny ajkán újból mosoly játszott.

- Eh, vér... hát aztán?! A földnek szüksége van vérre!

Étienne lecsillapult, fogott egy széket, s az asztal másik végére könyökölt. Nyugtalanította ez a világos arc; az álmodozó szempárban fel-felvillanó vad tűz valami sajátos hatást gyakorolt akaraterejére. Szuvarin egy szót sem szólt, Étienne azonban úgy érezte, hogy ez a némaság lassanként teljesen lenyűgözi.

- Mondd, hát mit tennél te az én helyemben? Hát nincs igazam, hogy cselekedni akarok?... Hát nem az a legokosabb, ha belépünk az Internacionáléba?

Szuvarin lassan kifújta a füstöt, aztán szokás szerint azt felelte:

- Persze ostobaság, de míg mást nem lehet tenni, legyen csak ez... Különben, meg az Internacionáléjuk hamarosan nekilendül. Ő foglalkozik vele.

- Kicsoda?

- Ő.

Suttogva, rajongó áhítattal ejtette ki ezt az ő-t, s kelet felé tekintett. A nagy tanítóról beszélt, Bakunyinról^[9], az emberirtóról.

- Egyedül ő adhatja meg a döntő csapást - folytatta. - A ti tudósaitok az evolúciós elveikkel közönséges puhányok... Három év sem telik bele, s az ő vezetése alatt az Internacionálé szétrombolja a korhadt, régi világot!

Étienne nagyon felfigyelt. Epedett a tudás után, s hogy megértse a rombolásnak ezt a hitvallását, melyről a gépész csak nagy ritkán ejtett egy-egy homályos szót, mintha a titkokat magának akarná megőrizni.

- De mégis, magyarázd meg nekem... Voltaképpen mit akartok?

- Mindent lerombolni... Ne legyenek többé nemzetek, kormányok, ne legyen többé sem tulajdonjog, sem isten, sem vallás!

- Jó. Eddig értem. De mit akartok ezzel elérni?

- A szabályoktól mentes ősközösséget, az új világot, mindennek a kezdetét.

- S hogyan akarjátok ezt megvalósítani?

- Tűzzel! Méreggel! Tőrrel! A haramia az igazi hős, a nép megbosszulója, a cselekvő forradalmár, aki nem tömte tele a fejét betűvel! Iszonyú merényletek sora! Az kell most! Hogy megrémüljenek a hatalmasok, hogy felébredjen a nép!

Félelmetes volt Szuvarin, mikor így beszélt. Eksztázisában felállt, világos szemében titokzatos láng lobbant, keskeny keze úgy markolta az asztalt, hogy majd összetörte. Étienne döbbenten nézte, eszébe jutott mindaz, amiről Szuvarin bizalmasan egy-két szót ejtett előtte: a cári palota alá helyezett bombák, a rendőrfőnökök, akiket úgy szúrtak le, mint a vadállatokat; s a szerelmese, az egyetlen nő, akit szeretett, és akit Moszkvában egy esős délelőttön felakasztottak, ő meg a tömeg közé vegyülve csak pillantásával csókolhatta még egyszer, utoljára.

- Nem, nem - suttogta Étienne, s úgy emelte fel a karját, mintha szörnyű látomásokat akarna elhessegetni -, mi azért mégsem vagyunk annyira! Gyilkosságot? Gyújtogatást? Soha! Hiszen ez oly szörnyűség, oly igazságtalanság! A mieink egy emberként támadnának a bűnösre, végeznének vele!

Sehogyan sem tudta megérteni, minden csepp vére tiltakozott az emberirtás gyászos látomása ellen, hogy ez a föld puszta tarló maradjon, mint kasza nyomán a búzamező. Mi következhetnék ezek után? Miként támadhatnának új népek? Mindenáron választ akart.

- Mondd el a programodat. Mi is szeretnénk tudni, hogy merre vezet az út!

Szuvarin ködös tekintete a semmibe révedt, s békésen csak ennyit mondott:

- Kár töprengeni azon, hogy hogy lesz, mint lesz. Az okoskodás akadályozza a tiszta rombolást, és fékezi a forradalom kibontakozását.

Étienne megborzongott e szavak hallatára, mégis elnevette magát. Egyébként készségesen elismerte, hogy van valami helytálló is ebben a felfogásban, melynek ijesztő egyszerűsége még vonzotta is. Csakhogy nagyon Rasseneur kezére járna, ha ilyesmiről kezdene beszélni az embereknek. Most a gyakorlatiasság a legfontosabb.

Özvegy Désirné azt ajánlotta, hogy ebédeljenek meg. Ráálltak, és átmentek az ivóba, amit hétköznapokon egy félretolható válaszfal rekesztett el a nagyteremtől. Mikor elfogyasztották a rántottát és a sajtot, a gépész indult volna, de Étienne egyre marasztalta.

- Ugyan minek maradnék? Hogy hiábavalóságokat, ostobaságokat hallgassak végig!... Ebből nekem már elegem van. Jó estét! - hárította el szelíden és konokul a marasztalást, s ment, szájában az elmaradhatatlan cigarettával.

Étienne egyre nyugtalanabb lett. Egy óra volt, Pluchart bizony megszegte ígéretét. Fél kettőkor már szállingózni kezdtek a küldöttek is, fogadnia kellett őket a bejáratnál, mert attól félt, hogy a Társulat is ideküldi a besúgóit. Alaposan megnézett minden meghívót, minden embert, persze sokan jöttek meghívó nélkül is, de szó nélkül beengedte azokat, akiket ismert. Éppen két órakor érkezett meg Rasseneur, a pult elé állt, hogy elszívja a pipáját, s közben ráérősen beszélgetett. Ez a csúfondáros nyugalom végleg kihozta sodrából, már csak azért is, mert közben olyanok is feltünedeztek, akik mint Zacharie meg Mouquet is, csak a szórakozás kedvéért jöttek, akik fittyet hánytak a sztrájk ügyének, csak hát éppen jó tréfának tartották a semmittevést, az utolsó filléreiken elüldögéltek egy pohár sör mellett, s jókat röhögtek, csúfolódtak azokon, akik meggyőződésből sztrájkoltak, s akik most mérgesen hallgattak.

Megint eltelt egy negyedóra. A teremben már nyugtalankodtak. Étienne reménytelenül belevágott a levegőbe, mint aki elhatározott valamit. Éppen be akart menni, mikor özvegy Désirné, aki állandóan az utat leste, felkiáltott:

- Itt van az az úr, akire vár!

Pluchart érkezett. Kehes ló húzta az egyfogatúját, s amint megállt, Pluchart azonnal kiugrott a kocsiból. Piperkőc, vékony emberke volt, nagy, szögletes fejjel, fekete szalonkabátjában akár egy megtollasodott munkás. Öt év óta nem vett szerszámot a kezébe, szónoki sikerei elkapatták, gondosan ügyelt a külsejére, mindig ápolt és jól fésült volt, de esetlenségén már nem tudott javítani, vaskos kezén csak nem nőtt újra a köröm, lemarta a vas. Állandóan a vidéket járta, buzgón, fáradhatatlan ambícióval terjesztette eszméit.

- Kérem, ne haragudjanak! - sietett megelőzni a kérdéseket és szemrehányásokat. - Tegnap délelőtt konferencia Preuilly-ben, este gyűlés Valencay-ban, ma ebéd Marchiennes-ben Sauvagnat-val... Nagy nehezen kaptam egy kocsit, teljesen kimerültem, hallhatják a hangomon. De sebaj! Mindenképpen fogok beszélni.

A "Vidám Cimbora" küszöbéről hirtelen visszafordult.

- A kutyafáját! A tagsági könyveket meg elfelejtettem! No, szépen néznénk ki...

Kiment a kocsihoz, melyből már kifogták a lovat, az útikosarából kiemelt egy kis fekete ládikót, s a hóna alá vette.

Étienne sugárzó arccal mindenütt a nyomában volt; a meglepődött Rasseneur azonban még üdvözölni sem merte. De Pluchart sietett kezet rázni vele, s csak futólag említette a levelet: micsoda ötlet! Miért ne tartanák meg az összejövetelt? Mindig kell összejövetelt tartani, amikor csak lehet! Özvegy Désirné kérte, hogy igyék valamit, de Pluchart visszautasította. Felesleges! Beszél ő anélkül is. Csakhogy nagyon siet, mert este már Joiselle-ben akar lenni, Legoujeux-vel kell beszélnie. Valamennyien egyszerre mentek be a terembe. Maheu és Levaque kicsit megkéstek, csak a többiek után értek be. Az ajtót kulcsra zárták, hogy nyugodtabban legyenek: a csúfolódó kedvűek ezen jóízűt nevettek, Zacharie odakiáltott Mouquet-nak, hogy talán bizony gyereket akarnak nekik csinálni, azért zárkóznak be így!

Mintegy száz bányász várakozott a padokon üldögélve, s a padlóból az utolsó táncmulatság meleg illata szállt a terem zárt levegőjébe. Az emberek suttogni kezdtek, az újonnan érkezők felé fordultak, miközben azok elfoglalták az üres helyeket. Meglepetve és kelletlenül nézték a Lille-ből érkezett úr fekete szalonkabátját.

Étienne javaslatára azonnal megválasztották az elnökséget. Hangosan bemondta a neveket, a többiek pedig kézemeléssel szavaztak. Elnöknek Pluchart-t választották meg, tagoknak pedig Maheu-t és Étienne-t. Nagy széktologatás következett, aztán elhelyezkedett az elnökség. Az elnök egy pillanatra eltűnt a szemük elől, ugyanis lehajolt, s az asztal alá csúsztatta a fekete ládikót, amit eddig a világért le nem tett volna. Mikor felbukkant, könnyedén az asztalra csapott, hogy csendet kérjen, majd rekedt hangon beszélni kezdett:

- Polgártársak...

Most kinyílt egy mellékajtó, s Pluchart elhallgatott. Özvegy Désirné jött be a konyhán át, hat korsó sört hozott egy tálcán.

- Ne zavartassák magukat - suttogta. - Az ember mégiscsak megszomjazik, ha beszél.

Maheu elvette tőle a tálcát, s Pluchart tovább beszélhetett. Azt mondotta, hogy nagyon jólesett neki, hogy a montsoui bányászok ilyen kedvesen fogadták, aztán elnézést kért a késedelemért, megemlítette, hogy milyen fáradt, mennyire fáj a torka. Aztán átadta a szót Rasseneur polgártársnak, aki beszélni kívánt.

Rasseneur máris az asztal mellett állt, a korsók közelében. Háttal maga felé fordított egy széket, mintegy szónoki emelvényül. Nagyon izgatottnak látszott, a torkát köszörülte, mielőtt beszélni kezdett.

- Barátaim!

Befolyását a bányászok felett annak köszönhette, hogy nagyon könnyedén, kedélyesen ömlött belőle a szó, akár órákon át beszélt anélkül, hogy belefáradt volna. Sohasem hadonászott, mindig derűs, nyugodt maradt, szavaival valósággal elborította, elkábította őket, s a végén egész hallgatósága egy emberként kiáltotta: "Úgy van! Úgy van! Jól beszélsz! Igazad van!" Most azonban már az első szavainál úgy érezte, hogy hallgatóiból valami néma ellenkezés sugárzik feléje. Ezért nagy óvatosan tört csak célja felé, csupán azt vitatta, vajon helyes-e a sztrájk folytatása; s csak ha megtapsolják - gondolta -, csak azután fordul nyíltan az Internationalé ellen. A becsület bizony tiltja, hogy engedjenek a Társulat követeléseinek, de mennyi nyomorúsággal, milyen szörnyű napokkal kell szembenézniük, ha még sokáig megmakacsolják magukat. És anélkül, hogy a megadás mellett szólott volna, a lelkierejüket tette kemény próbára: az éhínséggel küzdő bányásztelepről beszélt, s azt kérdezte, vajon miféle segítségre számítanak azok, akik ellenállásra buzdítanak? Három-négy barátja megtapsolta, de így még feltűnőbb volt a többiek fagyos hallgatása, az a már-már haragos ellenérzés, mely szavait fogadta. Amikor látta, hogy nem tudja visszahódítani őket, erőt vett rajta az indulat, lefestette előttük, hogy milyen szerencsétlenségek várnak rájuk, ha hagyják, hogy idegen provokáció zavarja meg a fejüket. A jelenlevők kétharmada haragosan felállt, nem akarták hagyni, hogy tovább beszéljen, hiszen sértegeti őket, úgy beszél velük, mintha gyerekek lennének, akik nem képesek értelmesen viselkedni. Rasseneur meg nagyokat kortyolt a sörből, s akárhogy zajongtak körülötte, ő csak beszélt tovább, hangosan kiabált, hogy még nem született meg az a legény, aki őt megakadályozhatná kötelessége teljesítésében.

Pluchart felállt; csengője nem lévén, öklével csapkodta az asztalt, s rekedten hajtogatta:

- De polgártársak... polgártársak...

Végül sikerült némi csendet teremtenie, és az értekezlet úgy határozott, hogy megvonja a szót Rasseneurtől. Azok a küldöttek, akik a bányászokat az igazgatóval folytatott megbeszélésen képviselték, könnyen irányították az új eszmék hatása alá került és az éhezéstől feldühödött emberek hangulatát. Az értekezlet határozata már jó előre eldőlt.

- Könnyen beszélsz! Van mit enned! - üvöltötte Levaque, s öklét rázta Rasseneur felé.

Étienne az elnök háta mögött a kivörösödött képű Maheu-höz hajolt, hogy lecsillapítsa, mert Rasseneur képmutató beszéde egészen kihozta a sodrából.

- Polgártársak - mondotta Pluchart -, engedjék meg, hogy átvegyem a szót.

Mély csend támadt. Pluchart megszólalt. Kínlódva, rekedten beszélt, de ezt már megszokta, örökösen úton volt, a programjával együtt sétáltatta gégehurutját. Lassan azonban erőre kapott a hangja, már pátoszt is tudott belevinni. Két karját széttárta, körmondatait vállának ringatásával kísérte, ékesszólásában volt valami kenetesség, a prédikációkra emlékeztetett az is, hogy mondatainak végén leengedte a hangsúlyt, s a monoton zümmögés végül is a meggyőzés erejével hatott.

Az Internacionálé nagyságáról és eredményeiről szóló beszédével állott elő, mint mindig, ha először beszélt valahol. Megmagyarázta célját - a dolgozók felszabadítását -, bemutatta pompás szervezeti felépítését: legalsóbb egysége a községi, efelett a megyei, majd az országos szervezet, s fent, a csúcson, magának az emberiségnek képviselete. A karját lassan emelgette, mintha hallgatóinak az egyes fokozatokat mutatná, s elibük rajzolná az eljövendő világ roppant katedrálisát. Aztán áttért a belső adminisztrációra, felolvasta az alapszabályokat, szólott a kongresszusokról, jelezte az Internacionálé tevékenységének egyre fontosabb voltát, beszélt a program kiszélesítéséről; ez a program eleinte csak a munkabérkérdéseket ölelte fel, de ma már a társadalmi rend felszámolását tűzte ki célul, hogy egyszer s mindenkorra végezhessen a bérmunkával. Nem lesznek többé nemzetiségi különbségek, a világ valamennyi munkását egyesíti az igazság közös szomjúhozása, s elsöpörvén a régi polgári rothadási, végre megalakítja a szabad társadalmat, melyben csak azok arathatják le a termést, akik megdolgoztak érte. Most már viharosan zúgott minden szava, a színes papírvirágfüzérek megbillentek a füstös mennyezeten, mely visszaverte hangját. A hallgatóság egyre izgatottabban mozgolódott. Néhányan közbekiáltottak:

- Helyes!... Ezzel egyetértünk!

Pluchart folytatta. Három esztendő sem telik belé, s meghódítják a világot. S felsorolta a népeket, melyek már csatlakoztak. Az emberek tömegestül jelentkeznek az Internacionáléba, soha, egyetlen új vallásnak sem támadt még ennyi híve. Akkor aztán ők lesznek az urak, akkor majd ők kapják el a tőkések torkát, s törvényt szabnak nekik.

- Úgy van! Helyes!... Akkor majd ők mennek a bányába!

Pluchart kézmozdulattal kért csendet. Most áttért a sztrájk problémájára. Ő, mint módszert, helyteleníti a sztrájkot, mert lassan vezet eredményre, s nagyon is súlyosbítja a munkásnép szenvedéseit. Míg azonban nincs jobb módszer, mégiscsak sztrájkolni kell, mikor elkerülhetetlen, mert van egy vitathatatlan előnye: zűrzavart kelt a tőkések soraiban. Ezután hangsúlyozta, hogy ilyen esetekben az Internacionálé kész gondviselés a sztrájkolók számára; ezt példákkal bizonyította: Párizsban, mikor a bronzöntők sztrájkba léptek, a munkaadók alaposan megrémültek arra a hírre, hogy az Internacionálé a sztrájkolók segítségére siet, és egyszeriben teljesítették minden követelésüket; Londonban pedig úgy mentette meg egy szénbánya munkásait, hogy a saját költségére visszavitette hazájukba azokat a belga bányászokat, akiket a bányatulajdonos Angliába szerződtetett. Ha az emberek belépnek az Internacionáléba, a nagy társulatok máris reszketnek, mert hiszen munkásaik így a dolgozók ama hatalmas táborához csatlakoznak, melynek minden egyes tagja inkább meghal, de nem marad a kapitalista társadalom rabszolgája.

Taps szakította félbe szavait. Zsebkendőt vett elő, a homlokát törülgette, de most is visszautasította a sört, amivel Maheu kínálta. Mikor folytatni akarta a beszédet, az újból felcsattanó taps miatt nem tudott szóhoz jutni.

- Ezzel megvolnánk - szólt oda gyorsan Étienne-nek. - Nem is kell nekik tovább beszélnem... Gyorsan a tagsági könyveket!

Fürgén lehajolt, s kiemelte a fekete dobozt az asztal alól.

- Polgártársak! - kiáltotta túlharsogva a hangzavart. - Íme a tagsági könyvek! Lépjenek elő a küldöttek, nekik átadom, s ők majd szétosztják... A többit majd később elintézzük.

Rasseneur felpattant, hogy még egyszer tiltakozzék. Étienne is megpróbált szóhoz jutni, ő is beszédet akart mondani. Hatalmas zenebona támadt. Levaque úgy rázta az öklét, mintha verekedni készülne. Maheu is felállt, beszélt, de egy szavát sem lehetett érteni. A nagy kavarodás, lábdobogás felverte a terem porát, s a levegőben szállongó porfelhő a hajdani mulatságokon táncoló csilléslányok meg kapcsolófiúk átható illatával töltötte meg a levegőt.

A mellékajtó hirtelen felnyílt, s az ajtónyíláson át özvegy Désirné hatalmas hasa, keble nyomakodott befelé; majd felharsant a hangja.

- Hallgassanak már el! Az istenfáját!... Itt vannak a csendőrök.

A kerületi csendőrbiztos érkezett - kissé megkésve -, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel, és szétoszlassa a gyűlést. Négy csendőr jött vele. Az özvegy már öt perc óta szóval tartotta őket az ajtóban, egyre csak azt mondogatta, hogy a tulajdon házában mégiscsak joga van összehívni a barátait. Végül is félrelökték, s ő a konyhán át sietett ide, hogy figyelmeztesse a fiait.

- Erre, erre, gyorsan! Egyik piszok csendőr az udvart őrzi, de sebaj! A fáskamra az utcára nyílik... Szaporán!

A csendőrbiztos már az ajtón dörömbölt, s minthogy nem nyitották ki, fenyegetőzni kezdett, hogy betöri. Nyilván besúgó járt köztük, mert a csendőrbiztos egyre csak azt kiabálta, hogy az összejövetel törvényellenes, hogy nagyon sokan meghívó nélkül jöttek ide.

A teremben nőttön-nőtt a zűrzavar, így mégsem állhatták odább, hiszen még nem szavazták meg sem a belépést, sem a sztrájk folytatását. Valahányan voltak, mind egyszerre akartak beszélni. Végre az elnöknek eszébe jutott, hogy egyszerű kézfeltartással szavazzanak. A kezek magasba lendültek, a küldöttek sebtében a távollevők nevében is bejelentették a csatlakozást, így lépett be tízezer montsoui bányász az Internacionáléba.

Közben megkezdődött a menekülés. Özvegy Désirné, hogy útjukat fedezze, háttal nekitámaszkodott az ajtónak, amit a csendőrök már puskatussal vertek. A bányászok meg átugrálták a padokat, sorban kiszöktek a konyhán és a fáskamrán át. Rasseneur az elsőkkel tűnt el. Levaque meg a nyomában, elfelejtette azt is, hogy az előbb még sértegette, egyre az motoszkált a fejében, hogy a kocsmáros talán mégis meghívja egy korsó sörre, hogy amellett kicsit magához térjen. Étienne felkapta a fekete ládikát, azután Pluchart-ral meg Maheu-vel együtt várt, míg rájuk kerül a sor, mert a becsület úgy kívánta, hogy ők utolsónak meneküljenek. Mikor a terem kiürült, a zár lepattant, és a csendőrbiztos előtt már csak özvegy Désirné rengő hasa meg keble állta el az utat.

- Mondhatom, sokra megy azzal, hogy tör-zúz a házamban! - mondta. - Láthatja, hogy teremtett lélek sincs itt!

A csendőrbiztos, ez a kényelmes természetű ember, aki cseppet sem szerette a drámai helyzeteket, beérte azzal, hogy dutyival fenyegette az özvegyet. Aztán ment a négy csendőrrel együtt, hogy megírja a jegyzőkönyvet. Zacharie és Mouquet hatalmasat nevetett, roppant tetszett nekik, hogy társaik ilyen ügyesen bolonddá tették a karhatalmat.

Kint Étienne rohant elöl, karjában a ládikával, a többiek meg a nyomában. Hirtelen eszébe jutott Pierron, meg is kérdezte, vajon miért nem jött el az ülésre? Maheu meg a futástól lihegve válaszolt, hogy Pierron beteg, a félelem a baja, fél, hogy bajba keveredik. Szerették volna tartóztatni Pluchart-t, de az kijelentette, hogy máris indul Joiselle-be, Legoujeux intézkedést vár - s mindezt úgy mondta, hogy közben egy pillanatra sem állt meg. A többiek odakiáltottak neki, hogy jó utat, s rohantak tovább, rohantak egész Montsoun keresztül. Közben lihegve váltottak egy-két szót. Étienne és Maheu bizakodva nevettek, most már rendíthetetlenül hittek a győzelemben: mihelyt az Internacionálé segítségükre siet, a Társulat jön majd könyörögni, hogy vegyék fel a munkát. A reményteli nekilendülésből, az út kövén vágtató durva bakancsok robogásából valami olyan komor erő, annyi szilajság áradt, amely még lángra lobbanthatja az izzó zsarátnokot minden bányásztelepen, az egész bányavidéken.

Ismét eltelt két hét. Január elején hideg köd ereszkedett a roppant síkságra. A nyomor tovább súlyosbodott, a bányásztelepek a növekvő ínségben már szinte csak óráról órára tengődtek. Négyezer frank érkezett Londonból, az Internacionálétól, de ebből még csak háromnapi élelemre sem tellett. Aztán már semmit sem kaptak. Valamennyiüket megtörte e nagy reménységük elmúlása. Ugyan kire számíthatnának, mikor még testvéreik is cserbenhagyják őket? Úgy magukra maradtak a kemény télben, mintha az egész világtól elvágták volna őket.

A Kétszáznegyvenes telep lakóinak kedden már betevő falatjuk sem volt. Étienne a küldöttekkel együtt jött-ment: új gyűjtéseket indítottak a szomszédos városokban, aztán fel egészen Párizsig, összejöveteleket rendeztek az újabb adakozás érdekében. De igyekezetük nem járt nagy eredménnyel, a közvélemény, mely először lelkesedett, most már elfásult, hiszen már oly régóta tartott a sztrájk, s a nyugalmat egyetlen drámai esemény sem zavarta meg. A sovány alamizsnákból még a legnincstelenebb családok támogatására is alig futotta. A többiek meg elzálogosították a holmijukat, darabszám adogatták el a berendezést. Apránként mindenük az ócskáshoz vándorolt: az ágynemű, a konyhaedények, de még a bútorok is. Volt egy-két napjuk, mikor azt hitték, hogy megmenekülnek az éhezéstől, ugyanis a montsoui kiskereskedők, akik Maigrat-val szemben nem bírták a versenyt, most hitelt kínáltak fel a bányászoknak, abban a reményben, hogy így visszaszerzik vevőkörüket. Verdonck, a fűszeres, meg Carouble és Smelten, a két pék, egy teljes héten át nyitva tartott, de mikor tartalékaik kifogytak, mindhárman újból bezártak. Eljött a végrehajtók ideje, az egyhetes fellélegzés csak azt eredményezte, hogy a bányászok hosszú időre fülig eladósodtak. Most már sehol sem tudtak hitelt szerezni, nem volt egy ócska fazekuk, amit eladhattak volna, akár máris behúzódhatnak egy sarokba, hogy ott elpusztuljanak, mint a rühes kutyák.

Étienne már a húsát is eladta volna. Lemondott a segélypénztártól kapott díjazásról, elment Marchiennes-be, ott zálogosította el az ünneplő nadrágját meg a gyapjúszövet redingote-ját, s boldog volt, hogy így megint került valami Maheu-né konyhájára. Már csak a csizmáját tartotta meg, hogy, mint mondta, jól megállhassa a sarat. Leginkább az bántotta, hogy a sztrájk túl korán robbant ki, mikor még a segélypénztárban nem gyűlt össze elegendő pénz. Úgy gondolta, hogy ez minden baj oka, mert a munkások feltétlenül győznének a tulajdonosokkal szemben, ha elegendő pénzük lenne a kitartáshoz. Eszébe jutott, hogy mit mondott Szuvarin: belekényszerítik őket a sztrájkba, csak hogy kimerüljön a segélypénztár, mikor még nem gyűlt össze jelentősebb összeg.

A telep éhező, fázó lakóinak láttán végtelen keserűség fogta el. Hosszú sétákat tett, hogy jól kifárassza magát, s ne gyötörje szüntelenül ez a kép. Egyik este, amint a Réquillart mellett hazafelé tartott, az út szélén megpillantott egy ájultan fekvő öregasszonyt. Nyilván félholt volt már az éhségtől. Étienne felemelte, és segítségül hívta a kerítés túlsó oldalán ballagó lányt.

- Te vagy az? - kiáltott fel, mikor a közeledőben Mouquette-re ismert. - Gyere segíts! Meg kellene itatni valamivel.

Mouquette úgy megszánta az öregasszonyt, hogy még a könnye is kicsordult; hazasietett a roskatag viskóba, amit az apja tákolt össze a romok között. Menten vissza is fordult: borókapálinkát meg kenyeret hozott. A pálinkától magához tért az öregasszony, s anélkül, hogy egy szót is szólt volna, mohón harapott a kenyérbe. Az egyik bányász anyja volt, a telep Cougny felőli részén lakott, Joiselle-ből hazafelé jövet esett össze, ott járt, azt remélte, hogy a nővérétől kölcsönkap tíz sout. Mikor megette a kenyeret, kábultan ment tovább.

Étienne csak állt a Réquillart romos telkén, már a beomlott hangárok is eltűntek a kúszónövények alatt.

- Hát te? Te nem jönnél be egy pohárkára? - kérdezte Mouquette jókedvűen.

S mikor látta, hogy Étienne tétovázik, még hozzátette:

- Hát még mindig félsz tőlem?

Étienne-t megnyerte vidám nevetése, s elindult vele. Nagyon ellágyult már attól is, hogy a lány olyan jó szívvel adta a kenyeret.

Mouquette nem akarta az apja szobájába vinni, a magáéba vezette, s rögtön töltött két pohárka borókapálinkát. A szobája nagyon tiszta volt, Étienne meg is dicsérte érte. Különben meg ez a család aligha szenvedett ínséget: az apa, bányakocsis lévén, továbbra is dolgozott a Voreux-ben, ő meg, hogy ne üljön ölbe tett kézzel, hát beállt mosónőnek, s így naponta megkeresett harminc sout. Ha az emberlánya el is bolondozik a férfiakkal, azért még nem semmittevő!

- Mondd csak - szólalt meg, és kedvesen átfogta Étienne vállát -, mondd, miért nem akarsz engem szeretni?

Étienne akaratlanul is elnevette magát, oly kedvesen hangzott a váratlan kérdés.

- De hiszen én szeretlek!

- Jaj, nem! Nem úgy, ahogy én akarnám!... Hiszen én majd elpusztulok utánad... Tudod, én úgy örülnék neki!

Igaz lehetett, hiszen már fél éve járt utána. Étienne ránézett, a lány most is belekapaszkodott, görcsösen fogta át két reszkető karjával, s oly könyörgőn, oly vágyódva emelte rá tekintetét, hogy valósággal megilletődött. Nem, nem volt szép ez a vaskos, kövér lány, igazán nem volt szép a bányalevegőtől megsárgult arca sem, de égő tekintetéből meg az egész testéből áradó tűz, a sóvárgó vágy valami üde fiatalsággal sugározta be. Étienne nem tudott kitérni e tüzes és alázatos felkínálkozás elől.

- Ó, hát mégis akarsz engem... Hát mégis! - suttogta a lány elbűvölten.

S oly ügyetlenül, oly reszketve adta oda magát, akár egy szűzlány, mintha most történne vele először, mintha soha nem ismert volna férfit. S mikor Étienne elvált tőle, ő kezdett el áradozva hálálkodni, csókolgatta a férfi kezét.

Étienne kicsit röstellte ezt a sikert. Nem, Mouquette szerelmével valóban nem szokás eldicsekedni. S ahogy hazafelé ment, magában esküdözött, hogy soha többé. Valahogy mégis barátsággal gondolt a lányra; nem rossz teremtés ez!

Ahogy visszaért a telepre, olyan komoly dolgokat hallott, hogy menten elfelejtette ezt a kalandot. Az a hír járt, hogy a Társulat talán mégis hajlandó lenne valami engedményre, ha a bányászok küldöttei újabb tárgyalásokba bocsátkoznának az igazgatóval. Legalább ezt a hírt terjesztették az aknászok. Az igazság pedig az volt, hogy e harcban a bányásznál is többet szenvedett a bánya. A konokság bajt bajra halmozott egyiknél is, meg a másiknál is: a munkaerő az éhhalállal küzdött, a tőke önmagát fogyasztotta. Minden sztrájknap száz- meg százezer frankot emésztett fel. Ha egy gép leáll, az a gép meghal. Tönkremegy a berendezés, a felszerelés, a beléje fektetett pénz meg csak fogy, eltűnik, mint mikor homok nyeli a vizet. Mióta a külszíni rakodóról elfogytak a nagynak éppen nem mondható készletek, a fogyasztók azt emlegették, hogy megrendeléseikkel Belgiumhoz fordulnak; márpedig a jövő szempontjából ez nagyon veszélyes lett volna. A Társulatot legjobban mégsem ez, hanem egy másik, gondosan titkolt körülmény aggasztotta: a vágatok és a fejtőfrontok napról napra súlyosabb károsodása. Az aknászok nem győzték a fenntartási munkát, az ácsolatok mindenütt megroskadtak, egymást követték a beomlások. Hamarosan olyan mérvű pusztulás következett be, hogy hónapokig tartó javítómunka nélkül el sem kezdhetnék a fejtést. A környéken már mindenütt beszéltek erről, úgy mondták, hogy a Crèvecoeurben az egyik vágat háromszáz méteres szakaszon egy tömbben omlott le, úgyhogy elzárta a Cinq-Paumes-telep bejáratát; meg hogy a Madeleine-ben, a Maugrétout-érben korhad, törik, omlik minden, s víz árasztja el az egészet. Az igazgatóság nem volt hajlandó megerősíteni ezeket a híreket, két, egymást követő eset azonban a helyzet feltárására kényszerítette. La Piolaine közelében a Mirou-akna északi vágata beszakadt, s másnap meghasadt fölötte a föld, a következő napon pedig a Voreux-ben történt olyan mérvű omlás, hogy a falu végén azt hitték, földrengés van, sőt két ház csaknem eltűnt a besüppedő földben.

Étienne és a küldöttek tétováztak, nem ismerték az igazgatóság szándékait, nem tudták elhatározni, hogy megkockáztassanak-e egy újabb lépést. Megkérdezték Dansaert véleményét, de a bányamester nem mondott semmi határozottat: az igazgatóság nagyon sajnálja, hogy idáig fajult a dolog, valóban mindent megtesz az egyetértés érdekében. Ettől bizony nem lettek okosabbak. Végül is elhatározták, hogy újból elmennek Hennebeau-hoz, hogy meggyőzzék az igazukról, így legalább későbben nem érheti őket az a vád, hogy nem adtak alkalmat a Társulatnak az elkövetett hibák beismerésére. Megesküdtek azonban, hogy jottányit sem engednek, hogy fenntartják követeléseiket, mert csak az ő követeléseik jogosak.

Kedden reggel került sor e találkozásra, éppen azon a napon, mikor a telep lakói már a leggyötrelmesebb nyomorban sínylődtek. A hang most nem volt olyan szívélyes, mint első alkalommal. Most is Maheu beszélt; azt mondotta, hogy társaik nevében jöttek megkérdezni, vajon az uraknak nincs-e valami közölnivalójuk? Hennebeau először a meglepettet játszotta: nem, ő semmi rendelkezést nem kapott, s a helyzet mindaddig nem is változhat, amíg a bányászok megmakacsolják magukat, és továbbra is ilyen gyalázatosan elégedetlenkednek. Ez a rideg fölényesség a lehető legrosszabb hatást tette, ha a küldöttek békülékeny szándékkal jöttek volna is, ez a fogadtatás csak még nagyobb csökönyösséget váltott volna ki mindannyiból. Az igazgató azután már iparkodott, hogy kölcsönös engedményekkel lehetőségeket teremtsenek a megegyezésre: például ha a bányászok elfogadnák azt, hogy a Társulat külön fizesse az ácsolást, akkor a Társulat is megadná a csillénként két centime-os emelést, amivel a bányászok szerint a Társulat most megrövidíti őket. Hozzátette még, hogy ezt az ajánlatot csak a saját nevében teszi, hogy Párizsban még nem határoztak, de ő bízik abban, hogy az igazgatóság hozzájárul ehhez az engedményhez. A küldöttek azonban nem adták be a derekukat, kitartottak követeléseik mellett: a régi bérezési rendszer fenntartása, továbbá öt centime-os emelés csillénként. Erre az igazgató színt vallott: megmondta, hogy felhatalmazást kapott az egyezkedésre, sürgette őket, hogy fogadják el ajánlatát, gondoljanak az éhezéstől félholt asszonyokra, gyerekekre. A bányászok konokul maguk elé meredtek, s egy emberként jelentették ki, hogy nem és nem. Dühösen váltak el. Hennebeau bevágta utánuk az ajtót. Étienne, Maheu meg a többiek a végsőkig hajszolt legyőzöttek néma haragjával a szívükben távoztak, nehéz bakancsuk dübörgött a kövezeten.

Két óra tájt meg a telep asszonyai próbálkoztak újból Maigrat-nál. Már csak abban reménykedtek, hogy valamiképpen mégis engedékenységre bírják, s még egyheti hitelt kicsikarnak tőle. Maheu-né ötlete volt ez, ő gyakran a kelleténél jobban bízott az emberek jó szívében. Rábeszélte Kozmás anyót meg Levaque-nét, hogy tartsanak vele; de Pierronnét nem tudta rávenni, azt mondta, hogy nem hagyhatja magára a beteg férjét, akinek az állapota csak nem akar javulni. Mások is csatlakoztak még hozzájuk, végül mintegy húszan verődtek össze. Amikor a montsoui polgárok meglátták az egész utat elzáró komor és nyomorúságos menetet, nyugtalanul csóválgatták a fejüket; a kapuk bezárultak, akadt egy olyan hölgy is, aki gyorsan eldugta az ezüstjét. Először látták őket így, s nagyon rossz jelnek érezték: az már csak úgy szokott lenni, hogy minden rosszra fordul, ha az asszonyok így megbolydulnak.

Maigrat-nál csúf jelenet zajlott le. Beengedte őket, röhögött, tettette magát, mintha azt hinné, azért jöttek, hogy kifizessék az adósságaikat: igazán kedves, hogy ilyen szép egyetértésben mindnyájan egyszerre hozzák a pénzt. Mikor meg Maheu-né beszélni kezdett, úgy tett, mint aki éktelen dühbe gurul. Hát bolondnak nézik őt? Megint hitelt akarnak? Talán bizony azt képzelik, hogy tönkremegy a kedvükért? Nem! Egy szem krumplit, egy darab kenyeret sem ad! Menjenek Verdonckhoz meg Carouble-hoz és Smeltenhez, mostanában úgyis ott vásároltak! Az asszonyok riadt alázattal hallgatták, mentegetőztek, lesték a tekintetét, hátha mégis megenyhül. Maigrat megint gúnyolódni kezdett, odaadja az egész boltját Kozmás anyónak, ha a szeretője lesz. Ez a hitványság úgy elképesztette az asszonyokat, hogy kínjukban nevetni kezdtek, sőt Levaque-né még rá is licitált, mondván, hogy ő állná ezt az egyezséget. Maigrat persze csakhamar durváskodni kezdett, az ajtó felé tuszkolta őket. Mikor az asszonyok könyörgőre fogták, és csak nem akartak tágítani, az egyiket megütötte. A többiek, akik a boltajtó előtt álltak, most mindennek lehordták, Maheu-né meg, mint a bosszú felbőszült angyala, két karját a magasba emelve átkozta Maigrat-t, a halált kívánta a fejére, mert az ilyen nem érdemli meg a levegőt sem.

Valóságos gyászmenetben tértek vissza a bányásztelepre. Amikor üres kézzel átlépték otthonuk küszöbét, a férfiak csak rájuk pillantottak, s lehorgasztották a fejüket. Nincs tovább. A nap véget ér úgy, hogy nekik még egy kanál leves sem jut. Vigasztalan köd borította az eljövendő napokat is, sehol sem csillant reménysugár, de maguk akarták, s egyikük sem beszélt a megadásról. Ez a gyötrelmes nyomor még konokabbá tette őket, némák voltak, mint a sebzett vad, mely inkább elpusztul a vackában, de nem mozdul onnan. S ugyan ki merné szóba hozni a megadást? Hiszen megesküdtek, hogy mindnyájan kitartanak, s esküjüket meg nem szegik, kitartanak, együtt maradnak, úgy, mint mikor a bányában valamelyikük omlás alá került. Ennek így kell lennie, de meg jó iskolába jártak ők odalent a bányában, megtanulták a lemondást; kibírja az egyhetes koplalást az az ember, aki tizenkét éves kora óta tanulja, hogyan kell elviselni tüzet is, vizet is, és lelkierejük most már a katona, a hivatására büszke ember rátartiságával párosult, hiszen naponta szembenéztek a halállal, és természetesnek tartották a bátor önfeláldozást.

Szörnyű este köszöntött Maheu-ékra. Némán ültek a kihunyó tűz mellett, melyen már az utolsó széndarabkák pislákoltak. Miután sorra eladták az ágyneműt, tegnapelőtt rászánták magukat, s három frankért eladták a kakukkos órát is, s a konyha valahogy kifosztott, elárvult volt most, hogy nem töltötte be a megszokott ketyegés. A fényűzést most már csak a konyhaszekrény közepén ékeskedő rózsaszínű kartondoboz - Maheu ajándéka - képviselte. Maheu-né olyan becsben tartotta, mintha valami értékes ékszer lenne. Elment már a háztól a két jó szék is; az öreg Halálbíró meg a gyerekek a kertből behozott mohlepte, korhadt padon szorongtak. A leszálló, sápadt alkonyaiban a hideg is kegyetlenebbnek tűnt.

- Mitévők legyünk? - sóhajtozott Maheu-né a tűzhely sarkánál gubbasztva.

Étienne csak állt, s nézte a császár meg a császárné arcképét a falon. Már rég letépte volna mindkettőt, de a család ragaszkodott a konyha ékességeihez, így csak a fogai között mormolta:

- Két sout sem kapnánk ezekért a paprikajancsikért, akik csak nézik, hogy pusztulunk!

- Hátha elvinném a dobozt? - szólalt meg tétovázván, halálsápadtan Maheu-né.

Maheu, aki az asztal széléről lógatta a lábát, most hirtelen felkapta lehorgasztott fejét:

- Azt nem! Nem engedem!

A felesége nehézkesen felállt, s körbejárta a konyhát. Isten az égben! Hát lehetséges, hogy így nyomorogjanak?! Nincs az egész házban egy harapás kenyér, nincs semmi, amit eladhatnának, s még csak ki sem tudnak eszelni valamit, hogy kenyérhez jussanak. A tűz is kialszik! Elkezdte szidni Alzire-t, már reggel elküldte, hogy szedjen egy kis szenet a meddőhányón, aztán visszajött üres kézzel, azt mondta, hogy a Társulat megtiltotta a guberálást! Ki törődik azzal, hogy mit beszél a Társulat! Kit károsítanak meg azzal, hogy összeszedegetik az elhullott szenet? A kétségbeesett kislány elmesélte, hogy egy ember pofonokkal fenyegette, de azért ő holnap mégiscsak odamegy, nem bánja, ha megverik.

- És ez a semmirekellő Jeanlin? Hol kódoroghat ez a kölyök? - folytatta Maheu-né. - Vártam, hogy hozza a madársalátát, legalább legelhetnénk, mint az állatok! Majd meglátjátok, hogy haza sem jön. Már tegnap sem aludt itthon. Nem tudom, miben sántikál, de mintha mindig tele lenne a hasa.

- Talán kéreget az úton - jegyezte meg Étienne.

Maheu-né magánkívül hadonászott.

- Ha én ezt megtudom!... Hogy az én gyermekeim koldulnak! Inkább elpusztítom őket, meg magamat is!

Maheu ismét magába roskadtan ült az asztal szélén. Lénore és Henri először csodálkoztak, hogy nem kapnak enni, aztán sírdogálni kezdtek; az öreg Halálbíró nem szólt egy szót sem, bölcs nyugalommal a nyelvét forgatta a szájában, hogy becsapja az éhségét. Egyikük sem szólalt meg, valamennyit megdermesztette ez az elviselhetetlen szenvedés; a nagyapa köhécselt, feketét köpött, megint gyötörte a reumája, ami vízkórral súlyosbodott; az apát asztma kínozta, a két térde meg felpüffedt; az anya és a gyerekek egyre többet szenvedtek az öröklött skrofulától és vérszegénységtől. Nyilván mindez a mesterségükkel jár, s csak akkor panaszkodtak miatta, ha az éhínség pusztította őket, de a telep lakói most már hullottak, mint ősszel a legyek. Valahogy mégiscsak kell ennivalót szerezni! Mit tegyenek, kihez forduljanak, uramisten!

Az alkonyat sivár szomorúsága egyre sötétebb árnyékot borított a konyhára. Étienne, aki már pár perc óta tétovázott, most nehéz szívvel elhatározta magát.

- Várjanak. Elmegyek, körülnézek valahol.

Ezzel kiment. Mouquette jutott az eszébe. Neki biztosan van kenyere, s az is biztos, hogy szívesen ad. Bántotta, hogy mégis rákényszerült arra, hogy újból elmenjen a Réquillart-ba, a lány majd alighanem megint a kezét csókolgatja, mint valami szerelmetes szolgáló, de hát nem nézheti tétlenül, hogy barátai ilyen bajban vannak; megint csak kedves lesz a lányhoz, ha éppen úgy fordul.

- Én is utánanézek valaminek - mondta Maheu-né. - Ez már kibírhatatlan.

Alighogy Étienne elment, indult ő is, elkeseredetten csapta be maga mögött az ajtót. A többiek mozdulatlanul, némán ültek a gyertyacsonk gyér fényénél, amit Alzire most gyújtott meg. Maheu-né egy pillanatig gondolkozott az ajtó előtt, aztán egyenest Levaque-ékhoz ment.

- Ide hallgass, a múltkor kölcsönadtam neked egy kenyeret. Nem tudnád most megadni?

De máris elhallgatott; amit látott, az éppen nem volt biztató, ebben a házban még kiáltóbb volt a nyomor, mint náluk.

Levaque-né mereven bámult az elhamvadt tűzbe. Levaque meg, akit a szegkovácsok éhgyomorra leitattak, az asztalon aludt. Bouteloup a falnak támaszkodva gépiesen dörzsölte a két vállát, csak ámult, mint afféle szegény ördög, akinek a tartalékait felették, s most csodálkozik, hogy nincs ennivalója.

- Kenyeret!... - válaszolt Levaque-né. - Lelkem, hiszen én akartam hozzád menni, hogy kérjek még egyet!

Aztán, minthogy a férje álmában felnyögött, odaverte a fejét az asztallaphoz, s kitört:

- Hallgass! Disznó! Jól van ez, csak égesse ki a beledet... Ahelyett hogy itattad magad, nem kérhettél volna valamelyiktől egy frankot?

S folytatta a szitkozódást, szabadon engedte a dühét itt, ebben a mocskos konyhában, melyet már oly régóta evett a piszok, hogy a kőpadlóból is elviselhetetlen bűz áradt. Felőle pusztulhat itt minden, bánja is ő! A fia, az a rongy Bébert már reggel óta nem került elő, hát soha viszont nem látásra, bánja is ő! Aztán kijelentette, hogy megy lefeküdni. Az ágyban legalább melege lesz. Meglökte Bouteloup-t.

- No, indulás felfelé... A tűz kialudt, az üres tányérokért meg igazán nem érdemes gyertyát gyújtani... Jössz már, Louis? Amondó vagyok, feküdjünk le, összebújunk, akkor jobb lesz... Ez az istenverte részeges meg dögöljön meg egyedül a hidegben!

Maheu-né, mikor kilépett tőlük, egyenesen átvágott a kerteken, indult Pierronékhoz. Nevetés hallatszott ki tőlük. Amint bekopogott, egyszeriben elhallgattak. Csak jó pár pillanat múlva nyitottak neki ajtót.

- Te vagy az? - kiáltott fel Pierronné nagy meglepetést színlelve. - Azt hittem, az orvos jön.

Nem is hagyta Maheu-nét szóhoz jutni, Pierronra mutatott, aki ott ült a magasan lobogó tűz előtt.

- Bizony, még mindig nincs jól, sehogyan sincs jól. Pedig ugye jól néz ki, csak hát a gyomrával baj van. A meleg kell neki, már mindenünket feltüzeljük.

Pierron csakugyan ragyogóan egészségesnek látszott, határozottan jó húsban volt, de azért buzgón nyögdécselt, hogy elhitesse, milyen beteg is ő. Maheu-nénak, amint belépett, erős nyúlpecsenyeillat csapta meg az orrát: alighanem gyorsan eldugták valahova. Az asztal morzsával volt tele, a közepén meg egy ottfelejtett borospalack.

- Anyám Montsouba ment, ott próbál szerezni egy kis kenyeret - kezdte rá megint Pierronné. - Már nagyon nehezen várjuk.

Hangja azonban egyszeriben elakadt, mikor észrevette, hogy szomszédasszonya meglátta a borospalackot. Rögtön feltalálta magát, egész mesét adott elő: persze ez a bor... a La Piolaine-i uraságok hozták a férjének, mert az orvos bordeaux-it rendelt neki. S ki nem fogyott az áradozásból: micsoda derék emberek! Főként a kisasszony! Csöppet sem büszke, elmegy a munkásnéphez, ő maga visz nekik alamizsnát.

- Persze - mondta Maheu-né -, ismerem őket.

A szíve fájdalmasan összeszorult, hiába, a szerencse most is csak azoknak kedvez, akik nincsenek annyira rászorulva. Ez már csak véletlenül sincs másként, ezek a La Piolaine-iek mindig azt csinálják, hogy a kútba hordanak vizet. De hát hogyan? Ő még csak nem is látta őket a telepen. Talán ő is ki tudott volna könyörögni tőlük valamit.

- Azért jöttem - mondta ki végül -, hogy nem álltok-e kicsit jobban, mint mi... Nem tudnál legalább egy kis metélt tésztát adni? Aztán majd megadnám...

Pierronné kétségbeesetten handabandázott.

- Semmink sincs, lelkem! Még egy gyűszűnyi liszt sem akad a háznál!... Aztán hogy az anyám még mindig nem jött haza, abból már tudom, hogy ő sem hoz semmit. Vacsora nélkül fekszünk le.

Ebben a pillanatban sírás hallatszott fel a pincéből. Pierronné dühbe gurult, ököllel csapott a pinceajtóra. Megint ez a csavargó Lydie - magyarázta -, egész nap kint csatangolt, csak öt óra tájt jött haza, büntetésből bezárta. Egyszerűen nem bírnak vele, folyton elszökik hazulról.

Maheu-né meg csak állt, nem tudta elszánni magát az indulásra. Fájdalmas gyönyörűséget érzett, amint átjárta a jó meleg, s a gondolatra, hogy ezek itt ehetnek, még jobban kínozta az éhség. Hát persze, az öregasszonyt elküldték hazulról, a gyereket meg bezárták, hogy nyugodtan felfalhassák a pecsenyét. Ej, mondhatnak, amit akarnak, a rossz asszony szerencse a háznak.

- Jó éjszakát! - köszönt el hirtelen.

Kint már besötétedett, s a felhők mögül sanda fénnyel világított a hold. Maheu-né most nem vágott át a kerteken, kerülővel ment, mint aki fél attól, hogy hazaér. Síri csend borult a házakra, minden ajtó előtt az éhhalál réme lapult. Ugyan minek kopogtatna be akárhova is, itt minden ajtó egyforma nyomorúságot rejt. Már hetek óta éheztek, s még a hagymaszag is eltűnt a falak közül, pedig valamikor már messziről bűzlött tőle a telep; most már csak nyirkos pincelevegő, a kihalt, pusztuló odúk szaga áradt mindenünnen. Elcsukló sírás, fojtott káromkodás hangja szűrődött ki az ajtók mögül, s az egyre nyomasztóbb csendben az éhség nehéz éjszakája borult a bányásztelepre, az emberek korgó gyomorral vergődtek fekhelyükön.

Amint a templom elé ért, gyorsan tovasuhanó árnyékot látott. Reménykedve szaporázta meg lépteit, felismerte ugyanis Joire abbét, a montsoui plébánost, aki vasárnaponként misézett a bányásztelep kis templomában: nyilván a sekrestyében akadhatott valami dolga, biztosan onnan jön. A vállát összehúzva sietett tova., jól táplált arca nyugodt szelídséget sugárzott, mint aki az egész világgal békén akar élni. Valószínűleg azért jött csak a sötétség beállta után a telepre, nehogy valamibe is belekeveredjék a bányászok között. Különben úgy hírlett, hogy nemrégiben előléptették, már látták is az utódjával, egy sovány, égő tekintetű abbéval.

- Plébános úr! Plébános úr! - szólította meg Maheu-né elfúló hangon.

De a pap nem állt meg.

- Jó estét, kedvesem, jó estét!

Maheu-né az ajtajuk elé ért, nem bírta tovább, bement.

Senki sem moccant. Maheu most is csüggedten ült az asztal széfén. Az öreg Halálbíró meg a kicsinyek összebújtak a padon, hogy ne fázzanak annyira. Egy szó sem esett, a gyertya aprócska lángja még világított, de hamarosan kialszik ez is. Az ajtónyitásra a gyerekek felnéztek, de mikor látták, hogy az anyjuk üres kézzel érkezett, megint csak a földre bámultak, mindegyik igyekezett legyűrni a sírást, nehogy összeszidják őket. Maheu-né leroskadt a helyére, a hunyó tűz mellé. Nem kérdeztek tőle semmit, tovább hallgattak. Szó nélkül is értettek mindent, hát minek gyötrődnének a beszéddel.

Csüggedten, reménytelenül várakoztak, hátha Étienne mégiscsak előteremt valamit. De múltak a percek, s már Étienne-től sem reméltek semmi.

Mikor aztán rájuk nyitotta az ajtót, látták, hogy mégis hoz valamit: konyharuhába kötve pár szem hideg főtt krumplit tett az asztalra.

- Mást nem tudtam szerezni.

Már Mouquette-nél is hiányzott a kenyér, de a lány gyengéd csókok kíséretében rátukmálta a vacsoráját.

- Köszönöm - mondta, mikor Maheu-né unszolta, hogy egyék. - Már ott megvacsoráztam.

Hazudott, s most komoran nézte, hogy a gyerekek milyen mohón esnek neki az ennivalónak. Az apa és az anya sem ettek, hogy több jusson nekik, de az öreg mohón falt, úgy kellett előle elvenni egy krumplit, hogy Alzire is ehessen.

Étienne aztán elmondta, hogy milyen híreket hallott. A Társulat egyre dühösebb a sztrájkolók konoksága miatt, úgy mondják, el akarják bocsátani a hangadókat. A Társulat tehát harcot akar. De még rosszabb hírt is hallott. Az igazgatóság azzal dicsekszik, hogy sok bányászt sikerült rábírni, hogy megint leszálljon; a Victoire-ban és a Feutry-Cantelben holnap teljes lesz a létszám, de még a Madeleine-ben és a Mirouban is munkába áll a bányászok egyharmada. Maheu-ék elkeseredetten hallgatták Étienne-t.

- Az istenit! - tört ki Maheu. - Ha akadnak árulók, hát le kell számolni velük!

Felpattant. Kínjának, haragjának most szabad folyást engedett:

- Holnap este az erdőben!... Ha nem találkozhatunk a "Vidám Cimborá"-ban, majd az erdő befogad bennünket.

Az öreg Halálbíró elbóbiskolt a mohó evés után, de erre a hangra felriadt. A régi gyülekezőkre hívó kiáltás volt ez, hajdan is e jelszóval hívták össze a bányászokat, hogy szövetkezzenek, és szálljanak szembe a király katonáival.

- Úgy van! Gyerünk Vandame-ba! Én is ott leszek!

Maheu-nét is megszállta a tettvágy.

- Mindnyájan elmegyünk! Véget vetünk minden igazságtalanságnak, minden árulásnak!

Étienne elhatározta, hogy másnap estére összehívja minden bányásztelep lakóit. A tűz közben itt is kialudt, éppúgy, mint Levaque-éknál, s utolsót lobbant a gyertya is. Nem volt szenük, nem volt az egész házban egy csepp petróleum, tapogatózva feküdtek le a dermesztő hidegben. A kicsinyek szüntelenül sírtak.

Jeanlin meggyógyult, már járni is tudott, a csontok azonban olyan rosszul forrtak össze, hogy mindkét lábára sántított; bukdácsolt, mint egy kacsa, de most is olyan gyorsan futott, mint ezelőtt, meg ügyes is volt, akár valami gonosz, tolvaj ragadozó.

Ezen a délutánon, mikor már alkonyodott, két elválhatatlan pajtásával, Bébert-rel és Lydie-vel lesben állt a Réquillart-ba vezető úton. Az egyik telek kerítése mögött bújtak meg, szemben az útkanyarban álló mocskos szatócsbolttal. Az üzlet tulajdonosa, egy félvak öregasszony, három-négy zsák portól feketéllő lencsét meg babot állított ki a boltja elé, az ajtón meg egy sózott tőkehal lógott már időtlen idők óta. Jeanlin szűrős tekintete erre a légypiszokkal telepettyezett halra irányult. Már kétszer is ráparancsolt Bébert-re, hogy ugorjon s akassza le. De mindig éppen ilyenkor kanyarodott be valaki az úton. Az ember nem végezheti nyugodtan a dolgát, mindig megzavarja valaki.

Lódobogás hallatszott, s a gyerekek, amint felismerték Hennebeau igazgatót, gyorsan meglapultak a kerítés tövében. Mióta kitört a sztrájk, gyakran látták, amint zavartalan nyugalommal, magányosan járja a barátságtalan lakótelepeket, hogy személyes tapasztalatokat gyűjtsön a vidék hangulatáról. És soha még csak egy kő sem repült feléje, csak hallgatag emberekkel találkozott, akik nem nagyon siettek köszönni; többnyire inkább szerelmespárokba botlott, akik fütyültek a politikára, s az elhagyott zugokban habzsolták az örömet. Lépésben ment, mindig maga elé nézett, ne zavarjon senkit, a szívét meg kielégítetlen szomjúság gyötörte e mohó szeretkezés láttán. Látta az együtt hempergő kölyköket is; itt még a gyereknép is szerelemmel könnyít nyomorúságán. Szemét pára futotta el, feszesen, begombolkozva, mereven ült a nyeregben, s továbblovagolt.

- A fene egye meg! Mikor lesz már itt egy csöpp nyugalom... Ugorj, Bébert, a farkánál fogva rántsd le!

De két ember megint csak felbukkant az úton, s a gyerek morogva káromkodott, mikor meghallotta Zacharie hangját. A bátyja éppen azt mesélte Mouquet-nak, hogy hogyan talált meg egy kétfrankost, amit a felesége a szoknyájába varrt be. Mindketten jóízűt röhögtek, egymás vállát csapkodták. Mouquet-nak az az ötlete támadt, hogy a következő napon rendezhetnének egy nagy crosse-játszmát, két órakor indulnának a "Jószerencsé"-től, és elmehetnének egészen a Marchiennes-nel szomszédos Montoire-ig. Zacharie-nak tetszett a terv. Mit törjék ők a fejüket a sztrájkon? Legalább szórakozzanak, ha már nem dolgoznak! Ezzel befordultak az úton, s szembetalálkoztak Étienne-nel, aki a csatorna felől jött, s megállította őket pár szóra.

- Hát talán itt akarnak már aludni is? - dühöngött Jeanlin. - Mindjárt beesteledik, és az öregasszony beviszi a zsákokat.

Még egy bányász ment a Réquillart felé. Étienne csatlakozott hozzá, a kerítés mellett mentek el, és Jeanlin hallotta, hogy az erdőről beszélnek; a következő napra kellett elhalasztani a találkozót, hogy idejében értesíthessék az összes lakótelepet.

- Ide figyeljetek! - súgta a két pajtásának. - Holnap lesz az a nagy muri. Onnan mi sem maradunk el. Délután meglógunk, és indulunk az erdőbe.

S minthogy most végre nem jött senki az úton, ráparancsolt Bébert-re, hogy menjen a halért.

- Csak ügyesen! A farkánál fogva!... És vigyázz, a vénasszonynál seprű van!

Közben egészen beesteledett. Bébert egy ugrással elkapta a halat, s a spárga rögtön elszakadt. Rohanni kezdett, s a sózott hal, akár egy papírsárkány, úgy repült utána; a másik kettő meg szorosan a nyomában nyargalt. A boltosné kijött az ajtóba, csodálkozott, nem értette, mi történt, nem ismerte fel a tovarohanó gyerekeket, különben is gyorsan eltakarta őket a sötétség.

A három semmirekellő lassanként a vidék réme lett. Portyázó banda módjára, apránként bekalandozták az egész környéket. Eleinte beérték a Voreux külszíni területeivel, a szénhalmok között hancúroztak, s mire belefáradtak a játékba, olyanok voltak, akár a szerecsenek; azután bújócskát játszottak, a bányafarakások között úgy el tudtak rejtőzni, mintha őserdőben lennének. Később már a meddőhányót is birtokukba vették, a fenekükön csúszkáltak le a belül még izzó palán; elrejtőztek a régebbi részeket borító kúszónövények között, egész nap nem kerültek haza, malackodó csibészek titkos játékai foglalták le őket. Később kiterjesztették birodalmukat, a téglarakások között nagy verekedést rendeztek, majd bekóborolták a mezőket, s csak úgy, kenyér nélkül falták az ehető vadnövényeket; átkutatták a csatorna partjain az iszapot, s ha halat találtak, azon mód, nyersen megették; egyre messzebb és messzebb csavarogtak kilométereken át, egész a vandame-i erdőig, ahol a fák alatt tavasszal szamócával, nyáron meg mogyoróval és áfonyával tömték tele magukat. Hamarosan az egész nagy síkság az ő birodalmuk volt.

Egyre erősödött bennük a fosztogató portyák utáni vágy, ez hajszolta őket szüntelenül ki az országútra, ezért csavarogtak égő szemmel, mint éhes farkaskölykök Montsoutól Marchiennes-ig. A portyák vezére mindig Jeanlin volt; csapatát minden elérhető zsákmányra ráuszította, ellopták a kertekből a hagymát, megdézsmálták a gyümölcsösöket, s ha tudták, meglopták a kirakatokat. A környéken már a sztrájkoló bányászokat fogták gyanúba, sőt azt suttogták, hogy hatalmas, szervezett banda garázdálkodik. Jeanlin egyszer még arra is rávette Lydie-t, hogy meglopja az anyját, ráparancsolt, hogy hozzon el két csomag árpacukrot, amit Pierronné az ablakában berendezett kirakatban tartott egy nagy üvegdobozban. A lopás után hiába ütötték-verték, Lydie nem árulta el Jeanlint; a világon tőle félt legjobban. A legcsúfabb mégis az volt, hogy a zsákmányból az oroszlánrészt mindig magának tartotta meg. Bébert-nek is mindig mindent át kellett adnia, s még örülhetett, ha a vezér nem pofozta fel, hogy aztán az egészet megtartsa magának.

Egy idő óta Jeanlin komiszul visszaélt hatalmával. Úgy verte Lydie-t, mintha a hites felesége lenne, Bébert-t meg kihasználva a fiú hiszékenységét - veszélyes kalandokba ugratta. Nagyszerűen mulatott azon, hogy lóvá teheti a nála erősebb, nagydarab fiút, aki egyetlen ökölcsapással leteríthette volna. Lenézte mind a kettőt, rabszolgaként bánt velük, azzal bolondította őket, hogy van egy szeretője, egy igazi hercegkisasszony, akit ők meg sem pillanthatnak, mert még arra sem érdemesek. Most már jó egy hete mindig hirtelen vált el tőlük, akár az utca végén, akár valamelyik útkanyarnál, ahol éppen voltak; s mindig szigorúan rájuk parancsolt, hogy azonnal menjenek haza a bányásztelepre. Előtte persze mindig bezsebelte a zsákmányt. Ezen az estén is így történt.

- Ide vele! - ripakodott rá Bébert-re, mikor Réquillart mellett egy útkanyarnál megálltak; s a halat máris kitépte pajtása kezéből.

Bébert tiltakozott.

- Tudd meg, hogy ebből én is akarok kapni! Utóvégre én szereztem!

- Még hogy akarsz? - kiabált Jeanlin. - Kaphatsz, ha nekem úgy tetszik, de hogy ma nem kapsz, az biztos. Talán holnap, ha marad belőle.

Ráhúzott Lydie-re, majd vigyázzba állította őket, egymás mellé, mint a katonákat, aztán mögéjük állt:

- Ide figyeljetek! Most így maradtok öt percig, de meg ne merjetek mozdulni!... Akármelyikőtök visszafordul, az istenfáját, hát megemlegeti... Aztán indultok egyenest haza, s ha megtudom, hogy Bébert útközben hozzá mert nyúlni Lydie-hez, hát mindketten megkapjátok a magatokét!

A következő pillanatban úgy eltűnt a sötétségben, hogy még csupasz lábának neszét sem hallották. A másik kettő meg öt percen keresztül mozdulatlanul állt, hátra sem mertek pillantani, úgy féltek, hogy valahonnan pofont kapnak. Közös félelmük lassanként összehozta őket, s nagyon megszerették egymást. Bébert szüntelenül arra gondolt, hogy milyen jó lenne átölelni és erősen magához szorítani a kislányt, mint azt másoktól látta; Lydie-nek is nagyon kedvére lett volna, hiszen olyan más lenne, ha egyszer valaki gyengéd volna hozzá. De sem az egyik, sem a másik nem mert engedetlenkedni. Amikor így elérzékenyülten és leverten együtt ballagtak hazafelé, akármilyen sötét volt is, még csak meg sem merték csókolni egymást, hiszen ha csak egymáshoz érnének, egész biztosan ott teremne a vezér, s jól ellátná a bajukat.

Éppen akkor Étienne is a Réquillart felé ment. Előző este Mouquette valósággal könyörgött neki, hogy jöjjön el, s ő jött, szégyenkezve, magának sem volt hajlandó megvallani, de kezdett neki tetszeni ez a lány, aki istenítette őt. Különben is elhatározta, hogy szakít vele. Most majd találkoznak, s megmagyarázza neki, hogy ne szaladjon utána, már csak a többiek miatt sem. Nem olyan időket élünk, nem tisztességes dolog, hogy ő jó falatokat fogadjon el, mikor a többiek majd éhen halnak. Minthogy Mouquette-et nem találta otthon, elhatározta, hogy megvárja, s közben az úton haladó árnyakat figyelte.

A romos felvonótorony alatt nyílt a félig beomlott akna. A fekete lyuk felett egy gerenda meredt nyílegyenest felfelé, rajta a tetőzet egy épen maradt darabja, a sötétségben akár akasztófának nézhette az ember. Az aknalejáró falazatának terméskövei között kihajtott két fa, egy berkenye meg egy platán, mintha csak a bánya mélyéből nyújtották volna fel koronájukat. Igazi vadon volt az elhagyott bányának ez a zuga, az aknanyílás meg akár egy sűrű fűvel meg bozóttal borított mély szakadék; körülötte halomba rakott bányafa korhadt, kökény- meg galagonyabokrok sűrűje, tavaszonként itt raktak fészket a poszáták. A Társulat meg akarta takarítani a jelentős karbantartási költségeket, ezért már tíz év óta beszéltek arról, hogy feltöltik a holt aknát, csak arra vártak, hogy Voreux-ben elkészüljön a szellőztetőberendezés, mert a két bánya légszivattyújának a kazánja éppen a Réquillart aknájának az aljában állt, s a hajdani szállítóakna volt a szellőzőkéménye. Így ideiglenesen beérték azzal, hogy míg fel nem töltik, keresztbe helyezett gerendákkal elzárták az aknát, a felső vágatok karbantartásával mit sem törődtek, csak az alsó szintfolyosót tartották rendben, itt a hatalmas légszivattyú kazánjában mindig óriási tűz égett, a szellőzőberendezés olyan erősen dolgozott, hogy még a Voreux vágatain is valóságos szélrohamok sepertek végig. Óvatosságból azonban elrendelték a létraakna karbantartását, hogy bármikor közlekedhessenek rajta, csakhogy a parancs végrehajtását senki sem ellenőrizte, a létrák elkorhadtak az örökös nedvességben, az egyes létrák közötti pihenők sorra szétmállottak.

A létraakna nyílását fent hatalmas bokor takarta, s minthogy az első létra fokai már régen széttöredeztek, ha valaki mégis le akart jutni, hát nem tehetett mást, mint hogy belekapaszkodott a berkenye gyökereibe, aztán a jószerencsére bízta magát, s lecsúszott a fekete lyukba.

Étienne egy bokor mögé húzódva várakozott, s egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy valami átsurran a sűrű bozóton. Először azt hitte, hogy egy siklót riasztott fel, de hirtelen gyufa lobbant, s fényénél Étienne csodálkozva látta, hogy Jeanlin járkál itt. A gyerek gyertyát gyújtott, majd eltűnt az akna nyílásában.

Étienne-t hirtelen támadt kíváncsiság fogta el, gyorsan odalépett az akna szájához, a gyereket már nem látta, de a gyertya fénye a második létra felől villózott. Egy pillanatig tétovázott, aztán a gyökerekbe kapaszkodva lecsúszott ő is. Hirtelen eszébe villant, hogy lezuhanhat az ötszázhuszonnégy méteres mélységbe, de lába végül is létrát érintett. Óvatosan ereszkedett lefelé. Jeanlin nyilván nem hallotta meg őt. Étienne látta, hogy a gyertya halvány fénye egyre lejjebb és lejjebb siklik, s a nyomorék lábú, bicegő gyerek hatalmas, félelmetes árnyéka is egyre lejjebb táncolt. Akár egy majom, olyan ügyesen siklott lefelé, kezével, lábával, de még az állával is kapaszkodott, ha a létrafokok hiányoztak. Egymást követték a hétméteres létrák, akadt köztük ép is, a legtöbb azonban kimozdult a helyéből, recsegett, ropogott, bármely pillanatban összetörhetett, a keskeny pihenődeszkák szétmállottak, ami pedig a helyén volt, az úgy elpenészedett, hogy Étienne úgy érezte, mintha süppedő mohára lépne. S minél mélyebbre került, annál fojtogatóbb hőség áramlott fel a légszivattyú kazánjából, amit a sztrájk óta szerencsére alig fűtöttek. Munkaidőben naponta ötven mázsa szén is elégett itt, s alaposan megpörkölődött volna, aki a közelébe merészkedik.

- Hova az ördögbe megy ez az átkozott kölyök? - dühöngött magában Étienne, aki már majd megfulladt.

Kétszer is majdnem lezuhant. A lába folyton meg-megcsúszott a nyirkos létrafokon. Ha legalább neki is volna gyertyája, mint annak a kölyöknek, de így minden pillanatban nekiütközött valaminek, hiszen csak az alatta sikló bizonytalan fény vezette. Már legalább a huszadik létránál tartottak s az útnak még korántsem volt vége. Étienne számlálni kezdte: huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, s még mindig ment, lejjebb, még lejjebb. Szédült, egy pillanatig azt hitte, tüzes kemencébe zuhan. Végre a rakodószintre jutottak, s látta, hogy a gyertyaláng az egyik vágat mélyén táncol. Harminc létrán át jöttek lefelé, most mintegy kétszáztíz méternyire vannak a föld alatt.

- Vajon meddig sétál még nekem ez a kölyök? - töprengett Étienne. - Alighanem az istállóban akar megbújni.

Az istállóhoz balra elágazó vágatot azonban omlás zárta el. Még nehezebb, még veszélyesebb szakasz következett. Felriasztott denevérek röpködtek összevissza, százával tapadtak a vágat kiboltozott tetejére. Sietnie kellett, nehogy eltűnjön előle a gyertyafény, mindig a gyerek nyomában maradt, csakhogy ahol Jeanlin könnyedén átsiklott, mint a kígyó, ő ott összevissza verte a kezét, lábát. Mint minden régi bányafolyosó, a földnyomás következtében ez a vágat is folyton összébb szűkült, helyenként úgy elkeskenyedett, hogy alig tudta magát átpréselni rajta, hamarosan végleg járhatatlanná válik az egész. A földnyomás következtében az ácsolat is összetöredezett, az éles szilánkok mint megannyi fűrész, úgy meredtek keresztbe az úton, akármelyik belehasíthatott vagy hegyes végével felnyársalhatta volna. Óvatosan, hol térden, hol hason csúszva haladt előre, tapogatózott a homályban. Egyszerre csak egész sereg rémülten menekülő patkány rohant át rajta, a vállától le, egészen a lábáig.

- Az istennyilába! Hát mikor érünk már a végére? - dünnyögött Étienne elcsigázva, fuldokolva.

Megérkeztek. A vágat egy kilométer után kiszélesedett, ezen a szakaszon csodálatosképpen jó állapotban volt. A hajdani szállítóvágat végébe jutottak, s ez az utolsó szakasza éppen olyan volt, mint egy természetes sziklabarlang. Étienne megállt, messziről látta, amint a gyerek két kő közé beállította a gyertyát, majd nyugodtan kényelembe helyezkedett, mint aki örül, hogy végre hazaért. A vágat végét gondos kézzel alkalmas hajlékká alakították át. Az egyik sarokban földre szórt széna kínált kényelmes fekhelyet, a hajdani ácsolat deszkáiból összeeszkábált asztalon mesebeli bőség: kenyér, krumpli, néhány üveg megkezdett borókapálinka; kész rablóbarlang, ahol hetek óta gyűlt a zsákmány, még felesleges holmik is akadtak: szappan meg cipőkrém, amit kedvtelésből, a lopásnak az öröméért csentek el. Az összeharácsolt holmik között a gyerek, mint önző rablóvezér élvezte az életet.

- Hé! Te gyerek! Csúfot űzöl mindnyájunkból?! - kiáltott rá Étienne, amint kicsit kifújta magát. - Itt bújsz meg, itt éled a világodat, míg mi odafent éhen veszünk!

Jeanlin rémülten reszketett, de amint felismerte Étienne-t, rögtön megnyugodott.

- Nem vacsoráznál velem? - kérdezte végül. - Na? Mit szólnál egy falat pirított halhoz?... Nem lesz rossz!

A halat még le sem tette a kezéből; s most ügyesen nekilátott, hogy megtisztítsa a légypiszoktól. Vadonatúj, szép késsel kaparta a pikkelyét, afféle legényes bicskával, aminek a csontnyelébe különböző jelmondatokat szoktak vésni. Az ő késének nyelén egyetlen szó állt: "Szerelem".

- Szép késed van - jegyezte meg Étienne.

- Lydie-től kaptam - válaszolt Jeanlin, de azt már nem tette hozzá, hogy Lydie az ő parancsára lopta Montsouban az egyik utcai árustól, aki a "Lenyakazott" előtt rakta ki a portékáját.

Tovább kaparta a halat, s közben büszkélkedett.

- Ugye, milyen jó itt nálam?... Kicsit melegebb van, mint odafent, mi? Aztán ez mégiscsak jólesik az embernek.

Étienne leült, kíváncsi volt, beszéltetni akarta a gyereket. Már nem is haragudott rá, inkább érdekelte ez az ördöngös kölyök, aki komiszságában olyan merész, olyan élelmes volt. De meg kellemesen is érezte magát ebben a barlangban, ahol a hőség már nem volt kellemetlen, az évszaktól függetlenül, mindig egyforma volt a meleg, akár egy langyos fürdőben, még most is, mikor odafent december hidege dermesztett minden szerencsétlent.

Ahogy múlt az idő, a Réquillart vágataiból elillantak az ártalmas gázok, eltűnt a bányalég, a levegőben csak a korhadó fa illata érzett, mintha könnyű éterszag keveredett volna csöppnyi violaillattal. A korhadó fa különben nagyon érdekes, különös látványt nyújtott, színe valami sárgás árnyalatot kapott, mint a régi márvány, málladozó széleit mintha fehér csipke szegélyezte volna, a felületét borító mohaszerű, pihés vegetáció meg mintha selyemmel, gyöngyökkel hímes takaró lett volna; itt-ott gombák meredtek a csillogó takarón. Napvilágot soha nem látott, sápadt lepkék repkedtek, színtelen bogarak, pókok futkostak a falakon.

- S mondd csak, nem félsz itt? - kérdezte Étienne.

Jeanlin csodálkozva nézett rá.

- Mitől félnék, hiszen egyedül vagyok?

Közben elkészült a tőkehal tisztításával. Forgácsból tüzet rakott, ráállította a serpenyőt, s megpirította a halat. Aztán kettévágott egy cipót. Förtelmesen sós volt az étel, de jó gyomrú ember kitűnően lakmározhatott belőle.

Étienne elfogadta a maga részét.

- Most már nem csodálkozom, hogy te hízol, míg mi mindannyian soványodunk. Tudod, azért nagy disznóság, hogy így tömöd magad!... Mondd csak, sose gondolsz a többiekre?

- Miért olyan hülyék?

- De azért jól teszed, hogy így elbújsz, mert ha az apád megtudná, hogy lopsz, hát alaposan ráncba szedne.

- Miért? A tőkések meg tőlünk lopnak. Magad mondogattad folyton. Mikor ezt a kenyeret elcsórtam Maigrat-tól, csak azt vettem vissza, ami a miénk.

Étienne tele szájjal, zavartan hallgatott. Csak nézte a fiút: a sovány képét, szúrós zöld szemét, nagy fülét; e gonosz értelemmel és ősemberi ravaszsággal párosult idétlenséget lassanként már csak az ősi, állati primitívség irányította. A bánya tette olyanná, amilyen, s művét megkoronázta azzal, hogy megnyomorította a két lábát is.

- S mondd, Lydie-t is elhozhatod néha ide? - kérdezősködött Étienne.

Jeanlin megvetően nevetett.

- A lányt? Hát még mit nem?... A nők szeretnek fecsegni.

S tovább nevetett: mérhetetlenül megvetette Lydie-t is, Bébert-t is. Soha ilyen mulya kölyköket! Roppant mulatságosnak tartotta, hogy az a kettő készpénznek veszi a hazudozásait, s hogy szépen hazamennek üres kézzel, ő meg a jó melegben hallal tömi magát. Aztán komolyan, mint igazi kis bölcshöz illik, kijelentette:

- Jobb az embernek egyedül, úgy békességben maradhat.

Étienne befejezte az evést. Ivott egy korty pálinkát is. Felötlött benne, hogy vajon hálátlansággal viszonozná-e Jeanlin vendégszeretetét, ha most fülön csípné, magával vinné és megfenyegetné, hogy mindent elmond az apjának, ha nem hagyja abba a garázdálkodást. De amint elnézte ezt a föld alatti búvóhelyet, eszébe jutott valami: ki tudja, nem szorulnak-e még rá akár barátai, akár ő maga, ha odafent rosszra fordulnak a dolgok. Megeskette a gyereket, hogy ezentúl mindig hazamegy éjszakára - mert gyakran megtörtént, hogy itt aludt, a sarokba rakott szénán -, aztán fogott egy gyertyadarabkát s elindult, a gyereket még otthagyta, hadd rakja rendbe a szállását.

Mouquette kétségbeesett már, hogy hiába várja, fel sem vette a nagy hideget, kint ült egy gerendán. Mikor meglátta Étienne-t, a nyakába ugrott; s mintha kést döftek volna a szívébe, olyan lett az arca, amint Étienne megmondta neki, hogy többé nem akar találkozni vele. Istenem! Hát talán nem szerette Étienne-t úgy, ahogy kell? A férfi félt, hogy enged a kisértésnek, s bemegy hozzá, ezért az út felé vezette. Hosszan, türelmesen elmagyarázta neki, hogy ha viszonyuk folytatódik, elveszítheti társai bizalmát, árthat a közös ügynek. A lány csak bámult: hogyan árthatna ő a bányászok ügyének? Aztán az jutott eszébe, hogy Étienne talán szégyelli őt, ezért nem is haragudott, természetesnek tartotta volna, s azt ajánlotta Étienne-nek, hogy a többiek előtt pofozza meg őt, akkor majd mindenki azt hiszi, hogy szakított vele. De aztán mégiscsak találkoznának, ha nem is sokszor, ha csak egy kicsit is, néhanapján. Rémülten könyörgött Étienne-nek, esküdözött, hogy soha nem mutatkozik, soha nem tartóztatja tovább, legfeljebb öt percig. Étienne nagyon meghatódott, de azért kitartott elhatározása mellett. Ennek így kell lenni. De elváláskor mégiscsak meg fogja csókolni - gondolta. Lassan már beértek Montsouba, egymás vállát átfogva lépkedtek; a telihold világánál látták, hogy egy nő közeleg az úton, s mikor melléjük ért, hirtelen félreugrott, mintha megbotlott volna egy kőben.

- Ki volt ez? - kérdezte Étienne nyugtalanul.

- Catherine. Most jön a Jean-Bart-ból.

A lány ment tovább, lehajtott fejjel, roskatagon, szemmel láthatóan nagyon fáradtan. Étienne utánanézett, nagyon bántotta, hogy Catherine meglátta, valami oktalan lelkiismeretfurdalás kínozta. De miért? Hiszen Catherine-nak is van szeretője! Hiszen éppen ezen az úton gyötörte meg őt éppen ezzel a gyötrelemmel, mikor odaadta magát annak a másiknak! De akárhogy is volt, Étienne-nek fájt, hogy hasonlóval fizetett Catherine-nak.

- Tudom, amit tudok - suttogta Mouquette könnyek között, mikor elváltak. - Nem kellek neked, valaki mást szeretsz.

Másnap gyönyörű idő volt, tiszta, hideg égbolt ragyogott a keményre fagyott föld felett, mely szinte zengett az ember léptei alatt. Jeanlin már egy órája elillant hazulról, de meg kellett várnia Bébert-t a templom mögött, s már azt hitték, hogy Lydie nélkül kell elindulniuk, mert a kislányt alighanem megint bezárta az anyja a pincébe. Végül mégiscsak összeakadtak vele, ugyanis Lydie-nek otthon a kezébe nyomtak egy kosarat, s ráparancsoltak, hogy menjen, és szedje tele madársalátával, mert ha nem, hát egész éjszakára bezárják a patkányok közé, a pincébe. A rettegő kislány egyenesen a salátáért akart menni. Jeanlin azonban lebeszélte erről, később is ráérnek salátát szedni. A gyereknek már régóta fájt a foga Lengyelhonra, Rasseneurék kövér házinyulára. Ahogy a "Jószerencse" előtt elmentek, a nyúl éppen kifutott az útra. Jeanlin utánaugrott, elkapta a fülénél fogva, bedugta a kislány kosarába, aztán mindhárman rohanni kezdtek. Nagyszerűen elmulatnak vele, egészen az erdőig futtatják majd, mintha kutya lenne.

De aztán mégiscsak megálltak, Zacharie-t és Mouquet-t nézték, akik két társukkal együtt már felhajtottak egy-egy korsó sört, s most nekikezdtek a nagy crosse-játszmának. A nyereményt - egy vadonatúj sapkát meg egy piros sálat Rasseneurnél helyezték letétbe. A négy játékos - két-két emberből állt egy csapat - a Voreux-től a Paillor-tanyáig tartó első három kilométeres szakaszra licitált. Zacharie lett az első, ő hét, Mouquet pedig csak nyolc ütésre vállalta. A puszpángból készült, tojás alakú labdát, a pilinckát, csúcsával felfelé az útra állították. Mind a négyen kézbe fogták a kalapács alakúra hajlított vasütőt, melynek hosszú nyelét szorosan körülcsavarták valami zsinórral. Éppen két óra volt, mikor elindultak. Zacharie első, mesteri ütésével hármas szériát csinált, s a labdát több mint négyszáz méteren át repítette a répaföldeken keresztül. Lakott helyen, utakon ugyanis tilos volt ez a játék, mert a súlyos pilincka bárkit agyonüthetett volna. Mouquet is erős játékos volt, olyan erővel vágott bele, hogy egyetlen ütéssel százötven méteres darabon repítette visszafelé. Folytatódott a játszma: az egyik csapat előre, a másik hátra irányította a labdát, a játékosok szüntelenül futólépésben követték, s a felszántott föld keményre fagyott göröngyeiben kékre-zöldre verték a lábukat.

Jeanlin, Bébert és Lydie eleinte a játékosok nyomában nyargalásztak, nagy gyönyörűséggel nézték a hatalmas ütéseket. Aztán eszükbe jutott a kosárban zötykölődő nyúl; a mező közepén megálltak; kiengedték, hogy lássák, vajon valóban olyan jó futó-e. Amint az állat vágtatni kezdett, ők a nyomába szegődtek, hogy megriasszák, utánakaptak, de kezük csak a levegőt markolta. Ha a nyúl nem lett volna hasas, soha nem tudták volna elfogni.

Amint lihegve kergetőztek, dühös káromkodás állította meg őket. Beleszaladtak a játékosok útvonalába, és Zacharie kis híján széthasította az öccse koponyáját. A játékosok most a negyedik fordulónál tartottak: a Paillot-tanyától a Quatre-Chemins-ig mentek, itt kezdődött a harmadik forduló, ami Montoire-ig tartott. Innen pedig hat ütéssel a Pré-des-Vaches-ig mennek. Egy óra alatt két és fél mérföldet tettek meg, közben ittak egy korsóval a "Vincent" söntésben, aztán meg a "Háromkirályok"-nál. Most Mouquet volt soron, már csak két ütése volt hátra, és biztos volt a győzelemben, mikor Zacharie élt a játékszabályok adta jogával, és nagy hahotával úgy vágott a pilinckába, hogy az egy mély árokba gurult. Mouquet partnere nem is tudta kiütni onnan, a helyzet valóban tragikus volt. A játék hevében mind a négyen veszettül kiabáltak, s minthogy a két csapat most egyformán állt, még egy menetet le kell játszaniuk. A Pré-des-Vaches-t két kilométer választja el Harbes-Rousses-tól, öt ütéssel elérik. Ott aztán majd Lerenard-nál isznak egy korsóval.

Jeanlinnak közben eszébe jutott valami. Nem ment a játékosok után, kihúzott a zsebéből egy madzagot, s rákötötte Lengyelhon hátsó bal lábára. Nagyszerűen mulattak: a nyúl siralmasan bicegve rohant, ők hárman meg mögötte; ilyen jóízűt még soha nem nevettek. Aztán a nyakába kötötték a zsineget, úgy hajszolták tovább, s mikor az állat kifáradt, hol a hasán, hol a hátán feküdt, úgy vonszolták tovább, mintha csak játékszert húznának. Így szórakoztak vele több mint egy órán át, s a már hörgő állatot csak akkor dugták gyorsan a kosárba, mikor a cruchot-i erdő mellett meghallották a játékosok lármáját, az erdőnél megint keresztezték az útvonalukat.

Zacharie, Mouquet meg a másik két játékos most már valósággal falták a kilométereket, éppen csak annyit pihentek, míg az útbaeső kocsmában felhajtottak egy-egy korsó sört. Herbes-Rousses-tól Buchy-ig, onnan a Croix-de-Pierre-ig mentek, aztán Chamblay-ig. A keményre fagyott föld szinte zengett nehéz lépteik alatt, megállás nélkül rohantak a fagyos göröngyökről visszapattanó labda nyomában: az idő nagyon alkalmas volt, nem kellett attól félniük, hogy lábuk besüpped a földbe, legfeljebb attól, hogy kitörik. A tiszta, száraz levegőben az ütő nehéz koppanása úgy hangzott, mintha puskát sütöttek volna el. Izmos kezek markolták az ütő becsavart nyelét, minden ütésnél úgy nekilendültek, mintha ökröt akarnának letaglózni, így játszottak órákon keresztül, árkon, bokron, bozóton és alacsony kerítéseken át, végig az egész síkságon. Nagyszerű tüdő, acélos izomzat kellett ehhez a sporthoz, amit a bányászok olyan szenvedélyesen játszottak, már csak azért is, mert közben testük-lelkük megfeledkezett a bányáról. A húsz-huszonöt éves bányászok között akadtak olyan megszállottak is, akik egy nap alatt tíz mérföldet is rohantak a labda után. A negyvenévesek már nem játszották, azok túlságosan elnehezültek ehhez a játékhoz.

Öt óra volt, közeledett az alkonyat. A vandame-i erdőig még egy fordulót játszanak, ez dönti majd el, hogy kié lesz a sapka meg a piros sál, és Zacharie szokásos nemtörődömségével egyik tréfát a másik után eresztette meg a politikai gyűlésről, az lesz ám az érdekes, ha játék közben szépen becsöppennek a többi közé. Jeanlin úgy tett, mintha csak éppen csavargó kedvében lenne, pedig mióta elindultak a telepről, mindig az erdő felé igyekezett. Lydie-t közben elfogta a lelkiismeret-furdalás meg a félelem, s most arról kezdett beszélni, hogy vissza kellene menni a Voreux-höz salátát szedni, de Jeanlin felháborodottan megfenyegette: hát csak nem szalasztják el a gyűlést. Ő bizony hallani akarja, hogy mit beszélnek az öregek! Bébert-t is egyre biztatta; majd hogy vidámabb legyen az útjuk, azt ajánlotta, hogy eresszék ki a nyulat, kergessék az erdő széléig, közben majd jól megdobálják. Nagyon ráéhezett erre az állatra, s titkon azt remélte, hogy míg dobálják, majd csak megölik, s akkor ő magával viheti, és megeheti a Réquillart-ban berendezett búvóhelyén. A nyúl nekiiramodott, az orrcimpája reszketett, a fülét hátracsapta, egy kő a hátát nyúzta le, egy másik a farkát zúzta össze; az egyre növekvő sötétségben is könnyen megölhették volna, csakhogy a gyerekek az egyik tisztáson meglátták Maheu-t és Étienne-t. Rémülten kapták fel az állatot, s megint elrejtették a kosárban. Zacharie meg Mouquet és a két másik játékos is csaknem ugyanabban a pillanatban ért oda, a crosse-labda az utolsó ütésre a tisztástól néhány méternyire gurult el. Pontosan a gyülekezőhelyen kötöttek ki mindahányan. Ahogy leszállt az alkony, körös-körül az egész vidéken, az utakon meg a kopár síkságot átszelő ösvényeken először egyenként, aztán csoportosan, néma árnyak közeledtek a violaszínben játszó erdőszél felé. Minden bányásztelep elnéptelenedett, még az asszonyok és a gyerekek is nekiindultak, mintha csak járni akarnának egyet a csillogóan tiszta égbolt alatt. Az utakat most már alkony takarta, már alig látszott az egy cél felé suhanó árnyak áradata. Pedig ott mentek, sűrű sorokban, s mindannyiukat ugyanaz a tűz hevítette. Csak az ágak csapódása, egy-egy halkan ejtett szó hallatszott az éjszakában akkor is, mikor az erdei ösvényekre, a bokrok közé értek.

Hennebeau, aki éppen hazafelé lovagolt, felfigyelt a távoli neszre. Útközben szerelmespárokkal találkozott, s az emberek ma, ezen a szép téli estén, szinte tömegesen mentek sétálni. Aztán megint szerelmespárokat látott, hol itt, hol ott húzódtak meg a kerítés mögött, hogy nyugodtan csókolózhassanak. De hiszen más napokon is csak így volt, ezek a lányok akármelyik árokparton odaadják magukat, ezek a senkiházi legények meg mintha soha nem telnének be az élet egyetlen örömével, melyhez ingyen juthatnak. És ezek az ostobák még panaszkodnak a sorsukra, mikor torkig lakhatnak az élet egyetlen igazi örömével: a szerelemmel. Örömest éhezne ő is, akárcsak ezek itt, ha elölről kezdhetné az életet olyan asszonnyal, aki neki akár az út mentén is testestül-lelkestül odaadná magát. Az ő fájdalma soha nem nyerhet enyhülést; irigyelte ezeket a nyomorultakat. Lehorgasztott fejjel, lépésben ment, kétségbeejtette a sötétségbe vesző tájon felhangzó sok apró nesz, mindig csókok csattanását vélte hallani.

Plan-des-Dames-nak nevezték azt a hatalmas tisztást, melyet régebben hasítottak ki az erdőből. Magas fák szegélyezték az enyhén lejtő területet, mintegy oszlopcsarnokot alkottak körülötte a pompázó, zuzmó bontotta, sudár bükkök, az avaron még ott feküdtek a kidöntött faóriások, balról szabályosan köbméterekbe rakott fa sorakozott. Ahogy az alkonyat leszállt, metszőbb lett a hideg is, s a keményre fagyott moha ropogott a léptek alatt. Sűrű sötétség borult a földre, a fák magas ágai kirajzolódtak a sápadt égen, a telehold már-már elhomályosította a csillagok fényét.

Csaknem háromezer bányász jött el a találkozóra, férfiak, nők, gyerekek nyüzsögtek a tisztáson meg a fák alatt, s még mindig jöttek az árnyalakok, a későn érkezőknek már csak a tisztáson túl, a sarjerdő fái között jutott hely. Morajlás verte fel a csendet, mintha szélvihar dühöngött volna a mozdulatlan, hideg erdőben.

A lejtő tetején Étienne állt Rasseneurrel és Maheu-vel. Vitatkoztak valamin, időnként hirtelen felcsattant a hangjuk. A közelükben állók hallgatták őket, Levaque ökölbe szorította a kezét, Pierron háttal állt nekik, aggasztotta, hogy a betegségére hivatkozva már nem maradhatott otthon. Itt volt Halálbíró is, meg az öreg Mouque, gondolataikba mélyedve ültek egymás mellett egy fatönkön. Hátrább gyülekeztek azok, akik csak szórakozásból jöttek el: Zacharie, Mouquet meg a többiek; csoportokba verődtek az asszonyok is, de ők áhítatosak voltak és komolyak, mintha csak templomban volnának. Maheu-né Levaque káromkodását hallva némán csóválta a fejét; Philomène köhögött, ahogy beköszöntött a tél, őt megint elővette a hörghurut. Csak Mouquette nevetett tele szájjal, pompásan elszórakozott azon, hogy a vén Kozmás anyó miket mondott a lányára. Az az elfajzott teremtés elzavarta őt hazulról, hogy nyugodtan zabálhassa a nyúlpecsenyét, az a júdásfajzat, aki az ura gyávaságából hízik. Jeanlin az egyik farakás tetején talált magának helyet, Lydie-t is felhúzta, Bébert-re is ráparancsolt, hogy jöjjön, s most mindhárman ott fent gubbasztottak, jóval a többiek felett.

Rasseneur robbantotta ki a vitát, mindenképpen azt akarta, hogy legelőször is annak rendje-módja szerint válasszanak elnökséget. Nagyon dühítette a "Vidám Cimborá"-ban elszenvedett kudarc, magában esküdözött, hogy kiköszörüli a csorbát, abban bizakodott, hogy visszaszerzi hajdani befolyását, ha nem a küldöttekkel, hanem a bányászokkal áll szemben. Étienne tiltakozott, ostobaságnak tartotta az ötletet, hogy elnökséget válasszanak itt, az erdőben. Forradalmár módjára, minden szabályt felrúgva kell itt cselekedni, hiszen mint a farkasokat, úgy hajtják őket.

Mikor azt látta, hogy a vita csak nem akar véget érni, s hogy a tömeg figyelmét felkeltse, egy fatörzsre ugrott és felkiáltott:

- Barátaim! Barátaim!

A hangzavar hosszú sóhajtássá halkult. Maheu meg közben a tiltakozó Rasseneurt igyekezett elhallgattatni. Étienne zengő hangon folytatta:

- Barátaim! Minthogy számunkra tilos a beszéd, minthogy csendőröket küldenek ránk, mintha zsiványok lennénk, itt kell szót értenünk! Itt szabadon vagyunk, itthon vagyunk, itt senki sem ronthat ránk, hogy elhallgattasson bennünket, mint ahogy nem parancsolhatnak némaságot az erdő madarainak, az erdő vadjainak sem!

Valóságos mennydörgés fogadta szavait: valamennyien helyeseltek.

- Igen! Úgy van! Az erdő a miénk, itt mi is beszélhetünk... Halljuk!

Étienne egy pillanatig mozdulatlanul állt a fatönkön. A hold még alacsonyan járt, még mindig csak a fák magasabb ágait világította meg, a lassanként lecsituló, elcsendesedő tömegre most is áthatolhatatlan éjszaka borult; nem világította meg a hold a lanka tetejét sem, s Étienne, mint sötét tilalomfa, magasodott felettük.

Lassan felemelte egyik karját, beszélni kezdett, de hangja most nem viharzott, hűvösen beszélt, mint a nép egyszerű küldötte, aki beszámolót tart. Elmondotta azt a beszédet, amit a "Vidám Cimborá"-ban a csendőrbiztos a torkára forrasztott, a sztrájk történetének rövid beszámolójával kezdte, keresett tárgyilagossággal beszélt, nem mondott semmi mást, csak tényeket, szigorúan csak a tényeket. Elmondotta, hogy mennyire helytelenítette a sztrájkot, hogy maguk a bányászok sem akarták, az igazgatóság provokálta ki azzal, hogy bevezette az ácsolat új bérezését. Aztán emlékeztetett a küldötteknek az igazgatóval folytatott első tárgyalására, rámutatott az igazgatóság rosszhiszeműségére, arra a bizonyos két centime-os engedményre, amit megkésve, a második látogatás után most már megadtak volna, miután először megpróbálták ellopni tőlük. Most hát itt tartanának; aztán számok következtek: mire fordították a segélypénztárban összegyűlt tőkét, amiből egy fillér sem maradt, meg a kívülről kapott segítséget; pár szóval mentegette Pluchart-t, az Internacionálét meg a többieket, hogy nem áll módjukban többet tenni értük, hiszen a világ meghódítása sok gondot ad nekik mindenütt. A helyzet tehát minden nappal rosszabb; a Társulat elbocsátja az embereket, és azzal fenyegetőzik, hogy Belgiumból szerződtet munkásokat; a gyengéket megfélemlíti, sőt a bányászok egy részét rá is bírta, hogy újból leszálljanak. Most is színtelen hangon beszélt, mintha ezzel is hangsúlyozni akarná a csüggesztő helyzetet; diadalmaskodik az éhség, elpusztul a remény, a harc az erő végső megfeszítésével folyik. És váratlanul, anélkül hogy a hangját felemelte volna, így foglalta össze a mondottakat:

- Barátaim! Ilyen körülmények között kell ma este döntést hoznotok. Akarjátok-e a sztrájk folytatását, és ha igen, mit szándékoztok tenni, hogy diadalt arassatok a Társulattal szemben?

Mély csend támadt, mintha a csillagos égből hullt volna alá ez a némaság. A sötétségbe vesző tömeg szívszorongva hallgatott e szavak után, csak reménytelen sóhaja szállt a fák között.

Étienne folytatta, de merőben más hangon. Most már nem a helyi titkár, hanem a népvezér, az igazságot hirdető apostol beszélt. Hát elképzelhető, hogy akadnak szószegő gyávák is? Hát hiábavaló lenne egy hónap minden szenvedése, most menjenek vissza a bányába lehajtott fővel, s kezdődjék elölről a végeérhetetlen nyomorúság? Vajon nem jobb-e, ha rögtön meghalnak, de legalább megkísérlik azt, hogy lerombolják, elpusztítsák a munkásnyomorító tőke zsarnoki uralmát? Hát vajon elképzelhető, hogy még sokáig tartson ez a gyalázatosan ostoba helyzet, hogy a munkást újra meg újra igába hajtja az éhség, s húzzák mindaddig, míg a legtürelmesebbeket is újra lázongásba kergeti az éhség? Emlékezetükbe idézte, hogy csak és egyedül mindig a kizsákmányolt bányászoknak kellett megszenvedniük a válságokat, ha a verseny miatt csökkenteni kellett a termelési költséget, akkor mindig a bányász kenyere lett vékonyabb. Nem! Az ácsolat új bérezése nem elfogadható, burkolt takarékoskodás ez, minden embertől napi egyórai munkájának az értékét akarják ellopni! Ez már sok! Eljött az idő, mikor az agyonhajszolt nyomorultaknak igazságot kell tenniük!

Két karját kitárva állt. A tömegen borzongás futott végig az igazság említésére, majd hatalmas taps tört ki, mintha vad szél rázná az erdő száraz lombjait.

- Igazságot!... Igazságot akarunk! - kiáltozták.

Étienne lassanként belemelegedett. Nem tudott oly könnyedén, folyamatosan beszélni, mint Rasseneur. Gyakran keresnie kellett a szavakat, belegabalyodott a mondataiba, ilyenkor rántott egyet a vállán, s erőlködve, valahogyan mégiscsak befejezte. De a kisikló, bukdácsoló mondatok közül erőteljes, ismerős képek bukkantak elő, és ezek mindig hallgatóságának a szívéhez szóltak; ismerősek voltak a mozdulatai is, a munkásember mozdulatai, amint hátrahúzta a könyökét, majd előrelökte, és megrázta az öklét, vagy ahogyan hirtelen felvetette a fejét, mintha csak harapni akarna, s mindez rendkívüli hatást tett hallgatóira. Nem nagy ez az ember, mondogatták, de valahogy mégis oda kell rá figyelni.

- A bérmunka a rabszolgaság új formája - folytatta átható hangon. - A bánya a bányászé, mint ahogyan a tenger a halászé, a föld a paraszté... Jól figyeljetek rám! A bánya a tiétek, mindannyiótoké, akik egy évszázad óta annyi vérrel, annyi kínnal fizettetek érte!

Aztán habozás nélkül homályos jogi kérdésekre tért át, sorra idézte a bányaügyi törvényeket, végül is belegabalyodott. A föld mélye, csakúgy, mint a föld, a nemzet tulajdona: s e tulajdonjogot csak egy gyalázatos kiváltságlevél játszotta a Társulatok kezére; s Montsouban ezek az állítólag törvényes engedmények, a hajdani hűbéri birtokok tulajdonosaival Hainaut-ban valaha érvényes szokásjog szerint kötött szerződések révén, valóságos útvesztővé váltak. A bányásznépnek tehát csak vissza kell szereznie azt, ami a birtoka; s kinyújtott keze egy mozdulattal befogta az egész vidéket, túl az erdőn is. A hold egyre magasabbra emelkedett, már megvilágította a fák koronáit, s fénye e pillanatban Étienne-re esett. Mikor a sötétben álló tömeg így látta meg holdfényben fürdő alakját, amint tárt kezekkel osztja a vagyont, újból hosszan tartó tapsba kezdett.

- Igaz! Helyes! Úgy van! Éljen!

Étienne újból kedvenc vesszőparipáján lovagolt: a termelőeszközöket a közösségnek kell átadni - ismételgette, s e mondat szinte gyönyörűséggel töltötte el. Az ő felfogása e pillanatban már véglegesen kikristályosodott. Az új hivők meleg testvériségéből kiindulva jutott el a bérmunka megreformálásának szükségességéhez, majd a bérmunka teljes megszüntetésének politikai elvéhez. A "Vidám Cimborá"-ban tartott ülés óta az akkor még humanista és megfogalmazatlan kollektivizmusa bonyolult programmá szilárdult, s most e program minden pontját rendszeresen kifejtette. Azzal kezdte, hogy a szabadság csak az állam lerombolása után vívható ki. Aztán, mikor a nép magához ragadta a hatalmat, megkezdődhet a reformok bevezetése: visszatérés az ősközösséghez; az elnyomás és a megmerevedett szokások bilincseibe szorított zsarnoki család helyett a szabadság és egyenlőség alapján álló család; teljes polgári, politikai és gazdasági egyenjogúság; az egyéni függetlenség biztosítása a termelőeszközök és a termékek közös birtoklása révén, végül a közösség által fizetett, ingyenes szakoktatás. Mindennek velejárója a rothadt, régi társadalom teljes újjáalakítása - mondotta -, aztán támadta a házasság intézményét, a végrendelkezési jogot; szabályozni kell a vagyon nagyságát; s mint mikor az arató kaszájával végigsuhint a beért termésen, karjának egyetlen erélyes mozdulatával ledöntötte a múlt századok bűneiből rakott építményt, s másik kezével már le is rakta a huszadik század hajnalfényében születő új társadalom építményének alapköveit: a jövő társadalma az igazságon, a méltányosságon épül fel.

E nagy szellemi erőfeszítés közben megingott az ítélőképesség, csak a szektás rögeszméje állt rendületlenül. Leomlottak az érzékenysége és a józansága által emelt gátak, hiszen mi sem könnyebb, mint ennek az új világnak a megvalósítása; minden részletre gondolt, úgy beszélt róla, mint egy-két óra alatt felszerelhető gépről; most nem húzódott a gyújtogatástól, a vérontástól.

- Rajtunk a sor! - kiáltott fel befejezésül. - Miénk lesz a hatalom s a pénz!

A tetszés vihara zúgott végig az erdőn, fel a magaslatig, ahol ő állt. A hold most már bevilágította az egész tisztást, fényénél élesen kirajzolódott az emberözön árnyéka, s megvilágította még azokat is, akik a sarjerdő bozótjában, a nagy, szürke törzsek között álltak. S a metsző hidegben az önmagukból kikelt, villogó szemű emberek felbőszült serege, a kiéhezett férfiak, nők és gyerekek hada már lecsapott volna a szent prédára, már indult volna az ősi juss visszaszerzésére. Már nem érezték a hideget, e lángoló szavak tüzet gyújtottak mindnyájukban. Valami megszállottság töltötte el őket; ez a tüzes reménység táplálta az őskeresztényeket is, akik bizton hittek az igazság közeli eljövetelében. A homályos mondatok értelmét ugyan nem fogták fel, a szakszerű magyarázatokból meg az elvont okoskodásokból alig értettek valamit, de a szavak homályossága, a gondolatok elvontsága az igézet erejével hatott rájuk, még tágabbra nyitotta előttük az ígéret földjének kapuját. Milyen csodálatos álomkép! Ők lesznek az urak, soha többé nem szenvednek, végre megtudják, mi is az az öröm.

- Úgy van! Az istenfáját! Rajtunk a sor!... Halál a kizsákmányolókra!

Az asszonyok lázbetegként őrjöngtek; az éhség kábulatában Maheu-né is elveszítette szokott nyugalmát; Levaque-né üvöltözött, az öreg Kozmás anyó magánkívül rázta szikkadt öklét, Philomène-t köhögés rázta, Mouquette pedig úgy tűzbe jött, hogy gyengéd szavakat kiáltozott a szónok felé. A férfiak sem voltak nyugodtabbak. Maheu most is a reszkető Pierron s az örökösen fecsegő Levaque között állt, őt teljesen meggyőzte Étienne beszéde, s haragos kiáltásban tört ki; Zacharie és Mouquet most is megpróbálták tréfára venni a dolgot, egyre csodálkoztak, hogy Étienne olyan hosszan tud beszélni egy korty ital nélkül, de valahogy az ő jókedvük sem volt igazi. A legnagyobb lármát Jeanlin csapta odafent a farakáson, egyre tüzelte Bébert-t meg Lydie-t is, s fenn a tömeg feje felett himbálta a kosarat, amiben most is ott lapult a nyúl.

A zajongás elölről kezdődött. Étienne a népszerűség mámorát élvezte. A hatalma most szinte kézzel fogható volt, testet öltött ebben a tömegben, egyetlen szavától háromezer szív dobbant. Szuvarin, ha leereszkedett volna közéjük, most sokszor hallhatta volna saját gondolatait, elégedetten tapsolhatott volna saját eszméinek, mert tanítványa nagy előrehaladást tett az anarchikus eszmék befogadása terén; elégedett lehetett volna a programmal is, kivéve a közoktatásra vonatkozó részt, ez még a szentimentális szamárság egy csökevénye, az embert a szent és üdvös tudatlanság edzi meg igazán. Rasseneur megvetően és dühösen vonogatta a vállát.

- Hagyj már engem is beszélni! - kiáltott oda Étienne-nek.

Étienne leugrott a fatönkről.

- Beszélj csak, majd elválik, meghallgatnak-e!

Rasseneur máris a helyébe állt, kézmozdulatokkal kért csendet. A zaj azonban csak nem csitult, az első sorokban állók felismerték, és nevét szájról szájra adták a cserjésben álló utolsó sorokig; nem voltak hajlandók meghallgatni, ledőlt bálvány volt, akinek puszta látása is haragra gerjesztette hajdani híveit. Bőségesen áradó szavai, kedélyes beszédmodora sokáig elbűvölte őket, de most langyos herbateának tartották ezt a könnyű ékesszólást, csak arra jó, hogy elkábítsa a gyávákat. Hiába próbálta túlharsogni a lármát, hiába próbálta most elmondani a kedélyek lecsillapítására szánt beszédet, hogy a világot nem lehet törvényekkel máról holnapra megváltoztatni, meg hogy időt kell engedni, hogy végbemenjen a társadalmi evolúció; kinevették, kifütyülték, súlyosabb vereség érte, mint a "Vidám Cimborá"-ban, s ez a vereség helyrehozhatatlan. Végül fagyos mohával dobálták meg, aztán egy asszony rikácsolni kezdett:

- Le az árulóval!

Rasseneur meg csak egyre magyarázta, hogy a bánya nem lehet a bányász tulajdona, úgy, ahogy a szövőszék a takács birtoka; sokkal helyesebb, ha a munkást érdekeltté teszik a termelésben oly módon, hogy a haszonból részesedést kap, mintegy a Társulat gyermeke lesz.

- Le az árulóval! - harsogta ezer száj, s már kövekkel kezdték hajigálni.

Erre elsápadt, szemét elfutotta a kétségbeesés könnye. Egész élete összeomlott, húszévi baráti törekvést semmisített meg a tömeg hálátlansága. Többre nem futotta erejéből, mint akit szíven ütöttek, úgy lépett le a fatörzsről.

- Te persze nevetsz - hebegte a diadalmaskodó Étienne felé fordulva. - Jó, nevess, én csak azt kívánom, hogy te is megérjed ezt... Majd meglátod, te is így jársz!

Széttárta a karját, mintha el akarna hárítani magától minden felelősséget az előre látott, eljövendő bajokért, aztán magányosan elindult, ment a deres, néma földeken át, útjában gúnyos nevetés kísérte.

Egyszerre csak meglepetve látják, hogy az öreg Halálbíró áll a fatönkön, és a nagy zsivajban beszélni próbál. Mouque meg ő eddig elmerülten hallgattak, mintha most is a rég elmúlt dolgokon töprengenének. Az öregnek most nyilván beszélhetnékje támadt, ilyenkor olyan erővel éledt fel benne a múlt, hogy fény derült homályos emlékeire, s akár órákon át tudott beszélni a régi időkről. Mikor észrevették, hogy beszél, hirtelen nagy csend támadt. A jelen dolgaival semmi közvetlen kapcsolatban nem álló, hosszú históriákat adott elő, amiket senki sem értett egész világosan, de amint a holdfényben kísértetiesen sápadtnak tűnő öregember szavait hallgatták, egyre nagyobb megindultság vett erőt rajtuk. Az ifjúságáról beszélt, elmondotta, hogy a két nagybátyja hogyan veszett oda a Voreux-ben; meg a tüdőgyulladásról, ami a feleségét sírba vitte. Közben állandóan szokott mondókáját hajtogatta: nem volt jól soha, nem is lesz jól soha. Ők is összegyűltek vagy ötszázan az erdőben, mert a király csak nem akarta csökkenteni a napi munkaidőt; de ezt a történetet ennyiben hagyta, egy másik sztrájknak a történetébe kezdett: hej, sok mindent megért ő! Mindig csak ide jutottak, ide a fák közé, a Plan-des-Dames-ra vagy még távolabbra, Saut-du-Loup felé, a Charbonnerie-re. Hol fagyott, hol meg hőség volt; egyszer meg, egy este, úgy zuhogott, hogy haza kellett menniük, anélkül hogy szót értettek volna. Aztán mindig megjöttek a király katonái, és mindig csak puskalövésekkel ért véget az egész.

- Így emeltük fel a kezünket! Így esküdtünk meg, hogy nem szállunk le... Haj, én is megesküdtem, bizony én is!

A tömeg ámulva, szorongva hallgatta, s Étienne, aki egyre figyelte a fejleményeket, most az öreg mellé ugrott a kidöntött rönkre. Közben meglátta, hogy Chaval ott áll a barátai között az első sorban. Új tüzet gyújtott benne a gondolat, hogy Catherine is itt lehet valahol, s szerette volna, ha ünneplik a lány előtt.

- Barátaim! Most magatok hallottátok apáink egyik kortársától, hogy mit szenvedtek ők végig! Ha nem végzünk a tolvajokkal, a hóhérokkal, hát ugyanezt kell végigszenvedni a gyerekeinknek is!

Étienne most félelmetes volt. Ilyen szenvedélyesen még sohasem beszélt. Egyik karjával úgy fogta át az öreg Halálbírót, mintha a nyomorúság és a gyász zászlaját tartva kiáltana bosszúért. Kurta mondatokban beszélt a Maheu-kről, az első Maheu-ről, aztán az egész bányában sínylődő nemzetségről, a Társulat generációkon át szívta a vérüket, és százévi munka után az éhhalál kopogtat ajtajukon, míg a Társulat urai, a részvényesek bandája, akiknek a bőrük alatt is pénz van, akik szajhák módjára kitartatják magukat, száz éven át híztak a Maheu-k vérén. Hát nem szörnyűség ez? Nemzedékek sínylődtek a bánya mélyén, ott lelik halálukat apáról fiúra, hogy legyen miből megvesztegetni a minisztereket, hogy a földesurak meg a nagytőkések nemzedékeken át dőzsölhessenek, vagy békén sütkérezhessenek a jólétben. Tanulmányozta ő a bányászbetegségeket is; borzalmas részletességgel sorolta fel mindet egymás után, beszélt az öröklött vérszegénységről, a skrofuláról, a fekete hurutról, az asztmáról, ami megfojtja, a reumáról, ami megbénítja az embert. S ezeket a szerencsétleneket a gépek martalékául dobják, mint a barmokat, úgy zsúfolják őket össze a lakótelepeken, a nagy társulatok lassanként rendszeresítették a rabszolgatartást, valósággal birtokba veszik őket, millió meg millió munkáskart, egy nemzet minden dolgozóját fenyegeti ez a sors, csak azért, hogy ezernyi henyélő vagyonos maradhasson. De a bányász már nem az, ami hajdan volt, nem a föld mélyén megnyomorított, agyonterhelt, tudatlan igavonó. A bányák mélyén hatalmas sereg támad, már csírázik, már érik a vetés, és az új emberek hada egy ragyogó napon majd megrengeti a földet! S majd akkor elválik, hogy vajon negyvenévi bányamunka után mernek-e százötven frankos nyugdíjat adni egy hatvanéves öregembernek, akinek még a tüdeje is tele van szénporral, akinek a lába megnyomorodott a bányavíztől. Igen, a munka majd számadásra szólítja a tőkét, ezt a személytelen, a munkás számára ismeretlen istenséget, aki ott gubbaszt valahol elérhetetlen szentélye mélyén, s onnan messziről szívja magához táplálékát, az éhhalálra szántak életét. Hát elmennek majd hozzá, a tűzvészek fényénél végül is meglátják majd ennek az emberhússal táplálkozó szörnyűséges bálványnak a képét, saját vérébe fojtják ezt a parázna állatot!

Elhallgatott, de karja most is a bizonytalan messzeségbe, az ellenfélre mutatott, ott lapul valahol, ki tudja, melyik sarkában a világnak. A tömeg ezúttal oly hangosan kezdett zajongani, hogy a montsoui polgárok is meghallották, nyugtalanul tekintettek Vandame felé, csak nem történt valami borzalmas földomlás? Az éjszakai madarak felreppentek a fák közül, fel a világos, tiszta égbolt felé.

Étienne máris döntést akart.

- Bajtársaim! Hogyan határoztok tehát?... Kívánjátok a sztrájk folytatását?

- Igen! Igen! - kiáltották mindahányan.

- És milyen határozatokat hozunk még?... Vereségünk elkerülhetetlen, ha a gyávák leszállnak holnap!

Viharként zúgott a tömeg:

- Halál a gyávákra!

- Tehát emlékeztetitek őket kötelességükre, esküdt ígéretükre... A leghelyesebb, ha kivonulunk a bányákhoz, a jelenlétünkkel térítjük észhez az árulókat, így bebizonyítjuk a Társulatnak, hogy mindnyájan egy akaraton vagyunk, s inkább meghalunk, de nem engedünk!

- Úgy van! Megyünk a bányákhoz! A bányákhoz!

Étienne, amíg beszélt, tekintetével szüntelenül Catherine arcát kutatta a holdfényben előtte fehérlő arcok között, a zajongó tömegben. Még sincs itt. Chavalt azonban szüntelenül látta, erőltetetten röhögött, vállát vonogatta, féltékenység emésztette, Étienne népszerűségének egy csöppjéért eladta volna magát.

- És ha besúgók lennének közöttünk - folytatta Étienne -, hát jól vigyázzanak! Ismerjük őket!... Igen, látok itt vandame-i bányászokat, akik nem hagyták abba a munkát...

- Talán bizony rólam beszélsz? - kérdezte Chaval kihívóan.

- Rólad vagy másról... De minthogy már szóltál, hát vedd tudomásul, hogy azoknak, akik jóllaknak, semmi közük sincs azokhoz, akik éheznek. Te dolgozol a Jean-Bart-ban.

Valaki gúnyosan közbeszólt:

- Ó, még hogy ő dolgozik... van egy nője, aki dolgozik helyette.

Chaval vérvörös lett, elkáromkodta magát.

- Az istenit! Talán bizony tilos dolgozni?

- Igen! - kiáltotta Étienne. - Mikor a bajtársak mindnyájunk javáért vállalják a nyomort, akkor tilos önző és alattomos módon a tőkések mellé állni! Ha a sztrájk általános lett volna, már régen mi lennénk az urak!... Egyetlenegy embernek sem lett volna szabad leszállnia Vandame-ban, míg Montsou sztrájkol! Az lett volna az igazi, ha az egész bányavidéken leáll a munka, Deneulinnél éppúgy, mint itt! Tudd meg, hogy árulók azok, akik dolgoznak a Jean-Bart-ban, igen, mind árulók vagytok!

Chaval körül egyre fenyegetőbben tömörültek az emberek, öklök emelkedtek, innen is, onnan is felhangzott a kiáltás: "Halál rájuk! Halál!" Chaval elsápadt, de dühödt vágyában, hogy diadalmaskodhasson Étienne felett, hirtelen eszébe jutott valami mentő ötlet.

- Hallgassatok rám! Gyertek el holnap a Jean-Bart-hoz, majd meglátjátok, hogy dolgozom-e!... Mi veletek tartunk, a többiek küldtek, hogy ezt megmondjam nektek! Oltsátok ki a kazánok alatt a tüzet! Sztrájkoljanak a gépészek is! Hadd álljanak meg a szivattyúk! Hadd törjön be a víz, hadd menjen tönkre minden!

Viharos taps fogadta szavait, és ettől kezdve a tömeg magát Étienne-t is túllicitálta. Egymás után ugrottak fel a szónokok a fatönkre, hadonásztak a nagy zsivajban, vad fenyegetőzések hangzottak el. Egy rajongó szekta türelmetlensége tombolt itt a tisztáson, a hitvallók őrjöngése, akik már belefáradtak abba, hogy lessék a csodát, most már maguk akarják előidézni. Az éhségtől kábult emberek vöröset láttak, tűzvészről, vérontásról fantáziáltak, amelyben majd dicsfénytől övezetten megszületik az általános jólét! Holdfény sugározta be a hullámzó tömeget, a nagy erdő mélységes csöndje magába zárta az öldöklést hirdető hangokat. Csak a fagyott moha ropogott a lábuk alatt; az életerős néma bükkök ágai meg finom gallyai törékenyen rajzolódtak ki a sápadt égbolton, nem látták, nem értették a tövükben nyüzsgő szerencsétleneket.

A tömeg megmozdult, Maheu-né az ura mellé került, már mindegyikük kivetkőzött szokott józanságából, szabad folyást engedtek hónapok óta gyülemlő keserűségüknek, helyeseltek Levaque-nak, aki mindenkire rálicitálva már a mérnökök fejét követelte. Pierron eltűnt. Halálbíró meg az öreg Mouque egyszerre beszéltek, zavaros és szenvedélyes szavaikat senki sem értette. Zacharie csak úgy, a móka kedvéért a templomok lerombolását követelte. Mouquet meg a crosse-ütőjével döngette a földet, hogy nagyobb legyen a lárma. Az asszonyok fékevesztetten tomboltak: Levaque-né csípőre tett kézzel szidta Philomène-t, azzal vádolta, hogy nevetett, Mouquette azt javasolta, hogy a csendőröket intézzék el úgy, hogy jól összerugdossák őket bizonyos helyen; Kozmás anyó meg, aki az előbb felpofozta Lydie-t, mert nemhogy salátát nem szedett, de még a kosár sincs sehol - most a levegőbe osztogatta tovább a pofonokat azoknak a tőkéseknek, akikkel szívesen farkasszemet nézne. Jeanlinnak egy pillanatra a lélegzete is elakadt, mikor Bébert elújságolta neki, hogy mit hallott az egyik kapcsológyerektől: Rasseneurné látta őket, mikor ellopták a nyulat. De sebaj! Titokban majd visszaviszi az állatot, elereszti a "Jószerencse" ajtaja előtt; s máris megnyugodott, tele tüdővel üdvözölte, kinyitotta vadonatúj bicskáját, hadonászott vele, büszkén csillogtatta a pengéjét.

- Barátaim! Barátaim! - ismételgette rekedten az elcsigázott Étienne, aki már csak egy pillanatnyi csendet szeretett volna, hogy végleg szót értsenek.

Nagy nehezen csend lett.

- Barátaim! Holnap reggel a Jean-Bart-nál találkozunk. Rendben van?

- Úgy van! Helyes! A Jean-Bart-nál! Halál az árulókra!

Háromezer torok harsogása tört az ég felé, majd elhalt a hold tiszta fényében.

Négy órakor lement a hold, vaksötét volt az éjszaka.

Deneulinéknél semmi sem mozdult, csukott ajtókkal, ablakokkal komoran hallgatott az öreg téglaház a gondozatlan, nagy kert végében, mely elválasztotta a Jean-Bart-aknától. A ház előtt vezetett a kopár vandame-i út, a nagy mezőváros innen mintegy három kilométernyire, az erdőn túl volt.

Deneulin, aki az előző nap jó részét lent töltötte a bányában, a fal felé fordulva, kimerülten aludt, s azt álmodta, hogy valaki szólongatja. Nagy nehezen fölébredt, valóban hívta valaki, sietve ablakot nyitott. Az egyik aknász állt lent a kertben.

- Mit akar? - kérdezte.

- Baj van, uram. Az emberek fele nem hajlandó dolgozni, s a többieket sem engedik leszállni.

Alig értett az egészből valamit, a feje nehéz volt, még kábult az alvástól, mintha jeges zuhany érte volna, amint kihajolt az ablakon.

- Rájuk kell parancsolni, hogy szálljanak le! Az ördögit! - mondta nehezen forgó nyelvvel.

- Már egy órája próbálkozunk velük - válaszolt az aknász. - Csak most szántuk rá magunkat, hogy szólunk. Ön talán még észhez tudja téríteni őket.

- Rendben van, megyek.

Gyorsan felöltözködött, a feje teljesen kitisztult, nagyon nyugtalan volt. Kirabolhatták volna akár az egész házat, sem a szakácsnő, sem a szolga nem mozdult. A folyosó túlsó oldaláról azonban riadt suttogás hallatszott, s mikor kiment a szobájából, a két lánya is a folyosóra lépett, sebtében magukra kaptak valami fehér pongyolát.

- Mi történt, papa?

Lucie, az idősebbik, már huszonkét éves, magas, barna, királynői jelenség; Jeanne, a fiatalabbik, alig tizenkilenc éves, alacsony, aranyszőke lány, kecses, mint egy kis cica.

- Semmi komoly - mondta Deneulin, hogy megnyugtassa őket. - Alighanem egypár bajkeverő okvetetlenkedik odalent. Utánanézek kicsit.

De a két lány tiltakozott, nem akarták elengedni, míg nem eszik valami meleget. Különben betegen jön haza, megint csak fájni fog a gyomra.

Deneulin azonban hallani sem akart az evésről, becsületszóra erősgette, hogy egy perce sincs.

- Ide hallgass - mondta végül Jeanne, a nyakába csimpaszkodva -, iszol egy korty rumot, eszel egy kis kétszersültet, mert ha nem, hát itt maradok a nyakadban, s kénytelen leszel engem is magaddal vinni.

Deneulin végül beadta a derekát, de közben egyre morgolódott, hogy ő megfullad a kétszersülttől. De a lányok gyertyát fogtak, s már indultak is a földszintre. Lent, az ebédlőben nagy sietve kiszolgálták, egyikük rumot töltött, a másik szaladt az éléskamrába a kétszersültért. A lányok egész kicsinyek voltak, mikor anyjukat elveszítették, csak úgy, magukban nevelődtek, meglehetősen rosszul, az apjuk elkényeztette őket, az idősebbik a színpadról álmodozott, a fiatalabbik meg a festészetért bolondult, merész ízlése miatt különcnek tartották. Mikor a komoly üzleti nehézségek miatt szerényebb életmódra kényszerültek, a két különcködő lányból váratlanul előbújt az okos és ügyes háziasszony, akinek szemét egy garas ára tévedés sem kerüli el az elszámolásnál. Művészlelkű bohémek módján viselkedtek, a háztartáspénznek mégis alaposan utánanéztek, filléreken takarékoskodtak, alkudoztak a kereskedőkkel, a ruháikat szüntelenül alakítgatták, s végül is sikerült valami illedelmes külszínnel takargatniuk a család egyre szűkösebb viszonyait.

- Egyél, apám, egyél - hajtogatta Lucie.

Aztán mikor észrevette, hogy apja megint mélyen elgondolkozik, komoran hallgat, újból erőt vett rajta a félelem.

- Valami komoly dologról van szó, hogy ilyen furcsa képet vágsz?... Tudod, mit? Maradunk, majd meglesz nélkülünk is az az ebéd...

A délelőtti programjukra gondolt. Azt tervezték ugyanis, hogy Hennebeau-né a kocsijával elmegy Grégoire-ékhoz Cécile-ért; azután értük jön, s együtt mennek Marchiennes-be, a kohóművek telepére, ahol az igazgató felesége látja őket vendégül ebédre. Egyúttal meglátogatják a műhelyeket, a nagyolvasztókat és a kokszolókemencéket.

- Természetes, hogy itthon maradunk - jelentette ki Jeanne is.

Deneulin azonban bosszús lett.

- Micsoda ötlet! Mondom, hogy nincs semmi baj... Legyetek szívesek, bújjatok vissza az ágyba, s ahogy megbeszéltétek, kilenc órára készüljetek el.

Megcsókolta őket, s elsietett. Csizmájának kopogása egyre távolabbról hallatszott a keményre fagyott kerti úton.

Jeanne gondosan bedugaszolta a rumos üveget, Lucie pedig elzárta a kétszersültet. Az ebédlő kietlen rendjén is látszott, hogy itt csak nagyon sovány étkezésekhez terítenek. A két lány a korai felkelést kihasználva körülnézett, vajon nem maradt-e estéről valami rendetlenség. Egy asztalkendő hevert elöl, az inas szidást kap majd érte. Végül felmentek a hálószobájukba.

Deneulin a legrövidebb úton akart menni, ezért átvágott a veteményeskert ágyasai között. Veszélyben forgó vagyona járt az eszében, a montsoui részesedés, a tízszeres haszon reményében befektetett egymillió, mely most egyik percről a másikra semmivé lehet. Vállalkozását örökös balszerencse kísérte, váratlanul elképesztő összegeket kellett költeni a javítási munkálatokra, a termelési költségek katasztrofálisan magasak voltak, s mikor a bánya már hasznot hozott volna, beütött az ipari válság. Ha nála is kitör a sztrájk, ő egyszerűen tönkremegy. Kinyitott egy kis kaput, a sötétségben kirajzolódtak előtte az épületek, itt-ott egy-egy lámpa pislákolt, s a sötétség ettől még sűrűbbnek tűnt.

A Jean-Bart nem volt olyan nagy, mint a Voreux; azonban felújított berendezésével - mint ahogy a mérnökök mondogatták - igazán rendes kis bányának számított. Azonkívül, hogy a másfél méterrel kiszélesített aknát hétszáznyolc méterig mélyítették, a technika legújabb vívmányai szerint készült új felszereléssel látták el, új felvonógéppel, új kasokkal, új szerszámokkal; az építkezésben még némi választékosságra is törekedtek; az osztályozószín homlokzatát dombormű díszítette, a felvonó tornyára órát szereltek, a felolvasót és a géptermet a reneszánsz kápolnák mintájára félkör alakban képezték ki, s a magasba szökő kéményt spirálvonalban vörös és fekete téglából rakták. A szivattyú a koncesszió másik aknájánál, a Gaston-Marie-nál volt, ezt az aknát már csak víztelenítésre használták. A Jean-Bart-nak a felvonóaknán kívül csak két aknanyílása volt jobbról és balról: az egyik a szellőztető, a másik a létraakna.

Hajnali három órakor Chaval elsőnek érkezett a bányába. A munka beszüntetésére biztatta társait, egyre azt magyarázta nekik, hogy utánozni kell montsoui társaikat, követelniük kell az öt centime-os emelést csillénként. A négyszáz bányász az öltözőből hamarosan a felolvasóba özönlött, összevissza hadonásztak, kiáltoztak, azok, akik dolgozni akartak, már fogták a lámpájukat, s mezítláb, lapáttal vagy réselőnyárssal a hónuk alatt várakoztak a leszállásra, a többiek azonban, facipőben s a nagy hideg miatt a vállukra dobott kabáttal, elállták az aknanyílást, az aknászok hiába próbáltak rendet teremteni, hiába kérlelték őket, hogy térjenek észhez, hagyják leszállni azokat, akikben megvan a jó szándék.

Chaval dühbe jött, mikor meglátta Catherine-t nadrágban, zubbonyban, szorosan a hajához simuló kék sapkában. Hiszen mikor felkelt, ráparancsolt a lányra, hogy maradjon ágyban. Catherine azonban, akit nagyon elkeserített a munkabeszüntetés, mégis Chaval után ment, hiszen a férfi soha nem adott neki pénzt, nemegyszer neki magának kellett fizetnie mindkettőjükért. Mi lesz vele, ha nem kereshet? Valami szörnyű félelem gyötörte állandóan: rettegett a marchiennes-i nyilvánosháztól; ide jutnak a munka nélküli, otthontalan bányászlányok.

- Az istenit! - ripakodott rá Chaval. - Mi a fenét keresel te itt?

Catherine riadtan hebegett, hogy neki nincs megtakarított pénze, hogy ő dolgozni akar.

- Szóval ellenkezel velem, te szemét!... Mész vissza rögtön, vagy úgy fenéken rúglak, hogy hazarepülsz!

A lány reszketve hátrált, de nem ment el, látni akarta, hogyan alakulnak a dolgok.

Deneulin az osztályozószín lépcsőjén át érkezett. A lámpák gyér fényénél egyetlen pillantással áttekintette az egész felolvasót, a félhomályban handabandázó tömeget; minden arcot ismert, ismerte a vájárokat, a kaskezelőket, a rakodókat, a csilléslányokat, de még a kapcsológyerekeket is. Az új s még tiszta teremben mintha csak valamire vártak volna: szünetelt a munka, a kazánból apró sivításokkal pufogott a gőz, a kasok mozdulatlanul csüngtek a drótkötélen, a csilléket szanaszéjjel hagyták, alig lehetett tőlük a forgatókoronghoz jutni. Talán nyolcvan lámpát ha kihoztak, a többi ott világított a lámpakamrában. De talán egy szavára újra mozgásba jön minden, s megindul a munka.

- No, fiúk, mi történik itt? - kérdezte harsogó hangon. - Mi a baj? Ki vele, s aztán majd szót értünk.

Általában atyai hangon beszélt az embereivel, bár ugyanakkor kemény munkát követelt tőlük. Keménykezű, hirtelen természetű ember volt, először mégis valami huszáros kedélyeskedéssel próbálkozott, a munkások meglehetősen kedvelték, elsősorban a bátor férfit tisztelték benne, aki szüntelenül velük együtt járta a vágatokat, s valahányszor baleset híre tartotta rémületben a bányát, ő mindig elsőnek ért a veszély színhelyére. Kétszer is megtörtént, hogy kötélen leeresztették, mikor bányalég tört be, s még a legvakmerőbbek is meghátráltak.

- Remélem, nem kell megbánnom, hogy felelősséget vállaltam magukért? Jól tudják, hogy ide is csendőröket akartak küldeni... Beszéljenek, meghallgatom a mondanivalójukat.

Mindnyájan hallgattak, feszélyezetten húzódtak el mellőle, végül is Chaval kezdett beszélni:

- Hát kérem, Deneulin úr, így nem folytathatjuk a munkát. Csillénként öt centime-mal többet akarunk.

Deneulin mintha meglepődött volna.

- Hogyan? Öt centime-mal többet? Milyen alapon követelik ezt? Én nem kifogásoltam az ácsolatot, nem akartam új tarifát rákényszeríteni az embereimre, mint a Montsoui Bányatársulat.

- Persze, de azért a montsoui bányászoknak mégiscsak igazuk van. Nem fogadják el az új tarifát, öt centime-os emelést követelnek, mert a mostani szakmánybérért nem tudnak tisztességes munkát végezni... Mi is öt centime-mal többet akarunk, igaz-e, emberek?

Helyeslő kiáltások hallatszottak, a lárma, a handabandázás elölről kezdődött. Lassan közelebb jöttek Deneulinhez, és szorosan körülfogták.

Deneulinnek szikrázott a szeme; egész életében az erőskezű kormányzás feltétlen híve volt, s most ökölbe szorult a keze, félt, hogy enged a kísértésnek, valamelyiknek elkapja a torkát. Pedig most célszerűbb a meggyőzés, a józan szó.

- Szóval öt centime-os emelést akarnak. Elismerem, hogy a munkájuk után meg is érdemelnék. De én nem tudom megadni. S ha mégis megadom, magam alatt vágom a fát... Értsék hát meg, hogy ha én nem tudok megélni, maguknak sem tudok kenyeret adni. Már egy lépéssel sem mehetek tovább; ha a termelési költség egy garassal is emelkedik, egyszerűen végem... Emlékezzenek csak vissza a legutóbbi sztrájkra, két évvel ezelőtt, akkor még teljesítettem a követelésüket, mert még bírtam. Igaz, hogy az a béremelés is a tönk szélére juttatott, azóta csak küszködöm... De most azt mondom, hogy inkább rögtön becsukom a boltot, minthogy azon törjem a fejem, hogy a jövő hónapban miből fizetem ki magukat.

Chaval komiszul a képébe nevetett az úrnak, aki így, minden takargatás nélkül számol be üzleti ügyeiről. A többiek leszegett fővel, konokul és bizalmatlanul hallgattak, egyszerűen nem voltak hajlandók elhinni, hogy akadhat olyan munkaadó is, aki nem keres milliókat a munkások rovására.

Deneulin tovább próbálkozott. Elmagyarázta nekik, hogyan harcolt a Montsoui Bányatársulat ellen, mely szüntelenül lesben állt, készen arra, hogy felfalja, ha egyszer elkövetné azt az ügyetlenséget, hogy nyakát szegi. Ez a könyörtelen versenytárs takarékoskodásra kényszeríti, s neki már azért is takarékoskodnia kell, mert a Jean-Bart-ban - minthogy az akna rendkívül mély - költségesebb a kitermelés, s ezt a kedvezőtlen körülményt alig egyenlíti ki az, hogy a szénréteg nagyon vastag. A két évvel ezelőtti sztrájk után sem emelte volna a bért, de kénytelen volt követni a montsoui társulatot, mert félt, hogy az emberei faképnél hagyják. A jövővel ijesztgette őket; no, sokra mennek, ha a sztrájkkal a Jean-Bart eladására kényszerítik, s aztán ők is a Montsoui Bányatársulat vasmarkába kerülnek. Ő nem valami távoli szentély mélyén trónoló istenség, ő nem afféle részvényes, aki be sem teszi a lábát a bányába, aki felügyelőket fizet azért, hogy nyúzzák a bányászokat, ő tulajdonos, aki nemcsak a pénzét, de hozzáértését, egészségét, egész életét a bányának áldozza. A munkabeszüntetés számára a halált jelentené, mert készletei nincsenek, a megrendeléseket pedig le kell szállítania. De meg különben is, a befektetett tőke nem heverhet parlagon. És hogyan tehetne eleget kötelezettségeinek? Ki fizetné annak a pénznek kamatait, amit a barátai bíztak rá? A munkabeszüntetés őt csődbe kergetné.

- Hát ez a helyzet, barátaim! - mondta befejezésül. - Szeretném meggyőzni magukat... Senkitől sem lehet kívánni, hogy a saját torkára tegye a kést, márpedig akár megadom az öt centime-os béremelést, akár hagyom, hogy sztrájkba lépjenek, annyi, mintha elvágnám a torkom.

Elhallgatott, az emberek összesúgtak. Egy részük mintha megingott volna. Sokan visszaindultak a kashoz.

- Legalább szabadon dönthessenek - szólalt meg az egyik aknász. - Ki akar dolgozni?

Catherine az elsők között lépett elő. Chaval azonban dühösen visszalökte, s ordítani kezdett:

- Mindnyájan egyetértünk! Csak a senkiházi disznók hagyják cserben a társaikat!

A békés megegyezés most már lehetetlennek látszott. Megint összevissza kiabáltak, a kas körül csoportosulókat meg úgy lökdösték, hogy azok nagy sietve odébbálltak, nehogy a falhoz lapítsák őket. A nekikeseredett igazgató egy pillanatig megpróbált egyedül szembeszállni velük: megpróbálta erőszakkal megfékezni a tömeget, de hamarosan fel kellett adnia az esztelen erőlködést. Bement az aknászirodába, kifulladtan roskadt egy székre, tehetetlenségének érzete úgy elkábította, hogy egyetlen mentő ötlet sem jutott az eszébe. Végül megnyugodott, szólt az egyik felügyelőnek, hogy hívja be Chavalt, s mikor az belépett, Deneulin mindenkit kiküldött az irodából.

- Hagyjanak magunkra bennünket!

Azt szerette volna megtudni, hogy mi nyomja ennek a fickónak a begyét. Ahogy a száját kinyitotta, rögtön látta rajta, hogy hiú ember, s hogy emészti az irigység. Ezért hízelgéssel próbálta levenni a lábáról, úgy tett, mintha csodálkoznék: értelmes, kiváló munkás létére így kockáztatja a jövőjét! Úgy beszélt, mintha már jó ideje elhatározta volna, hogy előlépteti, végül egyenesen felkínálta neki, hogy később kinevezi aknásznak. Chaval némán hallgatta, ökölbe szorított kézzel jött be, de aztán egyre odaadóbban figyelt. Agya lázasan dolgozott: ha makacsul kitart a sztrájk mellett, soha nem lehet egyéb, mint Étienne fullajtárja, pedig most egy másik lehetőség is nyílt előtte - a fejesek közé kerülhet. A nagyravágyás mámora öntötte el a fejét. Utóvégre: a sztrájkolók, akikre már hajnal óta itt várakozott, még most sem értek ide, alighanem közbejött valami, lehet, hogy a csendőrök állították le őket, éppen itt az ideje, hogy önként beadja a derekát. De azért csak tovább handabandázott: adta a megvesztegethetetlent, s méltatlankodva verte a mellét. Végül, anélkül hogy megemlítette volna Deneulinnek a montsoui sztrájkolókkal megbeszélt találkozót, megígérte, hogy lecsitítja társait, s rábeszéli őket, hogy szálljanak le.

Deneulin egy percre sem ment ki az irodából; az aknászok is félrehúzódtak. Egy teljes órán át hallották, hogy Chaval az egyik csillén ágál, vitatkozik. A munkások egy része kifütyülte, százhúszan elkeseredetten távoztak, makacsul kitartottak a megállapodás mellett, amit éppen ő fogadtatott el velük. Már elmúlt hét óra, felkelt a nap, az égbolt tiszta volt, derűs, fagyos idő ígérkezett. Egyszerre csak megmozdult a bánya, a munka ismét megkezdődött. Először a felvonógép indult meg, a hajtórúd lebukott, a drótköteleket leengedte a dobról, majd újból felcsavarta. Azután a jelzőkalapácsok zuhanása közepette megkezdődött a leszállás, a kasok megteltek, lesiklottak, felemelkedtek, az akna nyelte az adagját, tátongó torkában kapcsológyerekek, csilléslányok, vájárok tűntek el; a rakodók taszigálták a csilléket, s vadul dübörögtek a fordítókorongok.

- Az istenit, te meg mit tátod itt a szádat! - ripakodott rá Chaval Catherine-ra, aki a kas előtt várakozott. - Jobb lesz, ha leszállsz, s nem lopod a napot!

Mikor kilenc órakor Hennebeau-né Cécile-lel együtt megérkezett a kocsiján, Lucie és Jeanne már útra készen várakozott. Mindketten nagyon elegánsak voltak, pedig most is agyonalakított ruhát viseltek. Deneulin alaposan elcsodálkozott, mikor meglátta Négrelt, aki lóháton kísérte a hölgyek kocsiját. Hogyan? Hát férfiak is részt vesznek a kiránduláson? Hennebeau-né szokott anyáskodó modorában magyarázta, hogy ő nagyon megijedt, mert azt beszélték, hogy az utakon csak úgy nyüzsögnek a gyanús alakok, ezért jobbnak látta, hogy egy lovag kíséri őket. Négrel nevetett, nyugtatta a hölgyeket: igazán nincs mitől félniük, most is csak egypár nagyszájú alak fenyegetőzik, de egy sem akad köztük, aki be merne törni egy ablaküveget. Deneulin még most is örvendezett a sikerén, elmondta, hogyan fojtotta el a Jean-Bart munkásainak zendülését. Most már ő is teljesen megnyugodott - mondotta. S miközben a két lány beszállt a vandame-i úton várakozó kocsiba, mindnyájan örvendeztek a pompás időnek, s még csak nem is sejtették, hogy távolabb egyre erősebben morajlik a föld, pedig ha a földhöz illesztik fülüket, meghallhatták volna a menetelő nép lépteinek dübörgését.

- Szóval mindent megbeszéltünk - mondta Hennebeau-né Deneulinnek. - Este eljön lányaiért, s velünk vacsorázik... Grégoire-né is megígérte, hogy eljön Cécile-ért.

- Ott leszek! - ígérte Deneulin.

A kocsi elindult Vandame felé; Jeanne és Lucie kihajolt, vidáman búcsút intett apjának, aki az út szélén állva nézett leányai után; Négrel pedig igazi gavallér módjára a kocsi mögött lovagolt.

Átvágtak az erdőn, majd a Vandame-ból Marchiennes-be vezető úton kocsiztak tovább. Mikor a Tartaret-hoz közeledtek, Jeanne megkérdezte Hennebeau-nét, vajon látta-e már a Cote-Verte-t, s kiderült, hogy noha már öt éve él ezen a vidéken, még sohasem járt errefelé. Elhatározták, hogy kerülőt tesznek. Az erdő szélén húzódott a Tartaret, ez a megműveletlen földterület, mely terméketlen volt, mint a kiégett vulkán, s alatta már évszázadokkal ezelőtt kigyulladt szénbánya égett. A tűz keletkezése már a legendák homályába veszett: a vidéken a bányásznép úgy mesélte, hogy villám gyújtotta fel ezt a föld alatti Szodomát, ahol a csilléslányok úgy elmerültek a bűn fertőjében, hogy a menekülésre sem volt idejük, most is ott égnek e pokol mélyén. Az átégett, barnásvörös sziklákat mint lepra borította a sziksó. A repedések mentén sárga kénvirág ütközött ki. Néha akadt egy-egy vakmerő, aki éjszaka be mert pillantani ezekbe a hasadékokba, s esküdözött, hogy látta a lángokat s a parázson pörkölődő kárhozott lelkeket. Lidércfények lobogtak, meleg pára gőzölgött a talaj mentén, mintha mocskos boszorkánykonyha füstje, gőze terjengene itt szüntelenül. S a sivár Tartaret közepén mint megvalósult csoda virított az örök tavasz: a Cote-Verte, ahol a fű soha nem sárgult, ahol a bükkök lombja mindig üde zöld maradt, s ahol évenként háromszor érett be a termés. Természetadta melegház volt a Cote-Verte, mély föld alatti rétegek tüze fűtötte. A hó, amint leesett, rögtön el is olvadt. Mint hatalmas, buja, zöld csokor, olyan volt a Cote-Verte e decemberi napon a vandame-i erdő tar fáinak közvetlen szomszédságában; itt még a bükkök levelének szélét sem csípte meg a dér.

A hintó hamarosan ismét nyílt mezőségen futott. Négrel a Tartaret legendáján tréfálkozott, s elmagyarázta, hogy a bányatűz legtöbbször a szénpor befülledése, öngyulladása miatt keletkezik, s ha nem tudják eloltani, örökösen ég. Megemlített egy belga bányát, ahol úgy oltották el a tüzet, hogy egy folyót kitérítettek a medréből, s az aknába vezették. Négrel egyszerre csak elhallgatott, pár perc óta szüntelenül újabb meg újabb bányászcsoportok jöttek velük szemben. Némán mentek el mellettük, ferde pillantással méregették a fényes hintót, mely miatt félre kellett állniuk. Egyre többen és többen jöttek szembe a kocsival, a Scarpe keskeny hídján már csak lépésben mehettek a lovak. Vajon mi történt, hogy a bányásznép így ellepte az utakat? A kisasszonyok riadoztak, Négrel gyanakodni kezdett, hogy valami csetepaté törhetett ki a vidék izgatott népe meg a csendőrök között, s mindnyájan megkönnyebbültek, mikor végre Marchiennes-be értek. A napsütésben fakó fénnyel, füstösen lángoltak a kokszolókemencék és a nagyolvasztók hatalmas kéményei, melyek szüntelenül szemerkélő korommal árasztották el a vidéket.

Catherine már egy órája dolgozott lent a Jean-Bart-ban, a váltóig görgette a csilléket, s úgy csorgott róla a verejték, hogy meg kellett állnia egy pillanatra, míg letörölte az arcát; Chaval, aki a vágat mélyén csapattársaival együtt fejtette a szenet, csodálkozott, hogy nem hallja a kerekek dübörgését. A lámpák rosszul égtek, a kavargó szénporban alig lehetett látni valamit.

- Mi van veled? - kiáltott oda a lánynak.

S amikor Catherine azt mondta, hogy majd elolvad a hőségtől, s még a szíve is kihagy, dühösen ráordított:

- Hülye! Csináld azt, amit mi, vesd le az ingedet!

Hétszáznyolc méter mélyen voltak, a Désirée-ér első járatában, északra, három kilométernyire a rakodótól. Ha a bányának erről a részéről esett szó, a bányászok elsápadtak, szavukat halkabbra fogták, mintha a pokolról beszélnének, inkább csak a fejüket csóválták, mint akik nem szívesen emlegetik ezt a mélységesen mély, tüzes kemencét. Amint a vágatok észak felé távolodtak, egyre közelebb kerültek a Tartaret-hoz, a föld alatti tűzhöz, mely odafent átégette a talajt. A hőmérséklet ezeken a fejtőhelyeken általában negyvenöt fok volt. Itt már a gyehenna kellős közepén dolgoztak, melynek ként és undorító gőzöket lehelő lángjait a földhasadékokon át odafent is láthatták.

Catherine a zubbonyát már levetette, egy pillanatig tétovázott, aztán levetette a nadrágját is, az ingét madzaggal a csípőjéhez szorította, majd mezítelen karral, mezítelen combbal újra nekifeszült a csillének.

- Így mégis jobb - sóhajtott fel.

Nehezen lélegzett, s valami bizonytalan félelem fogta el. Öt napja, mióta itt dolgoztak, szüntelenül a gyermekkorában hallott mesék jártak az eszében; a rémes történetek a hajdani csilléslányokról, akik most a Tartaret alatt égő pokolban bűnhődnek olyan bűnökért, amiket gyerekfejjel nem is mertek végigmondani. Ő most már nagyon is felnőtt volt ahhoz, hogy elhiggyen mindenféle szamárságot, de hát mégis, mit csinálna, ha a falból hirtelenében elébe lépne egy lány, aki vörösen izzik, mint a kályha, a szeme meg mint az égő parázs? Erre a gondolatra még jobban kiverte a verejték.

A fejtőhelytől nyolcvanméternyire, a váltónál egy másik társa vette át a csillét, s még nyolcvan méteren át tolta a siklóig, s itt az átvevő továbbította azokkal a csillékkel együtt, melyek a magasabb vágatokból kerültek ide.

- A kutyafáját, te aztán szellőzködsz! - mondta a váltópárja, egy harminc év körüli sovány özvegyasszony, amikor meglátta az egy ingre vetkőzött Catherine-t. - Én nem csinálhatom, a kapcsológyerekek a siklónál mindenféle disznósággal bosszantanának.

- Eh, bánom is én a férfiakat - válaszolta Catherine. - Nem bírtam már a hőséget.

Ezzel indult is vissza az üres csillével. Ebben a legalsó vágatban, itt a Tartaret szomszédságában, még valami fokozta az elviselhetetlen hőséget. A bányának ez a része a Gaston-Marie egyik nagyon mély, elhagyott vágatával volt szomszédos. Tíz évvel ezelőtt bányalég tört be az elhagyott vágatba, meggyújtotta a szénréteget, mely még most is égett a "cserzőben", a vágatot elzáró agyagfal mögött, amit azért húztak, azért javítottak folytonosan, nehogy a tűz továbbterjedjen.

Ha nem kapott volna levegőt, már ki is aludt volna, de ismeretlen eredetű légáramlat táplálhatta s szította tíz év óta, és a "cserző" agyagfalát úgy átforrósította, mint valami kemencét, úgyhogy ha valaki túl közel ment el mellette, hát megpörkölődött a bőre. S ez az agyagfal több mint száz méteren húzódott a szállítóvágatban, ahol hatvan fokos hőségben kellett tolni a csilléket.

Catherine két forduló után megint kifulladt. A Désirée-érben a környék egyik legvastagabb szénrétege húzódott, így a szállítóút szerencsére kényelmesen széles volt. A vájárok is állva dolgozhattak a százkilencven centiméteres rétegben; de szívesebben dolgoztak volna hanyatt fekve, kicsavart nyakkal, ha csak csöppnyi friss levegőhöz jutnának.

- Na, mi az? Elaludtál? - kiáltott durván Chaval, mikor nem hallotta Catherine csilléjének dübörgését. - Hát látott már valaki ilyen lusta dögöt? Rögtön töltsd meg a csilléd, s lódulj!

Catherine a szénfal aljában állt, a lapátjára támaszkodott, rosszullét fogta el, üres tekintettel nézett a vájárokra, de meg sem moccant. A lámpák vöröslő, gyér világánál alig látta a mezítelen férfiakat, akiknek testére úgy tapadt az izzadsággal kevert szénpor, hogy meztelenségük nem is hozta zavarba. Pokoli kép volt ez: a félhomályban dolgoztak, gerincük megfeszült, testük kivörösödött, nehéz kalapácsütések zuhogása fojtotta el keserves nyögésüket.

Ők alighanem tisztábban látták Catherine-t, mert leeresztették a réselőnyársat, s csúfolni kezdték, hogy levetette a nadrágját.

- Vigyázz te! Még megfázol!

- Hű! Micsoda combjai vannak! Te Chaval, hiszen ez még kettőnek is elég lenne!

- Te! Hadd nézzünk meg jobban! Emeld föl az inged! Magasabbra, magasabbra!

Chaval cseppet sem haragudott rájuk, megint Catherine-t kezdte szidni.

- Na, az istenit... Disznólkodni, azt persze lehet vele. Azt elhallgatná akár holnapig!

Catherine végre elszánta magát, nagy keservesen megrakta a csillét, s gördíteni kezdte. A vágat túlságosan széles volt ahhoz, hogy lábait nekifeszíthette volna az oldalfal ácsolatának, mezítelen bokáját minduntalan beverte a sínekbe, amint valami támaszpontot keresett, s merev, előrenyújtott karral, meggörbült derékkal lassan tolta előre a csillét. S mikor a "cserző" agyagfalához ért, megint végigszenvedte a gyehenna tüzet; egész teste verejtékben ázott, s hatalmas cseppekben záporozott le róla. Alig tette meg az út harmadát, máris csorgott róla a víz, megvakította, fekete latyakkal borította minden porcikáját. Mintha tintába mártották volna szűk ingét, mely a bőréhez tapadt, s amint megfeszített lábbal előrehajolt, felcsúszott a csípőjére, s úgy rácsavarodott, hogy kínjában megint csak abba kellett hagynia a munkát.

Mi lelheti? Ilyen gyöngének még sohasem érezte magát. Biztosan a rossz levegőtől van. A szellőztető nem hajt friss levegőt ennek a távoli vágatnak a mélyébe. Az ember belehel mindenféle gázt, ami néha oly bőségesen sistereg ki a szén közül, hogy a lámpákat is majd eloltja; nem is beszélve a bányalégről, amit már észre sem vesznek, hiszen egyik nap mint a másik, szüntelenül beszívják. Catherine ismerte már ezt a rossz levegőt, a döglevegőt - mint a bányászok mondják; az alsóbb rétegekben a nehéz fojtógázok, a felsőkben meg a könnyű gázok, amelyek hatalmas durranással gyúlnak ki, és százakat, akár egy egész bánya személyzetét halálra sújtják. Gyerekkora óta annyit nyelte ezt a levegőt, hogy egyre csodálkozott: miért bírja most olyan nehezen, miért zúg tőle a füle, miért tüzel a torka.

Nem bírta tovább. Úgy érezte, nem képes magán tartani az ingét sem. Ez már kész kínszenvedés volt: az ing minden kis ránca vágta, égette a bőrét. De valahogyan összeszedte magát, mindenáron tovább akart menni a csillével, kényszerítette magát, hogy felálljon. Akkor aztán hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen a váltónál újra felveheti, s lázas gyorsasággal cibált le magáról mindent: a madzagot, az inget, legszívesebben a bőrét is lehúzta volna. S most anyaszült meztelenül, szánalomra méltóan, akár az út sarában kenyér után szaglászó állat, nekifeszült a csillének, tomporát fekete szénpor borította, fekete latyak csapódott fel a hasára, mint a kocsiba fogott kancának. Négykézláb tolta a csillét.

Kétségbeesés fogta el; így sem könnyebb, hogy egészen mezítelen. Mit dobjon le még magáról? A füle olyan kegyetlenül zúgott, hogy belekábult, halántékát meg mintha présbe fogták volna. Térdre esett. A csillébe halmozott szén közé állított lámpa mintha ki akarna aludni. Zavaros gondolatok kóvályogtak a fejében, csak egyben volt biztos: a lámpabelet feljebb kell csavarni. Kétszer is meg akarta nézni, mi van vele, s amint maga elé tette a földre, a lámpa lángja mind a kétszer elsápadt, mintha az sem jutna levegőhöz. Aztán egyszerre csak kialudt. Mindenre sötétség borult, a feje zakatolt, szívverése kihagyott, gyötrelmes fáradtság zsibbasztotta minden porcikáját. Elvágódott, fojtogatta a gáz.

- Az istenit! Már megint elcsavargott! - dühöngött Chaval.

A fejtési front felső végénél állt, figyelt, de nem hallotta a kerekek dübörgését.

- Hé, Catherine! Te lajhár!

Hangja valahol a koromsötét vágat mélyén halt el, de egy sóhajtás sem válaszolt rá.

- Azt akarod, hogy észhez térítselek?

Semmi sem mozdult, a vágatban síri csönd volt. Dühösen mászott le a munkahelyéről, s lámpájával a kezében olyan gyorsan futott, hogy csaknem felbukott az úton keresztben fekvő lány élettelen testében. Döbbenten bámulta. Mi történt vele? Csak nem komédiázik, hogy szundíthasson egyet? Mikor az arcába világított, a lámpája csaknem kialudt. Felemelte, aztán megint leengedte a földre, s végül megértette: Catherine gázmérgezést kapott. Haragja egyszeriben lelohadt, felébredt benne a bányász együttérzése bajba jutott társa iránt. Kiáltozni kezdett, hogy hozzák ide az ingét, s máris karjába kapta az élettelen lány meztelen testét, s igyekezett minél magasabbra tartani. Mihelyt a vállára dobták ruháit, futni kezdett: egyik karjában Catherine-t, szabad kezében meg a két lámpát tartotta. Egymás után következtek a mély vágatok, s ő csak rohant, hol jobbra, hol balra fordult, hogy mielőbb olyan helyre kerüljön, ahova a szellőztető már befújja a síkság életet jelentő hideg levegőjét. Egyszerre csak víz csörgedezésére lett figyelmes: a sziklafalból forrás tört a vágatba. Az egyik nagy szállító vágat elágazásához érkezett, mely hajdan a Gaston-Marie-t szolgálta ki. A szellőztető itt már valóságos szélvihart kavart, s olyan hűvös volt, hogy megborzongott, mikor az ácsolatnak támaszkodva leült a földre. Szeretője még mindig eszméletlenül, csukott szemmel feküdt karjában.

- Catherine, ejnye már, a kutyafáját, ne viccelj... Tartsd magad kicsit, míg valamit vízbe mártok.

Megijedt attól, hogy a lányt ilyen gyöngének látja. Az ingét valahogy mégis megnedvesítette a forrásvízben, s lemosta a lány arcát. Vézna, fejletlen alakjával, melyen még a serdülés formái is alig bontakoztak ki, olyan volt, mint egy kis halott, akit máris elnyelt a föld mélye. A vizes ruha nyomán reszketés futott végig gyerekes mellén, idő előtt megejtett satnya kislány testén. Kinyitotta a szemét, s reszketve megszólalt:

- Fázom.

- Na, ezt már szeretem! - kiáltotta Chaval megkönnyebbülten.

Öltöztetni kezdte. Az ingét még könnyen ráadta, de mikor a nadrággal próbálkozott, mérgében káromkodni kezdett, alig boldogult a tehetetlen lánnyal. Catherine még most is szédült, nem értette, hol van, miért mezítelen. Mikor eszébe jutott, hogy mi történt, nagyon elröstellte magát. Hogy is tehette, hogy tudott meztelenre vetkőzni! S egyre vallatta Chavalt: vajon látták-e a többiek így, hogy még egy zsebkendő sem takarta el a testét? Chaval meg tréfálkozott: nagyokat lódított, azt mesélte, hogy a bányászok sorfalat álltak, úgy nézték, hogyan viszi Catherine-t. Hogyan is juthatott eszébe, hogy megfogadja a tanácsát, s még a fenekét is szellőztesse a vágatban. De azután becsületszavát adta: olyan gyorsan futott vele, hogy a többi bányász még azt sem látta, gömbölyű-e vagy szögletes a hátsója.

- Az angyalát! Megfagyok - borzongott Chaval, és ő is öltözködni kezdett.

Catherine még sohasem látta ilyen gyöngédnek. Ha néha-néha egy jó szót kapott tőle, utána mindjárt két otrombaságot vágott a fejéhez. Milyen szép lenne az élet, ha mindig békesség lenne. Végtelen kimerült volt, mégis mondhatatlan gyengédség járta át. Rámosolygott a férfira:

- Csókolj meg - suttogta.

Chaval megcsókolta, majd melléje feküdt, várta, hogy Catherine erőre kapjon.

- Látod - mondta a lány -, milyen igazságtalan voltál, mikor kiabáltál velem, mert én akkor már igazán nem bírtam tovább! A fejtőhelyen még sincs olyan meleg, de ha tudnád, milyen kibírhatatlan a hőség a vágat aljában.

- Hát bizony jobb lenne a fák között sétálgatni - mondta Chaval. - Épp elég nehéz neked ebben a vágatban, tudom én azt, szegénykém.

Catherine-t végtelenül meghatotta, hogy Chaval ilyen belátó, s egyszeriben bátorságot akart mutatni:

- Ó, hiszen csak egy kis rosszullét volt. Meg aztán ma nagyon nehéz itt a levegő... De majd mindjárt meglátod, hogy lusta lajhár vagyok-e. Ha dolgozni kell, hát dolgozik az ember, nem igaz? Én inkább belepusztulnék, mint hogy csak úgy abbahagyjam.

Csend lett. Chaval fél karjával ölelte a lányt, magához szorította, nehogy újra elájuljon. Catherine ugyan már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy visszamenjen a munkahelyre, mégis jólesően ottfeledkezett.

- Úgy szeretném, ha kicsit kedvesebb lennél hozzám... folytatta suttogva. - Mert olyan jó, mikor kicsit szeretjük egymást.

S csöndesen sírni kezdett.

- De hiszen szeretlek! - kiáltotta Chaval. - Azért vettelek magamhoz!

Catherine csak némán ingatta a fejét. Hiszen a férfiak sokszor csak azért állnak össze egy nővel, mert megkívánták, de csöppet sem törődnek azzal, hogy a nő vajon boldog-e vagy sem. Forró könnyeket ontott, kétségbeesetten gondolt arra, milyen szép lehetne az élet, ha egy másik legénybe botlott volna, akinek a karját mindig itt érezné a derekán. Egy másik? S zaklatottságában ennek a másik férfinak bizonytalan képe merült fel előtte. De most már úgyis hiába, ő most már csak azt kívánja, hogy míg él, ezzel maradjon, csak hát jó lenne, ha kevesebbet gorombáskodnék vele.

- Akkor meg néha légy velem ilyen, mint most...

A sírástól nem tudta folytatni, és Chaval megint megcsókolta.

- Milyen buta vagy!... Ide hallgass, esküszöm, hogy rendes leszek! Utóvégre én sem vagyok rosszabb, mint a többi!

Catherine ránézett, s könnyei között mosolyogni kezdett. Talán igaza van; az ember oly ritkán lát boldog asszonyt. Az eskünek ugyan nem nagyon hitt, mégis boldoggá tette, hogy most kedves vele. Istenem! Ha ezután is így lenne! Most már mindketten összeszedték magukat, szorosan átölelték egymást, majd közelgő léptek neszére felálltak. Az a három ember a csapatból, aki látta, hogy Chaval erre rohant Catherine-nal, most utánuk jött, hogy megnézze, mi történt velük.

Együtt indultak vissza a munkahelyre. Már tíz óra felé járt az idő, behúzódtak az egyik hűvösebb sarokba, hogy megegyék a tízóraijukat, mielőtt megint kezdődnék a verejtékezés a fejtőhelyen. Már elfogyasztották a vajas kenyerüket, s pár korty kávét akartak inni, mikor valamelyik távoli munkahelyről hirtelen nyugtalanító lárma hallatszott. Mi ez? Csak nem történt valami szerencsétlenség? Mindnyájan felugrottak, s futni kezdtek. Lépten-nyomon más csapatbeli vájárokkal, csilléslányokkal meg kapcsológyerekekkel találkoztak, egyik sem tudott semmi biztosat, mindegyik kiabált, valami nagy szerencsétlenség történhetett. Mint a megriasztott méhkas, olyan volt az egész bánya, rémült árnyalakok bukkantak elő a vágatokból, a lámpák fénye táncolt, futott a sötétségben. Hol történt a szerencsétlenség? Miért nem mondják meg? Egyszerre csak ordítozva rohant el mellettük egy aknász.

- Elvágják a köteleket! Elvágják a köteleket!

Kitört a pánik. Őrjöngő vágta kezdődött a sötét vágatokon át. Mindnyájan elvesztették a fejüket. Miért vágják el a köteleket? És ki tesz ilyet, mikor emberek vannak lent a mélyben? Hiszen ez szörnyűség!

Most egy másik aknász kiáltása harsant fel, de hangja hamarosan elveszett a vad lármában:

- A montsoui bányászok vágják el a drótköteleket! Igyekezzetek!

Chaval, mikor megértette, miről van szó, azonnal megállította Catherine-t; valósággal megbénult a gondolatra, hogy ha kijut a bányából, odafent a montsouiakkal találkozik. Azt hitte, hogy csendőrkézre került valamennyi, s mégis ideért a banda! Hirtelenében arra gondolt, hogy sarkon fordul, és a Gaston-Marie-n át próbál menekülni; de rögtön tudta azt is, hogy ez képtelenség lenne. Káromkodott, tétovázott, titkolta félelmét, s egyre azt hajtogatta, hogy hülyeség így rohanni. Utóvégre mégsem hagyják, hogy idelent pusztuljanak!

Az aknász hangja most ismét közelebbről hallatszott.

- Mindenki meneküljön! A létrákhoz! A létrákhoz!

Chavalt magával sodorta a tömeg. Meglökte Catherine-t, rákiabált, hogy miért nem fut gyorsabban. Talán bizony azt akarja, hogy ők ketten lent maradjanak, éhen dögöljenek; mert ez a montsoui banda arra is képes, hogy összetörje a létrákat, még mielőtt mindenki feljutott volna. Ez a gyalázatos gyanúsítás végképp megőrjítette valamennyiüket; mint az őrültek, úgy rohantak a vágatokon át, mindegyik elsőnek akart a létraaknához jutni, mindegyik elsőnek akart felfelé indulni. Egyesek meg már azon jajongtak, hogy úgysem jut fel senki, a létrákat máris összetörték. Mikor aztán az első, rémült csoportok a rakodótérhez értek, valósággal egymás hegyén-hátán tülekedtek az aknanyíláshoz, a nagy sietésben véresre horzsolták magukat, mikor átbújtak az akna szűk ajtaján. Egy öreg bányakocsis, aki gondosan az istállóba vezette a lovakat, fölényesen, megvetően nézett rájuk, megszokta ő már a bányában töltött éjszakákat, az embert előbb-utóbb csak kisegítik innen.

- Az istenit! - ordított Chaval Catherine-ra. - Indulj azonnal előttem, legalább elkaplak, ha leesel.

Catherine kábultan sodródott a többiekkel, kifullasztotta a három kilométeren át tartó rohanás, megint verejtékben úszott egész teste. Chaval úgy karon ragadta, hogy azt hitte, rögtön eltörik a csontja; félelmében felsikoltott, könny szökött a szemébe: lám, máris elfelejtette az esküjét, nem, nem lesz ő boldog sohasem.

- Lódulj hát! - ordította Chaval.

Catherine azonban túlságosan félt tőle. Ha előtte megy, hát egész idő alatt ütheti. Megmakacsolta magát; s a fejvesztett tömeg félrelökte mindkettőjüket. Az aknából nagy cseppekben hullott a víz, a rakodótér deszkapadlója recsegett-ropogott a léptek alatt a tíz méter mély aknazsomp felett. Két évvel ezelőtt, éppen itt, a Jean-Bart-ban szörnyű szerencsétlenség történt: a felvonókötél elszakadt, a kas a gödörbe zuhant, s két ember belefulladt. Ez jutott most mindnyájuknak az eszébe: ha összetorlódnak a deszkákon, mindnyájan itt pusztulhatnak.

- Mennykő vágjon a hülye fejedbe! - ordított Chaval. - Dögölj hát meg, legalább békességben leszek!

Ezzel kapaszkodni kezdett felfelé, Catherine meg követte.

Százkét, mintegy hétméteres létra vezetett a bányából a külszínre. Mindegyik létra az akna egész szélességét elfoglaló talapzatra támaszkodott, s a talapzatba vágott négyszögletes lyukon át csak nagy kínnal tudták magukat átpréselni. Mintha hétszáz méter magas, szűk kéményen kellene felkapaszkodniuk az akna falával határolt s a közbülső talapzatokkal szakaszokra osztott, nyirkos, sötét, végtelennek tűnő csatornán át, melyben szabályosan követték egymást a csaknem függőlegesen álló létrák. Jó erőben levő embernek is legalább huszonöt perc kellett ahhoz, hogy megmássza ezt a hatalmas kürtőt, amit csak vészkijáratként használtak.

Catherine kezdetben könnyen haladt felfelé. Mezítelen talpa már megedződött a vágatokban, ott is csak mezítláb járt az elhullott szénen, most sem szenvedett a vaspántokkal megerősített, szögletes lépcsőfokoktól. A csille markolása közben megkeményedett a tenyere is, nem esett nehezére a vastag létrarudat markolni. A menekülés minden másról elterelte gondolatait, még bánatáról is megfeledkezett: hogyan igyekszik mindenki felfelé! Három ember jutott egy-egy létrára, úgy kapaszkodott, kúszott felfelé ez a hatalmas kígyó; a feje már régen kint lesz a napvilágon, mikor a farka még mindig odalent vergődik az aknafenék körül. De még nem tartottak itt; az elsők is legfeljebb az út egyharmad részén lehetnek túl. Senki sem beszélt, csak a mezítelen talpak tompa csosszanása hallatszott, a lámpák meg mint bolygó csillagok szálltak alulról felfelé, mindig hosszabb pályán.

Catherine mögött egy kapcsológyerek kapaszkodott, s a lány hallotta, hogy hangosan számolja, hány létrán kapaszkodtak már fel. Ő is számolni kezdett. Már tizenöt létrát maguk mögött hagytak, s most rakodószintre értek. Ebben a pillanatban beleütközött Chaval lábába. A férfi káromkodott, hogy miért nem vigyáz jobban. Lassanként az egész oszlop leállt. Mi az? Mi történt? Mindegyiknek megjött a hangja, mindegyik kérdezősködött, rémüldözött. Amint közeledtek a napvilág felé, egyre erősebben kínozta őket a félelem az ismeretlentől, ami odafent vár rájuk. Valaki azt mondta, hogy alighanem vissza kell fordulniuk, mert feljebb már el vannak törve a létrák. Mindnyájan ettől rettegtek, egyetlen közös félelem gyötörte őket: hogy egyik pillanatról a másikra a semmivel találják szemben magukat. Aztán meg szájról szájra járt a hír, hogy egyik vájár lecsúszott a létráról. Nem tudták pontosan, mi történt, a nagy kiabálásban nem hallottak semmit; mi az, hát itt akarnak éjszakázni? Aztán anélkül, hogy bármit is megtudtak volna, megint kezdődött a lassú, kínos kapaszkodás, a lépcsőfokokon csosszantak a mezítelen lábak, egyre magasabban táncoltak a lámpák. Feljebb egész biztosan összetörték már a létrákat.

Mikor elhagyták a harmadik rakodószintet, s a harminckettedik létrára értek, Catherine már sem kezét, sem lábát nem érezte. Először mintha tűvel szurkálták volna, de most a talpa meg a tenyere sem a vasat, sem a fát nem érezte. Egyre égetőbb fájdalom mart az izmaiba. A feje kóválygott, Halálbíró nagyapa meséi jutottak eszébe. Az öreg gyakran emlegette azokat az időket, mikor a bányában még nem volt szállítóakna, s tízéves kislányok a vállukon, kosárban cipelték fel a szenet a szabadon álló létrákon, s ha az egyik megcsúszott, vagy akárcsak kiesett egy darab szén a kosárból, egyszerre három-négy kislány zuhant fejjel lefelé. Görcs állt a kezébe, lábába, soha nem fog feljutni.

Újból meg kellett állniuk, s kicsit lélegzethez jutott. De végül is teljesen elkábította a rettegés, hogy mi vár rájuk odafent. Alatta, felette zihált, keringett, kapaszkodott az emberkígyó; nem, ennek az útnak sohasem lesz vége, sohasem szabadul meg ettől a lidércnyomástól. Fuldoklott, a sötétség eltompította agyát, örökösen beverte magát az akna falába, s kegyetlenül szenvedett. Didergett, verejtékes testére nagy, hideg cseppekben hullt a víz. Most megint rakodószinthez közeledtek, s a talajvíz oly sűrűn záporozott rájuk, hogy attól féltek, eloltja a lámpákat is.

Chaval kétszer is hátraszólt Catherine-nek, de feleletet egyszer sem kapott. Mi az ördög van ezzel a lánnyal? Leragadt a nyelve? Annyit mégiscsak mondhatna, hogy megvan még. Már félórája mentek felfelé, de oly nehezen jutottak előre, hogy még csak az ötvenkilencedik létrán voltak. Még negyvenhárom van hátra. Catherine végül mégiscsak kinyögte, hogy valahogy bírja magát. Hiszen, ha bevallja, hogy milyen fáradt, Chaval megint csak azt mondta volna, hogy lusta lajhár. Alighanem felszakadt a talpa, a létrafokok vaspántja mintha minden lépésnél csontig fűrészelné a lábát. Valahányszor feljebb kellett kapaszkodnia, mindig azt hitte, hogy véresre nyúzott, megmerevedett tenyere már nem bírja átfogni a létra oldalát, hogy kékre-zöldre vert vállával, agyonkínzott csípőjével már nem bír átbújni a legközelebbi talapzaton, hogy hanyatt fog esni, s lezuhan a mélységbe.

A legszörnyűbb az volt, hogy a létrák csaknem függőlegesek voltak, ezért mindig a kezével kellett magát feljebb húznia, s közben egész teste oda-odaütődött a vassal szegélyezett létrafokokhoz. A nagy lihegésben már nem hallatszott a mezítelen lábak csosszanása, a létraakna falai visszaverték, felerősítették a nehéz zihálást, a föld mélyében kelt e szörnyű hang, s csak fent, a napvilágon halt el. Valaki fájdalmasan felnyögött, s szájról szájra adták, hogy az egyik kapcsológyereknek a koponyáját széthasította a talapzat éle.

S Catherine ment, kapaszkodott tovább. Túljutottak a talajvízzel telített rétegeken, itt már nem csorgott a víz, de köd sűrítette a nehéz pincelevegőt, bűzlött a nedves fa, a rozsdásodó vas. Catherine gépiesen, kitartóan számolt: nyolcvanegy, nyolcvankettő, nyolcvanhárom... még tizenkilenc van hátra. Csak e véget nem érő számlálás ritmusa tartotta benne a lelket. Már egyetlen mozdulata sem volt tudatos. Ha felnézett, a lámpák lángja csigavonalban forgott. Vérzett, úgy érezte, itt a halál, egy sóhajtás lesodorhatja a mélységbe. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy alulról most már szüntelenül taszigálták, az egész emberkígyó meglódult, az emberekben haraggá feszült a fáradtság, dühös vágy sarkallta őket; csak már napvilágra kerülhetnének!

Az elsők már kijutottak, a létrák tehát épségben vannak; de megőrjítette őket a gondolat, hogy talán most törik össze, hogy a többiek ne kerülhessenek ki; most, mikor néhányan már a szabad levegőt szívhatják. S mikor újból meg kellett állniuk, káromkodva, csak azért is tovább akartak menni, vadul tülekedtek, egymáson átgázolva igyekeztek feljebb kerülni.

Catherine már nem bírta tovább. Végső kétségbeesésében Chaval után kiáltott, de az se nem látott, se nem hallott, az előtte kúszót rúgta, marta, hogy elébe kerüljön. Catherine-t félrelökték, rátapostak. Eszméletlenségében rémképek kínozták, kis csilléslány volt, a vállán kosárral cipekedett, felülről rázuhant egy nagy darab szén, s ő gyenge verébként, mit kavics sebzett halálra, lezuhant az akna mélyére. Már csak öt létra volt hátra; az út több mint egy órán át tartott. Soha nem tudta meg, hogyan került ki a napvilágra, nyilván fenntartották a szűk aknába összetorlódott testek. Egyszerre csak kint volt a vakító napfényben, s ököllel fenyegette az üvöltöző tömeg.

Még nem is hajnalodott, de a bányásztelep már lázban égett, s reggelre ez az izgalom - mintha csak az utakon hömpölygött volna szét - átjárta az egész vidéket. A megbeszélt időpontban mégsem indulhattak el a Jean-Bart-hoz, mert a telepen úgy hírlett, hogy dragonyosok és csendőrök járják a vidéket. Úgy mondták, Douai-ból érkeztek az éjszaka, a bányászok Rasseneurt gyanúsították, hogy volt társait elárulva értesítette Hennebeau-t; sőt egy csilléslány egyenesen megesküdött, hogy látta az igazgató szolgáját, mikor a postára ment egy távirattal. A bányászok keze ökölbe szorult, a napkelte bágyadt fényénél csukott zsaluk mögül lesték a katonákat.

Fél nyolc tájt, mikor a nap felkelt, újabb hír érkezett a telepre, s a türelmetlenkedők most kicsit megnyugodtak. Csak mendemonda volt az, hogy katonák szállták meg a környéket, éppen csak végigparádéztak az úton; a tábornok - a lille-i prefektus kérésére - a sztrájk óta többször is kivezényelte így a katonaságot. A sztrájkolók szidták, átkozták a prefektust^[10], aki azzal hitegette őket, hogy egyeztető tárgyalást kezd a tulajdonosokkal, és semmi egyebet sem csinál, mint hogy minden héten végigmasíroztatja a katonaságot Montsoun, hogy féken tartsa a bányászokat. Mikor aztán a dragonyosok^[11] és a csendőrök szép nyugodtan visszaindultak a marchiennes-i úton, s közben semmi egyéb nem történt, mint hogy a keményre fagyott földön visszhangzó lódobogás felverte a telep csendjét, a bányászok csúfolni kezdték azt a málészájú prefektust meg a katonáit, akik rögtön eliszkolnak, ha egy kicsit büdös a levegő. Kilenc óráig békésen ácsorogtak a kapukban, nézték, hogy a köves úton hogyan tűnik el az utolsó pipogya csendőr is. A montsoui polgárok még párnáikba süppedve, mélyen aludtak a kényelmes ágyakban. Az igazgatóságról most gördült ki Hennebeau-né kocsija, az igazgató otthon maradt, nyilván mélyen elmerülhetett munkájába, mert a bezárt, csöndes épület teljesen kihaltnak látszott. Fegyveres őrök egyetlen aknánál sem álltak; mi egyéb volt ez, mint végzetes gondatlanság a veszély idején, a katasztrófákkal együtt szinte magától értetődően jelentkező vakság, mely arra kárhoztatja a kormányokat, hogy hibát hibára halmozzanak, mihelyt az eseményeket a maguk összefüggésében kellene látniuk. Már elütötte a kilencet, mire a bányászok elindultak a vandame-i úton a találkára, amit előző este az erdőben megbeszéltek.

Étienne hamarosan látta, hogy a Jean-Bart-nál aligha gyűlik össze háromezer bányász, pedig előző este ennyire számított. Sokan azt hitték, hogy a tüntetés későbbre marad, s a legrosszabb az volt, hogy az a két-három csoport, amelyik már elindult, nagyot árthat az ügynek, ha csak valahogy élükre nem áll. Mintegy száz ember - még napkelte előtt indultak el - bevette magát a bükkösbe, ott várakozott a többiekre. Étienne felment Szuvarinhoz, hogy tanácsot kérjen tőle, de az csak a vállát vonogatta; tíz elszánt ember most sokkal nagyobb dolgot csinálhatna, mint egy tömeg - mondta, s máris elmerült a könyvébe, amit beszélgetés közben sem csukott be. Nem, ő nem hajlandó velük menni. Félő, hogy az egész história ellaposodik, pedig elég lenne, ha felgyújtanák Montsout, ami igazán nem nagy ügy. Mikor Étienne kilépett a házból, meglátta Rasseneurt. A kocsmáros sápadtan ült a vaskályha mellett, felesége meg örökös fekete ruhájában ott magasodott felette, udvarias és kegyetlenül találó szavakkal ostorozta.

Maheu úgy vélekedett, hogy az ember tartsa be a szavát. Egy ilyen találkozó szent dolog. Csakhogy az éjszaka mindnyájuk lázát csillapította, Maheu egyenesen attól félt, hogy valami jóvátehetetlen történik, s egyre azt magyarázta: nekik kötelességük a Jean-Bart-hoz menni, már csak azért is, hogy társaikat józanságra intsék. Maheu-né helyeslően biccentett. Étienne meg kedvtelve hajtogatta, hogy forradalmárok módjára kell cselekedniük, de úgy, hogy senkinek ne essék bántódása. Már előző este előkészítettek neki egy üveg pálinkát meg kenyeret, a kenyeret nem fogadta el, de hogy kicsit felmelegedjék, gyorsan felhajtott három pohárkával, sőt megtöltött egy kulacsot, hogy magával viszi az útra. Alzire majd vigyáz a gyerekekre. Az öreg Halálbíró ágyban marad, előző nap épp eleget lótott-futott a beteg lábával.

Óvatosságból nem indultak egyszerre. Jeanlin már jó ideje elillant. Maheu meg a felesége is nekiindult, rézsút vágtak át Montsou felé, Étienne meg az erdő irányába ment, ott akart csatlakozni azokhoz, akik már hajnalban elindultak. Útközben egy sereg asszonnyal találkozott, Kozmás anyót meg Levaque-nét is ott látta köztük; Mouquette gesztenyét hozott nekik, azt eszegették közben, s még a héját is lenyelték, hogy jobban megteljék a gyomruk. Étienne azonban már senkit sem talált az erdőben, az ott gyülekező bányászok már mind a Jean-Bart-nál voltak. Ő is oda indult, futott, s éppen akkor érkezett meg, mikor Levaque vagy száz emberrel behatolt a bányaépületek közé. Mindenünnen özönlöttek a bányászok, Maheu-ék az országút felől, az asszonyok a földeken át; csoportokba verődve, szétszóródva, vezető nélkül, fegyver nélkül; úgy hömpölygött a tömeg, mint medréből kicsapott víz a meredek parton. Étienne nyomban észrevette Jeanlint, aki felkapaszkodott az egyik átjáróhídra, s úgy várakozott, mint akinek hamarosan valami érdekes látványosságban lesz része. Étienne most még gyorsabban futott, s az elsők között ért a bánya területére. Alig háromszázan voltak.

A tömeg kissé megtorpant, mikor a felolvasóhoz vezető lépcső tetején megjelent Deneulin.

- Mit akarnak? - kérdezte harsányan.

Mikor eltűnt szeme elől a hintó, melyből leányai mosolyogva intettek búcsút, Deneulin azonnal visszatért a bányába; megint elfogta valami bizonytalan félelem. A Jean-Bart-ban azonban mindent a legnagyobb rendben talált; az emberek leszálltak; a termelés folyik; már éppen megnyugodott, és a főaknásszal kezdett beszélgetni, mikor jelentették neki, hogy sztrájkolók közelednek a Jean-Bart felé. Az osztályozó egyik ablakához sietett, s amint meglátta a bányaudvarra hömpölygő, egyre növekvő tömeget, rögtön tudatában volt teljes tehetetlenségének. Hogyan is védhetne a minden oldalról nyitott épületeket? Hirtelenében legfeljebb húsz embert tudott volna maga köré gyűjteni. Minden elveszett.

- Mit akarnak? - ismételte a visszafojtott haragtól sápadtan, s minden erejét megfeszítette, hogy nyugodtan fogadja a katasztrófát.

Az emberek mozgolódtak, összesúgtak. Végül Étienne lépett elő, s beszélni kezdett:

- Uram, nem azért jöttünk ide, hogy ártsunk önnek. A munkát azonban mindenütt be kell szüntetni.

Deneulin habozás nélkül lehülyézte.

- Hát talán azt képzeli, hogy jót tesznek velem, ha itt is leállítják a munkát? Hiszen ez éppen annyi, mintha közvetlen közelből a lapockáim közé lőnének... Igen, az embereim leszálltak, s ha azt akarják, hogy most feljöjjenek, hát előbb öljenek meg engem!

A nyers szavak hallatára felmorajlott a tömeg. Maheu-nek úgy kellett visszarángatnia a fenyegetőzve előre furakodó Levaque-ot, miközben Étienne tovább tárgyalt, s a bányászok forradalmi akciójának jogosságáról próbálta meggyőzni Deneulint. Neki azonban minderre csak annyi válasza volt, hogy a munkához igenis joga van mindenkinek. De meg különben sem hajlandó efféle szamárságokról vitatkozni: a saját portáján csak ő parancsolhat. Csak azt sajnálta, hogy nincs a közelben egypár csendőr, azok majd szétkergetnék ezt a csürhét.

- Az egész az én hibám, megérdemlem a sorsom. Az ilyen csirkefogóknak, mint maguk, nem szép szó kell, hanem korbács. A kormány sem fogja sokáig azt képzelni, hogy engedékenységgel kezes bárányt csinál magukból. Az engedékenységből kovácsolt fegyvert majd éppen őellene fordítják, csak azt éri el.

Étienne reszketett a haragtól, de uralkodott magán. Halkabban folytatta:

- Kérem, uram, adja ki a parancsot, hogy munkásai jöjjenek fel. Nem állok jót a társaimért. Ön útját állhatja a nagyobb bajnak.

- Nem! Hagyjon békén engem! Azt sem tudom, kicsoda maga. Nem tartozik a bányám munkásai közé, nincs magával semmi tárgyalnivalóm... Csak az útonállók csavarognak így összevissza, hogy kinézzék maguknak, melyik házat rabolhatják ki.

Hangja dühös kifakadásokba veszett, sokan, főként az asszonyok, szidalmazni kezdték. Deneulin azonban továbbra is szembeszállt velük, valósággal megkönnyebbült attól, hogy nem nyelte le, hanem nyíltan kimondta, amit ellentmondást nem tűrő, parancsoláshoz szokott természete diktált, így is, úgy is minden elveszett, gyávaság lenne lealázó alkudozásokba bocsátkozni velük. A tömeg közben egyre nőtt, már csaknem ötszáz ember tolongott a kapu felé, s Deneulin már nekirohant volna, ha főaknásza erőszakkal vissza nem tartja.

- Könyörgök, uram!... Hiszen itt vérontás készül. Mire jó megöletni az embereket semmiért?!

Deneulin megpróbálta magát kitépni a főaknász kezéből, s tehetetlen dühében még odavágta a tömegnek:

- Útonálló csürhe! Ezt még megkeserülitek, ha megint mi leszünk az erősebbek!

Emberei elvonszolták onnan; a tömeg megmozdult, az első sorokban állókat felnyomta a lépcsőre, melynek karfája rögtön kidőlt. Az asszonyok habzó szájjal biztatták, tüzelték a férfiakat. A kapu - kilincsre járt, semmiféle zár nem volt rajta - azonnal engedett. A lépcsőfeljáró azonban nagyon keskeny volt, az összevissza tolongó tömeg jó ideig nem jutott volna be, ha az ostromlóknak eszébe nem jut, hogy a többi bejárat is szabad. Egyszerre mindenfelől, a melegedőn, az osztályozón, a kazánházon át özönleni kezdtek befelé. Öt perc leforgása alatt elfoglalták az egész udvart. Dühösen fenyegetőzve, ordítozva szállták meg a három emeletet, valósággal szárnyat adott nekik a makacskodó tulajdonoson aratott győzelem.

A rémült Maheu az elsőkkel rohant be, s odakiáltott Étienne-nek:

- Ne hagyd, hogy megöljék!

Étienne már rohant előre, s csak akkor felelt, mikor látta, hogy Deneulin elbarikádozta magát az aknászok szobájában.

- Utóvégre a mi hibánk lenne? Micsoda egy őrült!

Csakhogy ő maga is nagyon nyugtalan volt. Józanságán még nem vett erőt a harag. Úgy érezte, vezéri hiúságát is megsértették, mikor látta, hogy már nem tud parancsolni embereinek, hogy őrjöngenek, ahelyett hogy józan fővel végrehajtanák a nép akaratát, úgy, ahogy ő azt elképzelte. Hiába könyörgött, hogy viselkedjenek higgadtabban, hiába magyarázta, hogy nem szabad értelmetlen rombolással fegyvert adniuk az ellenfél kezébe.

- A kazánokhoz! Gyerünk a kazánokhoz! - üvöltötte Kozmás anyó. - Oltsuk el a tüzet!

Levaque egy reszelőt talált, úgy hadonászott vele, mint egy tőrrel, s szörnyű üvöltése túlharsogta a vad lármát.

- Vágjuk el a köteleket! Vágjuk el a köteleket!

Hamarosan vele ordítottak mindannyian, csak Étienne és Maheu tiltakozott rémülten, de nem tudták túlharsogni a lármát. Végül mégis felfigyeltek Étienne szavaira:

- Emberek vannak odalent! Szaktársak!

Szavaira még vadabb lárma tört ki, mindenfelől ordítozva válaszoltak:

- Úgy kell nekik! Ne szálltak volna le!... Megérdemlik az árulók!... Úgy van, helyes! Maradjanak csak lent!... Ha meg fel akarnak jönni, hát jöjjenek fel a létraaknán!

Most, hogy eszükbe jutott a létraakna, már semmiképpen sem lehetett volna eltéríteni őket a tervtől, s Étienne belátta, hogy engednie kell. Nehogy még nagyobb szerencsétlenség történjék, a felvonógéphez rohant, gondolta, okosabb lesz, ha felhúzza a kasokat, nehogy az akna felett elfűrészelt drótkötelek rázuhanjanak, s hatalmas súlyukkal összetörjék az egészet. A gépész nem volt sehol, de még csak egy felszíni munkás sem mutatkozott, ő maga állt az indítókarhoz, miközben Levaque és két másik ember már mászott is fel a dobokat tartó vasállványon. Alighogy a kasok beálltak az ütközőre, felsivított az acélba harapó reszelő. Egyszerre elcsendesedtek, mintha az egész bányát betöltötte volna ez a csikorgás, mindnyájan a magasba néztek, megrendülten hallgattak. Az első sorban álló Maheu-t féktelen öröm járta át: mintha a nyomorúságtól szabadítanák meg mindnyájukat a reszelő fogai, mikor elpusztítják a köteleket, nyomorúságuk örök forrásának, a sötét aknáknak kiszolgálóit, ahova már soha többé nem kell leszállniuk.

Kozmás anyó közben szüntelenül ordítozva eltűnt az öltözőbe vezető lépcső felé.

- Oltsuk ki a tüzet! A kazánokhoz! Gyerünk a kazánokhoz!

Az asszonyok seregestül tódultak a nyomába. Maheu-né is utánuk sietett, nehogy mindent összetörjenek: a férje meg az embereket próbálta észhez téríteni. Az asszonyok között Maheu-né volt a leghiggadtabb: hiszen kitarthatnak jogos követeléseik mellett anélkül, hogy kárt okoznának valakinek. Mire a kazánházba ért, az asszonyok már kikergették a két fűtőt; Kozmás anyó pedig egy hatalmas lapáttal felfegyverkezve ott guggolt az egyik kazán előtt, a parázsló szenet kihányta a téglapadlóra, ahol fekete füstöt terjesztve tovább izzott. Tíz rostélyon fűtötték az öt gőzfejlesztőt. Az asszonyok egykettőre nekiestek mind a tíznek: Levaque-né marokra fogta a lapátot, Mouquette combig gyűrte fel a szoknyáját, nehogy lángot fogjon; s mindnyájan verejtékezve, fékeveszetten ugráltak e boszorkányszombat tüzének rőt fényénél.

A parázshalom egyre magasodott, a hatalmas kazánház mennyezete repedezett az izzó hőségben.

- Elég legyen már! - kiáltozott Maheu-né. - Kigyullad az egész szakramentum!

- Annál jobb! - vágott vissza Kozmás anyó. - Az lesz a tiszta munka!... Az istenfáját! Megmondtam én, hogy megfizettetem velük a férjem halálát!

Ebben a pillanatban felcsattant Jeanlin éles hangja:

- Vigyázat! Majd én eloltom! Kieresztek mindent!

Jeanlin az elsők között került be az épületbe, átfurakodott a tömegen, féktelen gyönyörűséggel töltötte el a vad összevisszaság, s csak azt nézte, micsoda gazságot csinálhatna. Most az az ötlete támadt, hogy kinyitja a biztosító csapokat, s leereszti a gőzt. Mint a puskagolyó a csőből, úgy vágódott ki a gőz a szelepeken át, s a kazánok egy pillanat alatt kiürültek, sivítva, viharos szelet kavarva, fülsiketítő zajjal tódult ki valamennyiből a gőz. Mindent elborított a gomolygó, szürke páratenger, kihunyt tőle az izzó parázs, vastag felhői mögött mint imbolygó árnyalakok sürgölődtek az asszonyok. Az örvénylő felhők mögül csak Jeanlin boldogan vigyorgó képe látszott, most is ott fent, az átjárón ugrált, azt sem tudta, hova legyen örömében, hogy ilyen tomboló vihart indított el.

Mintegy negyedórán át tartott az egész. Néhány veder vizet öntöttek még a felhalmozott parázsra, hogy végleg kialudjék, s megszűnjön minden tűzveszély. A tömeg haragja azonban nem lohadt, sőt egyre magasabbra csapott. A férfiak kalapácsokkal, az asszonyok vasrudakkal felfegyverkezve jöttek le, s egyre mondogatták, hogy szétverik a kazánokat, összetörik a gépeket, szétrombolják az egész bányát.

Mikor Étienne ezt megtudta, Maheu-vel együtt a kazánházba rohant, őt magát is megrészegítette a bosszúvágy tüzes légköre, mégis tovább harcolt, könyörgött az embereknek, hogy csillapodjanak, hiszen a munkát úgyis lehetetlenné tették azzal, hogy a felvonó köteleit elvágták, a tüzet mindenütt kioltották, s a kazánokból kieresztették a gőzt. Nem hallgattak rá, valószínűleg megint erősebbnek bizonyult volna a tömeg dühe, azonban e pillanatban éktelen zenebona, pfujolás támadt kint, a létraakna alacsony ajtaja előtt.

- Le az árulókkal!... Gyáva, szemét banda!... Le vele!... Le vele!

A vandame-i bányászok kezdtek szállingózni a létraaknán át. A hirtelen napfény megvakította őket, tehetetlenül pislogtak. Ahogy észbekaptak, igyekeztek mielőbb menekülni az országúton át.

- Le a gyávákkal! Le az árulókkal!

Odasereglett az összes sztrájkoló. Három perc sem telt bele, kiürült minden épület, az ötszáz montsoui sorfalat állt, úgyhogy a vandame-i árulóknak köztük kellett elvonulniuk. S valahányszor rongyokban lógó ruhában, a bányamunkás fekete szennyével borított ember bukkant fel a létraakna kijáratában, újult erővel harsant fel a gyalázkodás; valamennyit durva tréfa fogadta: "Jaj, nézd ezt a csupafenék vakarcsot! Ennek meg az orrát is lerágták a lotyók a Vulkánban! Annak meg úgy csöpög a szeméből a csipa, hogy egy mosófazék megtelne vele! Az meg ott akár egy száraz kóró!"

Durva röhögés fogadott egy csupahas, csupamell, kövér csilléslányt, aki úgy gurult ki az akna szájából. Mindnyájan meg akarták csipkedni, a kegyetlen tréfálkozás már-már nagyon veszélyessé fajult, az öklök már-már lesújtottak, miközben a szerencsétlenek dideregve, némán igyekeztek előbbre a sorfal között, a durvaságok záporában, a szemük sarkából lesve, hogy mikor csap le rájuk egy ököl; s menten futásnak eredtek, mikor szerencsésen kikerültek a bányaudvarról.

- Ej, hát mennyien vannak odalent?! - kérdezte Étienne.

Csodálkozott, hogy még mindig jönnek kifelé, nagyon bántotta, hogy nemcsak néhány kiéhezett, az aknászoktól leterrorizált bányász szállt le. Hát hazudtak neki ott, az erdőben? Hiszen a Jean-Bart csaknem minden embere leszállt! Elordította magát, s az akna szájához ugrott, mikor meglátta, hogy Chaval egyenesedik fel az alacsony ajtó előtt.

- Az istenit! Hát ezért hívtál ide bennünket?

A tömeg egy emberként káromkodott, a két sorfal felbomlott, valamennyien neki akartak ugrani az árulónak. Hiszen tegnap velük esküdözött, most meg a többiekkel együtt ő is leszállt! Szóval csak bolonddá akarta tenni őket!

- Kapjátok el! Dobjátok vissza! Vissza vele, le az aknába!

Chaval a félelemtől sápadtan, dadogva próbált magyarázkodni. Étienne azonban nem hagyta szóhoz jutni, magánkívül volt, most már együtt őrjöngött a többiekkel.

- Velünk együtt akartál sztrájkolni, hát velünk leszel... Rajta, gyerünk, te rongyember...

Hangja hamarosan újabb lármába veszett; most Catherine bukkant elő, a hirtelen napfény megvakította, s a körülötte tomboló tömeg megrémítette. A százkét létra feltörte a lábát, a két tenyere vérzett, alig jutott lélegzethez, mikor magasra emelt kézzel Maheu-né ugrott elébe.

- Te piszok! Hát te is!... Anyád éhen döglik, te meg elárulod a stricidért!

Maheu elkapta a felesége ütésre emelt kezét. De aztán nekiesett a lányának, megrázta, őrjöngve szidta, teljesen magánkívül volt ő is meg a felesége is, hangosabban üvöltöztek, mint akármelyik sztrájkoló.

Étienne végleg felbőszült, mikor meglátta Catherine-t.

- Gyerünk, gyerünk - hajtogatta. - Indulás a többi bányákhoz! És velünk jössz te is, mocskos disznó!

Chavalnak alig hagytak annyi időt, hogy az öltözőben felrántsa a cipőjét, s átfagyott vállára vesse gyapjúujjasát. Magukkal rángatták, kényszerítették, hogy velük együtt rohanjon. Catherine már alig volt észnél, ő is cipőt rántott, összegombolta magán az ócska férfikabátot, amit a hideg beállta óta viselt, s futott szeretője mögött. Nem akart elmaradni tőle, hiszen ezek egész biztosan meggyilkolják.

A Jean-Bart két perc alatt kiürült. Jeanlinnak egy sorakoztató kürt akadt a kezébe, egyre fújta, mintha ökörcsordát akarna összeterelni a rekedt kürtszóval. Az asszonyok, Kozmás anyó, Levaque-né meg Mouquette, felemelték a szoknyájukat, hogy könnyebben futhassanak. Levaque közben egy fejszével hadonászott, úgy táncoltatta, mint egy ezreddobos a pálcáját. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, számuk már közel ezerre nőtt, összevissza tolongtak, s mint megáradt hegyipatak, úgy özönlöttek el ismét az utat. Hogy gyorsabban kijussanak a bányaudvarról, kidöntötték a kerítést.

- A bányákhoz! Le az árulókkal! Leállítani a munkát!

A Jean-Bart-ra hirtelen síri csend borult. Sehol egy ember, sehol semmi nesz. Deneulin kilépett az aknászirodából, kurta mozdulattal utasította embereit, hogy hagyják magára, s magányosan járta be a bányát. Sápadt volt, és nagyon csöndes. Először az aknánál állt meg, feltekintett, nézte az elvágott köteleket: bénán csüngtek az acélszálak, a reszelő nyomán támadt friss seb szinte világított a drótkötél sötét, olajos testén. Azután a felvonóhoz ment, nézte a mozdulatlan hajtórudat: akár egy hatalmas, megbénult kar; megérintette a kihűlt fémet, hidegétől megborzongott, mintha csak halottat érintett volna. Lement a kazánházba, lassan végigment a kialudt rostélyok sora előtt, lucskosan, üresen tátongott valamennyi, belerúgott a gőztartályokba, üresen kongott mindahány! Nos hát nincs tovább, ez már a vég. Tegyük fel, hogy kijavíttatná a felvonó kötélzetét, befűttetné a kazánokat, akkor is hol találna munkáskezet? Csak két hétig tartson a sztrájk, s ő már tönkrement. S szerencsétlenségének biztos tudatában már nem is gyűlölte a montsoui csőcseléket, úgy érezte, mindenki bűnös abban, ami történt, hogy hibát hibára halmoztak évszázadok óta. Igen, persze, oktalan barmok ezek, de olyan barmok, akik nem tudnak írni-olvasni, s majd éhen vesznek.

És a tömeg a sápadt téli nap alatt megindult a dértől fehérlő, kopár síkságon, letódult az útról, s ment a répaföldeken át.

Mikor az Ökör-keresztúthoz értek, Étienne átvette a vezetést. Anélkül, hogy megálltak volna, parancsokat osztogatott, rendbe szedte a menetet. Legelöl Jeanlin rohant, most is vadul kürtölt, utána az első sorokban az asszonyok haladtak, némelyik bottal felfegyverkezve. Maheu-né vad tekintete mintha az igazság ígéretföldjét kereste volna a távolban; Kozmás anyó, Levaque-né, Mouquette s mind a többiek katonásan kiléptek, mint valami hadra kelt, rongyos sereg. Ha meg szerencsétlenül összefutnának a csendőrökkel, majd elválik, hogy hozzá mernek-e nyúlni az asszonyokhoz. Az asszonyhadat a férfiak felbomlott serege követte, elnyúló, egyre szélesedő sorokban, melyek közül vasdorongok meredeztek, s fölöttük egyetlen fejsze éle csillogott a napfényben: Levaque tartotta magasra. A sorok között lépdelt Étienne, s egy pillanatra sem tévesztette szem elől Chavalt, vigyázott, hogy mindig előtte menjen; Maheu pedig, aki kissé hátrább haladt, mogorva pillantásokat vetett Catherine-ra, az egyetlen nőre a sok férfi között, aki makacsul a szeretője mellett csetlett-botlott, nehogy Chavalnak baja essék. Hajadonfővel vonultak, hajuk ziláltan lebegett a szélben. Csak a facipők dübörgését lehetett hallani, mintha Jeanlin vad tülkölése elbitangolt jószágot bírt volna vágtatásra.

De máris felhangzott egy új, éles kiáltás:

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

Dél volt, a korgó gyomrokban feléledt a hathetes sztrájk éhsége, amelyet most ez a nyargalás a szabadban még jobban felgerjesztett. Már rég elfeledték a reggel bekapott néhány falat száraz kenyeret meg Mouquette gesztenyéjét, az üres has korgott, s ez a gyötrelem csak fokozta gyűlöletüket az árulók ellen.

- Gyerünk az aknákhoz! Beszüntetni a munkát! Kenyeret!

Étienne, aki a telepen nem volt hajlandó megenni a maga porcióját, most elviselhetetlen hasogatást érzett a belsejében. Nem panaszkodott, de olykor-olykor gépiesen odakapott a kulacsához, s felhajtott egy korty borókapálinkát. Annyira reszketett, hogy azt hitte, enélkül nem is tudna mindvégig kitartani. Arca áttüzesedett, tekintete lángolt. De azért nem vesztette el a fejét, s azon volt, hogy elkerüljék a felesleges pusztítást.

Amikor a Joiselle felé vezető úthoz értek, egy vandame-i vájár, aki azért csatlakozott a csapathoz, mert bosszút akart állni a Jean-Bart tulajdonosán, üvöltözve jobb kéz felé terelte az embereket:

- Gyerünk a Gaston-Marie-hoz! Állítsuk meg a szivattyút! Hadd pusztítsa el a víz a Jean-Bart-t!

A vájár magával ragadta a tömeget. Máris megindultak abban az irányban, nem is hederítettek Étienne tiltakozására, aki egyre könyörgött, hogy hagyják vízteleníteni az aknát. Ugyan mit érnek el azzal, ha elpusztulnak a vágatok? Noha ő is neheztelt Deneulinre, ez mégiscsak felháborította munkás-lelkiismeretét. Maheu is helytelennek tartotta, hogy egy gépen akarják kitölteni a bosszújukat, de a vájár tovább ordítozott, és Étienne kénytelen volt túlharsogni:

- Menjünk a Mirouhoz! Ott sztrájktörők dolgoznak!... Gyerünk a Mirouhoz!... A Mirouhoz!

Egy mozdulattal átcsődítette a tömeget a bal oldali útra, miközben Jeanlin újra a csapat élére állva, még éktelenebbül trombitált. A tömegben örvénylés keletkezett. A Gaston-Marie most az egyszer még megmenekült.

Szinte futólépésben vágtak át a végtelen mezőségen, és a Mirouhoz vezető, négy kilométeres utat egy félóra alatt tették meg. A síkságot itt a csatorna jégszalagja vágta ketté. Lapos egyhangúságát, amely a látóhatár szélén az ég tengerébe veszett, csak a zúzmarától óriási kandeláberekké változott, kopasz, parti fák törték meg. Egy szálbarázda eltakarta Montsout és Marchiennes-t; maga a sivár végtelenség volt ez a mező.

Amikor a bányához értek, látták, hogy egy aknász feláll a rosta járódeszkájára, így fogadja őket. Mindnyájan jól ismerték Quandieu apót, a legidősebb montsoui aknászt: hetvenedik évét taposta az öreg, az arca fehér, a haja meg a szakálla galambősz volt. A bányászok között bizony ritkaság az ilyen makkegészséges ember.

- Mi a fenét kerestek itt, semmirekellő banda? - kiáltott feléjük.

A tömeg megtorpant. Most nem valami igazgatóval, hanem egy bányásztársukkal álltak szemben, az agg munkás iránt érzett tisztelet fékezte őket.

- Dolgoznak odalent - mondta Étienne. - Küldd el őket.

- Igen, dolgoznak - kapott szavába az öreg Quandieu. - Van lent vagy hatvan-hetven ember, a többi megijedt tőletek, bitangok!... De vegyétek tudomásul, hogy egyetlenegy sem jön fel, vagy velem gyűlik meg a bajotok!

Kiáltások futottak végig a tömegen, a férfiak tolakodtak, az asszonyok előbbre nyomultak. Az öreg aknász most hirtelen lelépett a járódeszkáról, s útjukat állta a kapuban.

Erre Maheu úgy látta, jó lesz, ha közbelép.

- Ide hallgass, apám! Jogunk van hozzá. Hogyan érhetjük el, hogy a sztrájk általános legyen, ha nem kényszerítjük a többieket, hogy tartsanak velünk?

Az öreg egy pillanatig nem jutott szóhoz. Nyilvánvaló volt hogy szervezkedési kérdésekben éppannyira tájékozatlan, mint a vájár. Végül is így felelt:

- Jogotok van, nem tagadom. De én csak a parancsot teljesítem... Egyedül én vagyok itt. Az emberek lent vannak, s három óráig lent is maradnak.

Utolsó szavait már lehurrogták. Öklüket rázták, az asszonyok meg szinte megsüketítették, ott álltak mellette, forró leheletüket az arcába fújták. Ő azonban nem hagyta magát, kecskeszakállas ősz fejét magasra emelte, a bátorság úgy megerősítette a hangját, hogy a nagy zsivajt is túlharsogta minden szava.

- A kutya istenit! Biz én nem engedlek be benneteket! Olyan igaz, mint a nap az égen, hogy inkább megdöglöm, de nem hagyom, hogy a felvonókötelekhez nyúljatok... Ne tolakodjatok, mert itt előttetek vetem magam az aknába!

A tömeg iszonyodva hőkölt vissza. Az öreg meg folytatta:

- Hadd lám, melyik barom nem ért a szóból?... Én is csak olyan munkás vagyok, mint ti! Azt mondták, hogy vigyázzak, hát vigyázok!

Az öreg Quandieu eszéből nem is futotta többre, makacsul a belérögződött, katonás fegyelemhez tartotta magát, a fél évszázados föld alatti munka keserve hályogot borított a szűk koponyájú ember szemére. A montsouiak megindultan nézték, visszhangra talált bennük, amit mondott, hiszen ezek a vakfegyelem, a veszélyben tanúsított bajtársiasság és önmegtagadás szavai voltak. Az öreg azt hitte, hogy még mindig haboznak, és megismételte:

- Itt, előttetek vetem magam az aknába!

A tömeg megrázkódott, visszakozott. Mindnyájan hátat fordítottak, a rohanás újra kezdődött a mezőn át, a végtelenségbe vesző, egyenes úton. Ismét kiáltások hangzottak:

- Gyerünk a Madeleine-hez! A Crèvecoeurhöz! Beszüntetni a munkát! Kenyeret! Kenyeret!

Középen azonban a nagy rohanás közben valami dulakodás támadt. Chaval állítólag meg akarta ragadni az alkalmat, hogy megugorjon. Étienne elkapta a karját, és megfenyegette, hogy letöri a derekát, ha valami disznóságra készül. Az meg ugyancsak kapálózott, s dühösen tiltakozott:

- Mire jó ez? Hát nem vagyunk szabadok?... Már egy órája majd megfagyok, szeretnék mosakodni! Engedj!

Kegyetlenül kínlódhatott, hiszen a verejtéktől a bőrére tapadt a szénpor, ujjasa meg alig védte a hidegtől.

- Indulj! Mert majd mi mosdatunk meg! - felelt Étienne. - Nem kellett volna túllicitálni a többieket, te véresszájú!

Egyre csak rohantak. Étienne végül mégis odafordult Catherine-hoz. A lány még mindig kitartott, és Étienne-t elkeserítette, hogy ott érezte közvetlen maga mellett a sáros nadrágban, ócska férfizubbonyban didergő szerencsétlen teremtést. Bizonyára halálosan fáradt, de azért csak rohan velük.

- Te hazamehetsz - mondta végül a lánynak.

Catherine mintha nem is hallotta volna. Mikor a tekintetük találkozott, a lány szemében egy pillanatra fellobbant a neheztelés. Esze ágában sem volt megállni. Hogyan is képzelte Étienne, hogy ő elhagyja a szeretőjét. Persze Chaval igazán nem kedves hozzá, sőt meg is szokta verni. De azért csak az ő embere, ő volt az első férfi az életében. Az meg egyenesen dühítette, hogy most több mint ezren estek neki. Nem szeretetből, büszkeségből kel a védelmére.

- Menj már innen! - ismételte nyersen Maheu.

Apja szavára egy pillanatra megtorpant. Minden ízében remegett, könny futotta el a szemét. Aztán félelmét legyőzve beállt a sorba, tovább loholt velük. Most már hagyták.

A csapat áthaladt a joiselle-i úton, egy darabig a croni utat követte, majd Cougnynak fordult. Errefelé gyárkémények sorakoztak az alacsony égbolt alatt, fából összetákolt pajták és téglából épült műhelyek, hatalmas, porlepte ablakokkal szegélyezték az utat. Egymás után mentek el két lakótelep, a Száznyolcvanas és a Hetvenhatos alacsony házacskái mellett, a trombitaszóra meg a nagy kiabálásra mindegyikből egész családok, férfiak, nők, gyerekek sereglettek elő, s ők is beálltak a montsouiak közé, a menet végére, hogy velük rohanjanak. A Madeleine-aknához érve már jó másfél ezren voltak. Az út szép lassan ereszkedett. A sztrájkolók zúgó áradata kénytelen volt megkerülni a meddőhányót, mielőtt ellepte a bánya területét.

Ekkor még alig volt két óra. Ám az aknászok, akik már tudták, mi készül, siettették a lent dolgozó bányászok feljövetelét, úgyhogy mire a sztrájkolók odaértek, a műszak véget ért, legfeljebb mintegy húszan voltak még a bányában, ezek is éppen most szálltak ki a kasból, és elszaladtak előlük. Üldözőbe vették és kővel dobálták őket. Kettőt megvertek, egy másiknak letépték a kabátja ujját. Ez az embervadászat mentette meg a felszerelést, nem nyúltak sem a felvonó köteleihez, sem a kazánokhoz. Az áradat máris távolodott, a szomszédos akna felé hömpölygött.

Ez - a Crèvecoeur - csak ötszáz méterre volt a Madeleine-től. A sztrájkolók itt is a felszálló bányászokba ütköztek. Egy csilléslányt elkaptak az asszonyok, a nadrágját felhasították, s pőre ülepét jól elnáspángolták a röhögő férfiak előtt; a kapcsológyerekeket felpofozták, a vájárok meg vérző orral, kékre-zöldre verve iszkoltak el. Az egyre féktelenebbül tomboló bősz indulat, a régóta gyülemlő bosszúvágy mindegyikük fejét megzavarta. Rekedten ordítoztak: "Halál az árulókra!" A rosszul fizetett munka gyűlölete, az éhes gyomor dühe tört ki belőlük. Elkezdték nyesni a felvonó köteleit, azonban a reszelő nem fogott, de meg különben is sokáig tartott volna, őket pedig láz fűtötte, s hajtotta egyre tovább. A kazánoknál eltörték az egyik csapot, vödörszámra öntötték a vizet a tűzszekrénybe úgy, hogy a nyersvas rostélyok szétpattantak.

Kint arról beszéltek, hogy most a Szent Tamás-aknához mennek. Ez volt a legfegyelmezettebb bánya. A sztrájk nem érintette, közel hétszáz ember dolgozhatott lent. Ez mindnyájukat felbőszítette, elhatározták, hogy husánggal fogadják a felszállókat. Szabályos ütközetre készültek: majd kiderül, ki hagyja ott a fogát. Közben azonban elterjedt a hír, hogy a Szent Tamásnál csendőrök vannak, azok a csendőrök, akikből reggel csúfot űztek. Hogy honnan tudták ezt? Azt bizony egyikük sem lett volna képes megmondani. Nem is fontos! Megijedtek, ezért úgy határoztak, hogy inkább a Feutry-Cantelhez mennek. Újra elfogta őket a szédület, egyszerre mindnyájan megint az úton találták magukat, facipőjük csattogott, ahogy rohanva megindultak. Gyerünk a Feutry-Cantelhez! Van ott vagy négyszáz hitvány sztrájktörő, ez lesz aztán a muri! Ez az akna innen három kilométernyire, a Scarpe partján van, egy talajgyűrődésben. Már meg is mászták a Platrières lejtőit a beaugnies-i úton túl, amikor egy ismeretlen hang elkezdett kiabálni, hogy a dragonyosok talán éppen a Feutry-Cantelnél vannak. Nosza, erre szájról szájra járt a hír, hogy ott vannak a dragonyosok. Habozni kezdtek, a menet megtorpant, a pánik szele fújt át e tétlenségtől zsibbadó vidéken, ahol már egy örökkévalóság óta csatangoltak. Hogyan lehetséges, hogy még nem ütköztek bele a katonaságba? Büntetlenségük most nyugtalanította őket, egyre az elkövetkező megtorlásra gondoltak.

Egy új jelszó - nem is tudták, honnan jött - egy másik akna felé hajtotta őket:

- A Victoire-hoz! Gyerünk a Victoire-hoz!

A Victoire-nál vajon nincsenek dragonyosok? Nincsenek csendőrök? Fogalmuk sem volt róla. Úgy látszik, mindnyájukba visszatért a bizakodás. És hirtelen sarkon fordulva, megindultak lefelé, Beaumont irányába, átvágtak a mezőn, hogy újra elérjék a joiselle-i utat. A vasútvonal elzárta útjukat, de kidöntötték a kerítést, s keresztülmentek rajta. Már Montsouhoz közeledtek, a hepehupás mező ráncai kisimultak, s előttük volt a répatáblák végtelen tengere egészen a marchiennes-i fekete házakig.

Ezúttal jó öt kilométert kellett futva megtenniük. Olyan vad lendület űzte őket, hogy nem érezték a szörnyű fáradtságot felsebzett, sajgó lábukban. A menet egyre hosszabb lett, útközben, a telepeken egyre több bányászt toboroztak maguk közé. Amikor a Magache-hídon átkeltek a csatornán, és a Victoire-aknához értek, már kétezren voltak. Csakhogy közben elmúlt három óra, a műszaknak már vége volt, egyetlen ember sem dolgozott odalent. Csalódásuk üres fenyegetésekben tört ki. Nem maradt más hátra, fél téglákkal dobálták a karbantartó munkásokat, akik éppen most kezdték volna meg a műszakot. Ezek futva menekültek, és a sztrájkolóké lett a kihalt akna. Minthogy nem találtak egyetlen árulót sem, akit jól képen vághattak volna, dühüket a felszerelésen töltötték ki. A lassan felgyülemlett harag mérges fekélye fakadt ki bennük. A sok-sok éves koplalás farkaséhsége gyötörte őket: ölni, pusztítani akartak.

Étienne rakodómunkásokat pillantott meg az egyik hangár mögött. Éppen szállítókocsit raktak meg szénnel.

- Takarodjatok innen! - kiáltott rájuk. - Egy darab szén sem mehet ki!

Utasítására mintegy száz sztrájkoló szaladt oda, és a rakodók éppen hogy eliszkolhattak. Néhányan kifogták a lovakat, nagyokat húztak a farukra, úgyhogy megbokrosodva, vadul vágtatni kezdtek. Mások felborították a kordét, és eltörték a kocsirudat.

Levaque kegyetlen fejszecsapásokkal esett neki az átjárókat tartó állványoknak, de nem sikerült lerombolnia őket. Erre az az ötlete támadt, hogy feltépi a vágányokat, s ezzel elvágja a pályát a bánya egész területén. Csakhamar az egész tömeg segített neki. Maheu a vasdorongjával, melyet emelőként használt, felfeszítette az öntött vasból készült sínsarukat. Ugyanakkor az asszonyok - Kozmás anyóval az élen - behatoltak a lámpakamrába, ahol a vadul suhogó botok iszonyú mészárlást vittek végbe a lámpák közt. Maheu-né magából kikelten éppúgy vagdalkozott, mint Levaque-né. Valamennyi asszony csupa olaj lett, Mouquette az alsószoknyájába törölgette a kezét, s röhögött rajta, hogy milyen piszkos. Jeanlin csak úgy tréfából az egyik lámpából a nyakába öntötte az olajat.

Bosszúvágyuknak szabad folyást engedtek, de éhségük nem csillapult. A gyomruk még jobban korgott. És mindent túlszárnyalt a jajveszékelő kiáltás:

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

Az egyik nyugdíjas aknásznak éppen a Victoire mellett volt egy kis kantinja. Bizonyára megszeppent, mert otthagyta a bódét. Amikor az asszonyok visszatódultak és a férfiak befejezték a pálya megrongálását, nekikezdtek a kantin ostromának. A spaletták azonnal engedtek. Kenyeret azonban nem találtak bent, csak két darab nyers húst meg egy zsák burgonyát. Fosztogatás közben mégis felfedeztek vagy ötven üveg borókapálinkát, amit úgy elnyeltek, mint homok a vizet.

Étienne-nek már üres volt a kulacsa, most megtölthette. Lassan valami gonosz mámor, az éhes ember részegsége borult az agyára, szeme vérben forgott, és sápadt ajka körül elővillantak farkasfogai. Egyszerre csak észrevette, hogy a zűrzavarban Chaval elillant. Káromkodni kezdett, az emberek szétfutottak, elcsípték a szökevényt, aki Catherine-nal együtt egy farakás mögött bújt el.

- No, te átkozott tekergő, ugye félsz, hogy bajba keveredsz? - ordított Étienne. - Pedig az erdőben te követelted, hogy a gépészek is álljanak sztrájkba, hogy a szivattyúk is álljanak le. Most meg a döntő pillanatban itt hagynál bennünket a pácban!... Nahát, ha már így van, akkor azt a kutyamindenit, visszamegyünk a Gaston-Marie-hoz, és te szépen összetöröd a szivattyút! Az ám! Az úristenit! Összetöröd bizony!

Be volt rúgva, maga uszította társait a szivattyú ellen, amit néhány órával ezelőtt sikerült megvédenie.

- Gyerünk a Gaston-Marie-hoz! A Gaston-Marie-hoz!

Mind összeszaladtak, mind helyeseltek. Közben Chaval, akit vállánál fogva tartottak, s nagyokat löktek rajta, még mindig rimánkodott, hogy hagyják megmosakodni.

- Menj már innen! - kiáltott rá Maheu Catherine-ra, aki most is velük futott.

A lány azonban még egy pillanatra sem torpant meg, lángoló tekintetét apjára vetette, és tovább futott mellettük.

A tömeg ismét a kopár síkságon vágtatott, és a hosszú, egyenes utakon, az egyre szélesedő mezőkön át iramodott visszafelé. Négy óra volt, s az ég alján lebukó nap a vadul hadonászó horda árnyékát hosszan elnyújtotta a fagyos földön.

Montsout elkerülték, s feljebb újra a joiselle-i úthoz értek. Hogy ne kelljen kerülőt tenniük az Ökör-keresztút felé, a La Piolaine kerítése mellett vonultak el. Grégoire-ék éppen elmentek hazulról, meg akarták látogatni a közjegyzőt, mielőtt Hennebeau-ékhoz mennének vacsorázni, ahonnan majd Cécile-lel együtt térnek haza. A birtok elhagyott hársfasorával, télkopasztotta veteményes- és gyümölcsöskertjével teljesen kihaltnak látszott. Semmi sem mozdult a házban, az ablakokat belepte a benti meleg pára. A mély csönd valami kedélyes jólét benyomását és azt az érzést ébresztette az emberben, hogy odabent a birtokos családja ősi egyszerűséggel, nyájas nyugalommal élvezi a jó meleg ágy és a dúsan terített asztal bölcs boldogságát.

A csapat meg sem állt, csak sötét pillantásokat vetett a rácson keresztül, amikor elhaladt az üvegcserepekkel telitűzdelt kőfal mellett. Ekkor újra felharsant a kiáltás:

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

Csak a kutyák feleltek vad ugatással: két nagy, rőt színű szelindek ugrott talpra, harapásra készen. Az egyik lehúzott redőny mögött csak a két cseléd, Mélanie, a szakácsné, meg Honorine, a szobalány remegett. Erre a kiáltásra szaladtak az ablakhoz, halálsápadtan nézték a vad felvonulást, félelmükben kiverte őket a víz. Amikor pedig egy kő betörte a szomszédos ablak üvegét, térdre roskadtak, mert azt hitték, ütött az utolsó órájuk. Pedig az egyetlen betört ablak csak Jeanlin tréfája volt: egy madzagból parittyát eszkábált össze, s így üdvözölte erre menet Grégoire-ékat. De máris újra trombitálni kezdett, és a tömeg a távolba veszett ezzel a halkuló kiáltással:

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

A mindjobban felduzzadt, most már több mint kétezerötszáz őrjöngőből álló tömeg megérkezett a Gaston-Marie-hoz, és tört-zúzott, mindent elsepert maga elől, mint az egyre féktelenebb erővel zúduló lavina. Egy órával korábban arra jártak a csendőrök, de a parasztok becsapták őket, mire elmentek a Szent Tamás-akna felé, s nagy sietségükben még arra sem gondoltak, hogy legalább néhány emberből álló őrséget állítsanak az akna védelmére. Egy negyedóra sem telt bele, a nép máris eloltotta a tüzet, kieresztette a kazánokból a gőzt, elözönlötte, feldúlta az épületeket. A legnagyobb veszély azonban a szivattyút fenyegette. Nem volt elég nekik, hogy az utolsó gőzkilehelés után megállt; úgy estek neki, mintha élő ember volna, akinek az életére törnek.

- Na, rajta, te mérd rá az első csapást! - kezdte újra Étienne, és kalapácsot nyomott Chaval kezébe. - No, mozgás! Te is megesküdtél a többivel együtt.

Chaval remegett, visszatántorodott; a tolongásban elejtette a kalapácsot, a bányászok azonban nem vártak, vasdorongokkal, fél téglákkal s minden egyébbel, ami a kezük ügyébe esett, pusztították a szivattyút. Olyanok is voltak, akik a botjukat törték össze rajta. A csavarok kihullottak, az acél és réz alkatrészek úgy hullottak szét, mint kitépett végtagok. Egy teljes erővel rázúduló csákányütés végzett a vastesttel, a haldokló hörgéséhez hasonló bugyborékolással ömlött ki belőle a víz.

Vége volt... A csapat egykettőre kitódult. Egymás hegyén-hátán, tébolyultan tolongtak Étienne mögött, aki egylépésnyire sem engedte el maga mellől Chavalt.

- Halál az árulóra! Dobjuk a tárnába!

A nyomorult halálsápadtan dadogott összevissza, és a rögeszmés háborodott csökönyösségével egyre csak azt hajtogatta, hogy hagyják megmosakodni.

- Na, várj csak, ha más bajod nincs - mondta Levaque-né. - Nesze, itt a dézsa!

Egy tócsára mutatott, a szivattyú vize folyhatott oda. Vastag jégréteg fehérlett rajta. Odalökték, betörték a jeget, és kényszerítették, hogy mártsa a fejét a jeges vízbe.

- Csak szaporán! - ismételte egyre Kozmás anyó. - A kutya istenit! Ha nem dugod bele, majd mi megmártunk!... Most pedig igyál szépen egy sort, igen, igyál! Mint a barom! Nyomd a vályúba a pofád!

Kénytelen volt inni, négykézlábra ereszkedve. Körülötte mindnyájan vadul nevettek. Az egyik asszony a fülét cibálta, a másik az útról felszedett friss lótrágyát tapasztotta a képébe. Ócska ujjasa már ronggyá tépve lógott róla. Rémülten rúgkapált, ide-oda rángatta a derekát, hogy kiszabaduljon a kezükből.

Maheu is nagyokat taszított rajta, a felesége meg éppen azok között volt, akik a legvadabbul estek neki. Mind a ketten régi neheztelésüknek engedtek szabad folyást. Még Mouquette is acsarkodott ellene, pedig ő általában jóban maradt az udvarlóival; ezt azonban szidta, mint a bokrot, tehetetlennek mondta, s azt ajánlotta, húzzák le a nadrágját, nézzék meg, vajon férfi-e még.

Étienne hallgattatta el:

- Na, ebből már elég volt. Nem kell ehhez ennyi nép... nem igaz, Chaval? Majd mi ketten elintézzük a dolgunkat.

Keze ökölbe szorult, szemében gyilkos gyűlölet gyulladt. Mikor részeg volt, mindig ölni akart.

- Na, készen vagy? Egyikünk a fűbe harap... Adjatok neki egy bicskát. Nekem már megvan a magamé...

A kimerült, rémült Catherine csak nézte. Eszébe jutott, hogy milyen titkot vallott be neki: részeges szüleitől szörnyű természetet örökölt, ha iszik, már a harmadik pohár úgy a fejébe száll, hogy mindenáron csak ölni akar. Hirtelen odaugrott, erős asszonykezével jobbról-balról arcul ütötte, s a felháborodástól fuldokolva vágta a képébe:

- Te gyáva, gyáva, gyáva!... Hát nem volt elég ebből a borzalomból? Most akarod meggyilkolni, mikor már alig áll a lábán?

Apja, anyja felé fordult, meg a többiekhez:

- Gyávák vagytok mind, ahányan vagytok!... Öljetek meg hát engem is vele együtt! A torkotoknak ugrom, ha még egy ujjal hozzányúltok! Gyáva banda!

És ezzel odaállt az embere elé, védelmébe vette, megfeledkezett az ütlegekről, életének egész nyomorúságáról, csak az a gondolat buzdította, hogy az övé, hiszen ő volt az első férfi az életében, és hogy őt magát is megszégyenítik, mikor így megcsúfolják.

Étienne halotthalvány lett a lánytól kapott pofonoktól. Először azt hitte, hogy rögtön agyonüti. Aztán a kijózanodó férfi mozdulatával végigtörölt az arcán. Halálos csend közepette szólt oda Chavalnak:

- Igaza van ennek a lánynak. Ennyi elég volt. Kotródj innen!

Chaval azon nyomban futásnak eredt. Catherine mögötte loholt. A tömeg döbbenten nézte, mint tűnnek el az útkanyarban.

Csak Maheu-né dünnyögött:

- Rosszul tette. Chavalt nem kellett volna elereszteni. Egész biztos, hogy valami galádságra készül.

A tömeg azonban újra felkerekedett. Kis híján öt óra volt. Az ég peremén vörösen bukott le a nap, fénye lángba borította a végtelen mezőt. Egy házalóval találkoztak, az elmondta nekik, hogy a dragonyosok lefelé tartanak, a Crèvecoeur irányában mennek.

Erre hátrálni kezdtek, és kiadták az új jelszót:

- Gyerünk Montsouba! Az igazgatósághoz!... Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

Hennebeau dolgozószobájának ablakánál állt, onnan nézte a hintót, melyen felesége Marchiennes-be indult, ahova ebédre volt hivatalos. Tekintete egy pillanatig Négrelt követte, aki a kocsi mellett ügetett, majd nyugodtan leült az íróasztal mellé. Mintha kihalt volna az egész ház, ha csendjét nem verte fel sem felesége, sem unokaöccse jövés-menése. A kocsis elment az úrnőjével, Rose, az új szobalány kimenőt kapott: csak Hippolyte, az inas volt otthon, papucsban csoszogott egyik szobából a másikba, a szakácsnőnek pedig, aki már hajnal óta a serpenyőivel hadakozott, minden gondja az aznapi esti vacsora meg a vendéglátás volt. Hennebeau úgy gondolta, hogy a kihalt házban az egész napot nyugodtan átdolgozhatja.

Kilenc óra tájt, noha meghagyta, hogy senkit ne bocsássanak be, Hippolyte mégiscsak bejelentette Dansaert-t, aki híreket hozott. Az igazgató csak tőle értesült az előző napi összejövetelről az erdőben, s Dansaert beszámolója olyan aprólékosan pontos volt, hogy az igazgatónak, míg hallgatta, önkéntelenül is a főaknász meg Pierronné közismert viszonya jutott eszébe. Dansaert hírei nagyon szoknyaszagúak voltak: nyilván a férj fecsegett el mindent a feleségének, s Dansaert az asszonytól értesült mindenről ilyen pontosan. Az igazgatóság figyelmét hetenként három-négy névtelen levél hívta fel a főaknász kicsapongásaira, s Hennebeau meg is ragadta az alkalmat, értésére adta Dansaert-nek, hogy mindent tud, óvatosságra intette, nehogy botrány legyen. A főaknász megijedt a szemrehányásoktól, tagadott, összevissza mentegetőzött, hatalmas orrának hirtelen színeváltozása azonban elárulta bűnösségét. Egyébként nem is magyarázkodott sokáig, örült, hogy ilyen olcsón megúszta, mert egyébként az igazgató, mint afféle puritán életű ember, könyörtelen szigort tanúsított, ha tudomására jutott, hogy a társaság egy alkalmazottja a bányában valamelyik jóképű csilléslánnyal összeszűri a levet. Aztán ismét a sztrájkról beszéltek. Ez az erdei összejövetel csak a nagyszájúak handabandázása volt, nincs itt semmi komoly veszély. Néhány napig különben is békén maradnak a bányásztelepek, a katonaság reggeli kivonulása nyilván megtette a magáét.

Mikor azonban Hennebeau ismét egyedül maradt, mégiscsak eszébe jutott, hogy talán jól tenné, ha táviratozna a prefektusnak. Aztán elvetette ezt a gondolatot, nem akarta kimutatni esetleges oktalan nyugtalanságát. Már azért is haragudott önmagára, hogy rossz jós volt, képes volt mindenütt azt mondani - sőt az igazgatótanácsnak meg is írta -, hogy a sztrájk legfeljebb két hétig tart. Legnagyobb megdöbbenésére már két hónapja húzódik, mintha sohasem akarna véget érni. Úgy érezte, hogy tekintélye minden nappal csökken, hogy lejáratta magát, hogy valami nagyszerű dolgot kell kitalálnia, ha ismét a vezetőség kegyeibe akar kerülni. Legutóbbi levelében határozott utasításokat kért arra az esetre, ha a sztrájkolókkal összeütközésre kerülne sor. A válasz még késett, a délutáni postával várta. Azt mondogatta magában, ráér majd akkor elküldeni a táviratokat, ráér akkor katonaságot kérni a bányákba, ha a vezetőség urai is így látják jónak. Az ő véleménye szerint, ha katonaság szállja meg a bányákat, ez feltétlenül nyílt összecsapást robbant ki, vér fog folyni, halottak lesznek. Bár nagyon határozott ember volt, ezt a lépést saját felelősségére nem merte megtenni.

Tizenegy óráig békésen dolgozott, a kihalt ház csendjét nem zavarta más, mint Hippolyte padlókeféjének a surrogása, valahol az első emeleten takarított az egyik szobában. Aztán egymás után két értesítést is kapott. Az első arról hozott hírt, hogy a montsoui csőcselék elözönlötte a Jean-Bart-aknát, a második meg az elvágott kötélzetről, a kioltott tűzről, a pusztításról számolt be. Hennebeau sehogyan sem értette. Mit keresnek a sztrájkolók Deneulinnél? Miért nem a társulat aknáit támadták? Különben meg felőle ugyan elpusztíthatják Vandame-ot, ez csak elősegíti a terjeszkedési terv megvalósítását, amin már úgyis régóta töri a fejét. Délben magányosan ült le a nagy ebédlőben, s Hippolyte oly nesztelenül szolgálta ki, hogy még papucsának csosszanását sem hallotta. E magányban még komorabbra fordultak gondolatai, furcsa nyugtalanság kerítette hatalmába, mikor egy aknászt vezettek be hozzá, aki egész idáig rohant, hogy mielőbb elmondhassa: a sztrájkolók menete a Mirou felé tart. Rögtön ezután, ahogy megitta a kávéját, táviratot kapott, hogy a Madeleine- és a Crèvecoeur-akna is veszélyben forog. Azt sem tudta, hol áll a feje. Két órára várta a postát: vajon mitévő legyen? Haladéktalanul kérjen csapatokat? Vagy okosabb, ha türelmesen bevárja az igazgatótanács utasításait? Visszament a dolgozószobájába, el akarta olvasni azt a feljegyzést, amit Négrel előző nap az ő kérésére írt a prefektus számára. A följegyzést azonban nem találta, s hirtelenében arra gondolt, hogy Négrel talán a saját szobájában hagyta, hiszen gyakran megtörtént, hogy éjszakánként ott dolgozott. Mindenképpen át akarta nézni ezt a feljegyzést, s anélkül, hogy döntött volna, felsietett unokaöccse szobájába, hátha ott megtalálja.

Hennebeau ugyancsak elcsodálkozott, amint belépett. Hippolyte vagy lustaságból, vagy feledékenységből még nem takarított itt. Az éjszakáról megrekedt párás hálószobalevegő megfülledt a nyitva felejtett fűtőcsőből áramló melegtől, Hennebeau orra egyszeriben tele lett vele, szinte fojtogatta valami tolakodó illat, először azt hitte, hogy a mosdóvíz szaga, mert még azt sem öntötték ki. Éktelen rendetlenség volt a szobában, mindenütt szétszórt ruhadarabok, nedves törülközők a székek hátán, a vetetlen ágyról a szőnyegre csüngött a lerúgott lepedő. Hennebeau azonban minderre alig vetett ügyet, egyenesen a papírokkal borított asztalhoz ment, ott kereste az elkallódott feljegyzést. Egyenként nézte át az iratokat kétszer is, mégsem találta. Hova az ördögbe dughatta el ez a kelekótya Paul?

S amint Hennebeau visszament a szoba közepére és sorra nézte a bútorokat, a nyitott ágyban valami csillogó fogta meg a tekintetét. Gépiesen közelebb lepett, s a csillogó holmi felé nyúlt. Egy aranyozott fiola hevert a lepedő ráncai között, rögtön ráismert a felesége repülősós üvegére, amit az asszony mindig mindenüvé magával vitt. De sehogyan sem értette, hogyan került ez ide, Paul ágyába? Aztán hirtelen halálsápadt lett. A felesége itt hált.

- Bocsánat - szólalt meg suttogva Hippolyte a nyitott ajtóban -, láttam, hogy fel tetszett jönni és...

A szolga belépett, s elképedve nézte a rendetlen szobát.

- Szent Isten! Hiszen itt nincs takarítva! Rose elment, s minden takarítanivalót itt hagyott a nyakamon.

Hennebeau tenyerében rejtegette az üvegcsét, s úgy szorította, hogy majd darabokra tört.

- Miért keresett engem?

- Megint jött egy ember. A Crèvecoeurből. Levelet hozott.

- Rendben van, most hagyjon, mondja meg neki, hogy várjon.

A felesége tehát itt töltötte az éjszakát! Bezárta az ajtót, s csak nézte kezében az üvegcsét, mely vöröslő nyomokat vágott tenyerébe. Hirtelen látta, felfogta, micsoda ocsmányság folyik hónapok óta a házában. Eszébe jutott hajdani gyanakvása, mikor léptek surranását hallotta az ajtaja mögött, igen, akkor éjszaka valaki meztelen lábbal osont tovább a csöndes házban. A felesége volt, idejött fel éjszakára.

Mint akit letaglóztak, úgy roskadt egy székre, szemben az ággyal, s hosszú perceken át csak nézte. Valami hirtelen zajra tért magához, az ajtón kopogtak, valaki megpróbált benyitni. Megismerte Hippolyte hangját.

- Igazgató úr, kérem... Bocsánat, be tetszett zárkózni...

- Mi az megint?

- Alighanem valami sürgős dologról van szó, a bányászok törnek, zúznak. Két másik ember is jött. Meg táviratok érkeztek.

- Hagyjon békén! Rögtön megyek!

Megdermedt a gondolatra, hogy akár Hippolyte is megtalálhatta volna az üvegcsét, ha reggel időben jön fel takarítani. De hiszen az is lehetséges, hogy a szolga mindent tud; hányszor meg hányszor bonthatta szét a házasságtöréstől még meleg ágyat, hányszor meg hányszor szedhette le a párnáról úrnője hajszálait, hányszor láthatta az ágyneműn az éjszaka utálatos nyomait. Most egészen biztosan csupa rosszindulatból zavarta itt. Éjszakánként meg talán az ajtóhoz lapulva, felgerjedve hallgatta az urak bujálkodását.

Hennebeau meg sem moccant. Még mindig az ágyat nézte. Maga előtt látta a szenvedéssel teli múltat, házaséletét ezzel az asszonnyal, érzelmeik és érzékeik szinte azonnal jelentkező különbözőségét, eszébe jutottak a szeretők, akiknek létezését eleinte nem is sejtette, meg az a férfi, akit tíz éven át úgy tűrt a felesége mellett, ahogyan az ember elnézi egy betegnek undorító kedvteléseit. Eszébe jutott kába reménysége, mikor Montsouba érkeztek, a levertség, az álmodozással töltött száműzetés hónapokig tartó időszaka, mikor abban bizakodott, hogy a közeledő öregség majd visszaadja neki az asszonyt. Aztán ideérkezett az unokaöcs, Paul, akivel az asszony úgy viselkedett, mintha az anyja lenne, akinek azt mondogatta, hogy az ő szíve már halott, hogy vágyai mindenkorra kialudtak. És ő, az ostoba férj, még csak el sem tudott képzelni semmi rosszat, imádta ezt az asszonyt, a feleségét, akit más férfiak megkaphattak, de ő, ő soha. Valami röstelkedő szenvedéllyel rajongott érte, térdre roskadt volna előtte, ha önként nekiadja azt, amit mások hagytak belőle. De a maradékot ennek a gyerekembernek ajándékozta.

Távoli csengőszóra rezzent össze. Tudta, hogy a posta érkezett, így csak a postás csenget az ő utasítására. Felállt, s fájdalmasan összeszoruló torkából szinte leküzdhetetlenül áradt a durvaság.

- Fütyülök rájuk! Köpök a táviratokra meg a levelekre!

Elborította a düh, vad vágy fogta el, hogy valami pöcegödörbe rugdoshassa ezt az egész szennyet. Ez az asszony egy szemét! Minél durvább kifejezéseket keresett, hogy az arcába vághassa őket. Hirtelen eszébe jutott Cécile és Paul házasságának terve, melyet az asszony oly békés mosollyal készített elő, s ez most végleg felbőszítette. Hát még csak szenvedély, féltékenység sincs e heves érzékiség mögött? Szóval a szerelem számára semmi más, mint perverz játék, egyszerűen rákapott a férfiakra, megszokta, mint valami frissítőként fogyasztott csemegét? S most magában mindennel megvádolta az asszonyt, mint valami ártatlan gyerekre, úgy gondolt az unokaöccsére, az útmenti fákról lopott éretlen gyümölcsbe haraphat valaki így, hirtelen támadt torkos étvágyában, ahogyan ez az asszony megszerezte magának a fiatal férfit. Vajon ki következik most, hova süllyed majd, mikor nem lesznek a keze ügyében készséges unokaöccsök, akik elég élelmesek ahhoz, hogy a családjában asztalt, ágyat és nőt, egyszerre mindent megleljenek.

Az ajtón bátortalan kopogtatás hallatszott, majd Hippolyte rászánta magát, s a kulcslyukon át suttogott befelé:

- Kérem szépen, itt a postás... és Dansaert úr is visszajött, azt mondja, hogy az emberek gyilkolják egymást.

- Megyek már, az istenit!

Mit csináljon velük? Kergesse el őket, mint a rühes kutyákat még ma este, mikor visszajönnek Marchiennes-ből? Husánggal fogadja őket? Kiabálja a képükbe, hogy mérgezzék másutt a levegőt mocskos üzekedésükkel? Ennek a szobának párás melege az ő sóhajaikkal, egybevegyülő lélegzetükkel van tele, itt mindent átitatott a felesége testéből áradó pézsmaillat; az ragadta torkon, mikor belépett; ez is valami beteges hajlam benne, mindig kellettek neki ezek a tolakodó, erős parfümök; a paráználkodás heve, illata, maga a házasságtörés bűzlik itt a nyitva felejtett edényekből, a teli mosdótálból, a feldúlt ágyból, a bútorokból, az egész bűnnel fertőzött szobából. Tehetetlen haragjában ököllel esett az ágynak, tépte, szaggatta mindenütt, ahol kettőjük testének nyomát vélte látni, őrjöngve dobálta szét a takarókat, a gyűrött lepedőket, melyek keze nyomán puhán, ernyedten libbentek, mintha még az ágyneműt is elcsigázta volna a szerelemben töltött éjszaka.

Hirtelen felfigyelt, mintha megint Hippolyte jönne fel. Elröstellte magát. Egy pillanatig még ott állt lihegve, a homlokát törölgette, vadul kalapáló szívét nyugtatta. A tükör előtt állt, nézte feldúlt arcát, alig ismert önmagára. Aztán mikor látta, hogy lassanként visszanyeri szokott arckifejezését, erejének végső megfeszítésével elindult lefelé.

Dansaert-en kívül még öt ember várta. Mindnyájan azt újságolták, hogy egyre fenyegetőbb jelleget ölt a sztrájkolók felvonulása a bányákhoz; a főaknász részletesen beszámolt a Mirouban történtekről, ezt az aknát csak az öreg Quandieu példás viselkedése mentette meg a pusztulástól. Hennebeau hallgatta, fejét csóválta, de mit sem értett az egészből, az esze most is odafent járt, a hálószobában. Végül elbocsátotta az embereket, mondván, hogy máris intézkedik. Mikor az íróasztala előtt ülve ismét magára maradt, fejét kezébe temette, mintha elszundított volna. A posta ott feküdt előtte, nagy nehezen rászánta magát, hogy kikeresi a várt levelet, a vezetőség válaszát, de először összevissza táncoltak előtte a sorok. Végül megértette, hogy az urak ott, Párizsban nem bánnák, ha valami kis összetűzés robbanna ki, természetesen nem tanácsolják neki azt, hogy elmérgesítse a helyzetet, de sejtették vele, hogy a zavargások siettetnék a sztrájk befejezését, minthogy a legkisebb is szigorú megtorlást vonna maga után. Hennebeau nem tétovázott tovább, sürgönyzött mindenhova: a lille-i prefektusnak, a douai-i hadtest parancsnokának, a marchiennes-i csendőrségnek. Valósággal megkönnyebbült; most már csak be kell zárkóznia s elhíresztelni, hogy beteg, hogy a köszvény kínozza. Egész délután nem mozdult dolgozószobájából, nem fogadott senkit, a sürgönyök és levelek szűnni nem akaró özönét olvasta. Így messziről követte a menetet a Madeleine-ből a Crèvecoeurbe, a Crèvecoeurból a Victoire-ba; a Victoire-ból a Gaston-Marie-ba; másfelől meg híreket kapott a csendőrök és dragonyosok riadalmáról, akik szüntelenül másutt jártak, mint kellett volna, mindig éppen akkor mentek el egy aknától, amikor a támadók odaérkeztek. Szóval szabadon gyilkolhatnak, pusztíthatnak; fejét ismét tenyerébe hajtotta, ujjait szemére szorította, elborította az üres ház mély csendje, melyet csak itt-ott tört meg az edények csörömpölése; a szakácsnő lázasan készülődött az esti vendégségre.

Az alkony már homályba borította a szobát, öt óra lehetett, mikor az iratai közt könyöklő kábult, elcsigázott Hennebeau valami lármára felrezzent. Először arra gondolt, hogy az a két nyomorult ért haza. A lárma azonban egyre erősödött, majd szörnyű kiáltás harsant fel, éppen mikor az ablakhoz lépett.

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

A sztrájkolók elözönlötték Montsout, miközben a csendőrök - abban a hiszemben, hogy a Voreux ellen indultak - hátat fordítottak Montsounak, és az akna felé vágtattak, hogy megszállják.

Hennebeau-né és a kisasszonyok éppen maguk mögött hagyták az országút és a vandame-i út kereszteződését, két kilométerre voltak az első házaktól, s onnan nézték végig a tömeg felvonulását. Kellemes napot töltöttek Marchiennes-ben, jó hangulatban ebédeltek a kohóművek igazgatójánál, s roppant tanulságos volt a délután: meglátogatták a műhelyeket és az egyik szomszédos üveghutát. Amint hazafelé tartottak e szép téli nap békés alkonyán s az egyik útmenti tanyához közeledtek, Cécile-nek az az ötlete támadt, hogy igyanak egy pohár tejet. Mindnyájan kiszálltak a kocsiból, Négrel udvariasan leugrott a lováról, a gazdasszony meg az előkelő népektől riadozva buzgólkodott, s mindenáron meg akart teríteni nekik. Lucie és Jeanne azonban látni akarta a fejést, sőt még a csészéjüket is kivitték az istállóba, erre aztán a többiek is velük tartottak. Valamennyiüknek nagyon tetszett ez a falusi idill, nevetve botladoztak a süppedő alomban.

Hennebeau-né mint elnéző anya mosolygott, szürcsölgette a tejet, mikor kintről különös lárma hallatszott. Nyugtalanul figyelte.

- Mi ez?

Az istálló közvetlenül az út mentén épült, széles, nagy ajtaja volt, mert egyszersmind szénapadlásul is szolgált. A lányok máris az ajtóban nyújtogatták a nyakukat, s értetlenül nézték a bal felől közelgő sötét áradatot, a vandame-i útról özönlő, üvöltő tömeget.

- A mindenit! - dünnyögte Négrel. - Alighanem mégis nekidühödnek ezek a nagyszájúak!

- Ugye, megint a bányászok? - szólt közbe a gazdasszony. - Már kétszer is elmentek itt az úton. Alighanem valami baj van, mintha ők lennének az urak errefelé.

Nagy óvatosan mondott ki minden szót, leste, milyen hatással lesznek hallgatóira, s mikor látta, hogy milyen félelem, milyen mélységes aggodalom ébredt valamennyiben, sietve így fejezte be:

- Jaj, ez a senkiházi, koldus népség!

Négrel, látva, hogy már nincs idejük kocsiba ülni és Montsouba hajtatni, utasította a kocsist, hogy a hintóval gyorsan álljon be a parasztudvarra, s rejtse el a fészer mögött. Ő is ebbe a fészerbe kötötte a lovát, melyre eddig az egyik gyerek vigyázott. Mire visszatért a társasághoz, a fejét vesztett nagynéni és a lányok elfogadták a gazdasszony ajánlatát, hogy meneküljenek be a házba. Négrel azonban úgy vélekedett, hogy a parasztházban egyáltalán nem lennének biztonságban, viszont eszébe sem jut senkinek, hogy itt, az istállóban, a széna között keresse őket. Az istálló ajtaja rosszul záródott, s korhadt fáján akkora hasadékok voltak, hogy belülről is ki lehetett látni az útra.

- No, csak bátorság! - mondta. - Nem adjuk olcsón a bőrünket!

Ez a tréfa csak növelte félelmüket. A lárma egyre fokozódott, még nem láttak semmit, a kihalt úton azonban mintha nagy vihart jelző vad szélroham sepert volna végig.

- Nem, nem akarok odanézni - mondta Cécile, és máris bebújt a szénába.

A falfehér Hennebeau-né szörnyű haragra lobbant a csőcselék iránt, mely így elrontja a szórakozását, és az istálló egyik sarkából gyűlölködő, utálkozó pillantásokat vetett az ajtó felé; Lucie és Jeanne pedig reszketve ugyan, de kilesett az egyik hasadékon, a látványosság legkisebb mozzanatát sem akarták elmulasztani.

A vad robaj egyre közeledett, a föld beleremegett, a menet élén trombitával vágtatott Jeanlin.

- Hölgyeim! Elő az illatszeres üvegekkel, ím a verejtékező nép közeleg! - suttogta Négrel, aki ugyan köztársasági érzelmű volt, a hölgyek előtt mégis szívesen tréfálkozott a csőcselék rovására.

Szellemességének hatását azonban elsöpörte a viharosan közelgő tömeg vad handabandázása, üvöltözése. Elsőnek az asszonyok bukkantak fel, közel ezer asszony, zilált hajukba belekapott a rohanás szele, rongyaikból kivillant meztelenségük, elcsigázott testük, mely az éhenhalók új seregét hozta a világra. Akadt köztük olyan is, aki magával hozta csecsemőjét, s most mint a gyász, a bosszú zászlaját, úgy emelte maga fölé. Mások meg, a fiatalabbak, akikben csak úgy feszült a harci vágy, botokkal hadonásztak, az ijesztően csúf öregek meg úgy üvöltöztek, hogy száraz nyakukon pattanásig feszültek az inak. Utánuk özönlöttek a férfiak, kétezer őrjöngő: kapcsológyerekek, vájárok, karbantartók, sűrű, egyetlen tömbben mozgó embertömeg, úgy összepréselve, összekavarodva, hogy a vásott nadrágok, a rongyokban lógó ujjasok, mind-mind egyforma, földszínű, fakó folttá olvadtak össze. Mentek, a szemük villogott, arcukból csak a nagyra nyitott száj látszott, úgy énekelték a Marseillaise-t. A verssorok valami értelmetlen bőgésbe vesztek, amit a keményre fagyott talajra csapódó facipők dübörgése kísért. A fejük felett meredező vasrudak között egyenesen feltartott fejsze mintha csak a tömeg zászlaja lenne, meg-megcsillant a felhőtlen égbolt alatt: akár egy guillotine bárdja.

- Micsoda vad arcok! - dadogta Hennebeau-né.

Négrel meg a fogai között dünnyögte:

- Vigyen el az ördög, ha egyet is ismerek közülük! Honnan bújtak elő ezek az útonállók?

A harag, az éhezés, a két hónapja tartó szenvedés s ez a dühödt rohanás egyik aknából a másikba, ordas farkaspofává torzította a montsoui bányászok békés arcát. Éppen most bukott le a nap, utolsó sugarainak sötétlő bíbora vérszínűvé varázsolta a síkságot. Mintha vér hömpölygött volna az úton, mintha vérben gázolna valamennyi nő, valamennyi férfi, s maguk is véresek lennének, akár a nyakig fröcskölt mészárosok a vágóhídon.

- Ó, milyen csodálatos! - suttogta Lucie és Jeanne; művészi érzékükre erősen hatott ez a borzalmasan szép kép.

De azért ők is megijedtek, hátrább húzódtak Hennebeau-né mellé, aki a jászolhoz támaszkodott, s valósággal megbénította a gondolat, hogyha csak egyiknek is eszébe jut bepillantani az istállóajtó hasadékain, hát mindnyájukat lemészárolhatják. Még Négrel is elsápadt, pedig ő általában nem ijedt meg a saját árnyékától, akarata azonban most tehetetlen volt ezzel a bénító, csupa titok borzalommal szemben. Cécile moccanás nélkül kuporgott a szénában. A többiek meg, akárhogy szerették volna elfordítani a fejüket, mintegy megigézetten nézték az úton hömpölygő tömeget.

A forradalom vörös látomása volt ez, a század végének véres estéjén végzetszerűen mindnyájukat elsöprő forradalom előrevetített képe. Igen, a szabadjára eresztett, a fékevesztett nép egy estén így vágtat majd az utakon, kezükről a burzsoázia vére csepeg majd, karóra tűzött fejeket fognak hurcolni, kiszórják az aranyat a pénzesládákból, az asszonyok üvöltenek, a férfiaknak akkor is ilyen harapásra nyíló farkasképük lesz, igen, ezek a rongyok, ezek a nehéz bakancsok, ugyanez a szörnyű, mosdatlan, bűzös leheletű tömeg vonul majd az utakon, elsöpörve a régi világot - a nyers erő kivédhetetlen lendülete sodorja majd előre. Tűzvészek lángolnak majd, a városokban kő kövön nem marad, s a féktelen tivornya, a nagy paráznaság, a nagy dőzsölés után, mikor egy éjszaka a szegények bírják az asszonyokat és a gazdagok borospincéit, mindenki visszatérhet majd az erdőbe, hogy ott éljenek valamennyien, mint a vademberek. Nem lesz többé semmi, egygarasnyi vagyon, egyetlen szerzett rang sem, mindaddig, míg talán új világ születik. Igen, mindez ott hömpölygött most az úton, mint legyűrhetetlen természeti erő, s dühödt szele az arcukba csapott.

Hatalmas kiáltás harsogta túl a Marseillaise-t.

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

Lucie és Jeanne az ájuldozó Hennebeau-néhoz bújt. Négrel meg úgy állt elibük, mintha testével akarná védelmezni őket. Hát a mai estén omlik össze a régi társadalom? S amit ezután láttak, az végképp megrémítette őket. A tömeg tovább hömpölygött, már csak páran szállingóztak, mikor az úton előbukkant Mouquette. A lány hátramaradt, leste, hogy a polgárházak kapujában vagy ablakában nem mutatkozik-e valaki, s ha egyet is megpillantott közülük, ha már nem köphetett a szemébe, hát úgy fejezte ki mélységes megvetését, ahogy szokta. Most alighanem meglátott valakit, mert felhúzta a szoknyáját, s a lemenő nap vöröslő fényében odamutatta kitolt, hatalmas, meztelen ülepét. Nem volt szemérmetlen ez a kép, nem volt cseppet sem mulatságos, inkább rémületes.

Az utolsó ember is eltűnt a kanyargó úton, az élénkszínűre mázolt alacsony házak között Montsou felé hömpölygött a tömeg. A hintó az udvarra állt, a kocsis azonban nem merte vállalni, hogy őnagyságát és a kisasszonyokat minden baj nélkül hazaviszi a köves úton, ha a sztrájkolók még mindig azon vonulnak tovább. Márpedig más útjuk nem volt.

- Mindenképpen haza kell érnünk, vár a vacsora - mondta Hennebeau-né elkeseredetten s magánkívül a félelemtől. - Ennek a mocskos munkásnépségnek megint pont olyan napot kellett választania, amikor vendégeim vannak. Aztán tegyen velük jót az ember.

Lucie és Jeanne megpróbálta Cécile-t kihúzni a szénából. Nem volt könnyű dolguk. Cécile csak nem akart előbújni, attól félt, hogy azok a vademberek még mindig ott menetelnek az úton, s egyre mondogatta, hogy ő semmit sem akar látni. Végre mindnyájan beültek a hintóba. Négrel lóra szállt, s akkor támadt az az ötlete, hogy a Réquillart mellett vezető dűlőúton is hazamehetnének.

- Óvatosan hajtson - mondta a kocsisnak -, mert irgalmatlanul rossz az út. Ha a tömeg miatt nem tudna átvágni az országútra, álljon csak meg a régi bánya mögött, onnan majd gyalog megyünk haza a kerti kiskapun át, maga meg valahova álljon be a fogattal, akár valamelyik fogadó kocsiszínébe.

Elindultak. A tömeg ekkor már messze járt. Montsout özönlötte el. A montsouiakat páni félelem fogta el, hiszen ezen a napon már kétszer vonultak át a falun a csendőrök és a dragonyosok. Szörnyű históriák jártak szájról szájra, azt mesélték, hogy kézzel írt falragaszokat láttak, amiken megfenyegetik a polgárságot, hogy mind egy szálig kiirtják őket. Nem akadt ugyan olyan montsoui, aki saját szemével olvasott volna ilyen falragaszt, de azért szó szerint idézték a szövegét. A közjegyző házában meg már egyenesen félőrültek voltak a félelemtől, oda ugyanis névtelen levél érkezett, mely arra figyelmeztette a közjegyzőt, hogy a pincéjében egy hordó lőport rejtettek el, s fel fogják robbantani, ha nem áll nyíltan a nép mellé.

Grégoire-ék látogatása éppen e miatt a névtelen levél miatt kissé hosszabbra nyúlt, széltében-hosszában megtárgyalták, arra gyanakodtak, hogy valami rossz tréfa az egész; azonban a tömeg éppen akkor érkezett oda, s a ház népe most már végképp elvesztette a fejét. Grégoire-ék azonban csak mosolyogtak. A függönyt kicsit félrehúzták, úgy lestek ki az útra, nem voltak hajlandók még csak elképzelni sem, hogy valami veszélytől kellene tartani, egész biztos, hogy minden szépen el fog rendeződni - mondogatták. Még csak öt óra volt, tehát nyugodtan várhattak, míg az út szabad lesz, és átmehetnek a szemben lakó Hennebeau-ékhoz, ahol Cécile már bizonyosan várja őket. Montsouban viszont rajtuk kívül mintha senki sem bizakodott volna: az emberek riadtan futkostak, ajtók-ablakok csapódtak, zárultak be nagy zajjal. Az út túlsó oldalán Maigrat buzgólkodott, vasrudakkal erősítette meg a bezárt boltajtót, közben oly sápadt volt, úgy reszketett, hogy keszeg, gyönge feleségének kellett helyette megszorítani a csavarokat.

A tömeg megállt az igazgató háza előtt, s felharsant a kiáltás:

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

Hennebeau az ablaknál állt, mikor Hippolyte besietett és leengedte a zsalukat, nehogy a sztrájkolók betörjék az ablakokat. Az egész földszintet végigjárta, azután felment az első emeletre, sorra lehallatszott az ablak-kilincsek csikorgása, a zsaluk csapódása. Az alagsorban a konyhaablakot sajnos nem lehetett így bezárni, idegesítő volt, hogy a serpenyők és a nyárs alatt égő tűz kivöröslött az utcára.

Hennebeau látni akarta, mi történik, gépiesen ment fel a második emeletre, az épület balszárnyába, Paul szobájába, ez volt a legjobb fekvésű, ablakából a zsalu mögül a székházig látta az utat meg az egész tömeget. A szoba azonban - bár a toalettasztalt már rendbe rakták s letörölgették, az ágyat kiszellőztették, s a takarókat szép rendesen kisimították - megint csak felzaklatta. Délutáni vad haragja, magányának nagy csöndjében folytatott eszeveszett hadakozása után most valami végtelen fáradtság fogta el. Egész lénye hasonlított most ehhez a kihűlt szobához, melyből kitakarították már a reggeli mocskot, s újból kifogástalanul rendes volt. Ugyan mire lenne jó a botrány? Hát változott valami? Csupán arról van szó, hogy eggyel növekedett a felesége szeretőinek a száma, az sem sokat nyom a latban, hogy az új szeretőt a családból választotta, sőt ez talán jó is, így könnyebben megőrizheti a látszatot. Szánni kezdte önmagát, ahogy eszébe jutott dühödt féltékenysége. Nevetséges! Ököllel verte az ágyat! Ha már szemet hunyt egy szerető felett, majd csak eltűri ezt is. Legfeljebb kicsit még jobban megveti, mint eddig. Keserű lett a szája íze, s ezzel a keserűséggel együtt érezte mindennek a hiábavalóságát, a lét örök fájdalmát, a restelkedést, hogy még mindig imádja, kívánja ezt az asszonyt, akit hagyott kénye-kedve szerint elmerülni a szennyben. Az ablak alatt még szilajabban harsant a kiáltás:

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

- Ostobák! - mormolta Hennebeau.

Hallotta, amint szidják, átkozzák a nagy fizetése miatt, hogy semmittevő potrohosnak mondják, piszkos disznónak, aki pukkadásig zabálja magát finom falatokkal, mikor a munkásnép éhen gebed.

Az asszonyok észrevették a konyhát, s viharosan átkozódtak a piruló fácánpecsenye meg a mártások miatt. Az ételek fűszeres szaga vad kínt ébresztett üres gyomrukban. Majd megtömnék ők pezsgővel meg szarvasgombával ezeket a mocskos burzsujokat úgy, hogy szétrepedne a pejslijük!

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

- Ostobák! - ismételte Hennebeau. - Hát én, én talán boldog vagyok?

Haragra lobbant ez értetlen népség ellen. Szívesen átengedte volna nekik a nagy fizetését, csak neki is lehetne bikatermészete, csak ő is tudna könnyű szívvel, szánom-bánom nélkül szeretkezni. Örömest asztalához ültette, fácánpecsenyével tömte volna őket, csak ő is mehetne a sövény mögé, csak ő is nekieshetne a lányoknak úgy, hogy közben eszébe sem jut, ki ölelte őket előtte. Mindent odaadott volna, a képzettségét, a jólétét, a fényűzést, igazgatói hatalmát, csak egyetlenegy napon át élhetne úgy, mint ők, mint a legutolsó azok közül, akiknek ő parancsol, ha csak egy napig nem gyötörné a teste, s olyan kemény tudna lenni, hogy jól elveri a feleségét, s utána szomszédjának az asszonyánál keres örömet. S most azt kívánta, bárcsak félholt lenne ő is az éhségtől, bárcsak kínozná őt is az üres gyomor, hogy az éhezés görcsei kábítanák el az agyát, ez talán megölné benne az örök fájdalmat. Jaj, bárcsak élhetne ő is igavonó baromként, akár semmije se lenne, csak megbújhatna ő is a búzatáblák között akár a legcsúfabb, a legmocskosabb csilléslánnyal, csak megtalálhatná a kielégülést!

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

Ekkor elöntötte a harag, s dühödten ordított:

- Kenyeret! Mintha más nem is kellene, ti barmok!

Ő ehetett, s mégis majd belepusztult a kínba. Feldúlt családi tűzhelye, egész gyötrelmes élete egyetlen szörnyű csuklásban tört most fel belőle. Ha az embernek kenyere van, azzal még nincs minden rendben. Melyik bomlott agyú találta ki azt, hogy az ember boldogsága e földön a vagyon arányos elosztásában rejlik? Lerombolhatják az egész társadalmat ezek az ámokfutó forradalmárok, felépíthetnek helyébe egy másikat, azzal, hogy mindenkinek kijár majd a maga vajas kenyere, egy jottányival sem teszik boldogabbá az emberiséget, egy jottányival sem enyhítik kínjait. Sőt, csak boldogtalansággal árasztják el a földet, csak azt érik el, hogy egy napon az egész emberiség veszett kutyaként vonít, mert a kielégített ösztönök békés közönyéből a csillapíthatatlan szenvedélyek gyötrelmes piedesztáljára emelték. Igen, egyetlen jó a nemlét, vagy ha már létezni kell, még mindig jobb a fának, a kőnek, a homokszemnek, annak nem fáj, ha rálépnek.

Keserű gyötrelmében könnyek gyűltek a szemébe, s egy forró csepp végigszaladt az arcán. Az útra már alkonyi homály borult, s ekkor kőzápor zúdult a házra. Most már nem haragudott a kiéhezettekre, csak a szívében lüktető seb miatt őrjöngött, mikor könnyek között dadogta:

- Ostobák! Ostobák!

Az éhezés jajszava azonban túlharsogta, mint a mindent elsöprő orkán, úgy hangzott fel ismét:

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!

A Catherine pofonjaitól kijózanodott Étienne a menet élén maradt. Csakhogy miközben rekedt hangon Montsou felé indította őket, mintha egy belső hangot hallott volna, a józan ész szavát, mely csodálkozva kérdezte: mire jó ez az egész? Nem akart ő semmi ilyesmit, azzal a szándékkal indult a Jean-Bart-hoz, hogy megakadályozzon minden jóvátehetetlen, elhamarkodott lépést. Hogyan történhetett mégis, hogy idáig fajult az egész, hogy egyik erőszak a másikat követi, s mire a nap véget ér, megostromolják az igazgató házát?

Pedig itt ő állította meg a tömeget. Igaz, csak azért, hogy megmentse a társulat székházát, mert az emberek már azt emlegették, hogy odamennek, hogy ott kő kövön nem maradhat. S most, mikor kőzápor zúdult Hennebeau házára, hiába törte a fejét, hogy milyen jogos zsákmány ellen fordíthatná a tömeg dühét, hogyan kerülhetné el a nagyobb szerencsétlenséget. Az út közepén állt, tehetetlenül töprengett, mikor a háta mögül valaki szólította.

Tison söntése felől jött a hang, a kocsmárosné nagy sietve bezsaluzott minden ablakot, de a kocsmaajtó nyitva maradt, egy férfi állt a küszöbön, az szólongatta Étienne-t.

- Igen, én vagyok... ide figyelj.

Rasseneur volt. Mintegy harmincan - javarészt a Kétszáznegyvenes telep lakói -, férfiak és nők, akik reggel nem tartottak a többiekkel, délután kimozdultak hazulról, hogy megtudják, mi újság, s a sztrájkolók közeledtére elözönlötték a kocsmát. Az egyik asztalnál Zacharie ült a feleségével, Philomène-nel; a többieknek háttal, arcukat takargatva Pierron meg Pierronné. Senki sem ivott semmit, egyszerűen csak behúzódtak ide.

Étienne megismerte Rasseneurt, s odább lépett, mire a kocsmáros így folytatta:

- Ugye, nem tetszik, hogy engem látsz, mi?... Megmondtam neked előre, hogy majd kezdődnek a bajok. Most aztán kiabálhattok kenyérért, legfeljebb golyót kaptok!

Étienne visszafordult.

- Nekem az nem tetszik, hogy vannak gyáva fráterek, akik ölbe tett kézzel nézik, hogy mi vásárra visszük a bőrünket.

- Szóval most azt akarod, hogy raboljanak odaát? - kérdezte Rasseneur.

- Csak egyet akarok: mindvégig barátaimmal maradni, még akkor is, ha mind együtt döglünk meg.

Étienne a kétségbeeséssel küszködve tért vissza a tömegbe, már azt sem bánta volna, ha meghal. Három gyerek állt az úton, köveket hajigáltak ők is, Étienne beléjük rúgott, s közben az embereknek kiabált, hogy hagyják abba a dobálózást, semmit sem érnek el azzal, ha betörik az ablakokat.

Bébert és Lydie már csatlakozott Jeanlinhoz, aki megtanította őket, hogyan kell a parittyával bánni. Egymással versengtek, hogy melyikük tud nagyobb kárt csinálni. Lydie egyszer ügyetlenkedett, a parittyából kirepülő kő felhorzsolta az egyik asszony fejét, a két fiú majd megszakadt, úgy nevetett rajta. Mögöttük Halálbíró meg az öreg Mouque ült egy padon, s csendben nézelődtek. Halálbíró úgy szenvedett a dagadt lábával, hogy alig tudott idáig vánszorogni, ki tudja, milyen kíváncsiság ösztökélte, fakó arcán látszott, hogy ma este megint olyan napja van, mikor szavát sem lehet venni.

Utoljára már senki sem hallgatott Étienne-re. Mondhatott akármit, a kőzápor folytatódott, s ő döbbenten, borzadva nézte az emberiességéből kivetkőzött vad alakokat, akiket ő engedett szabadjára, akik olyan lassan mozdultak, s aztán oly ijesztőek, engesztelhetetlen haragjukban oly csökönyösek lettek. Hónapok kellettek ahhoz, míg a lomha és békés, ősi flamand vér felforrt bennük, de most gyalázatosan nekivadultak, se láttak, se hallottak, megrészegültek a szörnyűségektől. Az ő vidékén, ott Dél-Franciaországban hamarabb fellángol az emberekben a harag, de hamarabb le is lohad. Levaque-kal valósággal verekednie kellett, mire el tudta szedni tőle a fejszét, s nem tudta, hogyan fékezze meg Maheu-ékat, akik két kézzel dobálták az igazgató házának ablakait. Főként az asszonyok döbbentették meg: Levaque-né, Mouquette meg a többiek, gyilkos harag lobogott bennük, csaholtak, mint a kutyák. Kozmás anyó inas, magas alakja hol itt, hol ott tűnt fel, heccelte őket, s valamennyi a fogát vicsorította, valamennyinek fojtogatásra görbültek az ujjai.

Amit Étienne sem szép szóval, sem kiabálással nem tudott elérni, az egy pillanatnyi meglepetés hatására most mégis bekövetkezett, kis időre csend lett. Grégoire-ék okozták a meglepetést, ugyanis nagy nehezen mégis elköszöntek a közjegyzőtől, s elindultak, hogy átmennek a szemben lakó Hennebeau-hoz. Békés nyugalommal ballagtak az úton, világosan látszott rajtuk, hogy szerintük ez az egész felfordulás nem lehet más, csak puszta tréfa derék bányászaik részéről, akik már egy évszázad óta zúgolódás nélkül etetik őket. Nyugalmuk megtette a magáét: a bányászok csak ámultak, abbahagyták a dobálást, attól féltek, hogy egy kő megsebesítheti az öregurat meg az éltes hölgyet, aki ilyen váratlanul pottyant közéjük. Hagyták, hogy bemenjenek a kertbe, felballagjanak a lépcsőn, s csengessenek az elbarikádozott ajtón, amit belülről nem nagyon siettek kinyitni. Rosé, a szobalány is éppen akkor ért haza kimenőjéből, s csak nevetett az őrjöngő munkásokon, ismerte valamennyit, montsoui lány volt. Végül is ő kezdte el ököllel verni az ajtót, s addig dörömbölt, míg Hippolyte nagy nehezen beengedte őket. Éppen ideje volt, alighogy Grégoire-ék eltűntek, a kőzápor elölről kezdődött. Az álmélkodásból felocsúdott tömeg újult erővel harsogta:

- Halál a burzsoákra! Éljen a forradalom!

Rose még az előcsarnokban is nevetett, mintha csak jókedvre hangolta volna ez a kis kaland, s egyre mondogatta a rémült inasnak:

- Nem rossz emberek ezek, ismerem őket.

Grégoire gondosan felakasztotta a kalapját, majd miután lesegítette feleségéről a vastag gyapjúkabátot, ő is megszólalt:

- Nem, alapjában véve valóban nem rossz emberek. Jobban esik nekik a vacsora, ha majd jól kiordítozták magukat.

Hennebeau éppen most jött le az emeletről. Szemtanúja volt a jelenetnek, de vendégeit már szokott tartózkodó udvariasságával fogadta, csak arcának sápadtsága árulkodott arról, hogy előbb még zokogással küzdött. A férfi most már megjuhászodva hallgatott benne, korrekt hivatalnok volt megint, aki szilárdan kitart kötelessége mellett.

- A hölgyek ugyanis még nem érkeztek meg - mondta.

Grégoire-ékat csak most fogta el némi nyugtalanság. Cécile még nincs itt? S vajon hogyan jöhet meg, ha a bányászok tréfája még sokáig tart?

- Már arra is gondoltam, hogy elkergettetem őket a ház környékéről - folytatta Hennebeau. - Csakhogy sajnos egyedül vagyok itthon, meg amúgy sem tudnám, hova is küldjem az inast, honnan hozzon ide egy káplárt pár katonával, hogy verjék szét ezt a csürhét.

Rose még a közelükben álldogált, s most újból megkockáztatta:

- Ó, kérem szépen, nem olyan rossz emberek ezek.

Az igazgató csak a fejét csóválta, közben kint egyre nagyobb volt a zűrzavar, ide is behallatszott a ház falára zuhogó kövek tompa csattanása.

- Nem haragszom rájuk, sőt magamban mentegetem őket, csak az ilyen kétségbeejtően ostoba emberek képzelhetik azt, hogy mi a vesztükre törünk. Csakhogy én felelek a nyugalomért... De mégiscsak elképesztő, mindenünnen azt hallom, hogy a csendőrök itt cirkálnak, én meg reggel óta egy árva lelket sem láttam közülük.

Elhallgatott, maga elé engedte Grégoire-nét, majd folytatta:

- Kérem, asszonyom, fáradjon be a szalonba.

Az elkeseredett szakácsnő azonban éppen most ért fel a konyhából, s pár pillanatig feltartóztatta őket az előcsarnokban. Kijelentette, hogy nem vállal semmi felelősséget a vacsoráért, mert mindeddig hiába várt, a marchiennes-i cukrász még mindig nem küldte meg a tölteni való hájastésztát, pedig négy órára ígérte. A cukrász nyilván megijedt ezektől a banditáktól, letért az útról és eltévedt. De az is lehetséges, hogy minden finomságot elraboltak tőle. A szakácsnő már úgy beszélt, mintha látta volna, hogy a tömeg miként ostromolta a bokor mögött rejtőzködő hájastésztát, miként tömte meg vele a gyomrát háromezer, kenyérért követelőző szerencsétlen. Ő mindenesetre figyelmeztette az igazgató urat, s azt is megmondja, hogy a tűzbe vágja az egész vacsorát, ha a forradalom miatt tönkremegy valamelyik fogás.

- Csak türelem - csillapította Hennebeau. - Még semmi sem veszett el, a cukrász még mindig megjöhet.

S mikor Grégoire-né felé fordult, hogy kinyissa előtte a szalon ajtaját, alaposan meglepődött, mert csak akkor vette észre, hogy az előcsarnokban az egyik padon egy férfi ül, akit eddig észre sem vett a növekvő homályban.

- No, lám, maga van itt, Maigrat? Mi történt?

Maigrat felállt, s most világosság esett a rémülettől eltorzult, sápadt, kövér képére. A nagydarab nyugodt ember hányaveti fölényességét mintha elfújták volna, alázatosan magyarázni kezdte: átlopózott az igazgató úrhoz, hogy segítséget és védelmet kérjen tőle, ha az útonállók megtámadnák az üzletét.

- Látja, hogy én magam sem vagyok biztonságban, s hogy senki segítségem sincs - válaszolt Hennebeau. - Jobban tette volna, ha otthon marad, és vigyáz a boltjára.

- Hiszen vasrudakkal erősítettem meg az ajtót, és hát a feleségem is ott van.

Az igazgató bosszankodni kezdett, cseppet sem titkolta megvetését. Na, az az örökösen ütlegelt csenevész asszony kitűnően megvédi majd a boltot!

- Egyszóval nem áll módomban segíteni, igyekezzék gondoskodni a saját védelméről. Azt ajánlom, hogy minél előbb menjen haza, mert ezek itt továbbra is kenyeret követelnek... Figyelje csak!

Odakint valóban elölről kezdődött a vad zenebona, s Maigrat úgy hallotta, hogy az ő neve is fel-felhangzik. Haza már semmiképpen nem juthatott, a tömeg felkoncolta volna. Viszont teljesen kétségbeesett az anyagi romlás gondolatára. Míg Grégoire-ék végre a szalonba indultak, ő az üvegezett ajtóhoz szorította verejtékező homlokát, reszketve leste, hogyan közeledik a balsors.

Hennebeau nyugodtnak látszott, mint akinek semmi más gondja, csak hogy teljesítse házigazdái kötelességeit. De hiába kérte vendégeit, hogy foglaljanak helyet, a gondosan elfüggönyözött, biztonságos szobát, melyben már naplemente előtt is két lámpa világított, új meg új rettegéssel töltötték meg a kint felharsanó kiáltások. A dús kárpitok puha csendjében még ijesztőbbnek tűnt a tömeg haragjának morajlása, valami titokzatos, szörnyű fenyegetésként hangzott. Azért mégiscsak beszélgetni kezdtek, bár állandóan visszatértek erre az érthetetlen zendülésre. Hennebeau egyre csodálkozott, hogy ő az egészből mit sem látott előre; besúgói oly rosszul működtek, hogy főként Rasseneurt szidta, aki olyan káros befolyással van a bányászokra. De elvégre a csendőrök előbb-utóbb mégiscsak megérkeznek, mégsem hagyhatják őt a sorsára. Grégoire-ék meg csak a lányukért aggódtak: a szegény kicsike, amúgy is olyan hamar megijed! De ugye az is lehetséges, hogy látván a veszélyes helyzetet, a társaság visszafordult Marchiennes-be? Negyedórán át várakoztak, s egyre jobban megviselte őket az útról behallatszó zenebona, a leeresztett zsalukra koppanó kövek dobolása. Alig bírták tovább, s Hennebeau már arról beszélt, hogy kimegy, maga kergeti el a handabandázó csőcseléket, és a hintó elé indul, azonban éppen akkor lépett be Hippolyte, s lélekszakadva kiáltozni kezdett:

- Igazgató úr! Igazgató úr! Megérkezett őnagysága, jaj, ölik az asszonyunkat!

A hintó nem tudott végigmenni a réquillart-i dűlőúton, nem vághatott át a fenyegetőző tömegen. Négrel ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy gyalog tegyék meg a százméteres utat a házig, ott majd zörgetnek a kerti kiskapun, a cselédlakások mellett. A kertész vagy valaki majd csak meghallja, és beereszti őket. Eleinte úgy látszott, hogy baj nélkül bejutnak a házba, Hennebeau-né és a vendéglányok már a kertkaput zörgették, mikor a bányászasszonyok felfigyeltek rájuk, és tömegesen özönlöttek a dűlőútra. Akkor aztán minden rosszra fordult. A kiskaput csak nem nyitották ki, Négrel hiába próbálkozott, hogy a vállával bedöntse. Az asszonyok áradata egyre nőtt, Négrel már attól tartott, hogy nem szabadulhatnak tőlük, s ekkor kétségbeesett ötlete támadt: nagynénjét és a lányokat maga előtt terelve a főbejárat felé indult, hogy a tömegen áttörve a lépcsőhöz jusson. E próbálkozására azonban még nagyobb lett a tolongás, a lökdösődés, nem akarták őket engedni, az üvöltöző tömeg nyomukban maradt, s közben jobbról is, balról is egyre özönlöttek az emberek, nem értették ugyan, miről van szó, csak ámuldoztak: hogyan keveredtek ide ezek az elegánsan öltözött hölgyek. Ekkorra már olyan nagy volt a kavarodás, hogy valami teljesen érthetetlen dolog történt, valami olyan, amit csak a pánik okozhat. Lucie és Jeanne elérte a lépcsőfeljárót, és besurrant az ajtón, amin a szobalány rést nyitott, valahogyan Hennebeau-né is besurrant utánuk, mögötte meg Négrel, ő aztán bezárta, mert úgy látta, hogy Cécile elsőnek lépett be. Pedig a lány már az úton elszakadt tőlük, olyan vak félelem fogta el, hogy megfordult, s egyenesen belerohant a veszélybe.

Amint az ajtó becsapódott, felharsant a kiáltás:

- Éljen a forradalom! Halál az urakra! Halál!

Néhányan, akik csak távolról látták a lefátyolozott Cécile-t, azt hitték, hogy Hennebeau-né keveredett közibük. Mások meg az igazgatóné egyik barátnőjének nézték, az egyik közeli üzem gyűlölt tulajdonosa feleségét vélték benne felismerni. Egyébként sem számított, hogy ki volt, selyemruhája, prémkabátja, de még a kalapján lebegő fehér toll is éktelenül feldühítette őket. Parfümillatot árasztott maga körül, órát viselt, finom úri bőrén látszott, hogy még sohasem nyúlt szénhez.

- Várj csak! - ordított Kozmás anyó. - Majd lesz neked csipke, bele, a fenekedbe!

- Azt is tőlünk lopják el ezek a cafatok! - duplázott rá Levaque-né. - Bundákkal takargatják a bőrüket, mi meg megdöglünk a hidegtől. - Tépjétek le róla, vetkőztessétek meztelenre, hadd tudja meg, mi az élet!

Egyszerre csak ott termett Mouquette is.

- Igen, helyes, jól el kell fenekelni.

S az asszonyok vadul, versengve lökdösődtek, majd letépték egymás rongyait, hogy mindegyikük belemarkolhasson ebbe az úri kisasszonyba. Egész biztos, hogy ennek is csak olyan feneke van, mint akárki másnak. Sőt, a sok cifraság alatt talán még rondább is. Épp elég ideje tart már az igazságtalanság, ezeket is rá kell szorítani, hogy úgy öltözködjenek, mint a munkásasszonyok, ezeket a lotyókat, akiknek volt képük ötven sout is kiadni egy alsószoknyamosásért!

Cécile reszketve állt a nekibőszült fúriák között, lába felmondta a szolgálatot, szüntelenül ugyanazt dadogta:

- De kérem szépen, ne bántsanak, kérem!

Egyszerre csak felsikoltott, aztán elakadt a lélegzete: hideg kéz fogta át a nyakát. Az öreg Halálbíró volt, valahogyan Cécile mellé sodorta a tömeg. Mintha részeg lett volna az éhségtől, mintha már elbutult volna a végeérhetetlen nyomorúságtól, a fél évszázados tompa közönyből azonban most felrázta valami isten tudja, hogyan ébredt harag. Miután élete során a zuhadarban, az omlásban saját bőrének kockáztatásával vagy tíz munkástársát mentette meg a haláltól, most egyszeriben feltört benne valami, amit nem tudott volna megfogalmazni, valami ismeretlen erőnek, valami bűvöletnek engedett, mikor megmarkolta ezt a fehér leánynyakat. S minthogy ezen a napon megint teljesen szótlan volt, csak szorongatta Cécile nyakát, mukkanás nélkül, mint egy emlékein kérődző, beteg, öreg barom.

- Nem így! Nem így! - üvöltöztek az asszonyok. - Szellőztessétek meg az ülepét!

A házban, mihelyt észrevették, hogy mi történt, azonnal Cécile segítségére siettek, kinyitották a kaput, s Négrel meg Hennebeau habozás nélkül kirohant, a tömeg azonban most is ott tolongott a kerítésnél, s nem tudtak könnyűszerrel kijutni az útra. Dulakodni kezdtek, Grégoire-ék meg rémülten topogtak a lépcsőn.

- Hagyja már, öreg! Hiszen ez a La Piolaine-i kisasszony! - kiáltott rá Maheu-né az apósára, amikor az egyik asszony letépte a fátylát, s ő ráismert Cécile-re.

Étienne is megpróbálta kiszabadítani a lányt, kimondhatatlanul bántotta, hogy egy ilyen gyereklányon akarják megbosszulni sérelmeiket. Hirtelen jó ötlete támadt, megforgatta feje felett a Levaque kezéből kicsavart fejszét.

- Gyerünk Maigrat-hoz, az istenit!... Van ott elég kenyér! Verjük szét a Maigrat butikját.

S teljes erővel máris belevágta fejszéjét a bolt ajtajába. Levaque, Maheu meg még jó páran rögtön melléje szegődtek. Az asszonyok azonban csak nem akarták békén hagyni Cécile-t, aki az öreg Halálbíró markából most Kozmás anyó kezére került. Jeanlin közben felbiztatta Lydie-t és Bébert, s mindhárman négykézláb mászkáltak a szoknyák között, hogy meglássák, milyen is egy úri hölgy ülepe. Az asszonyok ide-oda rángatták a lányt, ruhái már itt is, ott is szakadoztak, mikor közéjük vágtatott egy lovas, s korbáccsal vágott végig azokon, akik nem álltak elég gyorsan félre az útjából.

- Csürhe! A leányainkra emelnétek kezet?!

Deneulin érkezett meg, hogy ígérete szerint Hennebeau-éknál vacsorázzék. Habozás nélkül leugrott lováról, átkarolta Cécile-t, s az állatot oly ügyesen, oly döbbenetes erővel ugratta, hogy az mint eleven ék hasította a tömeget, mely riadtan hátrált a vadul kapálózó paták elől. A kapunál közben tovább folyt a dulakodás. Deneulin csak ment tovább, mindenkin átgázolva. Ez a váratlan segítség, akárhogy káromkodott, handabandázott a tömeg, Négrelt és Hennebeau-t is megmentette szorult helyzetéből. S miközben Négrel bevitte az eszméletlen Cécile-t, Deneulin hatalmas termetével fedezte az igazgató visszavonulását, de mielőtt belépett volna a házba, a legfelső lépcsőn úgy vállon találta egy kő, hogy majd eltörte a csontját.

- Helyes! A gépeimet már összetörtétek, most törjétek össze a csontjaimat!

Bevágta maga mögött az ajtót, amelyre máris kőzápor zúdult.

- Micsoda megveszekedett alakok! - dühöngött tovább. - Még két másodperc, s úgy széttörik a koponyámat, mint valami üres tököt... Ezekkel már nem lehet szót érteni, legfeljebb agyon lehet ütni valamennyit.

A szalonban Grégoire-ék sírdogálva nézték Cécile-t, aki most tért magához. Nem esett baja, még csak karcolás sem érte, mindössze a fátyla veszett el. De még csak akkor rémültek meg igazán, mikor egyszerre csak elibük állt Mélanie, a szakácsnőjük, és elmesélte nekik, hogy a tömeg hogy s mint rombolta le La Piolaine-t. A félelemtől félőrülten rohant idáig, hogy hírt adjon gazdáinak. Mikor az a dulakodás volt, ő is besurrant a félig nyitott ajtón, úgyhogy még csak észre sem vette senki. A se vége, se hossza mesében a Jeanlin parittyájából kirepült egyetlen kő, mely csupán egy ablakot tört be, szabályos ágyúzássá nőtt, melynek nyomán a falak is megrepedtek. Ezek után Grégoire már nem tudta, hol áll a feje, minden összekavarodott benne; a lányát fojtogatják, a házát lerombolják, hát mégis igaz lenne, hogy ezek a bányászok nem veszik tőle jónéven, hogy tisztességes ember módjára az ő munkájukból él?

A szobalány törülközőt és kölnivizet hozott be, s megint csak megjegyezte:

- Hát ez érthetetlen, pedig igazán nem rossz emberek.

Hennebeau-né sápadtan ült a helyén, még mindig nem tért magához a nagy ijedtségből, csak akkor mosolyodott el, mikor a társaság Négrelt kezdte ünnepelni. Főként Cécile szülei hálálkodtak a fiatalembernek: a házasság ügye ezzel végleg révbe ért. Hennebeau csak szótlanul figyelt, a feleségére nézett, majd a szeretőjére, akit délelőtt még mindenképpen meg akart ölni, aztán a fiatal lányra, aki most már alighanem hamarosan megszabadítja tőle. Neki nem sürgős, most már csak azért aggódott, hogy a felesége még mélyebbre süllyed, hogy végül az egyik háziszolgát választja.

- És ti, édeseim - fordult most Deneulin két leányához - nektek nem esett bajotok?

Bizony alaposan megijedtek ők is, de azért örültek, hogy mindezt láthatták. Most már nevetgéltek is.

- A kutyafáját, ez aztán szép nap volt! - folytatta az apjuk. - Ha hozományt akartok, hát magatoknak kell megszerezni, sőt még arra is számíthattok, hogy engem is nektek kell eltartani.

Tréfált, de a hangja remegett. Könny futotta el a szemét, mikor két lánya a nyakába borult.

Hennebeau is hallotta e szavakat, melyekkel Deneulin elismerte teljes romlását. Hirtelen eszébe jutott valami, s az arca felderült. Ha ugyanis Vandame-ot meg tudja kaparintani a montsoui társulatnak, teljes elégtételt szerez az eddigi kudarcokért, ez lesz az a szerencsés fordulat, ami ismét az igazgatótanács urainak kegyeibe juttatja őt! Életének minden katasztrófája elől a kapott parancsok szigorú végrehajtásába menekült, a magára kényszerített vasfegyelmet a boldogságból neki jutó morzsának tekintette.

Lassanként mindnyájan megnyugodtak, álmos békesség töltötte be a szalont, meghitt fényt árasztott a két lámpa, dús függönyök védték a puha csendet. Vajon mi történhetik odakint? Nem üvölt a csőcselék, nem hull kőzápor a házra, csak nagy, tompa puffanások hallatszanak, mintha valahol messze szapora fejszecsapások irtanák az erdőt. A házbeliek tudni akarták, mi történik, visszamentek az előcsarnokba, hogy az üvegezett ajtón át kinézzenek az útra; a hölgyek pedig az első emeleti ablakok zsalui mögül leskelődtek.

- Látja azt a nyomorult Rasseneurt, ott szemben, a kocsmaajtóban? - figyelmeztette Hennebeau Deneulint. - Sejtettem, hogy megint csak benne van a keze a dologban.

Pedig nem Rasseneur, hanem Étienne volt az, aki fejszével ment neki Maigrat boltajtajának. S közben szüntelenül hívta a többieket, jöjjenek csak ide, utóvégre ki mondja azt, hogy az áru ebben a boltban nem a bányászoké, ki mondja azt, hogy nem jogosan vesznek vissza mindent ettől a tolvajtól, aki ennyi időn át az ő zsírjukból élt, aki a társaság egyetlen szavára éhezteti őket?! Lassanként az egész tömeg otthagyta az igazgató házát, a szomszédos bolt elé sereglettek, hogy kifosszák. Újból felzúgott a kiáltás: "Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret!" Majd találnak ők kenyeret e mögött az ajtó mögött! Az éhség dühe tüzelt valamennyiükben, mintha hirtelenében úgy érezték volna, hogy egy percig sem várhatnak, mert különben éhen vesznek itt, az úton. Úgy tolongtak a boltajtó körül, hogy Étienne már attól tartott, hogy fejszével megsebesít valakit.

Közben Maigrat az előcsarnokból először a konyhába menekült, csakhogy onnan nem látott, nem hallott semmit, és szörnyű rémképek gyötörték, hogy míg ő itt lapul, a tömeg irgalmatlanul kifosztja boltját. Fogta magát, felment az udvarra, azzal, hogy majd elbújik a kút mögött, de amint kiért, világosan hallotta, hogy a boltajtó már recseg-ropog, s hogy a zsákmányra éhes tömeg az ő nevét is üvöltözi. Nem képzelődött tehát: ha nem is látta, mi történik, most legalább mindent hallott, zúgó füllel figyelte a vad csatazajt. A fejszecsapások mintha szíven találták volna. Most biztosan kiugrott az egyik sarokvas, még pár perc, és benyomulnak a boltba. Már szinte látta, hogyan tódul be ez az útonálló banda, hogyan töri fel a fiókokat, hogyan hasítja fel a zsákokat, hogyan esznek-isznak fel mindent, az egész házat kirabolják majd, még egy üres tarisznyát sem hagynak, amit koldusként a vállára akaszthatna. Nem, ezt nem nézheti tétlenül, tennie kell valamit, még ha otthagyja is a bőrét. A kút mögül a ház egyik oldalfalát látta, az ablakban csenevész feleségének sápadt, elmosódó sziluettjét pillantotta meg: mintha némán, rettegve lesné, mikor záporoznak rá az újabb ütlegek. Az ablak alatt egy fészer volt, teteje egészen az igazgató kertjéig nyúlott, ha a kerítés rácsozatán felkapaszkodik, könnyen felmászhat a fészertetőre s onnan az ablakba. Már szánta-bánta, hogy kimozdult hazulról, s egyre azon rágódott, hogy ezen az úton talán mégis visszajuthatna a házba. Talán még volna ideje arra, hogy jó nehéz bútorokkal elbarikádozza az üzletajtót. Aztán más hősies védelmi lehetőségek ötlöttek az agyába: forró olajat, égő petróleumot kellene önteni a támadókra! Kínjában szinte hörgött, míg az árui iránt érzett szerelem vad harcban legyőzte a félelmet. Egy erősebben zuhanó fejszecsapás hallatára hirtelen elszánta magát. Zsugorisága a gyávasága fölé kerekedett, ő meg a felesége, ha kell, hát a testükkel védik meg a liszteszsákokat, de az ő kenyeréből nem eszik ez a rablóbanda!

Csaknem e pillanatban vad üvöltés harsant a tömegből:

- Oda nézzetek!... Oda nézzetek!... Ott a kandúr! Fogjátok meg, fogjátok meg!

Észrevették Maigrat-t a fészertetőn. A lázas igyekezet mozgékonnyá tette a nehézkes embert, frissen kapaszkodott fel a kerítésen, ügyet sem vetett a talpa alatt összeroppanó falécekre, s mikor a fészer cseréptetejére ért, hason csúszott az ablak felé. A tető azonban nagyon meredek volt, nagy pocakjától alig tudott mozogni, a körme letört. Mégis feljutott volna az ablakhoz, ha nem reszketett volna attól, hogy addig dobálják, míg egyszer csak eltalálják, mert a tömeget már nem látta ugyan, de hallotta az üvöltést:

- Fogd meg! Fogd meg!... Hajítsd agyon!

A következő pillanatban mindkét keze egyszerre eresztette el a cserépzsindelyt, mint valami gömböc, úgy gurult le a tetőn, átbukfencezett az ereszen, s keresztben, olyan szerencsétlenül huppant a kerítésre, hogy onnan kizuhant az útra, a feje egy határkőnek vágódott s szétloccsant. Azonnal meghalt. Odafent, az ablaküveg mögül az a sápadt, bizonytalan árnyék, a felesége, most is mozdulatlanul nézte az utat.

A tömeg először visszahőkölt. Étienne is felegyenesedett, kezéből kicsúszott a fejsze. Maheu, Levaque meg a többiek mind megfeledkeztek most a boltról, tekintetüket lassan a falra szögezték, melyről vékony csíkban, lassan szivárgott a vér. Megszűnt az üvöltés. Csönd borult az egyre sötétebb útra.

Pár pillanat múlva azonban elölről kezdődött az ordítozás. Az asszonyok mintha megmámorosodtak volna a vértől, mind a tetem felé tolongott.

- Hát van isten az égben! Na, ennek a disznónak vége!

Körülfogták a még ki sem hűlt testet, nagyokat nevettek betört fején, átkozták a mocskos pofáját, végigéhezett életük minden dühét habzó szájjal fröcskölték a halott képébe.

- Hatvan frankkal tartoztam neked, nesze, most megfizetek, te tolvaj! - őrjöngött Maheu-né. - Nem hiteleztél tovább?... Várj, csak várj, hadd hizlaljalak még kicsit!

Tíz körömmel kaparta a földet, aztán marokszám tömte a halott szájába: - Nesze zabáld!... Zabáld már, eddig úgyis csak rólunk rágtad a húst!

Szüntelenül záporoztak a szidalmak, a halott meg hanyatt fekve, tágra nyílt, nagy szemekkel, üres tekintettel bámulta a végtelen eget, ahonnan most ereszkedett le az alkonyi sötétség. A szájába gyömöszölt föld a másoktól megtagadott kenyér volt. S ezentúl már mindig ez lesz a kenyere. Nem sok szerencsét hozott neki a szegények éheztetése.

Az asszonyok még másért is bosszút akartak állni rajta. Körbe szimatolták, mint a nőstényfarkasok. Egyre csak azt nézték, micsoda vad kegyetlenkedéssel könnyíthetnének magukon.

Egyszerre csak felcsattant Kozmás anyó éles hangja:

- Ki kell herélni ezt a kandúrt!

- Úgy van! Rajta!... Éppen elég van a rovásán.

Mouquette máris nekiesett, húzta, rángatta róla a nadrágot, Levaque-né meg segített neki, a hulla lábát tartotta. Kozmás anyó inas, vén keze a combok közé kapott, megmarkolta a heréit, tépte, rángatta, sovány háta megfeszült, csontjai ropogtak a nagy erőlködésben. Az ernyedt bőr ellenállt, a vénasszony újból nekiveselkedett, s végül a markában maradt a szőrös, véres húscafat, amit diadalittasan forgatott meg a feje fölött.

- Megvan! Megvan!

Rikácsolva átkozták az undorító vadászzsákmányt.

- Na, te piszok, te sem csinálsz föl több lányt!

- De nem ám! Nem fizetünk neked sorra mind a testünkkel! Nem tartjuk neked a farunkat egy kenyérért!

- Ide hallgass! Tartozom neked hat frankkal, akarsz-e törlesztést? Én hagynám, de te! Te tudsz-e még?

Iszonyatos kedvet ébresztett bennük ez a tréfa. Egymásnak mutogatták a véres húscafatot, a szörny tetemét, mindegyikük megszenvedte tőle a magáét, de most elpusztították, itt van a szemük előtt ártalmatlanul, tehetetlenül. Köpdösték, habzó szájjal, diadalittasan üvöltöztek:

- Most mutasd meg, mit tudsz! Na, most mutasd meg!... Szemét heréltként kerülsz a földbe... ott rohadj meg tehetetlen!

Kozmás anyó ezzel botja végére tűzte a véres cafrangot, meglengette a levegőben, mint valami zászlót, az útra rohant, s az asszonyok üvöltve követték. Vér csöpögött a szánalmas cafatból, mely úgy csüngött a botról, mint a hentes kirakatában a kampóra akasztott hús. Maigrat-né odafent az ablakban még most sem mozdult, a lemenő nap utolsó sugaránál, a hibás ablaküvegen át azonban úgy látszott, mintha mosolyogna az a sápadt arc. Egész életében ütlegelték, megcsalták, reggeltől estig az üzleti könyvek felett görnyedt, s most talán valóban mosolygott, mikor az asszonyhorda elvágtatott a bot végére tűzött szörnyeteggel, az elpusztított bestiával.

A férfiak dermedt borzalommal nézték a förtelmes hullacsonkítást. Sem Étienne-nek, sem Maheu-nek vagy valamelyik másiknak nem volt ideje közbelépni, dermedten nézték az elszabadult fúriákat. Most többen is kiálltak Tison söntésének az ajtajába. Rasseneur sápadt volt a felháborodástól, Zacharie és Philomène alig hitt a szemének. Az öreg Halálbíró meg Mouque csak komoran ingatta a fejét. Egyedül Jeanlin nevetgélt, többször is oldalba bökte Bébert-t. Lydie-re pedig ráparancsolt, hogy ne merje lesütni a szemét. Az asszonyok visszafordultak, elvonultak az igazgató ablakai előtt. A zsaluk mögött a hölgyek egyre nyújtogatták a nyakukat, a jelenetet eltakarta előlük a fal, különben is alig láttak valamit, már egészen besötétedett.

- Mit tűztek ezek arra a botra? - kérdezte Cécile, aki már annyira nekibátorodott, hogy ki is mert nézni.

Lucie és Jeanne azt mondta, hogy biztosan valami nyúlbőr.

- Nem, nem - vélekedett Hennebeau-né -, biztosan kirabolták a mészárszéket, azt hiszem, valami disznóhúscafat.

De máris összerezzent és elhallgatott. Grégoire-né térde figyelmeztető jelt adott. Mindketten némán meredtek maguk elé. A kisasszonyok sápadtan hallgattak, nem kérdezősködtek tovább, tágra nyílt szemmel figyelték a sűrűsödő homályban vöröslő rémséget.

Étienne újból meglóbálta a fejszét. A tömeg harci kedve azonban lelohadt, ez a hulla itt elzárta előlük az utat, védelmezte a boltot. Sokan meg is hátráltak. Mintha egyszeriben valamennyien jóllaktak, lecsillapodtak volna. Maheu komoran hallgatott, mikor egy hang a fülébe súgta, hogy azonnal meneküljön. Megfordult, ráismert a lihegő, még mindig szénporos Catherine-ra, aki most is az ócska férfizubbonyt viselte. Ellökte magától, nem volt hajlandó meghallgatni, veréssel fenyegette. Catherine kétségbeesetten legyintett, pillanatig tétovázott, aztán Étienne-hez sietett:

- Menekülj! Menekülj! Itt vannak a csendőrök!

Étienne is elkergette, durva volt hozzá, újra égett az arca Catherine pofonjaitól. De a lány nem engedett, eldobatta vele a fejszét, két karját megragadta, s emberfeletti erővel vonszolta maga után.

- Hát nem érted, hogy itt vannak a csendőrök?... Figyelj már ide! Chaval ment értük, azzal jönnek, ha akarod tudni! Undorító az ilyesmi, ide rohantam... menekülj, nem akarom, hogy elkapjanak.

S Catherine elvonszolta, éppen mikor messziről már feldübörgött az út a lovak patái alatt. Rögtön felharsant a kiáltás: "Csendőrök! Csendőrök!" A tömeg nyomban megtorpant, eszeveszett menekülés kezdődött, pillanatok alatt egy lélek sem volt az úton, mintha szélvész seperte volna végig. Maigrat teste fekete foltként vált el a dérlepte földtől. Tison söntése előtt már csak Rasseneur állt, az arca sugárzott, örült a szuronyok könnyű győzelmének. A kihalt, fénytelen Montsouban, a zárt ajtók és ablakok csendjében verejtékes rémületben vacogtak a polgárok, még leskelődni sem mertek.

Sűrű éjszaka borult a síkságra, a vészterhes ég alján csak a nagyolvasztók és a kokszolókemencék fénye világított. A csendőrök vágtája egyre közelebbről hallatszott, sötét tömegük egybeolvadt, amint felbukkantak az éjszakában. Védőszárnyuk alatt megérkezett a marchiennes-i cukrász kocsija is, egy inas ugrott ki belőle, és szép nyugodtan előszedte a pástétomhoz szükséges hájastésztát.

Elmúlt február első fele is, a kemény tél csak nem akart véget érni, irgalmatlan fagy dermesztette a szerencsétleneket. A hatóságok: a lille-i prefektus, egy államügyész és egy tábornok szüntelenül figyelték a vidéket. A csendőrség nem volt elégséges, katonaság szállta meg Montsout, egy egész ezred táborozott Beaugnies-tól Marchiennes-ig. Fegyveres posztok vigyáztak az aknákra, katonák őrködtek minden gép mellett. Szuronyerdő védelme alatt állt az igazgató háza, a Társulat székháza, de még a vagyonosabb montsoui polgárok otthona is. Az útról csak az őrjáratok lassú, nehéz léptei hangzottak. A Voreux meddőhányójának tetején, mint matróz az árbockosárban, éjjel-nappal őrszem figyelt a jeges szélben, vigyázta a kopár síkságot. Minden két órában, mintha csak ellenséges területen lennének, felharsant az őrség kiáltása:

- Állj, ki vagy? Jelszó!

A munka egyetlen aknában sem kezdődött meg, sőt tovább terjedt a sztrájk: a Voreux után a Crèvecoeur, a Mirou és a Madeleine is leállt, a Feutry-Cantelben és a Victoire-ban mindennap kevesebb ember jelentkezett munkára, a Szent Tamásból pedig, melyet addig nem érintett a sztrájk, ugyancsak kezdtek elmaradozni. A fegyveres erő felvonultatására néma csökönyösséggel feleltek az önérzetükben vérig sértett bányászok. A répaföldek között mintha csak kihalt volna minden bányásztelep. Az emberek ki sem mozdultak, nagy ritkán lehetett látni egy-egy magányos járókelőt az utcán, az is sanda tekintettel, lehajtott fejjel ment tovább a vörösnadrágosok mellett. A fegyverekkel szemben tanúsított komor nyugalom és passzív makacsság a ketrecbe zárt vadállat kényszerű és várakozó megjuhászodását takarta, a sunyi vadállatét, mely szemét le nem veszi szelídítőjéről, csak azt várja, hogy hátat fordítson, s máris nekiugrik. A Társulatnál, minthogy a munka megbénulása egyre súlyosabb veszteségeket okozott, már azt tervezgették, hogy Borinage-ba, a belga határra mennek munkásokat toborozni, de ezt mégsem merték megtenni, s a hadihelyzet, az otthonukba zárkózott bányászok meg a katonaság őrizetére bízott néma aknák között, nem változott sem jobbra, sem balra.

Ama szörnyűséges nap után valami hirtelen támadt békesség következett, s ez a békesség olyan pánikot takart, hogy igyekeztek agyonhallgatni az anyagi károkat és az egyéb szörnyűségeket. A lefolytatott nyomozás megállapította, hogy Maigrat halálát a lezuhanás okozta, a borzalmas hullacsonkítás körülményei sohasem tisztázódtak, a környéken máris sok szóbeszéd járta, hogy s mint történt. A Társulat nem jelentett be anyagi károsodást, s Grégoire-ék sem óhajtották, hogy a lányuk neve szerepeljen egy zajos perben, hogy tanúskodnia kelljen. Néhány embert mégis letartóztattak, persze ez alkalommal is csak olyanokat, akiknek semmi közük nem volt az egészhez, akik csak az események kába és döbbent szemlélői voltak, és fel sem fogták a történteket. A bányászok jó ideig nevettek azon, hogy például Pierron-t megbilincselve kísérték egész Marchiennes-ig. Rasseneurt is majdnem elvitték a csendőrök. Az igazgatóság a maga részéről beérte azzal, hogy összeállította az elbocsátandók listáját, tömegesen adták vissza a munkakönyveket, Maheu is, Levaque is az elbocsátottak között volt. Rajtuk kívül még harmincnégy bányász kapta vissza a munkakönyvét csak a Kétszáznegyvenes telepen. A legszigorúbb felelősségrevonás Étienne-re várt, ő azonban eltűnt még azon a zavaros estén, s akárhogy keresték, nem tudtak nyomára bukkanni. Chavalt a gyűlölet arra vitte, hogy feljelentette Étienne-t, Catherine azonban, aki féltette szüleit, kikönyörögte, hogy senki másnak a nevét ne adja ki. A napok múltak, mindenki érezte, hogy még semmi sem ért véget, s szívszorongva várták, hogy hova fejlődnek a dolgok.

Montsouban a polgárok mostanában minden éjszaka felriadtak, vészharang kongását vélték hallani, puskapor szaga facsarta az orrukat. Végül teljesen megbolondította őket új plébánosuk, Ranvier abbé egyik prédikációja. Ez az égő tekintetű, szikár pap lett Joire abbé utóda. Milyen más volt az új plébános, mint derűsen tapintatos előde, akinek igazi kényelmes ember módjára legfőbb gondja az volt, hogy békességben legyen mindenkivel! Ranvier abbé képes volt védelmébe venni ezeket az elvetemült bitangokat, akik szégyent hoznak az egész vidékre. Mentséget talált a sztrájkolók gyalázatosságaira, szenvedélyesen támadta a burzsoáziát, reá hárítván minden felelősséget. A burzsoázia fosztotta meg az egyházat ősi kiváltságaitól, magának szerezvén meg valamennyit, hogy visszaéljen velük; az igazságtalanság és szenvedés poklává a burzsoázia változtatta a világot! A burzsoázia szítja az ellentéteket, a burzsoázia, mely ateizmusával, az őskeresztények jámborságának, testvéri együttérzésének csökönyös megtagadásával borzalmas katasztrófa felé sodorja a világot. S Ranvier abbé odáig merészkedett, hogy megfenyegette a gazdagokat, figyelmeztette őket, hogy ha továbbra is megmakacsolják magukat, ha továbbra is süket fülekre talál náluk Isten szava, úgy Isten egész bizonyosan a szegények mellé áll: a vagyont visszaveszi annak hitetlen élvezőitől, s nevének nagyobb dicsőségére szétosztja e föld alázatosai között. A hívek reszketve hallgatták, a közjegyző kijelentette, hogy a papból a legveszélyesebb szocializmus beszél, s szinte már látták, amint keresztet ragad s a tömeg élére áll, mely hatalmas csapásokkal megdönti a nyolcvankilences polgári társadalmat.

Hennebeau, mikor beszámoltak neki erről a prédikációról, vállat vont, s csak ennyit mondott:

- Ha sokat okvetetlenkedik, a püspök majd intézkedik, hogy megszabaduljunk tőle.

S míg a síkság egyik végétől a másikig fújt a pánik szele, Étienne a föld alatt, a Réquillart mélyén rejtőzködött, Jeanlin barlangjában. Senki sem sejtette, hogy hol van, még csak el sem tudták képzelni, hogy vakmerő nyugalommal ily közel bujkál, hogy éppen a bányában rejtőzködik, az elhagyott akna egyik csöndes vágatában; s így kudarcot vallott minden nyomozás. A felvonótorony kidőlt gerendái között nőtt kökény- és galagonyabokrok elzárták az akna nyílását, de különben sem próbálkozott senki lejutni; csak aki jól ismerte a létraakna minden zugát, csak az tudta, hogy a berkenye gyökereibe kapaszkodva nyugodtan le lehet ereszkedni az aknanyíláson át, és ott tapogatózni kell, míg a láb eléri az első épségben maradt létrafokot; de ezenkívül az akna fojtóan forró levegőjét, a százhúsz méteres nyaktörő utat is ki kellett bírni, majd az egyre szűkülő vágatban negyed mérföldön át kínkeservesen hason kellett csúszni annak, aki el akart jutni a zsákmánnyal teli, föld alatti rablóbarlangba. Étienne bőségben élt itt. Megtalálta a borókapálinkát, a szárított hal maradékát meg mindenféle fajta egyéb ennivalót. Kényelmes fekvés esett a vastag szénaágyon, ide nem jutott el a léghuzat, a levegő mindig egyenletesen meleg volt, akár valami fürdőben. Csak az az egy aggasztotta, hogy hamarosan nem lesz mivel világítania. Jeanlin, aki felcsapott beszerzőjének, azt sem tudta, hova legyen örömében, hogy így orránál fogva vezethetik a csendőröket, körültekintő volt és ravasz, még pomádét is hozott, de gyertyát sehogyan sem tudott szerezni.

Étienne az ötödik napon már csak akkor gyújtott világot, ha evett. A sötétségben valahogy nem ízlett a falat. Ez a végeérhetetlen, vaksötét, mindig egyformán fekete éjszaka nagyon megviselte. Hiába hunyhatta le nyugodtan a szemét, hiába volt kenyere, meleg vacka, az éjszaka még soha ilyen súllyal nem nehezedett az agyára, mintha a gondolatait zúzta volna széjjel. Hát odajutott, hogy lopásból él! Hiába vallott kommunista elveket, belénevelődött, ósdi gátlások háborgatták, végül beérte üres kenyérrel, abból is a lehető legkevesebbel. De mitévő legyen? Feladatát még nem végezte el, élnie kell. S még valami bántotta: kegyetlenül röstellte, hogy a nagy hidegben, üres gyomorra ivott borókapálinkától oly gyalázatosan berúgott, hogy késsel támadt Chavalra. Valami ismeretlen rémet, öröklött bűnt keltett benne életre az az ital; a nemzedékeken át öröklődő hajlam, az iszákosság benne úgy jelentkezik, hogy csak egy csepp alkoholt igyék, mindjárt ölni akar. Talán mint gyilkos fejezi be az életét? Mikor már torkig volt az erőszakkal s menedéket talált a föld mélyének csendjében, két napot végigaludt, mint a megkínzott, letaglózott állat, de ébredése után sem szűnt meg a csömör, elcsigázott volt, a szája íze keserű, a feje fájt, mint akit macskajaj gyötör az utálatos, féktelen dorbézolás után. Elmúlt egy hét, izent Maheu-éknak, de ők sem tudtak gyertyát küldeni, s így még az evés idejére is le kellett mondania a világosságról.

Étienne most órák hosszat hevert a szénán. Tétova gondolatok gyötörték, soha nem hitte volna, hogy ilyesmik valaha is eszébe jutnak. A felsőbbrendűség érzete hatotta át, ez különböztette meg társaitól, meg az öntömjénezés, mely annál erősebb volt benne, minél tovább képezte magát. Sohasem gondolkozott annyit, mint most, s nagyon sokat töprengett, vajon miért támadt benne ez a csömör azután, hogy eszeveszetten vágtattak egyik bányából a másikba, s a kérdésre nem mert felelni önmagának. Undort keltettek benne az emlékek, az alantas bírvágy, a felszabaduló ösztönök durvasága, a szörnyű nyomorúságszag, amit úgy felkavart a szél. Akárhogy szenvedett a sötétségtől, végül mégis rettegve gondolt a napra, mikor majd visszatér a bányásztelepre. Még rágondolni is szörnyű, hogy egymás hegyén-hátán hogyan él ott az a sok szerencsétlen! Egy sem akad köztük, akivel komolyan lehetne politikáról beszélni, állati sorban élnek az örökösen hagymabűzös levegőben, ami majd megfojtja az embert. Mikor azt akarta, hogy a saját portájukon ők legyenek az urak, voltaképpen azt akarta, hogy tágabb látóhatár nyíljék előttük, hogy jólétben, polgári módon éljenek, de hát hosszú az út még odáig! S most úgy érezte, nincs ereje kivárni a győzelmet az éhség e fegyenctelepén. Becsvágya, hogy vezetőjük legyen, az állandó törekvés, a feszült figyelem, hogy az ő érdekeiknek megfelelően gondolkozzék, lassanként a gyűlölt polgári felfogást lopta lelkébe.

Jeanlin egyik este egy szekérlámpából kilopott gyertyacsonkkal állított be, s ez a meglepetés nagy könnyebbséget szerzett Étienne-nek. Mikor már úgy érezte, hogy meghülyült a sötétségtől, hogy beletébolyodik a nyomasztó, örökös éjszakába, egy-egy pillanatra világosságot gyújtott, s mikor szertefoszlott a lidércnyomás, eloltotta a gyertyát, fukaron őrizte a világosságot, mely életszükséglete volt, akár a kenyér. Zúgott a füle az örökös csöndtől, melyet nem tört meg más, mint egy-egy tovafutó patkányraj surranása, a korhadt ácsolat roppanása, a hálót szövő pók gyenge neszezése. Nyitott szemmel meredt a langyos semmibe, s mint akit rögeszme gyötör, megint csak azon töprengett, vajon mit csinálnak odafent a társai. A legutálatosabb gyávaság lenne, ha most cserbenhagyná őket. Csak azért bujkál, hogy ne veszítse el a szabadságát, hogy a kellő időben tanácsokkal láthassa el őket, s ha kell, cselekedhessek. Hosszú álmodozásai során kialakult benne, hogy voltaképpen mit is akar önmaga számára: amíg valami jobb nem akad, olyasmit fog csinálni, amit most Pluchart, abbahagyja a kétkezi munkát, kizárólag politikai tevékenységet folytat: természetesen egyedül fog lakni egy tiszta, rendes szobában, mert ugye a szellemi munka egész embert és nagy nyugalmat kíván.

A második hét elején Jeanlin elújságolta neki: a csendőrök azt hiszik, hogy átment Belgiumba. Étienne, mihelyt leszállt az éjszaka, elő mert bújni rejtekhelyéről. Saját szemével akarta látni, hogy mi a helyzet, helyes-e, ha továbbra is makacsul kitartanak. Jómaga úgy gondolta, hogy a játszma elveszett; már a sztrájk előtt kételkedett sikeres kimenetelében, egyszerűen csak a tényeknek engedett, s most, a zendülés mámorából kijózanodva megint feléledtek régebbi kétségei, nem tudott hinni abban, hogy engedékenységre bírhatják a Társulatot. De ezt még önmagának sem vallotta be, kínzó aggodalommal gondolt a vereséggel járó sok nyomorúságra, s hogy a szenvedésért őt milyen nagy felelősség terheli. A sztrájk vége vajon nem jelenti-e azt is, hogy vége az ő szerepének, hogy kudarcot vallott, hogy újból a lélekölő bányamunka, a telep visszataszító nyomorúsága lesz osztályrésze? S becsületesen, minden alantas számítás nélkül próbálta feléleszteni hajdani hitét, önmagának bizonygatta, hogy továbbra is ellenállhatnak, hogy a munka hősies öngyilkosságával szemben tehetetlen a tőke, s önmagát emészti fel.

S valóban, a vidéken egyik csőd híre a másikat követte. Éjszakánként, mikor a fekete mezőkön kóborolt, mint az erdőből kilopózó farkas, szinte hallani vélte, hogy a síkság egyik végétől a másikig recsegve-ropogva mint omlanak össze az üzleti vállalkozások. Az utak mentén már csak zárt kapujú, holt üzemek sorakoztak, a szürke ég alatt mintha máris omladoztak volna a gyárépületek. A cukorfinomítók különösképpen megszenvedték a válságot, az Hoton és a Fauvelle cukorgyár először csak csökkentette a munkáslétszámot, majd előbb az egyik, azután a másik végleg bezárta kapuit, mindkét gyár csődbe ment. Február második hetének végén az utolsó malomkő is leállt a Dutilleul malomban; a Bleuze-féle bányakötélüzemet pedig mindörökre tönkretette a megrendelések hiánya. A helyzet egyre súlyosbodott Marchiennes környékén is: a Gagebois-féle üveghutában sorra kialudtak a kemencék, a Sonneville építkezési vállalatnál folytatódtak az elbocsátások, a vaskohó három nagyolvasztója közül már csak egynek a kéménye füstölt, de már egyetlen kokszolókemence fénye sem vöröslött a látóhatáron. A két év óta súlyosbodó ipari válság eredményezte a montsoui bányászok sztrájkját, mely a válságot tovább mélyítette, és siettette az összeomlást. A válságot előidéző okokhoz - hogy ti. elmaradtak az amerikai rendelések, s hogy a nagy fellendülés reményében befektetett tőkék moccanni sem tudtak - most váratlanul még a szénhiány is hozzájárult. Szénhiánnyal küszködtek azok az üzemek is, amelyek még dolgoztak volna, s voltaképpen a végvonaglást jelentette az, hogy a gépek nem kapták meg mindennapi táplálékukat a bányákból. Az általános pangás miatt megrettent Társulat mit sem törődve az éhező bányászokkal, már előbb csökkentette a termelést, s csak december végén kapott észbe, hogy a bányák tárolóterületein az utolsó készletek is elfogytak. Egyik baj szülte a másikat, a vész egyre tovább terjedt, egyik bukás a másikat vonta maga után, a csődbe jutó ipari vállalatok és üzemek egész sorát rántották magukkal; mindez szinte egyik napról a másikra történt, s a válság átterjedt a közeli városokra is. Liliéből, Douai-ból, és Valenciennes-ból sok bankár megszökött, s a tönkretett családok bottal üthették nyomukat.

Étienne a fagyos éjszakában gyakran meg-megállt az útkanyarnál, mintha a leomló gyárkémények tégláinak zuhogását hallgatná. Nagyokat lélegzett a vakhomályban, elfogta a megsemmisülés öröme, reménység kelt benne, hogy a nap egyszer majd mégiscsak a régi világ vesztére virrad, amikor az egyenlőség eszméje minden vagyoni különbséget megdöntve, mint sarló suhint végig a világon. E nagy pusztulásban azonban Étienne-t mégis a Társulat bányáinak sorsa érdekelte leginkább. Éjszakánként vakon tapogatózva sorra járta valamennyit, s boldog volt, ha megtudta, hogy valamelyiket újabb károsodás érte. Minél hosszabb időn át hanyagolták el a vágatok karbantartását, annál nagyobb méretű omlások követték egymást. A Mirou északi vágata felett például úgy megsüllyedt a talaj, hogy a joiselle-i út mintegy száz méteres szakaszon eltűnt, mintha földrengés pusztította volna el. A Társulat mukkanás nélkül kártalanította a gazdálkodókat az eltűnt szántóföldekért, mert mindenáron el akarta kerülni, hogy túl sok legyen a mendemonda az efféle históriákról. A Crèvecoeur és a Madeleine vágatai egyre jobban elzárultak, minthogy a talaj itt nagyon laza volt. A környéken úgy beszélték, hogy a Victoire-ban két aknászt betemetett az omlás; a Feutry-Cantelt víz árasztotta el; a Szent Tamásban pedig egykilométeres szakaszon ki kellett falazni a szállítóvágatot, mert az ácsolat, karbantartás híján, itt is, ott is veszélyesen megereszkedett. Ilyenformán szinte óráról órára új kár támadt, a részvényesek osztalékát, mint homok a vizet, felitták a hatalmas költségek, a bányák gyors pusztulása, mely végül is óhatatlanul felemészti a híres montsoui bányarészesedéseket, melyeknek értéke egy évszázad alatt a százszorosára emelkedett.

Étienne-ben a sorozatos bajok láttán újjáéledt a remény, végül is úgy gondolta, hogy ha még a harmadik hónapon át is ellenállnak, elpusztul a szörny, a zabálásban kifáradt vadállat, mely mint bálvány kuporog szentélye titokzatos mélyén. Tudott arról, hogy a montsoui zavargások milyen élénken foglalkoztatják a párizsi sajtót, hogy milyen éles vita kezdődött a kormány és az ellenzék lapjai között, hogy a hivatalos sajtó milyen borzalmas meséket tálalt fel, s hogy ezekből a borzalmakból fegyvert kovácsoltak az Internacionálé ellen, melytől a császárság rettegni kezdett, noha eleinte bátorította tevékenységét. A Társulat nem merte tovább játszani a süketet és vakot, két igazgatósági tag végre nagy kegyesen eljött Montsouba, hogy ott valami vizsgálatot folytasson, de három nap múlva, mint akiket az ügy végső kimenetele egyáltalán nem érdekel, sajnálkozó képet vágtak s visszautaztak, mondván, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Pedig Étienne úgy tudta, hogy ezek a párizsi urak montsoui tartózkodásuk alatt lázasan tárgyaltak éjjel-nappal, nyakig merültek a munkába, de hogy mit végeztek, arról egy szó sem esett. Azzal gyanúsította őket, hogy bizakodásuk csak színlelt volt, sőt végül úgy gondolta, pánikszerűen menekültek Montsouból, s arra a következtetésre jutott, hogy máris biztos a győzelem, hiszen ezek a szörnyű emberek mindent faképnél hagytak.

A következő éjszaka azonban újból kétségbeesett. A Társulat alighanem mégis sokkal erősebb, semhogy könnyűszerrel a nyakára lehetne lépni: akár milliókat veszíthet, később úgyis behozza a munkások kenyerén. Ezen az éjszakán egészen a Jean-Bart-ig ment, s mikor az egyik felügyelő elmondta neki, hogy a hírek szerint Vandame is a montsoui társulat kezére kerül, Étienne rögtön megsejtette a való helyzetet. Úgy mondják, Deneulinékre nehéz napok járnak, hogy ők is megismerték a nyomorúságot, a gazdagok nyomorúságát, az apa belebetegszik tehetetlenségébe, beleőszül a pénzgondokba, a lányok meg a hitelezőkkel harcolnak, nehogy az utolsó ingüket is elveszítsék. Még a kiéhezett bányásztelepeken sem szenvednek úgy, mint ebben a polgárházban, ahol borospohárból isszák a vizet, hogy titkolják szegénységüket. A munka nem kezdődött meg a Jean-Bart-ban sem, pótolni kellett a Gaston-Marie-ban elpusztított szivattyút, de akárhogy siettek is vele, a víz mégiscsak betört a Jean-Bart-ba, s ez megint újabb hatalmas kiadásokat tett szükségessé. Deneulin még megpróbált kölcsönkérni százezer frankot Grégoire-éktól, de azok, mint ahogy sejtette is, visszautasították, s ez megadta neki a kegyelemdöfést. Egyébként csupa szeretetből tagadták meg a kölcsönt, nehogy tovább folytassa a reménytelen harcot, s azt tanácsolták neki, hogy adja el a Jean-Bart-t. Deneulin most is hevesen tiltakozott. Felbőszült a gondolatra, hogy vele akarják viseltetni a sztrájk költségeit, dühében majd megütötte a guta, s a halált kívánta. De aztán mit tehetett volna egyebet, végighallgatta az ajánlatokat. A tárgyalások során jól meggyötörték, ócsárolták a fejedelmi prédát, ezt az újonnan rendbehozott, újonnan felszerelt bányát, melyben csak azért szünetelt a termelés, mert ő nem tudott hitelhez jutni. Még jó, ha annyit kaphat érte, hogy kifizetheti hitelezőit. Két teljes napon át hadakozott az igazgatótanács Montsouba küldött képviselőivel, de végtelenül felháborította, hogy szorult helyzetét szemrebbenés nélkül kihasználnák, s mennydörgő hangon közölte, hogy nem és nem! A tárgyalás ezzel megszakadt, az igazgatósági urak visszatértek Párizsba, hogy ott majd szép türelmesen kivárják, míg Deneulin az utolsókat rúgja. Étienne megsejtette, hogy a Társulat ilyen módon akarja kárpótolni magát a veszteségekért, s a nagytőke legyőzhetetlen erejét látván megint csak csüggedés fogta el, hiszen ez olyan ellenfél, hogy még a vereség is hizlalja, egyszerűen felfalja a mellette küzdő gyengének a tetemét, ha az elesik a csatában.

Jeanlin szerencsére jó hírt hozott másnap. A Voreux aknaácsolata úgy tönkrement, hogy minden eresztékén víz szivárog be, nagy sietve egész csapat ácsot kellett munkába állítani, hogy elvégezzék a szükséges javításokat.

Étienne mindeddig kerülte a Voreux-t, aggasztotta a síkság fölé magasodó meddőhányón álló őrszem sötét sziluettje. Nem lehetett észre nem venni, ott állt magasan fent, mintha az ezred zászlaja lenne. Hajnali három óra tájt beborult, s Étienne a sötétség leple alatt elment a Voreux-hoz, ott társai elmondották neki, hogy az ácsolat csaknem teljesen tönkrement, sőt szerintük alighanem sürgősen egészen új ácsolatot kell készíteni, akkor pedig három hónap múlva lehet csak újrakezdeni a fejtést. Jó ideig járkált a bánya körül, hallgatta az aknában dolgozó ácsok szapora kopácsolását. Örült a szíve, boldoggá tette ez az ápolásra szoruló seb.

Hajnalban indult vissza rejtekhelyére. Az őrszem akkor is ott állt a meddőhányó tetején. Most egész biztosan észreveszi őt. Útközben egyre ezek a katonák jártak eszében, akik a nép fiai, s akiket a nép ellen fegyvereznek fel. Milyen könnyen győzne a forradalom, ha a hadsereg egyszerre a forradalom ügye mellé állna! Nem kellene más, csak az, hogy a kaszárnyákban a munkás meg a paraszt visszaemlékezzék származására! Ez az a nagy veszedelem, ez az a szörnyű eshetőség, melynek gondolatára is megremeg a polgárság! Tudják ők azt nagyon jól, hogyha a csapatok átállnának, ők szennyes létük minden élvezetével, gyalázatával együtt két óra alatt eltűnnének a föld színéről. Máris azt beszélik, hogy egész ezredeket fertőzött meg a szocializmus. Vajon igaz lenne ez? Vajon mégis közeledik az igazságtétel ideje, hála a fegyvereknek, amiket a polgárság adott a nép fiainak kezébe? S ekkor egy másik reménység is ébredt Étienne-ben, s máris arról ábrándozott, milyen szép lenne, ha a bányák védelmére kivezényelt ezred katonái a sztrájk ügye mellé állnának, fegyverüket a Társulat urai ellen fordítanák, és a bányát végre a bányászoknak adnák.

Fejében egymást kergették a gondolatok, és csak most kapott észbe, hogy felfelé ballag a meddőhányón. Miért is ne elegyednék szóba ezzel a katonával? Legalább megtudná, hogyan gondolkozik. Szép nyugodtan ment tovább, mintha hulladékfát szedegetne a törmelék közül. Az őrszem meg sem mozdult.

- Kutya egy idő, ugye, bajtárs? - szólt végül oda a katonának. - Azt hiszem, hamarosan havazni kezd.

Vékony, hirtelenszőke ember volt a kis katona, szelíd, sápadt képe csupa szeplő. Esetlenül állt ott szokatlan köpenyében, meglátszott, hogy újonc.

- Hát bizony, magam is azt hiszem - dünnyögte.

S kék tekintete hosszan fürkészte a sápadt eget, a végtelen síkságra ólomsúllyal nehezedő kormos, füstös hajnalhasadást.

- Micsoda hülyék, hogy ide állítják magát, hiszen még a csontjai is átfagynak! - folytatta Étienne. - Még ha a kozákoktól félnének... S ráadásul itt örökösen fúj a szél!

A kis katona zokszó nélkül didergett. A meddőhányón volt ugyan egy jó száraz kunyhó, viharos éjszakákon ide szokott behúzódni az öreg Halálbíró, a parancs azonban úgy szólt, hogy az őrszemnek nem szabad elhagynia a meddőhányó tetejét, a katona hát nem moccant onnan, pedig két keze már úgy megdermedt, hogy alig tudta tartani a puskát. A Voreux-t őrző hatvanas létszámú szakaszhoz tartozott, s minthogy gyakran kellett ezt a kegyetlenül nehéz szolgálatot ellátnia, már majd lefagyott a lába. De ez már csak együtt járt a katonaélettel, a vakfegyelem teljesen eltompította, s a kérdésekre csak nehéz szóval felelgetett, mint az álommal küszködő gyerek. Étienne negyedórán át hiába próbálkozott vele, nem tudta rávenni, hogy politikáról beszéljen. Igennel meg nemmel válaszolgatott, de csak úgy, mint aki voltaképpen mit sem ért az egészből; a bajtársak úgy mondják, hogy a kapitányuk az olyan köztársaságpárti, de ő bizony nem sokat ért ehhez, neki ugyan mindegy! Ha azt parancsolják, hogy lőjön, hát lő, mert különben megbüntetik. A munkás csak hallgatta, úrrá lett rajta a nép ősi gyűlölete a hadsereg ellen, saját vérei ellen, akiknek a szíve is megváltozik, ha vörös nadrágot húz az ülepére.

- Magát hogy hívják? - kérdezte Étienne.

- Jules-nek.

- Hova való?

- Oda, Plogofba.

S csak úgy találomra mutatott valamerre. Plogof Bretagne-ban van. Ennél többet nem is tudott róla. Vékony, sápadt arca azonban kigyúlt, mosolygott, belemelegedett.

- Ott él az anyám meg a nővérem. Egész biztos, nagyon várnak rám. Hej, pedig nem egyhamar látnak... Mikor eljöttem, egész Pont-l'Abbéig kísértek. Lepalmectől kértünk lovat, aztán az audierne-i lejtőn majd eltörte a lábát. Charles bátyám kolbásszal vendégelt meg bennünket, de az asszonyok egyre csak sírtak, alig ment le torkomon a falat... Hej, istenem, istenem, de messze kerültem!

Szeme könnybe lábadt, de azért csak tovább mosolygott. Plogof kietlen vidékéből, a széljárta Raz e kopár csücskéből most csak a napfényben fürdő hangamezőkre emlékezett.

- Mit gondol, ha két év alatt egyszer sem kapok büntetést, vajon adnak majd egy hónap szabadságot? - kérdezte.

Később Étienne mesélt neki Provence-ról, ahonnan már kisgyerekkorában elszakadt. Egyre világosodott, a szürke égből hópelyhek szállingóztak. Étienne végül nyugtalankodni kezdett, észrevette, hogy Jeanlin ott bujkál lent a bozótban, s ámuldozik, vajon mi keresnivalója van odafent. A gyerek integetett, hívta őt. Eh, minek is álmodozni arról, hogy egyetértenek a katonákkal? Évek meg évek kellenek még ehhez. Úgy leverte ez a hiábavaló próbálkozás, mintha bizton számított volna a sikerre. Hirtelen megértette, miért is integet neki Jeanlin: persze, hiszen közeleg a váltás ideje. Lement a meddőhányóról, futva igyekezett a Réquillart felé, hogy ott megbújjon. Szíve ismét összeszorult a biztos vereség tudatában. A gyerek mellette trappolt, s egyre azt mondogatta, hogy a piszok katona egész biztosan fegyverbe szólította az őrséget, hogy lőjenek rájuk.

Jules mozdulatlanul állt a meddőhányó tetején, révetegen nézte a hóhullást. Az őrmester közelgett az embereivel, s felcsattant a szabályszerű kiáltás:

- Állj, ki vagy?! Jelszó!

Aztán megint dobbantak a nehéz léptek, mintha ellenséges földet tapodna a katonák lába. Egyre világosabb lett, de a bányásztelepeken semmi sem mozdult, a bányászok fogcsikorgatva figyelték a katonacsizmák dobbanását.

Két álló napig esett a hó, csak harmadnap reggelre állott meg. Kegyetlen hideg köszöntött be, fagykeményítette, patyolatfehér leplet öltöttek a tintaszínű utak, a szénporos házfalak, a kormos fák.

Hó takarta a Kétszáznegyvenes telepet is, szinte eltűnt a fehér lepel alatt. Egyetlen kémény sem füstölgött. Az otthonokban kihunyt a tűz, dermesztő hideg volt mindenütt, s a háztetőket borító vastag hóréteget nem olvasztotta meg a kémények melege. A házak mint megannyi fehér kőkocka sorakoztak a fehér síkságon. Szemfedővel borított, holt város látomását idézte ez a kép. Az utakon csak az őrjáratok lucskos lábnyoma sötétlett.

Maheu-ék előző nap tüzelték el az utolsó lapát palás szenet, s ebben a rettenetes időben még csak arra sem gondolhattak, hogy valamelyikük elmegy a meddőhányóra szenet keresgélni, hiszen még a verebek sem találnának egy morzsát sem. Alzire azonban nem akarta feladni a reményt, összefagyott kezével addig turkált a hóban, míg súlyosan megbetegedett. Maheu-né valami rongyos takaróba csavarta, s várta Vanderhaghen doktort. Már kétszer is ott járt nála, a doktort nem találta odahaza, de a cselédlány azt mondotta, hogy a gazdája elmegy a bányásztelepre, még mielőtt beestelednék. Az asszony az ablaknál állt, onnan leste, jön-e már. A beteg lányka meg mindenáron lekívánkozott a földszintre, ott didergett a széken, mintha a kihűlt tűzhely mellett mégiscsak jobb lenne, mint fent a hidegben. Szemben vele az öreg Halálbíró gubbasztott, alighanem elszundított. Még sem Lénore, sem Henri nem jött haza, Jeanlinnal együtt az utakon kóboroltak, hogy összekolduljanak pár sout. Az üres konyhában csak Maheu járkált nehéz léptekkel fel és alá, minden fordulónál nekiütközött a falnak, akár a rémült állat, mely nem érti, hogy ketrecbe került. Petróleum sem volt már a házban, de a keményre fagyott hó visszfénye még most is megvilágította a szobát, pedig már leszállt az alkony.

Facipő kopogása hallatszott, az ajtó kivágódott, Levaque-né állt a küszöbön, s magánkívül ordítozott Maheu-néra.

- Szóval te híreszteled rólam, hogy egy frankot zsebelek be az albérlőmtől, valahányszor vele hálok?!

Maheu-né vállat vont.

- Hagyj békén, nem híresztelek én semmit... Meg aztán ki mondta ezt neked?

- Megmondták, hogy te mondtad, nem fontos, hogy kicsoda... Meg aztán azt is mondtad, hogy a falon át mindig hallod, mikor disznólkodunk, meg hogy nálam azért esz mindent a mocsok, mert én mást sem teszek, csak disznólkodom... Merd azt mondani, hogy nem mondtad!

Az örökös pletykálkodás miatt a telepen mindennapos volt a veszekedés, főként az ajtószomszédok között, akik egyik nap összevesztek, a másik nap kibékültek. De úgy még sohasem acsarkodtak egymásra, mint mostanában, mióta megkezdődött a sztrájk, és az éhezés egyre szította ingerlékenységüket. Életszükségletükké vált a veszekedés, s ha két szomszédasszony összekapott, a veszekedés rendszerint azzal ért véget, hogy a két férj egymásnak ugrott.

A felesége után Levaque is berontott Maheu-ékhoz, s magával vonszolta a vonakodó Bouteloup-t is.

- Na, itt van a cimbora, majd ő megmondja, adott-e egy frankot a feleségemnek, hogy vele háljon.

A jámbor albérlő zavarában majdhogy nagy szakállával takarta el arcát, dadogva védekezett.

- Dehogyis! Sohasem! Igazán!

Levaque egyszeriben nagylegény lett, öklével hadonászott Maheu orra előtt.

- Hát ezt már nem vágom zsebre csak úgy! Miért nem tanítod becsületre a feleségedet, ha ilyen mocskos szájú?... Vagy talán elhiszed, amit beszél?

- Az istenit! - csattant fel Maheu dühösen, hogy kizökkentették komor nyugalmából. - Az istenit, mit akartok megint ezekkel a mendemondákkal? Hát nincs elég bajunk? Hagyj békén, mert szájonváglak!... Meg aztán ki mondta, hogy a feleségem mondta?

- Hogy ki mondta?... Pierronné mondta.

Maheu-né élesen felnevetett, és Levaque-néhoz fordult:

- Még hogy Pierronné... Nahát akkor én is elmondom, hogy ő mit mondott nekem! Az ám! Azt mondta, hogy te az uraddal meg a lakóddal egyszerre hálsz, az egyik alul, a másik felül van!

Erre aztán minden összekavarodott. Valamennyien dühbe jöttek, Levaque-né azzal tromfolta le Maheu-nét, hogy Pierronné ennél sokkal különbeket mondott őróluk, például hogy eladták Catherine-t, meg hogy Étienne az egész családot, még az apraját is megfertőzte a nyavalyával, amit a "Vulkán"-ban szedett össze.

- Ezt mondta... Ezt merte mondani! - üvöltött Maheu. - Rendben van, odamegyek, mondja a szemembe is, de akkor szétverem a pofáját.

Kirohant a házból, Levaque-ék meg utána, hogy tanú is legyen, Bouteloup pedig, aki irtózott a veszekedéstől, szép csöndesen hazasompolygott. Maheu-nét is elkapta a láz, utánuk indult, de Alzire felnyögött, s ő rögtön visszament a kislányhoz. A takarót szorosabbra csavarta a borzongó gyereken, s aztán megint az ablak mellé állt, révetegen bámult kifelé. Még mindig nem jön ez az orvos!

Maheu és Levaque Lydie-vel találkozott Pierronék ajtaja előtt, a kislány fel-alá topogott a hóban. Az ajtó zárva volt, keskeny fénysáv szűrődött ki a zsalu egyik rése mögül, Lydie eleinte csak kényszeredetten felelgetett: nem, a papa nincs itthon, elment a mosodába a nagyanya elé, hogy segítsen hazahozni a fehérneműt. Aztán belezavarodott, nem akarózott neki megmondani, hogy a mamája mit csinál. Végül mindent elárult, kajánul nevetve mondta, hogy bizony őt kikergették, hogy a mama nyugodtan beszélgethessen Dansaert úrral. A főaknász két csendőr kíséretében már reggel óta a telepet járta. Igyekezett rábeszélni a bányászokat, elsősorban az ingadozókat, hogy álljanak munkába, mert a Társulat úgy döntött, hogyha a Voreux-ben még hétfőn sem kezdődik meg a fejtés, akkor belga munkásokat hozat. Mikor bealkonyodott, elküldte a csendőröket, s minthogy Pierronnét egyedül találta otthon, ottmaradt nála, hogy a jó meleg kályha mellett megigyék egy pohárka borókapálinkát.

- Csitt! Hallgassatok csak, ezt megnézem magamnak! - suttogta Levaque, s utálatosan vigyorgott. - Aztán is ráérünk kimagyarázkodni... Menj innen, te kis cafka!

Lydie hátrább húzódott. Levaque pedig belesett a zsalun. Aprókat kuncogott, háta meggörbült a visszafojtott nevetéstől. Utána Levaque-né lesett be, de úgy tett, mintha rosszullét fogta volna el, s kijelentette, hogy ő undorodik az ilyesmitől. Maheu is látni akart, félrelökte az asszonyt, belesett, aztán kijelentette: ez megérte, hogy idejöttek. Megint elölről kezdték: sorra belestek, mintha színházat néznének. A ragyogóan tiszta szobában hatalmas tűz lobogott, az asztalon sütemény meg pálinkás üveg és poharak, kész lakoma. A két férfit végül is elkeserítette az, amit látott, pedig máskor, más körülmények között fél évig is ezen nevettek volna. Na, Dansaertnek ki kell tennie magáért egy ilyen asszony mellett! Hű, hogy ez mit nem akar! De az istenfáját, az már mégiscsak disznóság, hogy ezek itt élvezkednek a tűz mellett, süteménnyel tömhetik magukat, a telep többi lakójának az otthonában meg nincs egy karéj kenyér, sem egy lapát szén.

- Itt a papa! - kiáltotta Lydie, s eliszkolt az ablak alól.

Pierron szép nyugodtan ballagott hazafelé a mosodából, vállán a tiszta fehérneművel. Maheu rögtön nekitámadt:

- Ide hallgass! Azt mondták nekem, hogy a feleséged azt beszéli, hogy mi eladtuk Catherine-t, s hogy odahaza mindnyájunkat esz a rossznyavalya... S mondd csak, te mit kapsz attól az úrtól, aki most éppen használja a feleséged?

Pierron döbbenten bámult, az egészből egy szót sem értett, Pierronné azonban megrettent az ablaka alatt felhangzó lármától, s úgy elvesztette a fejét, hogy résnyire kinyitotta az ajtót, hadd lássa, mi történik odakint. Ott állt előttük kivörösödött képpel, nyitott ruhaderékkal, a szoknyája még most is övébe gyűrve, mögötte meg Dansaert vadul rángatta magára a nadrágját. A főaknász menten eliszkolt, megrettent a gondolattól, hogy egy ilyen história az igazgató fülébe jut. Botrányos zenebona támadt, röhögtek, pfujoltak, káromkodtak.

- S még te mered másra azt mondani, hogy mocskos! - üvöltötte Levaque-né Pierronnénak. - Könnyű neked, téged az aknászok kefélnek tisztára.

- És még az ilyen jártatja a száját! - dühöngött Levaque. - Ez a szemét merte azt mondani a feleségemről, hogy egyszerre hál velem meg a lakóval, hogy az egyikünk alul, a másik felül... De az ám, megmondták nekem, hogy ezt mondtad!

Pierronné közben megnyugodott, annak tudatában, hogy az egész telepen ő a legszebb, a legmódosabb asszony, mélységes megvetéssel, emelt fővel állta a szidalmak záporát.

- Mondtam, amit mondtam, jobb lesz, ha békén hagytok!... Semmi közötök az én dolgomhoz, irigy csürhe, dühöngtök ránk, mert nekünk még arra is jut, hogy takarékba vigyünk! Fütyülök rátok, beszélhettek, amit akartok, az uram nagyon jól tudja, hogy miért volt itt nálunk Dansaert úr.

Most már Pierron is kijött a sodrából, s védelmébe vette feleségét. A csetepaté elmérgesedett, azt kiabálták Pierronnak, hogy besúgó, júdás, a Társulat láncos kutyája, bezárkózik a házába, hogy nyugodtan tömhesse magát finom falatokkal, amiket az uraktól kap árulásáért. Pierron meg visszakiabált, azt állította, hogy Maheu fenyegető leveleket csúsztat az ajtaja alá, mindenféle papirosokat, amire halálfej meg fölibe tőr van rajzolva. A csetepaté természetesen most is a férfiak verekedésével végződött, az örökös éhezés megvadította a legszelídebb természetűeket is, és a sztrájk óta minden asszonypletyka miatt összeverekedtek. Maheu és Levaque ököllel rontott Pierronnak, úgy kellett őket szétválasztani.

Mire Kozmás anyó hazaért a mosodából, vejének már ömlött a vér az orrából. Mikor megtudta, hogy mi történt, csak ennyit mondott:

- Szégyent hoz rám ez a disznó.

Az utca elcsendesedett, a csillogó hóra egyetlen árnyék sem vetett foltot, ismét temetői nyugalom borult a bányásztelepre, az éhhalál settenkedett körülötte a farkasordító hidegben.

- Az orvos? - kérdezte Maheu, amint hazaért s betette maga mögött az ajtót.

- Még nem jött - válaszolt Maheu-né, aki még most is az ablaknál állt.

- A kicsinyek már hazajöttek?

- Még nem.

Maheu nehéz léptekkel, megroskadtan, mint az elcsigázott barom, ismét fel-alá járkált egyik faltól a másikig. Az öreg Halálbíró meg csak gubbasztott tovább, még a fejét sem emelte fel. Alzire nem szólalt meg, titkolta, hogy mennyire fázik, nem akarta, hogy szüleinek fájjon. De akármilyen hősiesen viselte a szenvedést, időnként úgy elfogta a reszketés, hogy csenevész kislányteste szinte hallhatóan didergett a vékony takaró alatt. Közben tágra nyílt szemmel szüntelenül a plafont nézte, a kert fehér hótakarójának visszfénye úgy világította meg a szobát, mintha holdfény ragyogná be.

Ez már az agónia volt, a kifosztott házat bekerítette a megsemmisülés. A derékaljakból először a betét, utána maga a matrac is az ószereshez vándorolt, odakerültek a takarók, az ágyhuzat is, minden, amiből pénzt lehetett csinálni. Egy este eladták a nagyapa zsebkendőjét. Két sout kaptak érte. Könnyekkel búcsúztak a szegényes háztartás minden egyes darabjától, s az anya még most is siránkozott, hogy a szoknyájába rejtve elvitte hazulról a rózsaszínű dobozt, férje régi-régi ajándékát is, úgy indult vele a házból, mintha gyereket vinne, hogy kitegye a kapu alá. Ruhátlanok voltak valamennyien, most már csak a bőrüket adhatták volna el, szerencsétlen, elnyűtt testüket, amiért senki sem adott volna egy rézgarast sem. Már nem is keresgéltek semmi eladnivalót, tudták, úgy sincs már semmijük, hogy mindennek vége, hogy nem kerül a házba egy szál gyertya, egy marék szén, egy szem krumpli, várták, mikor pusztulnak már bele. Csak a gyerekek miatt háborogtak, micsoda kegyetlen sors, a kicsi még el sem pusztulhat nyugodtan, még betegség is gyötri.

- Na, végre itt van - szólalt meg Maheu-né.

Fekete árnyék haladt el az ablak alatt. Kinyílt az ajtó. De nem Vanderhaghen doktor érkezett, Ranvier abbé, az új plébános állt a küszöbön, s aligha lepődött meg azon, hogy milyen halottasház-hangulat fogadja, hogy nem ég a lámpa, a kályhában nem vöröslik a tűz, az asztalon nincs egy darab kenyér. Három szomszédos házban járt már, végiglátogatta a családokat, térítgette a jóakaratú embereket, akárcsak Dansaert meg a csendőrök, s amint belépett, a szektás túlfűtött hangján máris rákezdte:

- Miért nem jöttetek el a vasárnapi misére, gyermekeim? Rosszul teszitek, mert egyedül az egyház menthet meg benneteket... Ígérjétek meg, hogy jövő vasárnap ott lesztek!

Maheu megállt, egy pillanatig nézte, aztán nehéz léptekkel, szótlanul megint csak tovább járkált. Maheu-né válaszolt a papnak.

- Minek járjunk mi misére, plébános úr? Velünk talán törődik az Isten?... Nézze csak ezt a kislányt, mit vétett ez az Istennek, hogy most is reszket a láztól? Mintha bizony nem lett volna elég a nyomorúság, még meg is betegítette nekem, most, mikor még csak egy csésze meleg herbateát sem tudok adni neki.

A pap erre hosszú beszédbe kezdett ott az ajtó előtt állva. Beszédében alaposan kihasználta a sztrájkot, ezt a szörnyű nyomorúságot, az éhségnek ezt a vad dühét, a vadaknak prédikáló misszionárius buzgalma fűtötte szavait. Az egyház a szegények pártján van - mondotta -, az egyház egy napon majd diadalra viszi az igazságot, Isten haragját kérve segítségül a gazdagok bűnei ellen. És hamarosan felfénylik ez a nap, mert a gazdagok Isten helyét foglalták el, s a hatalom gyalázatos bitorlásában odáig mentek, hogy Isten nélkül kormányoznak. Ha azonban a munkások a föld javainak igazságos megosztását akarják, máris a papokra kell bízni magukat, amiként Jézus halála után az apostolok körül tömörültek a kicsinyek és alázatos szívűek. Mekkora erő állna a pápa mögött, mekkora hadserege lenne a papságnak, ha a munkások óriási tömegét irányíthatná! Egy hét leforgása alatt megtisztítanák a világot a gonoszoktól, elűznék az érdemtelen urakat, eljönne végre Isten igazi országa, mikor majd mindenki megkapja, ami érdemei szerint jár neki, s a munka törvényéhez igazodik az emberiség boldogsága.

Maheu-né figyelte a pap szavait, s úgy érezte, mintha csak Étienne-t hallgatná, így beszélt Étienne is azokon a kora őszi estéken, mikor azt mondogatta, hogy hamarosan vége szakad minden bajuknak. Csakhogy Maheu-né sohasem bízott a papokban.

- Mind nagyon szép, amit a plébános úr itt beszél - mondta -, vagyis hogy a plébános úr nem ad igazat az uraknak... Mert a mi papjaink az igazgatóhoz jártak ebédelni, s ha kenyeret követeltünk, mindjárt a pokollal fenyegetőztek.

A pap erre megint rákezdte, kitért az egyház és a nép között fennálló sajnálatos félreértésre. Leplezetten ugyan, de támadta a városi papságot, a püspököket, a magas klérus tagjait, akik dúskálnak az élvezetekben, pöffeszkednek, ostoba vakságukban a liberális polgársággal szűrik össze a levet, s nem látják, hogy éppen ez a polgárság fosztotta meg az egyházat világi hatalmától. A vidéki papság egyengeti a szabadulás útját, mind, valamennyi felsorakozik, hogy az elesettek segítségével visszaállítsa Krisztus királyságát; s mintha máris élükön állna, mint vezér, mint az Evangélium forradalmára, kihúzta szikár termetét, s tekintete lángra gyúlt, világolt a sötét szobában. A tüzes prédikáció misztikus beszédbe csapott át, s szegény Maheu-ék már jó ideje egy szót sem értettek belőle.

- Mire jó ez a sok beszéd? - mordult fel váratlanul Maheu. - Jobban tette volna, ha egy kenyérrel állít be hozzánk.

- Jöjjetek el a vasárnapi misére! - kiáltott a pap. - Isten mindnyájatokról gondoskodik!

S ezzel ment, egyenesen Levaque-ékhoz tért be, hogy ott folytassa apostolkodását; égre emelt tekintete csak a nagy ábrándképet, az egyház végső győzelmét látta, semmibe sem vette a tényeket, üres kézzel járta a telepeket, eszébe sem jutott, hogy alamizsnálkodjék az éhenhalók roppant táborában, ő maga is szegény ördög volt, s a szenvedést az üdvösség útjának tekintette.

Maheu szakadatlanul járkált, nehéz léptei alatt döngött a kőpadló, semmi más nem hallatszott e szabályosan ismétlődő neszen kívül. Aztán mintha rozsdaette kerék csikorogna, krákogni kezdett az öreg Halálbíró, s a kihűlt tűzhelybe köpött. Aztán megint csak a döngő léptek monoton ritmusa hangzott. Alzire-t elkábította a láz, hangosan nevetgélt, félrebeszélt, lázálmában nyár volt, s ő a napsütésben játszott.

- Istenverte élet! - mondogatta Maheu-né, miután megérintette a kislány arcát. - Hiszen ez a gyerek majd elég!... Nem várom tovább azt a disznót, azok az átkozottak, úgy látszik, megtiltották neki, hogy a telepre jöjjön.

Az orvosra meg a Társulatra gondolt. De azért örömében mégis felkiáltott, mikor az ajtó újból kinyílt, de keze megint csak lehanyatlott, s csak állt egyenesen, komoran.

- Jó estét! - köszönt csöndesen Étienne, s gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

Gyakran jött így, sötétedés után. Maheu-ék már a második naptól kezdve tudták, hol a rejtekhelye. De megőrizték a titkot, a telepen senki sem tudta pontosan, hogy mi sorsra jutott Étienne, így aztán valóságos legenda született eltűnése körül. Továbbra is hittek benne, titokzatos hírek járták: hadsereggel, arannyal teli ládákkal jön majd vissza; még mindig az áhítatos csodavárásban éltek, megvalósul majd az álomkép, ők egy csapásra bejutnak az ígéret földjére, hiszen Étienne ezt ígérte nekik. Egyesek azt beszélték, hogy látták egy hintóban, a marchiennes-i úton kocsizott három úr társaságában, mások meg biztosan tudták, hogy két napot még Angliában tölt, azután visszajön. Idővel azonban mégiscsak bizalmatlankodni kezdtek azok, akik szívesen csúfot űztek mindenből, most azt beszélték róla, hogy egy pincében bujkál, s Mouquette melengeti ott, a telepen ugyanis tudtak erről a viszonyról, s elítélték érte Étienne-t. Népszerűsége még a tetőfokán volt, de a legkitartóbbak között is óhatatlanul nőtt a csüggedés, s néma kétségbeesésük nyomán a telep lassan kezdett elhidegülni Étienne-től.

- Micsoda kutya idő! - szólalt meg Étienne. - Látom, hogy semmi jó újság, egyre csak rosszabb minden... Úgy hallottam, hogy a kis Négrel Belgiumba ment bányászokat toborozni. Ha ez igaz, akkor jól nézünk ki, az istenit!

Megborzongott, amint belépett a dermesztően hideg, sötét szobába, ahol a szemnek először hozzá kellett szokni a sötétséghez, a csak azután látta meg a szerencsétleneket. Iszonyodott itt mindentől, elfogta az osztályától elszakadt, a tanulás révén kifinomult, nagyravágyástól ösztökélt munkás viszolygása. Micsoda nyomor! Ez a szag! Ennyien összezsúfolva! - és utálkozó szánakozás szorította össze a torkát. Az agóniának e képe úgy megrendítette, hogy azon gondolkozott, milyen formában is tanácsolhatná nekik, hogy adják meg magukat.

Maheu azonban előtte termett, s indulatosan kiabálta:

- Belgákat? Odáig mégsem merészkednek ezek a senkiháziak!... Hozzanak csak ide belgákat, majd meglátják, hogy kő kövön nem marad a bányákban!

Étienne feszélyezetten magyarázni kezdett, hogy meg sem moccanhatnak, mert a katonaság most is őrzi a bányákat, majd arról is gondoskodnak, hogy a belga munkások nyugodtan leszállhassanak. Maheu ökölbe szorított kézzel hallgatta, mint mondta, leginkább az bántja, hogy a szuronyokat mindig a hátában kell éreznie. Hát a bányászok már nem urak a saját portájukon? Úgy bánnak velük, mint a fegyenctelepek lakóival? Puskával kényszerítik őket a munkára? Ő szereti a bányát, el sem tudja mondani, mennyire fáj, hogy már két hónapja nem szállhatott le. Még hogy idegeneket akarnak becsempészni a bányákba! Erre a gyalázatosságra már igazán elönti a vér az agyát! Aztán összeszorult a szíve, eszébe jutott, hogy kiadták a munkakönyvét.

- Nem is tudom, miért dühöngök - mondta. - Hiszen én már nem tartozom oda... S ha innen is kikergetnek, hát felfordulhatok az útszélen.

- Ugyan hagyd! - nyugtatta Étienne. - Ha akarod, már holnap átveszik a munkakönyved! Nem olyan könnyen küldik el a jó munkást!

Hirtelen félbeszakította mondanivalóját, döbbenten hallgatta Alzire-t, a kislány önkívületében édesen nevetgélt. Eddig csak az öreg Halálbíró mozdulatlan árnyát vette észre a tűzhely mellett, s most váratlanul érte a beteg gyermek kacagása. Hát ez már sok, mi lesz, ha a kicsinyek sorra elhullanak... Elszánta magát, s bizonytalan hangon beszélni kezdett:

- Ez így nem mehet tovább. Elbántak velünk... Meg kell adni magunkat.

Maheu-né, aki eddig mozdulatlanul, némán állt, most egyszerre kitört, Étienne képébe kiabált, letegezte s káromkodott, mint egy férfi:

- Mit beszélsz? Éppen te mondod ezt, a kutya istenit!

Étienne érvelni akart, de az asszony nem hagyta szóhoz jutni:

- Ne mondd ezt még egyszer, az istenit, szétverem a képed, ha százszor is asszony vagyok!... Hát azért kínlódtunk két hónapon át, azért adtam el az utolsó párnánkat is, azért betegszenek meg a gyerekeim, hogy minden a régiben maradjon, hogy elölről kezdődjék az igazságtalanság?!... Ha csak rágondolok is, majd beleőrülök, érted?! Inkább most rögtön felgyújtom a házat, megölök mindenkit, de nem adom meg magam!

A sötétben öklét rázta Maheu felé.

- Ide figyelj! Ha az uram vissza akar menni a bányába, meglesem az úton, szembeköpöm, a képibe mondom, hogy gyáva senki!

Étienne nem látta az asszonyt, de valami forróságot érzett, mintha csaholó kutya tüzes lehelete csapna az arcába, s döbbenten hátrált e düh elől, melyet ő ébresztett. Alig ismert az asszonyra, úgy megváltozott, most nyomát sem látta hajdani higgadtságának, mikor még őt, Étienne-t intette, hogy ne legyen olyan heves, amikor még azt mondogatta, hogy nem szabad senkinek a halálát kívánni. Most nem volt hajlandó hallgatni a józan szóra, olyanokat mondott, hogy kiirt mindenkit. Most már nem ő, hanem az asszony politizált, az asszony kívánta egyetlen mozdulattal elsöpörni a burzsoáziát, ő követelt köztársaságot és nyaktilót, hogy a föld végre megszabaduljon ezektől a tolvaj gazdagoktól, akiket az éhenhalók munkája hizlal.

- Igen! A tíz körmömmel kaparnám ki a szemüket!... Ebből már elég! Most a mi időnk jött el, te magad mondtad!... Beleőrülök, ha csak eszembe jut, hogy az apám, a nagyapám meg annak az apja, meg mind, akik előttünk éltek, végigkínlódták azt, amit mi, s hogy a fiainkra meg az unokáinkra is csak ez a sors vár; legszívesebben kést fognék... Nem volt elég, amit a múltkor csináltunk, le kellett volna rombolni egész Montsout, hogy egy tégla se maradjon belőle! S tudod mit? Csak azt sajnálom, miért is nem hagytam, hogy az öreg megfojtsa a La Piolaine-i kisasszonyt... Ők bezzeg hagyják, hogy az én kicsinyeim éhen pusztuljanak!

Szavai zuhogtak, mint éjszakában a fejszecsapás. A zárt látóhatár csak nem nyílott fel, az elérhetetlen álomkép méreggé buggyant e fájdalomtól megzavart agyban.

- Félreértett engem - mondta visszakozva Étienne, mikor végre szóhoz jutott. - Egyezségre kell jutni a Társulattal, az aknák egyre pusztulnak, ezt tudom, a Társulat így nyilván hajlandó lesz egyezkedni.

- Nem egyezkedünk! - ordította Maheu-né.

Éppen most ért haza Lénore és Henri. Üres kézzel jöttek. Egy úr adott ugyan nekik két sout, de Lénore hazafelé folyton rugdosta a kisöccsét, a gyerek a hóba ejtette a pénzt, Jeanlin segített nekik keresni, de csak nem került elő.

- És hol van Jeanlin?

- Elment, mama, azt mondta, hogy dolga van.

Étienne csak hallgatta őket, a szíve majd megszakadt. Maheu-né valamikor azt mondta, megölné a gyerekeit, ha koldulnának. Most meg ő küldi őket, azt mondja, legjobb lenne, ha mindahányan így tennének, ha a tízezer montsoui bányász szépen fogná a kiöregedett koldusok botját, tarisznyáját, úgy vágna neki a rémüldöző vidéknek.

A fekete szobában megsűrűsödött a gyötrelem. A kicsinyek éhesen jöttek haza, enni kértek, miért nincs vacsora? Panaszosan sírtak, nem maradtak nyugton, végül belebotlottak testvérkéjük lábába, s a haldokló kislány felnyögött. Az anya magánkívül, csak úgy vaktában nekik ugrott a sötétben, s felpofozta őket. Aztán mikor még keservesebben sírtak kenyérért, könnyek öntötték el a szemét, lerogyott a konyhakőre, mindhármukat, a két kicsit és a nyomorék leánykát egyetlen öleléssel szorította magához, hosszan zokogott, felengedett benne a feszültség, s összetörten, tehetetlenül hívta a halált, egyre hajtogatván: "Istenem, édes Istenem, végy magadhoz minket, irgalmazz, legyen már vége!" A nagyapa - eső- és szélverte öreg fatörzs - meg sem moccant, csak az apa járkált most is fel s alá a tűzhelytől a konyhaszekrényig, de még csak a fejét sem emelte fel.

Ismét nyílott az ajtó, most Vanderhaghen doktor érkezett.

- A kutyafáját, ti aztán nem vakultok meg a nagy gyertyafénytől... - ezzel lépett be. - Gyerünk, sietős utam van.

Mint mindig, most is zsörtölődött, most is nyakig volt munkával. Szerencsére volt nála gyufa, az apa egymás után hatot is meggyújtott, s úgy tartotta, hogy fényüknél az orvos meg tudja vizsgálni a beteget. Levették róla a takarót, didergett a pislákoló fénynél - hóban vergődő, haldokló kismadár -, olyan csenevész volt, olyan soványka, hogy jóformán csak a púpja látszott belőle. Az arcán mégis mosoly volt, a haldokló réveteg mosolya, szeme tágra nyílt, keze görcsösen összekulcsolódott beesett mellkasán. S mikor az anya sírástól fuldokolva azt kérdezte, vajon mi értelme van annak, hogy a kislány előbb hal meg, mint ő, s éppen ez a gyereke, aki olyan szépen segített a háztartásban, s olyan okoska, olyan kedves volt, az orvos méregbe jött.

- Hát ennek bizony vége... Éhen halt ez a te nyavalyás kislányod. Nem ő az egyetlen, odaát már láttam egy ilyet... Mind engem hívtok, mintha én segíthetnék. Hús kellene ide, attól majd meggyógyulnátok.

Maheu-nek körmére égett a gyufa, elejtette, megint sötétség borult mindenre, s ebben a sötétségben eltűnt a kis holttest is, ami még ki sem hűlt. Az orvos futva távozott. Étienne a feketeségben már csak a zokogó Maheu-nét hallotta, gyászosan, szakadatlanul jajveszékelt, hívta a halált:

- Istenem, most rajtam a sor, végy magadhoz engem is!... Istenem, vedd magadhoz a férjem meg a többieket, mindnyájunkat, Istenem, irgalmazz, legyen vége!

Ezen a vasárnap estén Szuvarin már nyolc órakor egyedül ült a "Jószerencse" ivójában a szokott helyén, fejét a falnak támasztva. Nem akadt már egyetlen bányász sem, aki össze tudott volna szedni két sout egy korsó sörre, a kocsmák még sohasem voltak ilyen csendesek, mint mostanában. Rasseneurné is mozdulatlanul ült a söntéspult mögött, rosszkedvűen hallgatott, Rasseneur pedig a vaskályha előtt állt elgondolkozva, s mintha a vörös szénfüst kanyargását figyelte volna.

A túlfűtött szobák álmos csendje nehezedett az ivóra, mikor egyszerre csak három rövid koppantás hangzott az ablaküvegen, Szuvarin felkapta a fejét. Felállt, ismerte ezt a jeladást, Étienne gyakran hívta ki így, ha észrevette, hogy bent ül az üres asztal mellett, és cigarettázik. Mielőtt azonban a gépész az ajtóhoz ért volna, Rasseneur kinyitotta, az ablakon át kiszűrődő fényben ráismert Étienne-re, s odaszólt neki:

- Talán attól félsz, hogy feladlak?... Jobban tudtok idebent beszélgetni, mint kint az úton.

Étienne belépett. Rasseneurné udvariasan sörrel kínálta, ő azonban elutasítóan intett. A kocsmáros még hozzátette:

- Már jó ideje tudom, hogy hol rejtőzködsz. Ha besúgó lennék, mint ahogy a barátaid mondják, már egy hete nyakadra küldhettem volna a zsandárokat.

- Fölösleges magyarázkodnod - válaszolt Étienne -, tudom, hogy nem vagy az a fajta... Ha nem is vagyunk egy véleményen, azért mégis becsülhetjük egymást.

Újból csend lett. Szuvarin visszatelepedett a székére, háttal a falnak, tekintete a cigarettafüstben révedezett, nyugtalan ujjai azonban lázasan mozogtak, ide-oda jártak a térdén, Lengyelhon selymes bundáját kereste a keze, a nyúl azonban ma este nem volt sehol. Valami nem volt rendben, valami hiányzott, csak nem tudta pontosan, hogy micsoda.

Az asztal túlsó végén ülő Étienne végre megszólalt:

- Holnap újrakezdődik a munka a Voreux-ben. A kis Négrel megérkezett a belgákkal.

- Igen, mikor besötétedett, akkor hozták őket ide - jegyezte meg Rasseneur, aki most is állva maradt. - Csak aztán nehogy egymásnak menjenek az emberek.

Emeltebb hangon folytatta:

- Ne gondold, hogy megint vitatkozni akarok veled, de tudod, nagyon csúnyán végződik ez, ha továbbra is csökönyösködtök... Látod, a sztrájkkal is csak úgy áll a helyzet, mint ezzel a te Internacionáléddal. Tegnapelőtt Lille-ben jártam, s ott találkoztam Pluchart-ral. Aligha lesz valami abból a dologból.

Azután elmondotta a részleteket. A munkásszövetség, miután lendületes propagandával meghódította a világ munkásait, és még ma is reszket tőle a burzsoázia, az egyéni nagyravágyás, az egyéni törekvések között megindult belső harc következtében most oda jutott, hogy lassanként széthullik, felmorzsolódik. Mióta az anarchisták győztek, és kiszorították az első időben kezdeményező szerepet játszó evolucionistákat^[12], minden pusztulóban van, az eredeti cél - a bérmunka reformja - elsikkad az egymással huzakodó szekták harcában, a vezetés széthull, mert a képzett vezetők irtóznak a fegyelemtől. És máris megjósolható a végső csődje e mozgalomnak, melyről az ember egy ideig azt hihette volna, hogy egy csapásra elsöpri a rothadt, régi társadalmat.

- Pluchart valósággal belebetegedett - folytatta Rasseneur -, ráadásul most már teljesen elvesztette a hangját. De azért mégis beszél, sőt most Párizsban akar beszédeket mondani... És háromszor is elmondta nekem, hogy a mi sztrájkmozgalmunk kátyúba jutott.

Étienne lehajtott fejjel hallgatta, egy szóval sem szakította félbe. Előző nap hosszan elbeszélgetett bányásztársaival, s úgy érezte, hogy harag és gyanakvás süt a szavaikból, most először tapasztalta, hogy mi az a népszerűtlenség, ez volt a vereségre figyelmeztető első jel. Komoran hallgatott, nem akarta elárulni csüggedését éppen Rasseneur előtt, aki megjósolta neki, hogy a tömeg őt is lehurrogja majd, ha valamikor bosszút akar állni egy csalódásért.

- A sztrájk ügye bizony kátyúba jutott, ezt én éppen úgy tudom, mint Pluchart - szólalt meg. - De hát ez előre látható volt. Kényszerűségből mentünk bele, nem mi akartuk ezt a sztrájkot, s nem reméltük, hogy ezzel legyőzzük a Társulatot... Csakhogy az ember megrészegszik, reménykedni kezd, s mikor aztán rosszra fordul az ügy, eszébe jut, hogy erre is számítani kellett volna: siránkozik, mintha isten tudja, milyen váratlan szerencsétlenség szakadt volna a nyakába.

- Hát ha te is úgy látod, hogy kátyúba jutottatok, miért nem téríted észhez az embereket?

A fiatal férfi mereven nézte Rasseneurt.

- Ide figyelj, aztán hagyjuk az egészet... Neked is megvan a magad felfogása, meg nekem is a magamé. Bejöttem hozzád, hogy megmutassam, én azért becsüllek téged. De én ma is csak azt gondolom, hogy ha meggebedünk kínunkban, hát még kiéhezett csontjaink is jobban szolgálják a nép ügyét, mint a te egész megfontolt politikád... Hej, ha legalább az egyik rothadt katona golyót röpítene a szívembe, milyen nagyszerű vég lenne!

A szeme könnybe lábadt, a legyőzöttek titkos óhaja sírt szavaiból, vágy a végső menedék után, ahol mindörökre megszabadulna kínjaitól.

- Ez a beszéd! - jelentette ki Rasseneurné, és radikális elveinek rendíthetetlen talapzatáról megvetően pillantott férjére.

Szuvarin tekintete most is a semmiben kalandozott, nyughatatlan ujjai egyre mozogtak, a beszélgetésből mintha semmit sem hallott volna. Lányos, szőke arca a finom metszésű orral meg az apró hegyes fogakkal megint kegyetlennek tűnt, mintha valami misztikus révület véres látomásaiban gyönyörködnék. S mint aki fennhangon gondolkodik, úgy felelt Rasseneurnek az Internacionáléra vonatkozó szavaira, amit a beszélgetésből véletlenül megragadott.

- Gyáva ez mind, valamennyi, egyetlen valaki tudná a rombolás rettenetes eszközévé kovácsolni a szervezkedésüket. De ehhez akarat kellene, az pedig nincs, és a forradalom így megint csak elsikkad.

Utálkozó hangon folytatta, lenézően beszélt az emberi butaságról, Rasseneur és Étienne meg nem tudta, mit kezdjen a holdkóros éjszakai vallomásokkal. Oroszországban sem mennek a dolgok előre, elkeserítő híreket kap. Hajdani elvbarátai felcsaptak politikusoknak, a nagyszerű nihilisták, kiket egész Európa rettegett, a pópák, a kispolgárok, a kereskedők fiai nem képesek a nemzeti felszabadulás eszméjén túllátni, mintha abban bizakodnának, hogy az egész világot megváltják, ha elpusztítják a zsarnokot. Ő úgy érzi, hogy valahányszor arról beszél nekik, hogy az elöregedett emberiséget mint beérett aratást kell lekaszálni a földtekéről, sőt, mihelyt csak kiejti a gyerekes szót, hogy köztársaság, máris értelmetlenül, nyugtalanul bámulnak rá, kiközösítettnek érzi magát, akit a forradalmi kozmopolitizmus bukott kóborlovagjai közé sorolnak. Szívében mégis tusakodott a hazaszeretet, s fájdalmas keserűség volt a hangjában, mikor kedvenc szólamát hajtogatta:

- Ostobaság!... Soha semmit sem érnek el az ostobaságaikkal!

A hangja megint elcsendesült, keserű szavakkal beszélt a testvériségről szőtt hajdani ábrándjaikról. Lemondott társadalmi rangjáról, vagyonáról, a munkások közé állt abban a reményben, hogy megéri az új társadalom megalakulását, melynek alapja a közös munka. A zsebéből a telep gyerekeinek a kezébe vándorolt hosszú időn át minden garas, testvéri szeretetet tanúsított a bányászok iránt, mosolygott a bizalmatlanságukon, meghódította őket szűkszavú nyugalmával, jó munkás mivoltával. De valahogy mégsem tartozott igazán hozzájuk, idegen maradt számukra, mert megvetett minden emberi köteléket, s következetesen távol tartotta magát hetvenkedéseiktől, olcsó örömeiktől. Ezen a napon különösképpen elkeseredett volt, egy napihírt olvasott az újságban.

Hangja elváltozott, tekintete felvillant, Étienne-re szegeződött, s egyenesen hozzá beszélt.

- Mondd, megérted te ezt? Megérted ezeket a marseille-i kalapgyári munkásokat, akik megnyerték a százezer frankos főnyereményt, s azonnal életjáradékot vásároltak, kijelentvén, hogy ezentúl ölbetett kézzel akarnak élni?... Persze ti, ti francia munkások mind erről álmodoztok, rejtett kincset szeretnétek találni, hogy a semmittevés és az önzés zugában zavartalan egyedüllétben felegyétek. Hiába ordítoztok a gazdagok ellen, nem vagytok ti elég keménykötésűek ahhoz, hogy a szegényeknek adjátok a pénzt, amit a szerencse elétek hajít... Sosem lesztek méltók a boldogságra, míg bármit is birtokolni akartok, a burzsoázia iránti gyűlöletetek meg kizárólag abból a dühödt vágyból fakad, hogy ti lehessetek burzsoák az ő helyükben.

Rasseneurből kitört a nevetés, olyan ostoba ötletnek tartotta, hogy a két marseille-i munkásnak le kellett volna mondania a főnyereményről. Szuvarin azonban elsápadt, feldúlt arca eltorzult népeket irtó szent haragjában. Kiabálni kezdett.

- Mind elpusztultok, mind semmivé lesztek, a szemétdombra kerültök! Születik majd ember a földre, aki megsemmisíti gyáva és élveteg nemzetségieket! Ide nézzetek! Látjátok a két kezemet? Ha tudnám, hát ezzel a két kezemmel ragadnám meg a földkerekséget, úgy, ahogy van, ráznám, míg darabokra esik, hogy ti mind ottmaradjatok a romok között.

- Ez a beszéd! - mondta Rasseneurné udvariasan és meggyőződéssel.

Megint csend lett. Étienne ezután ismét a belga munkásokat hozta szóba. Szuvarintól kérdezősködött, hogy milyen intézkedéseket tettek a Voreux-ben, a gépész azonban megint csak elrévedezett, alig felelgetett, csak annyit tudott, hogy töltényeket osztottak a katonáknak, akik a bányát őrzik, ujjai még idegesebb nyugtalansággal motoztak a térdein, úgyhogy végül rájött, hogy a házinyúl lágy prémjének zsongító érintése hiányzik.

- Hol marad Lengyelhon? - kérdezte.

A kocsmáros megint elnevette magát, s a feleségére nézett. Rövid, zavart csend után válaszolt:

- Lengyelhon? Az már jó melegen van.

Jeanlinnal esett kalandja óta a nagy házinyúl csak döglötteket fiadzott - megsebesülhetett akkor -, s hogy ne kelljen egy haszontalan állatot etetni, épp aznap sütötték meg krumplival.

- Az ám! Ma este etted meg az egyik combját... Emlékszel? Még az ujjadat is megnyaltad utána!

Szuvarin először nem értette, azután fehér lett, a szája undorodó görcsbe rándult, és bármennyire igyekezett egykedvűnek látszani, két nehéz könnycsepp hullott ki a szeméből.

A többiek azonban észre sem vehették ezt a megrendülést, mert a kocsmaajtó nagy zajjal kivágódott, Chaval jelent meg, maga előtt taszigálva Catherine-t. Végigjárta Montsou minden kocsmáját, s most, mikor a sör meg a szájhősködés a fejébe szállt, az az ötlete támadt, hogy elmegy a "Jószerencsé"-be, hadd lássák hajdani barátai, hogy ő nem fél. Belépett és odaszólt a szeretőjének:

- Az istenit! Azt mondom, hogy megiszol egy korsóval odabent! Összetöröm a pofáját annak, aki görbén néz rám!

Catherine megdermedt, halálsápadt lett Étienne láttán. Chaval is észrevette, és gonoszul röhögött.

- Két korsóval, Rasseneurné! Iszunk a munka újrakezdésére.

Az asszony hang nélkül töltötte meg a két korsót, mint az olyan kocsmárosné, aki senkitől sem tagadja meg a sörét. Csend lett, sem a kocsmáros, sem a másik két férfi nem moccant a helyéről.

- Ismerek egyeseket, akik azt mondták rólam, hogy besúgó vagyok - kezdte Chaval szemtelenül -, szeretném, ha a képembe ismernék mondani, végre hadd értsünk a szóból.

Senki nem válaszolt, a férfiak elfordították fejüket, s a falra bámultak.

- Vannak, akik lopják a napot, meg vannak, akik nem lopják - folytatta hangosabban. - Nekem nem kell titkolózni, otthagytam Deneulin rohadt verklijét, holnap a Voreux-be szállok le tizenkét belgával, én vezetem őket, mert bíznak bennem. És ha valakinek nem tetszik, az csak szóljon, majd beszélünk róla.

Mikor kihívó szavait ugyanaz a megvető hallgatás fogadta, mint az előbb, Catherine-ra támadt:

- Iszol már, az istenedet?!... Koccints velem arra, hogy mielőbb megdögöljön valamennyi dologkerülő csirkefogó!

A lány koccintott, de olyan reszkető kézzel, hogy hallani lehetett az üveg könnyű csengését. A férfi most egy marék ezüstpénzt vett ki a zsebéből, s mint afféle kérkedő részeg, mutogatta, hogy ő ezt az arca verejtékével kereste, és szeretné látni, melyik semmittevőnek van a zsebében akárcsak tíz sou is. A többiek hallgatása feldühítette, most már nyíltan sértegetni kezdett:

- Na, szóval a vakondokok éjjel előbújnak? Az ember csak akkor találkozik zsiványokkal, mikor a csendőrök alusznak!

Étienne felállt, nagyon nyugodt, nagyon elszánt volt.

- Ide figyelj, most már torkig vagyok veled... Igen, besúgó vagy, a pénzed még mindig bűzlik az árulástól, s undorodom hozzáérni a júdáspofádhoz. De sebaj, bennem emberedre akadtál, már jó ideje, hogy valamelyikünknek el kellene intézni a másikat.

Chaval ökölbe szorította a kezét.

- Akkor hát gyerünk! Éppen elég ideig kéretted magad, gyáva disznó! Ez már igen! Te egyedül fizetsz meg a piszokságokért, amit csináltatok velem!

Catherine felemelt karral lépett közéjük, de még félre sem kellett lökniük, érezte, hogy elkerülhetetlen az összecsapás, s magától lassan hátrahúzódott. A fal mellett állt némán, az aggodalom úgy megbénította, hogy még csak nem is reszketett, tágra nyílt szemét le nem vette volna a két férfiról, akik most egymást gyilkolják őérte.

Rasseneurné nyugodtan leszedegette a söröskorsókat a söntéspultról, nehogy összetörjenek. Aztán visszaült a padkára, anélkül, hogy illetlen kíváncsiságot tanúsított volna. De hát mégsem lehet tétlenül nézni, hogy két hajdani cimbora egymás torkának essék - gondolta Rasseneur, s mindenáron közbe akart lépni. Szuvarinnak kellett vállon ragadnia, s visszavezetnie az asztalhoz.

- Ez nem tartozik rád... Egyikük felesleges, aki bírja, marja.

Chaval be sem várta a támadást, két öklét előrelökte a levegőbe. Ő volt a nagyobb, a lazább izomzatú. Két ökle, mintha csak két karddal hadonászott volna, őrjöngve csapkodott ellenfele arca körül. Közben szüntelenül beszélt, színészkedett, záporozott belőle a káromkodás, amitől még jobban nekibőszült.

- Te mocskos strici! Most elkapom az orrod! Lecsavarom és oda dugom, ahova gondolom!... Mutasd csak a pofád, te kurafi, moslékká verem, aztán meglátjuk, futnak-e még utánad a szajhák!

Étienne fogcsikorgatva hallgatott, alacsony termetét összehúzva szabályszerűen verekedett, mellkasát és arcát öklével fedezte, feszülten figyelt, s mikor lehetett, olyan szörnyű erővel vágott előre, mintha rugóra járt volna az ökle.

Eleinte nem sok kárt tettek egymásban. Az egyik lármás handabandázása és a másik higgadt türelme elnyújtotta a küzdelmet. Egy szék felborult, a nehéz bakancsok csikorogtak a kőpadlóra hintett fehér homokon. Lassanként azonban kifulladtak, nehezen ziháltak, kivörösödött képük meg mintha valami belső tűztől hevült volna, melynek lángjai fel-felvillantak szemüregükben.

- Talált! - üvöltött Chaval. - Most széttöröm a csontjaid!

Ökle ugyanis mint cséphadaró érte oldalról ellenfele vállát. Étienne visszafojtotta a jajkiáltást, csak valami lágy nesz hallatszott, ahogy Chaval ökle az izomba csapott. Étienne egy olyan egyenessel vágott vissza, hogy ellenfele összerogyott volna, ha a csapás telibe találja, de Chaval ide-oda ugrált, mint a bakkecske, s még idejében elhúzódott. Így is olyan erős ütést kapott a bal felére, hogy megingott, a lélegzete elakadt. Vad harag fogta el, úgy érezte, hogy mindkét karja ellankad a kíntól, mint egy állat rontott az ellenfelére, hogy hasba rúgja.

- A beledet! - hörögte fuldokló hangon. - Kitaposom a beledet!

Étienne félreugrott, de úgy felháborította a tisztességes küzdelem játékszabályainak ez a megsértése, hogy végre megszólalt:

- Fogd be a szád, barom! S ne rúgj, a kutya istenit, mert fogok egy széket, s azzal csaplak agyon!

Most már kíméletlenül folyt a verekedés. Rasseneur felháborodottan újból közbe akart lépni, csak a felesége szigorú pillantása tartotta vissza: miért ne intézhetné el két vendég az ügyeit náluk? Rasseneur így beérte azzal, hogy a kályha elé állt, nehogy a verekedők belebukfencezzenek a tűzbe. Szuvarin a maga nyugodt módján cigarettát sodort, de a rágyújtásról már megfeledkezett. A fal mellett most is mozdulatlanul állt Catherine, csak a két kezét emelte fel öntudatlanul s egyre tördelte, majd szinte szabályszerű időközökben görcsösen tépdeste a ruháját. Minden erejével azon volt, hogy fel ne sikoltson, nehogy elárulja, melyikért remeg, s ezzel valamelyiknek a halálát okozza. Egyébként olyan rémült volt, hogy már maga sem tudta, melyiket félti.

Chaval hamarosan kimerült, csorgott róla a verejték, csak találomra vagdalózott. Étienne, bár kijött a sodrából, most is állandóan fedezte magát, csaknem minden ütést kivédett, de azért egyik-másik eltalálta. Felhasadt a füle, Chaval körme egy darabon lehúzta a nyakáról a bőrt, s olyan égető fájdalmat érzett, hogy most ő kezdett káromkodni, és félelmetes egyeneseket zúdított ellenfelére. Chaval az egyik elől félreugrott, nehogy a mellkasát találja, de közben előrehajolt, és Étienne ökle arcát érte, betörte az orrát, s fél szemére megvakította. Elöntötte a vér, a szeme bedagadt, kék-zöld lett. Nem látott a vértől, elkábult a fejét ért ütés erejétől, összevissza hadonászott két karjával, mikor egy másik ütés pontosan mellbe találta, s ezzel végleg kidőlt. Valami reccsent, Chaval hanyatt vágódott, nehéz puffanással, mint egy homokzsák.

Étienne kis ideig várt.

- Állj fel, ha folytatni akarod, folytathatjuk.

Chaval nem válaszolt, néhány pillanatig kábultan feküdt, aztán megmozdult, nyújtózott. Nagy keservesen feltápászkodott, kis ideig előregörbülve térdelt, a zsebében motozott, nem lehetett tudni, hogy miért. Mikor felállt, vad ordítással, hogy majd megszakadt a torka, nekiesett ellenfelének.

Catherine azonban látta, mire készül, felsikoltott, s maga is megdöbbent e sikolytól, mely úgy hangzott, mint szíve legmélyéből feltörő vallomás egy érzelemről, melyről eddig maga sem tudott.

- Vigyázz! Kés van nála!

Étienne-nek már csak annyi ideje volt, hogy karjával kivédje az első döfést. Gyapjúujjasát átszakította a vastag penge, melyet rézgyűrű szorított a puszpángnyélbe. Máris megragadta Chaval csuklóját, szörnyű küzdelem kezdődött, Étienne érezte, hogy elveszett, ha kiereszti kezéből; a másik viszont ide-oda tekergőzött, hogy kiszabadítsa magát és döfhessen. A gyilkos szerszám egyre lejjebb és lejjebb került, megmerevített tagjaik kifáradtak, Étienne két ízben is érezte az acél hideg érintését, minden erejét meg kellett feszítenie, ujjai mint vaspántok szorították Chaval csuklóját, és a kés kihullott a kinyíló kézből. Mindketten földre vetették magukat a kés után, Étienne kapta fel, most ő fogta rá a másikra, rátérdelt s fenyegette, hogy a torkába vágja.

- Az istenit az áruló fejednek, most elpusztulsz!

Gyűlöletes hang harsant meg benne, füle zúgott belé. Mintha legmélyebb bensőjében támadna ez a hang, szapora kalapácsütésként dobolt a fejében, feltámadt benne a gyilkolás dühe, vért kívánt. Ilyen erősen még sohasem fogta el az őrület. Pedig nem volt részeg. Küzdött az öröklött bűn ellen, kétségbeesett reszketéssel próbálta legyőzni az indulatot, akár egy őrjöngő szerelmes, aki retteg erőszakot elkövetni. Végül legyőzte magát, és maga mögé hajította a kést, majd rekedten kínlódva mondta:

- Állj fel és kotródj!

Rasseneur most odarohant, de nemigen mert kettőjük közé lépni, félt, hogy neki is kijut egy ütleg. Semmiképpen nem akarta, hogy valakit meggyilkoljanak a kocsmájában, s úgy dühöngött, hogy a felesége, aki kihúzott vállal ült a söntés mögött, rászólt, hogy mindig előbb kiabál, mint ok lenne rá. Szuvarin, akinek majdnem a combjába szaladt a kés, végre elhatározta, hogy rágyújt a cigarettájára. Szóval vége van már? S Catherine csak nézett, ámuldozva, hogy mindkettőjüket élve látja.

- Kotródj! - mondta Étienne ismét. - Kotródj, vagy végzek veled.

Chaval felállt, a kezefejével letörölte az arcát, az orrából még most is folyt a vér; aztán vereségén dühöngve, vértől mocskos képpel, bedagadt szemmel kifelé vánszorgott. Catherine gépiesen követte. Akkor Chaval kihúzta magát, gyűlölete mocskos szóáradatban tört ki:

- Azt már nem! Ha neked ő kell, hát hálj vele, te piszok. S ha kedves az életed, hát be ne tedd hozzám a lábad!

Dühösen vágta be maga mögött az ajtót. Nagy csend támadt a langyos levegőjű szobában, csak az égő szén duruzsolása hallatszott. A padlón nem maradt semmi egyéb, mint egy felborított szék, meg vér, amit lassanként felivott a homok.

Étienne és Catherine Rasseneurtől kijövet némán lépkedett egymás mellett. A fagy felengedett, lassú, hideg olvadás kezdődött, melytől mocskos lett a hótakaró, de el nem tűnt. A szürke égen vastag páraréteg mögül sejlett a telihold, fent a magasban a viharos szél, mint megannyi fekete rongyot, tépte, cibálta a felhőket; lent a földön szellő sem rezzent, csak az ereszek csepegése s a tetőkről lecsúszó hó lágy puffanása hallatszott.

Étienne zavarban volt, nem tudta, mit tegyen Catherine-nal, akit így odalöktek neki, nem tudott mit mondani, feszélyezetten hallgatott. Képtelenségnek tartotta, hogy fogja, magával vigye és elrejtse a Réquillart-ban. Vissza akarta kísérni a bányásztelepre, a szüleihez, Catherine azonban rémülten tiltakozott, nem, csak azt ne, nem mehet a nyakukra, miután oly csúnyán otthagyta őket! Aztán egyikük sem szólt, csak úgy vaktában mentek a sártengerré változott utakon. Először lefelé, a Voreux-nek tartottak, majd jobbra fordultak, s a meddőhányó és a csatorna között mentek tovább.

- Valahol mégiscsak meg kell hálnod - mondta végül Étienne. - Szívesen magammal vinnélek, ha legalább egy szobám lenne.

Hirtelen támadt, furcsa félénkség akasztotta torkán a szót. Feltámadt a múlt, hajdani nagy vágyódásuk, a tartózkodás és szégyenkezés, mely kettőjük közé állt. Izgalom járta át egész testét, szívében új vágy forrósodott, hát még ma is szereti Catherine-t? A Gaston-Marie-ban kapott pofonok emléke most nem haragot, hanem vágyat ébresztett benne. Maga is elámult, hogy egyszeriben milyen magától értetődő, egyszerű megoldásnak látja, hogy a lányt magával viszi a Réquillart-ba.

- No mondd, mit akarsz, hova kísérjelek?... Szóval úgy ki nem állhatsz, hogy semmiképpen sem akarsz velem élni?

Catherine lassan, el-elmaradozva ment Étienne mellett, facipője minduntalan megcsúszott a sáros keréknyomokban; fel sem nézett, mikor válaszolt:

- Isten látja a lelkem, van nekem elég bajom, ne szaporítsd te is. Mire jó ilyeneket kérdezni tőlem most, mikor már van szeretőm, meg neked is van.

Mouquette-ről beszélt, azt hitte, hogy Étienne vele bujkál, hiszen a telepen már két hét óta ez a hír járta, és mikor Étienne erősködött, hogy neki nincs senkije, Catherine csak a fejét rázta, s megemlítette azt az estét, mikor látta őket csókolózni.

- Hát nem kár, hogy ennyi szamárság nehezíti az életünket? - kérdezte Étienne csöndesen s megállt. - Pedig milyen jól meglettünk volna együtt!

Catherine kicsit megremegett:

- Hagyd, ne sajnáld, nem vesztettél velem sokat. Ha tudnád, milyen gyönge, milyen nyeszlett vagyok... Nincs rajtam egy garas ára zsír, nem is lesz belőlem sohasem igazi asszony, az már biztos.

S aztán minden szépítgetés nélkül folytatta, ócsárolta magát, mintha az ő hibája lenne, hogy még nem érett nővé. Hiába van szeretője, azért ő még most sem ér többet, most sem különb, mint akármelyik csitri lány. Mert hát valahogy csak rendben lenne, ha legalább egy gyereket hozhatna a világra.

- Szegénykém - suttogta Étienne végtelen szánakozással.

A meddőhányó tövében álltak, a hatalmas salakhegy árnyékában. A holdra éppen felhő borult, még egymás arcát sem látták, leheletük egybevegyült, szájuk egymást kereste, hogy végre összeforrhassanak abban a csókban, melynek vágya hónapokon át kínozta őket. A hold azonban hirtelen előbukkant, s a Voreux fehér fényben meredező meddőhányójának tetején egyszerre megpillantották a feszesen álló őrszemet. S az a csók megint csak elmaradt, megint csak közibük állt valami szeméremérzet, az a nehezteléssel, riadozással és sok-sok barátsággal vegyes régi szemérem. S nehezen újra nekiindultak a bokáig érő sárban.

- Szóval sehogyan sem akarsz velem élni? - kérdezte Étienne.

- Nem. Előbb Chaval, utána meg te, azután meg megint valaki más... Nem, ez olyan utálatos, meg nincs is benne semmi örömem, hát miért csináljam?

Hallgattak, vagy százlépésnyi úton egyikük sem szólt egy szót sem.

- Legalább tudod, hogy hova mész? - kérdezte újból Étienne. - Nem hagyhatlak ilyen időben a szabad ég alatt.

- Hazamegyek; Chaval szeretője vagyok, nem hálhatok máshol! - mondta egyszerűen Catherine.

- De hiszen agyonver!

Megint csend lett. Catherine megadóan vállat vont. Hát igen, Chaval ütlegelni fogja, majd abbahagyja, ha beleun: ez még mindig jobb, mintha az utakon csatangolna, mint valami koldus. Megszokta már a pofonokat, s hogy vigasztalja magát, egyre mondogatta: tíz lány közül nyolc csakúgy jár, mint ő. Ha a szeretője egyszer feleségül veszi, az mégis szép lesz tőle.

Mindketten szinte gépiesen Montsou felé tartottak, s minél közelebb kerültek hozzá, annál nagyobbakat hallgattak. Mintha már nem is együtt mentek volna. Étienne nem tudott semmi olyat mondani, amivel meggyőzte volna a lányt, pedig nagyon fájt neki a gondolat, hogy megint Chavallal látja majd együtt. Szíve összetört, nem ajánlhat a lánynak semmi egyebet, mint nyomorúságot, bujkálást, vagy egy éjszakát, melynek nincs folytatása, ha holnap az egyik katona puskájából kirepülő golyó szétloccsantja a fejét. Talán valóban bölcsebb, ha ezután is a régi keresztjét hordozza, s nem keres másikat. S lehorgasztott fejjel, egyetlen tiltakozó szó nélkül kísérte a szeretője lakása felé. A székház egyik sarkánál azonban, az országúton, Piquette fogadójától vagy húszméternyire Catherine megállította Étienne-t.

- Ne gyere tovább. Ha meglát, megint csak baj lesz.

Tizenegyet ütött a templomtorony órája, a fogadó már zárva volt, de az ablakokon át világosság szűrődött ki.

- Isten veled - suttogta Catherine.

Kezét nyújtotta Étienne-nek, s a férfi nem is akarta elengedni, Catherine csak kínlódva, gyengéd erőszakkal tudta kiszabadítani. A kiskapun át belépett a házba, vissza sem nézett. Étienne azonban nem moccant onnan, kitartóan, aggódva leste a házat, vajon mi fog odabent történni? Fülelt, reszketett, hogy ütlegek puffanását, sikoltozást fog hallani. A ház azonban sötét és csöndes maradt, csak az első emeleten gyúlt világosság, majd kinyílt az ablak, törékeny árnyék hajolt ki belőle, s mikor Étienne ráismert Catherine-ra, közelebb lépett.

A lány alig hallhatóan suttogta:

- Még nem jött haza. Én lefekszem. Nagyon kérlek, eredj innen!

Étienne elment. A levegő egyre enyhült, a háztetőkről csorgott a hólé, izzadtak a falak, a kerítések, az éjszaka árnyába vesző ipartelep sötét épületei. A Réquillart felé indult, betegen a fáradtságtól és a bánattól, csak egyet kívánt: hogy mielőbb eltűnhessen a föld alatt, hogy ott belezuhanjon a semmibe. Aztán megint csak eszébe jutott a Voreux, a belga munkások, akik reggel leszállnak, meg társai ott a telepen, akik elhatározták, hogy nem tűrnek meg idegeneket a bányájukban, s őrjöngő dühvel emlegetik a katonákat. A csatorna partján a nagy locspocsban folytatta útját.

Mikor a meddőhányóhoz ért, a hold ragyogva bukkant elő a felhők közül. Étienne felemelte tekintetét, az eget nézte, a magasban száguldó felhőket, az erős szél vadul korbácsolta, fehérítette, darabokra szaggatta a gomolygó párát, már csak egy-egy áttetsző foszlány takarta a holdat, mintha zavaros víztükör mögé rejtőzne, s a vad szél pillanatonként sodorta tovább a könnyű fátylat, hogy máris újat borítson a fel-felragyogó égitestre.

Étienne tekintete megtelt e tiszta fénnyel, s lehajtott fejjel ment tovább, de mikor újra felnézett, hirtelen megállt. A meddőhányó tetején az átfagyott őrszem fel-alá járkált, huszonöt lépést tett Marchiennes felé, majd sarkon fordult s huszonötöt lépett Montsou felé. A sápadt égbolt alatt élesen kirajzolódó, fekete sziluettje felett fehéren csillant a szuronya. Étienne figyelmét azonban valami más látvány kötötte le: a kunyhó mögött, melyben viharos éjszakákon az öreg Halálbíró szokott meghúzódni, most valami árnyék mozgott, óvatosan leskelődve kúszott. Macskaszerű mozgásáról, hosszú, hajlékony hátáról Étienne rögtön ráismert Jeanlinra. Az őrszem nem vehette észre; ez az átkozott kölyök egész biztosan valami komisz csínyt forral, mert engesztelhetetlenül gyűlölte a katonákat, folyton kérdezgette, vajon mikor szabadulnak már meg ezektől a gyilkosoktól, akiket puskával küldtek ide, hogy gyilkolják a népeket.

Étienne egy pillanatig habozott, vajon odaszóljon-e Jeanlinnak, nehogy valami ostobaságot kövessen el. A holdat most felhő takarta, s Étienne látta, hogy a gyerek ugrásra készen lekuporodik, a hold azonban előbukkant, s Jeanlin nem mozdult. Az őrszem minden fordulónál elment a kunyhóig, itt sarkon fordult, és visszafelé tartott. Mikor egy felhő ismét árnyékot borított a holdra, Jeanlin hatalmasat ugrott, s mint a vadmacska, úgy vetette magát az őrszemre, tíz körömmel kapaszkodott a vállába, s nyitott kését a torkába döfte. A kemény katonagallér ellenállt, két marokra kellett fognia a kés nyelét, s egész testsúlyával rá kellett nehezednie. Gyakran vágott le tyúkot, ha a parasztházak mögött elkapott egyet-egyet. Olyan villámgyorsan ment az egész, hogy az éjszakában csak egy elfojtott kiáltás hangzott, a puska csörömpölve hullott a földre. Fehér fénnyel ismét előbukkant a hold.

Étienne mozdulatlanul állt, döbbenten bámult felfelé. A kiáltás a torkán akadt. Fent, a meddőhányó tetején semmi sem mozdult; a riadtan menekülő fellegeken már nem rajzolódott ki egyetlen árnyalak sem. Futva igyekezett felfelé; Jeanlint négykézláb találta a holttest mellett, mely karjait széttárva hanyatt feküdt a földön. A vörös nadrág és a szürke köpeny élesen elütött a tiszta fényben csillogó fehér hótól. Csepp vér sem csordult ki, a kés még mindig markolatig állt a torkában.

Étienne oktalan, dühödt ökölcsapással sújtott le a holttest mellett kuporgó gyerekre.

- Miért tetted ezt? - dadogta magánkívül.

Jeanlin felemelkedett, két tenyerére támaszkodott, sovány gerince felpúposodott, mint a nyújtózkodó macska háta, elálló füle, zöld szeme, kiugró állkapcsa reszketett, tüzelt tettének izgalmában.

- Az istenit! Miért tetted ezt?

- Csak. Kedvem támadt rá.

Ennél többet nem tudott belőle kicsikarni. Három napja szerette volna megtenni, azóta nem hagyta nyugton ez a gondolat, még a feje is belefájdult, itt, a füle mögött, olyan erősen gondolt rá. Minek sajnálná az ember ezeket a disznó katonákat, akik a bányászokat a saját portájukon zaklatják? Öt-hat szólam megmaradt benne az erdőben hallott szenvedélyes beszédekből, a pusztulást, a halált hirdető üvöltésekből, mikor egyik bányából a másikba rohantak - s forradalmat játszó gyerek módjára egyre ezeket a szólamokat hajtogatta. Ennél többet nem is tudott mondani az egészről; nem biztatta fel őt senki, csak úgy eszébe jutott, mint ahogyan kedve támadt hagymát lopni, ha a kertek között járt.

Étienne borzadva állt. A bűn hát alattomban így elburjánzott ebben a gyerekfejben! S mint önmagáért nem felelős állatot, úgy rúgta odább a fiút. Reszketve gondolt arra, hogy vajon a Voreux védelmére kirendelt őrség nem hallotta-e meg a katona fojtott jajkiáltását; s az akna felé pillantott, valahányszor a hold kibukkant felhőtakarója mögül. De semmi sem mozdult, és Étienne megtapogatta a lassan már hűlő kezeket, a szíve fölé hajolt, de az mindörökre megállt a katonaköpeny alatt. A késből csak a csontmarkolat látszott, fekete betűkkel belevésve a gáláns jelige, az egyetlen szó: "Szerelem".

A torka után az arcára siklott tekintete. Azonnal felismerte a kis katonát: Jules volt, az újonc, akivel minap hajnalban elbeszélgetett. Mélységes szánalom fogta el a szelíd, szőke, csupa szeplő arc láttán. A tágra nyílt kék szem az égre meredt, Étienne már látta egyszer ezt a merev tekintetet, akkor a szülőfaluját keresgélte valahol a látóhatáron. Vajon hol lehet ez a Plogof, mely napfényben csillogva tűnt fel előtte valahol ott messze, messze? Valahol távol a tenger zúgott e viharos éjszakán. A magasban száguldó felhők talán eljutnak a hangaborította mezők fölé is. Két asszony áll ott, az anya meg a nővér, kezükben tartják főkötőjüket, mit lesodort a szél, s néznek, ők is néznek, mintha megláthatnák, hogy tőlük sok-sok mérföldnyire mit csinál most a fiú. Most már mindörökre várni fogják. Micsoda gyűlöletes dolog, hogy szegény ördögök gyilkolják egymást a gazdagok védelmében! A holttestet azonban el kellett tüntetni. Étienne először arra gondolt, hogy a csatornába kellene dobni. De ott egészen biztosan megtalálnák, s elvetette ezt a gondolatot. Aztán elviselhetetlen aggodalom fogta el, az idő sürgetett, mitévő legyen? Hirtelen támadt valami ötlete: mi lenne, ha elvinné a Réquillart-ba? Ott mindörökre eltüntethetné.

- Gyere ide! - szólt Jeanlinnak.

A gyerek azonban gyanakodott.

- Hogyne, hogy megüss! Meg különben is, dolgom van. Jó éjszakát!

Bébert-rel és Lydie-vel volt ugyanis találkozója az egyik búvóhelyen, a Voreux-nél tárolt bányafarakások valamelyik zugában. Valóságos kirándulást szerveztek: nem alusznak otthon, hogy ott legyenek a helyszínen, mikor a leszállni készülő belgákra kőzáporral támadnak a sztrájkolók.

- Ide figyelj! - szólt ismét Étienne. - Vagy idejössz, vagy hívom a katonákat, s azok levágják a fejed.

És mikor Jeanlin elszánta magát, zsebkendőjét a halott katona nyakára csavarta, és szorosan átkötötte, a kést a sebben hagyta, nehogy vérezni kezdjen. A hó olvadt, a talajon nem látszott sem vörös folt, sem dulakodás nyoma.

- Fogd a lábát!

Jeanlin engedelmeskedett; Étienne a vállánál fogva tartotta, a puskát meg hátára vette, majd lassan lefelé indultak a meddőhányón, szüntelenül ügyelve, nehogy lépteik nyomán kövek gördüljenek le a lejtőn. Szerencsére ismét felhő takarta a holdat. Mikor azonban a csatorna mentén haladtak, ismét ragyogva bukkant elő: csoda, hogy az őrszem nem látta meg őket. Hang nélkül siettek tovább, a holttest azonban ide-oda himbálózott, s száz méterenként kénytelenek voltak letenni. A Réquillart-hoz vezető dűlőút sarkán dermedten megálltak: hangokat hallottak, éppen csak annyi idejük volt, hogy az őrjárat elől egy kerítés mögé rejtőztek. Távolabb meg egy férfi botlott beléjük, részeg volt, szidta-átkozta őket, s ment tovább. Végre megérkeztek az elhagyott aknához, mindketten verejtékben úsztak, foguk vacogott az izgalomtól.

Étienne nagyon is jól tudta, hogy a holttestet nem lesz könnyű levinni a létraaknán. Valóban kegyetlen nehéz munka volt. Jeanlinnak felül kellett maradnia, hogy úgy csúsztassa lefelé, Étienne meg a bozótba kapaszkodva siklott mellette, hogy segítsen az első két létrán át, ahol a fokok kitöredeztek. Azután minden egyes létránál elölről kellett kezdeni az egészet; ő előrement, karjával fogta fel a tetemet, így ment ez harminc létrán, kétszáztíz méteren át, s Étienne harmincszor érezte, hogy rázuhan. A puska törte a hátát, nem akarta, hogy a gyerek lemenjen a gyertyavilágért, amit oly zsugorian őrizgetett. Mire is lenne jó? A világosság csak zavarta őket ebben a szűk kürtőben. Mikor azonban a rakodóhoz értek s már lélegzeni is alig tudott, mégiscsak elküldte a gyereket a gyertyáért. Leült, s vadul dobogó szívvel várakozott a vaksötétben, a holttest mellett.

Mikor Jeanlin megjelent az égő gyertyával, Étienne kérdezgetni kezdte, hiszen a gyerek ismerte ezeknek a régi vágatoknak, ácsolatoknak minden zegét-zugát, átjutott minden nyíláson, ahol felnőtt ember nem boldogult volna. Újra elindultak, romos vágatok útvesztőjében, közel egy kilométeren át hurcolták a halottat.

Végre olyan helyre értek, ahol a tetőzet már egész alacsonyan lógott, térden álltak egy meglazult szikla alatt, melyet töredezett ácsolat támasztott alá. Olyan volt ez a lyuk, mint egy hosszúkás láda, mintha csak koporsóba tennék, úgy fektették bele a kis katonát, melléje rakták a puskáját, majd kockáztatva azt, hogy őket magukat is betemeti az omlás, addig rugdalták az ácsolatot, míg teljesen összeroppant. A kőzet azonnal meghasadt, alig volt annyi idejük, hogy könyéken, térden csúszva kikerüljenek alóla. Mikor Étienne valami ellenállhatatlan vágytól sarkallva visszanézett, látta, hogy a szikla egyre lejjebb csúszik, s hatalmas súlyával lassan összezúzza a holttestet. S már nem látszott semmi, csak a föld fekete tömbje.

Jeanlin, amint hazaért csöndes rablóbarlangjába, elnyúlott a szénán, s holtfáradtan dünnyögte:

- A fenébe! A kölykök majd várnak. Alszom egy órácskát.

Étienne elfújta a gyertyát, amiből már csak kurta csonk maradt. Ő is végtelenül kimerült, de nem álmosodott el, gyötrelmes, nyomasztó gondolatok kalapáltak a fejében. Az egyiktől semmiképpen sem tudott szabadulni, megkínozta, elcsigázta egy kérdés, melyre nem tudott feleletet találni: miért nem szúrta le Chavalt, mikor késsel a kezében fölötte térdelt? És miért ölt meg ez a gyerek egy katonát, akinek még a nevét sem tudta? Ez megrendítette forradalmi elképzelését a gyilkolás merszéről, a gyilkolás jogáról. Vajon ő gyáva lenne? A szénában a gyerek horkolni kezdett, horkolt, mint egy részeg, mintha a gyilkolás mámorát aludna ki. És Étienne ingerülten, utálkozva hallgatta, szenvedett a gyerek jelenlététől. Hirtelen megremegett, a félelem hideg szele csapta meg homlokát. Valami gyenge neszt, zokogást vélt hallani a föld mélyéből. Megdermedt, égnek meredt minden hajszála, látta a kis katonát, amint ott fekszik a szikla alatt, oldalán a puskájával. Micsoda őrültség, az egész bányát átjárja ez a hang! Kénytelen volt meggyújtani a gyertyavéget, s csak akkor nyugodott meg, mikor a sápadt fénynél megint meglátta az üresen tátongó vágatokat.

Még egy negyedórán át töprengett, a gyertyalángba meredve vívódott gondolataival. Hirtelen azonban sistergés hallatszott, a kanóc ellobbant, s újra sötétségbe borult minden. Megint megborzongott, legszívesebben pofonvágta volna Jeanlint, hogy ne horkoljon oly erősen. Elviselhetetlennek érezte a gyerek jelenlétét, gyötrelmesen szomjúhozta a szabad levegőt, s menekült, futott át a vágatokon, a létraaknán, mintha mindig a nyomában lihegne egy árnyék.

Fent, a Réquillart romjai között Étienne végre fellélegzett. Minthogy ölni nem mert, neki magának kell meghalnia; s a halál gondolata, mely egyszer már felbukkant benne, most új erővel, mint végső reménység töltötte be. Meghalni bátran, meghalni a forradalomért, ez véget vetne mindennek, jól vagy rosszul, de rendezné számláját, nem kellene többé gondolkodnia. Ha társai megtámadják a belgákat, ő az első sorban fog harcolni, s minden kilátása meglesz arra, hogy eltalálja egy golyó. Most már határozott léptekkel fordult a Voreux felé, hogy bejárja a bánya környékét. Kettőt ütött a toronyóra, nagy zaj hallatszott az aknászok szobájából, ahol a bánya védelmére kirendelt őrség tanyázott. Az őrszem eltűnése nagy izgalmat okozott a katonák között, elmentek, hogy felébresszék a kapitányt, s miután gondosan átvizsgálták a terepet, végül is azt hitték, hogy az őrszem megszökött. Étienne az árnyékban megbújva figyelt, s eszébe jutott, hogy a kis katona beszélt erről a kapitányról, azt mondta róla, hogy köztársaságpárti. Ki tudja, nem áll-e a nép mellé? Ha a katonaság nem lenne hajlandó harcolni, az jeladás lehetne a burzsoázia kiirtására. Új ábrándkép kerítette hatalmába, már nem gondolt a halálra, órákig álldogált a sárban, vállára csepegett a hólé, tüzelt benne a reménység, hogy még mindig győzhetnek.

Öt óráig leste a belgákat. Azután rájött, hogy a Társulat nagy ravaszul a Voreux-ben szállásolta el őket. A leszállás megkezdődött, s a Kétszáznegyvenes telep néhány őrszemként kiállított sztrájkolója tétovázott, hogy értesítse-e a többieket. Étienne figyelmeztette őket a turpisságra, s akkor futva indultak a telepre, Étienne pedig a meddőhányó mögött, a vontatóúton várakozott. Hatot ütött a toronyóra, a szürke ég sápadtan derengett a vöröslő hajnali fényben, mikor Ranvier abbé felbukkant az egyik ösvényen. Reverendáját magasra emelve, szaporán rakosgatta sovány lábát. Minden hétfőn misézni ment a bánya túlsó oldalán épült kolostor kápolnájába.

- Jó reggelt, barátom! - kiáltott erős hangon Étienne-re, parázsló tekintettel fürkészve az arcát.

Étienne azonban nem köszönt vissza, a Voreux gerendázatai között egy asszony haladt el, s Étienne nyugtalanul rohant arrafelé, Catherine-t vélte felismerni.

Catherine éjfél óta csavargott a latyakos utakon. Chaval, mikor hazaért s ott találta, egy pofonnal verte ki az ágyból. Ráripakodott, hogy azonnal takarodjék, mert különben az ablakon repül ki. Valamit magára kapott, Chaval az utolsó pofonnal kipenderítette az ajtón, s ő sírva, összerugdalt lábakkal levánszorgott. Ez a durva szakítás valósággal letaglózta, egy útjelző kőre ült, nézte a házat, egyre várta, hogy Chaval visszahívja, hiszen ez így képtelenség, a férfi biztosan figyeli, s majd szól is, hogy jöjjön fel, ha meglátja, hogy itt didereg elhagyottan, hogy nincs senki, aki befogadná.

Csak két óra múlva szánta el magát, addig mozdulatlanul, mint a kivert kutya leste a házat, majd megfagyott. Elment Montsou-ból, aztán megint csak visszafordult, nem mert sem felkiáltani, sem zörgetni Chavalnak. Végre elindult az egyenesen vezető köves úton, azzal az elhatározással, hogy a bányásztelepre megy, a szüleihez. De mikor odaért, olyan szégyen fogta el, hogy elrohant a kertek alatt, félt, hogy felismerheti valaki, bár a zárt zsaluk mögött mély, nehéz álom borult az egész telepre. S ettől kezdve összevissza csatangolt, riadozott a legkisebb neszre, reszketett, hogy elfogják, rosszlánynak nézik, s viszik a marchiennes-i bordélyházba, melyre már hónapok óta lidércnyomásos rettegéssel gondolt. Kétszer is a Voreux felé tévedt, megrettent az őrség erős hangjától, lélekszakadva rohant, hátra-hátrapillantva, vajon nincsenek-e a nyomában. A réquillart-i dűlőút általában mindig tele volt részeg férfiakkal, valami tétova remény most mégis ide hajtotta, hátha összetalálkozik azzal, akit pár órával előbb eltaszított.

Chavalnak ezen a reggelen le kellett szállnia, s mikor Catherine-nak ez eszébe jutott, megint csak a bánya felé indult, noha tudta, hogy hiába beszél vele: köztük vége mindennek. A Jean-Bart-ban nem dolgoznak, Chaval megesküdött, hogy megfojtja, ha megint a Voreux-ben áll munkába, félt, hogy a lány rossz hírét kelti. Mitévő legyen hát? Próbálkozzék másutt? Vesszen éhen? Adja oda magát akárkinek, aki az útjába kerül és üti-veri? Tovább vánszorgott, bukdácsolt a keréknyomok között, holtfáradt lábakkal, nyakig sárosan. A hólé patakokban folyt az utakon, Catherine majd elmerült benne, de csak ment tovább, nem mert keresni egy követ, ahova leülhetett volna.

Felkelt a nap. Catherine hátulról megpillantotta Chavalt, amint nagy óvatosan megkerülte a meddőhányót; ugyanakkor észrevette Lydie-t és Bébert-t is, a két gyerek kikukkantott a rejtekhelyről, a bányafarakások közül. Ott töltötték lesben az éjszakát, nem mertek hazamenni, hiszen Jeanlin megparancsolta nekik, hogy várakozzanak, s míg ő a Réquillart-ban a gyilkosság mámorát aludta ki, ők ketten összesimulva melengették egymást. Szél süvített a gesztenye- és tölgyrönkök között, a két gyerek úgy kuporgott ott összebújva, mintha elhagyott erdei kunyhóban leltek volna menedéket. Lydie nem mert beszélni arról, hogy mit kell szenvednie Jeanlintól, aki üti, veri, mintha felesége lenne, és Bébert-nek sem volt bátorsága, hogy panaszkodjék a kapitány hatalmas pofonjai miatt, de azért elvégre Jeanlin túlságosan kihasználja őket, őrült rablókalandokban kockáztatja a bőrüket, osztozkodni meg nem hajlandó; szívükben lázadás csírázott, és Jeanlin tilalma ellenére csókolózni kezdtek, még azzal sem törődtek, hogy fenyegetőzése valóra válhatik, s menten egy láthatatlan kéz pofonja csattan a képükön. De a pofon elmaradt, s ők gyengéden tovább csókolgatták egymást, anélkül, hogy más egyébre gondoltak volna, s e gyengédséggel mondották el régóta elfojtott érzelmeiket, mindazt, amit szenvedtek és áhítottak. Így melengették egymást egész éjszaka, s ebben az elhagyott zugban oly boldogok voltak, mint még soha, még Szent Borbála-napkor sem, pedig akkor fánkot ettek, bort ittak.

Hirtelen trombitaszó harsant, s Catherine megremegett. Lábujjhegyre állt, s látta, hogy a voreux-i őrség fegyvert ragad. Étienne futólépésben közelgett, Bébert és Lydie kiugrott a búvóhelyről. A bányásztelep felől dühösen hadonászó férfiak és nők csapata közelgett a hajnali fényben.

A Voreux minden kapuját elzárták, és a hatvan katona lábhoz tett fegyverrel állta el az egyetlen szabadon maradt bejáratot, mely egy keskeny lépcsőn át a felolvasóba vezetett. Innen nyílott az aknásziroda és az öltöző is. A kapitány két sorban, a téglafal mellett állította fel katonáit, nehogy hátba támadhassák őket.

A telepről lesiető bányászok eleinte bizonyos távolságban álltak a katonáktól. Mintegy harmincan lehettek, indulatosan, összevissza kiabáltak.

Maheu-né elsőnek érkezett, karján az alvó Estelle-lel, fésületlen hajára sebtében valami kendőt borított, s lázasan hajtogatta:

- Senki be ne menjen, senki ki ne jöjjön! Valamennyit odalent kell nyakoncsípni.

Maheu javában helyeselt a feleségének, amikor a Réquillart-ból megérkezett az öreg Mouque is. Semmiképpen nem akarták a bejárathoz engedni, de az öreg kézzel-lábbal magyarázta, akárhogy is legyen, a lovainak csak kell abrakolni, fütyülnek azok a forradalomra. Meg különben is, az egyik ló megdöglött odalent, azt is fel kell hozni. Étienne kiszabadította az öreg bányakocsist a sztrájkolók közül, s a katonák is hagyták, hogy felmenjen a kashoz. Negyedórával később, mikor a sztrájkolók száma lassanként már fenyegetően növekedett, kinyílt az egyik széles földszinti bejáró, több ember bukkant fel: kocsin tolták kifelé a döglött állatot, a háló még most is rajta volt a szánalmas tetemen, melyet az olvadó hóba löktek. A sztrájkolók megrendülten álltak, nem gondoltak arra, hogy megakadályozzák az emberek visszatérését és azt, hogy a bejáratot újra eltorlaszolják. Valamennyien ráismertek a lóra, melynek megmerevedett fejét horpaszához szorították a kötelek. Összesúgtak:

- Ugye, ez a Trompette? Persze hogy a Trompette!

Valóban a Trompette volt. Sehogyan sem tudta megszokni a bányát. Mióta csak lekerült, mindig mogorva volt, csak kényszeredetten dolgozott, mintha gyötrelmes vágy kínozta volna a napfény után. A Bataille, a legöregebb bányaló, hiába dörzsölte hozzá barátságosan a pofáját, hiába harapdálta a nyakát, hogy a bánya mélyén töltött tíz esztendő bölcs lemondásából beléje plántáljon valamit. Ez a gyöngédség csak fokozta búskomorságát, borzongott a sötétségben megöregedett sorstárs kedveskedésétől, s valahányszor összetalálkoztak, mindketten felnyerítettek, mintha csak együtt jajveszékeltek volna, az öreg azért, mert már elfakultak emlékei, a fiatal meg azért, mert nem tud felejteni. Az istállóban egymás mellé voltak bekötve a jászolhoz, s csak lógatták a fejüket, egymásra prüszköltek, mintha fenti életükről, a zöldellő mezők, fehérlő utak, aranyló napfény látomásairól beszélnének végeérhetetlenül. S mikor a Trompette verejtékkel borítva agonizált az almon, a Bataille elkeseredetten szaglászta, aprókat horkantott, úgy hangzott, mintha zokogna. Érezte, amint kihűl, a bánya elvette egyetlen örömét is, ezt a fentről, friss, jó illatokkal érkezett barátot, aki napfényes ifjúságának emlékeit hozta magával. Elszakította kötőfékjét, nyerített félelmében, mikor észrevette, hogy társa már mozdulatlan, hideg.

Mouque egyébként már egy héttel ezelőtt szólt a főaknásznak, csakhogy ezekben a napokban kisebb gondjuk is nagyobb volt egy beteg lónál. Ezek az urak nem nagyon szerették cserélgetni a lovakat. Most mégis rá kellett szánni magukat, hogy elszállítsák. A bányakocsis meg még két ember előző nap egy órát töltött azzal, hogy összekötözte a Trompette-et. A Bataille-t fogták be, hogy elvigye a kasig. Az öreg ló lassan, vánszorogva húzta halott társát egy olyan szűk vágaton át, hogy időnként nagyokat kellett rántania terhén, s ilyenkor a kövek lehorzsolták a Trompette bőrét, a Bataille meg fejét elcsigázottan lógatva hallgatta, hogyan súrlódik az oldalfalakhoz ez az élettelen test, mely most a gyepmesterhez kerül. A rakodónál, mikor kifogták, bús szemmel nézte a felszállás előkészületeit: a tetemet gerendákra vonszolták az aknazsomp felett, a hálót pedig a felvonókas alá akasztották. Mikor a rakodók megadták a jelt az "élő szállítmányra", a Bataille felemelte a fejét, s nézte, mint emelkedik társa lassan egyre feljebb, aztán hirtelen elborította a sötétség, mindörökre elszállt a fekete lyukon át. A Bataille csak állt kinyújtott nyakkal, s bizonytalan emlékei talán az odafent való dolgokat idézték. Vége, sorstársa soha többé nem lát semmit; egy napon majd őt is ilyen szánnivaló, összekötözött csomagként szállítják fel innen. Lábai reszketni kezdtek, távoli vidékek szabad levegője zúdult rá, hogy lélegzethez is alig jutott; akár a részeg, olyan volt, mikor nehézkesen visszatért az istállóba.

A külszínen a bányászok komoran álltak a Trompette teteme előtt. Egy asszony suttogva mondta:

- Az embernek még csak hagyján, az akkor száll le, ha akar.

A telepről közben újabb sztrájkolók özönlöttek, Levaque nyomában a feleségével meg Bouteloup-val - az élen haladt, és hangosan kiáltozott:

- Halál a belgákra! El innen az idegenekkel! Halál rájuk! Halál!

Valamennyien előrenyomultak, Étienne-nek kellett feltartóztatni őket. A kapitányhoz lépett. A magas, vékony, alig huszonnyolc éves fiatalember arca elkeseredett, ugyanakkor elszánt volt. Étienne tájékoztatta a helyzetről, megpróbálta ügyüknek megnyerni, s egyre fürkészte, milyen hatást tesznek rá szavai. Ugyan mire lenne jó megkockáztatni a felesleges vérontást? Hiszen a bányászoknak van igazuk! Mindnyájan testvérek, egyet kell érteniük! A köztársaság szóra a kapitány keze idegesen megrándult, mégis hajthatatlan katona maradt, s nyersen mondta:

- Oszolj! Ne kényszerítsenek kötelességem teljesítésére!

Étienne háromszor is újrakezdte, mögötte a sztrájkolók már hangosan türelmetlenkedtek. Elterjedt a hír, hogy Hennebeau a bányában van, s egyre mondogatták, hogy a nyakánál fogva kellene leengedni, majd meglátnák, hogyan fejti a szenet. A hír azonban alaptalan volt, csak Négrel és Dansaert tartózkodott a bányában, egy pillanatra mutatkoztak is a felolvasó egyik ablakában; a főaknász hátrább húzódott, feszélyezett volt a Pierronnéval esett kalandja óta; a mérnök apró szemének élénk tekintete azonban rendületlen nyugalommal járta végig a tömeget; az arcán most is az a csúfondáros, lenéző mosoly, amivel az embereket és a dolgokat általában nézte. Mikor a tömeg pfujolni kezdett, mindketten eltűntek az ablakból. Most már csak Szuvarin szőke képét látták az üvegen át. Éppen szolgálatban volt, a sztrájk kezdete óta egy napra sem maradt el a gépe mellől, most már egyáltalán nem beszélt, lassanként teljesen hatalmába kerítette egy rögeszme, s mintha színtelen szemének mélyén is az fénylett volna.

- Oszolj! - ismételte nagyon hangosan a kapitány. - Nincs mit tárgyalnom, az a parancsom, hogy őrizzem az aknát, s őrizni fogom... És ne taszigáljátok az embereimet, tudom a módját, hogy hátrább kényszerítselek benneteket!

A hangja határozott volt, de sápadtsága elárulta növekvő félelmét a bányászok egyre özönlő tömegének láttán. Délben majd felváltják, de attól tartott, hogy addig sem tud helytállni, s Montsouba küldte az egyik csillésgyereket erősítésért.

A tömeg a szitkok áradatával felelt:

- Halál az idegenekre! Halál a belgákra!... Mi leszünk az urak a saját portánkon!

Étienne elkeseredetten húzódott vissza. Mindennek vége, most már csak verekedni és meghalni lehet. És már nem tartotta vissza társait, a tömeg a kis csapatig nyomult. Közel négyszázan voltak, a szomszédos bányásztelepek is elnéptelenedtek, onnan is futva érkeztek az emberek. Valamennyien ugyanazt kiáltozták, Maheu és Levaque dühösen mondogatta a katonáknak:

- Menjetek innen, veletek nincs semmi bajunk, menjetek innen!

- Nem tartozik ez rátok! - csatlakozott hozzájuk Maheu-né. - Ne avatkozzatok a mi dolgunkba!

Mögötte Levaque-né indulatosabban kiáltozott:

- Essünk nektek? Mert anélkül nem mentek? Hordjátok már el magatokat!

Lydie Bébert-rel együtt befurakodott a tömeg sűrűjébe, s még az ő vékony hangja is felcsattant:

- Beee... Hülye katonák!

Catherine néhány lépésnyire állt a tömegtől, döbbenten nézte, hallgatta az újabb összecsapásokat, a sors komiszul megint belesodorta az eseményekbe. Hát még mindig nem szenvedett eleget? Ugyan mi bűnt követhetett el, hogy megállás nélkül üldözi a balsors? Előző nap még mit sem értett a sztrájkolók dühéből, azt gondolta, hogy ha az ember már megkapta a maga pofonjait, hát igazán felesleges még többet keresgélnie; de szívét most a gyűlölet vágya feszítette, visszaemlékezett arra, amit valamikor Étienne esténként beszélt, s megpróbálta felfogni, amit most a katonáknak mondott. Barátként szólt hozzájuk, emlékeztette őket, hogy ők is, valamennyien a nép fiai, a nép mellett kell állniuk a nyomor vámszedői ellen.

A tömegben egyszerre csak nagy mozgolódás támadt, s egy öregasszony tört előre. Kozmás anyó furakodott át a tömegen, ijesztően sovány volt, a nyaka, a karja csupasz, úgy rohant idáig, hogy ősz haja az arcába hullott.

- A kutya istenit! Megérkeztem! - lihegte. - Az a júdás Pierron bezárt a pincébe.

S egy pillanatnyi gondolkodás nélkül nekiesett a katonáknak, fekete szája valósággal okádta rájuk a szidalmakat.

- Szemét banda! Gyáva banda! A feletteseiknek a talpát nyalják, csak a szegény néppel mernek hősködni!

A többiek csatlakoztak hozzá, a sértések áradatát zúdították a katonákra. Itt-ott még felhangzott ugyan, hogy "Éljenek a katonák! Aknába a tiszttel!", de hamarosan egy emberként üvöltöttek: "Le a vörösnadrágosokkal!" S azok az emberek, akik közönyösen, mozdulatlanul és némán hallgatták a testvériség jelszavait, a megnyerésükre irányuló baráti próbálkozásokat, ugyanazzal a passzív merevséggel állták a szidalmak özönét is. A mögöttük álló kapitány kivonta kardját, s amint a tömeg egyre közelebbről szorongatta, s már csaknem a falhoz nyomta őket, kiadta a parancsot, hogy szuronyt szegezz! A katonák engedelmeskedtek, s máris két sor acélpenge meredt a sztrájkolók mellének.

- Hej! A paprikajancsik! - üvöltött Kozmás anyó hátrálva.

De máris valamennyien újra előrenyomultak, valami részegült, halálmegvető bátorsággal. Az asszonyok igyekeztek legjobban, Maheu-né meg Levaque-né együtt kiáltották:

- Öljetek meg bennünket! Rajta! A jogainkat követeljük!

Levaque mit sem törődve azzal, hogy megsebesülhet, a szuronyok közé kapott, hármat összefogott, rázta, maga felé húzta őket, a düh megkettőzte erejét, csavargatta a marokra fogott szuronyokat, hogy kirántsa a katonák kezéből; miközben Bouteloup félrehúzódva állt, bosszankodott, hogy miért is jött velük, s csak nézte, mit csinál.

- Na gyerünk, hadd lássuk! - mondogatta Maheu. - No, mutassátok meg, van-e bennetek kurázsi?

Kigombolta zubbonyát, szétnyitotta ingét, s mezítelen, szőrös, széntől tetovált mellkasával elibük állt, nekidőlt a szuronyoknak, a katonák kénytelenek voltak hátrálni e hallatlan arcátlanság, vakmerőség elől. Egyik szurony hegye belenyomódott a mellébe, Maheu valósággal megőrült, mindenáron azt akarta, hogy még mélyebben szaladjon bele, hadd hallja a csontjai ropogását.

- Gyávák! Ugye nem mertek!... Tízezren állnak mögöttünk! Rajta! Öljetek meg bennünket, aztán még tízezerrel kell végeznetek!

A katonák helyzete válságosra fordult, mert szigorú parancsot kaptak, hogy fegyvert csak a legvégső esetben használjanak. Hogy akadályozzák meg ezeket az őrjöngőket abban, hogy önmagukat nyársalják fel? Azonkívül a távolság is egyre csökkent köztük, a katonák már a falhoz szorultak, már egy lépést sem hátrálhattak volna. Ez a kis csapat, ez a maroknyi ember mégis derekasan helytállt a bányászok egyre növekvő áradatával szemben, hidegvérrel teljesítette a kapitány kurta parancsait. A világos szemű tiszt pedig, akinek idegességében elkeskenyedett a szájaszéle, csak egytől félt: hogy emberei végül is megelégelik a szidalmakat, elvesztik önuralmukat. Az egyik fiatal őrmester - hosszú, sovány legény, az ajkán ritkás bajusz borzolódott - máris vészjóslóan pislogott. Mellette egy öreg, sok csatában edzett katona sápadozott, mikor látta, hogy szuronyát mint szalmaszálat görbítik el. Egy másik meg - szemmel láthatóan újonc, aki nemrégiben még mezei munkát végezhetett - vérvörös lett, valahányszor gyávának, szemétnek titulálták őket. S a durvaságokkal csak nem hagytak alább, öklök emelkedtek, durva szavak, vádak és fenyegetőzések áradata zúdult megállás nélkül a katonákra. A parancs egész ereje kellett ahhoz, hogy a katonák a fegyelem gőgös és szomorú csendjébe merevülten némán tűrjék mindezt.

Már-már elkerülhetetlennek látszott az összeütközés, mikor a katonák mögül előbukkant a megrendült Richomme aknász ősz, joviális csendőrképe.

- Az istenit! Ez már mégis sok! - kiáltotta. - Meddig tart még ez az esztelenség?

A szuronyok és a bányászok közé vetette magát.

- Ide hallgassatok!... Tudjátok, hogy öreg munkás vagyok, hogy mindig is közétek tartoztam. Na, az istenit, fogadom, a főnökök elé állok, és én mondom a szemükbe az igazat, ha nem tisztességesek veletek... De ez már mégis sok, mire jó piszkolni ezeket a derék embereket, kinek használ, ha szántszándékkal beleszaladtok a szuronyokba?

A tömeg végighallgatta s megtorpant. A balszerencse azonban úgy hozta, hogy fent megint előbukkant a kis Négrel éles metszésű profilja. Nyilván attól félt, hogy gyávának tartják, hogy nem mert maga lemenni, hanem az egyik aknászt küldte, s megpróbált szóhoz jutni. Hangja azonban vad zenebonába veszett, s vállvonogatva vette tudomásul, hogy megint csak el kell tűnnie az ablakból. Richomme ettől kezdve hiába hajtogatta, hogy tárgyaljanak barátságos hangon, lehurrogták, gyanúsítgatták, ő azonban makacsul kitartott, ottmaradt köztük.

- Az istenfáját, törjék be a fejem a tietekkel együtt, nem megyek innen, míg észhez nem tértek!

Étienne-nek könyörgött, hogy segítsen jobb belátásra téríteni őket, Étienne azonban tehetetlenül legyintett. Ezzel már elkéstek, már több mint ötszázan gyűltek össze. De nemcsak őrjöngők voltak itt, akik azért jöttek, hogy elkergessék a belgákat. A tömegtől távolabb ácsorogtak a kíváncsiak, akik remekül szórakoztak a csetepatén. Az egyik ilyen csoportban álldogált Zacharie és Philomène is, békésen nézelődtek, s mintha csak valami mulatságos látványt várnának, magukkal hozták a két gyereket, Achille-t és Désirée-t is. A Réquillart felől újabb tömeg özönlött, köztük Mouquet és Mouquette; a legény rögtön Zacharie felé igyekezett, röhögve a vállára csapott, a lány pedig izgatottan furakodott az első sorokba, azok közé, akikkel már nem lehetett szót érteni. A kapitány közben folytonosan a montsoui út felé tekingetett. A kért erősítés csak nem érkezett, az ő hatvan embere már nemigen bírja tovább. Végül az jutott eszébe, hogy talán hatni tud a tömegre, ha fülük hallatára elrendeli a fegyverek megtöltését. A katonák végrehajtották a parancsot, de az izgalom ettől csak fokozódott, a heccelődés, gúnyolódás még sűrűbben záporozott rájuk.

- Nocsak! Céllövésre készülődnek a naplopók! - röhögött Kozmás anyó, Levaque-né meg a többi asszony.

Maheu-né, mellén a kis Estelle-lel, aki most felébredt és sírdogált, oly közel furakodott a katonákhoz, hogy az őrmester megkérdezte, vajon mit akar itt ezzel a szegény kis jószággal.

- Mit törődsz te azzal? - felelte az asszony. - Lőj rá, ha mersz.

A férfiak megvetően csóválták a fejüket. Egyikük sem tudta elképzelni, hogy rájuk lőhetnek.

- Vaktöltést raktak a puskájukba! - mondta Levaque.

- Talán bizony kozákoknak néztek bennünket? - üvöltött Maheu. - Vagy franciákra akartok lőni? A kutya istenit!

Mások meg egyre mondogatták, hogy nem fél a golyótól az, aki végigcsinálta a krími hadjáratot! S valamennyien csak tolongtak a katonák felé. Ha most eldördülnek a puskák, lekaszálták volna a tömeget.

Az első sorban lökdösődő Mouquette majd megfulladt dühében, mikor arra gondolt, hogy a katonák asszonyokra akarnak lőni. Ami durvaságot, ocsmányságot tudott, azt mind a fejükhöz vágta, de mindezt kevésnek érezte, s mikor már nem jutott több durvaság az eszébe, odamutatta nekik a fenekét. Két kézzel rántotta fel szoknyáját, s jól megfeszítve mutatta ki hatalmas ülepét.

- Nesztek! Ez a tiétek! Még túl finom is az ilyen mocskos csürhének!

S jól előrehajolt, illegette magát, forgolódott, nehogy egy is kimaradjon a látványból, s járt a szája, valahányszor egyet billentett magán:

- Tessék, ez a tisztnek! Ez az őrmesternek! Ez a katonáknak!

Viharos hahota harsant, Bébert és Lydie vonaglott a nevetéstől, még a komoran várakozó Étienne-t is megnevettette ez a durván sértő meztelenség. Most már valamennyien, a heccre váró bámészkodók és az őrjöngők egyformán gyalázták a katonákat, mintha szemük láttára valami undorító szenny fröccsent volna rájuk: csak a távolabb, egy farakáson álló Catherine maradt néma, torkában dobogott a szíve, minden porcikájában ott tüzelt a gyűlölet.

Most azonban heves lökdösődés támadt. A kapitány, hogy emberei dühét csillapítsa, elhatározta, hogy néhány embert elfogat. Mouquette kiugrott a kezükből, eliszkolt a hátrább állók lábai között. A legvadabbak közül három bányászt - Levaque-ot és még két másikat - kiemeltek a tömegből, és az aknászirodába csukták. Négrel és Dansaert fentről kiáltozták a kapitánynak, hogy jöjjön be s zárkózzék be velük együtt. Ő azonban nem hallgatott rájuk, tudta, hogy ezek az épületek a zár nélküli ajtókkal nem bírnának ki egy ostromot, a tömeg benyomulna, s őt szégyenszemre lefegyverezné. Emberei máris dühösen morgolódtak; elvégre nem hátrálhatnak meg a nyavalyás bocskorosok elől! A falnak szorított hatvan katona töltött fegyverrel újból szembefordult a tömeggel.

Az először megtorpant, pillanatra mélységes csend támadt. A sztrájkolókat megdöbbentette ez a fordulat. Aztán egy emberként kiáltozták, hogy azonnal bocsássák szabadon a foglyokat. Egyesek azt mondogatták, hogy megölik őket odabent. S anélkül, hogy összebeszéltek volna, egyazon bosszúvágytól hajtva, egyazon lendülettel rohantak a téglarakásokhoz, amit a környék márgás agyagjából a helyszínen égettek. A gyerekek egyenként hordták, az asszonyok meg szoknyájukba rakták; hamarosan mindannyian ellátták magukat munícióval, s vad dobálózással megkezdődött a csata.

Kozmás anyó nyitotta meg a tüzet. Csontos térdén összetörte a téglát, s jobb meg bal kezével egyszerre dobott. Levaque-né vállig felgyűrte a ruháját, de oly kövér, oly petyhüdt volt, hogy közelebb kellett férkőznie a katonákhoz, hogy célba találjon. Közben ügyet sem vetett Bouteloup-ra, aki könyörögve húzta hátrább, azt remélve, hogy most, miután a férj már hűvösre került, az asszonyt valahogyan mégis el tudja innen vinni. Valamennyien nekivadultak, Mouquette dühbejött, mert kövér térde vérezni kezdett, mikor azon próbálta kettétörni a téglát; fogta s egészben hajította a katonák felé. A gyerekek is beálltak a sorba, Bébert megmagyarázta Lydie-nek, hogyan kell fiúsan, könyökből dobni. Olyan volt ez a kőzápor, mintha tompán dobolva, hatalmas szemű jégeső zuhogna. S az őrjöngők között egyszerre csak felbukkant Catherine, magasra tartott két kezében ő is tégladarabokat szorongatott, s vékony karjának minden erejét megfeszítve dobott. Nem tudta volna megmondani, miért teszi, fuldoklott, kínzó vágy feszítette, hogy gyilkolhasson. Hát mikor ér már véget ez a nyomorúságos élet? Neki már elege volt belőle, torkig volt azzal, hogy az embere üsse, hajszolja, hogy kóbor kutyaként tapossa az út sarát, hogy még csak egy tányér levest sem kérhet az apjától, hiszen akárcsak ő, az is majd éhen gebed. Sohasem volt ez másként, sohasem volt ez jobban, sőt egyre rosszabb, mióta csak az eszét tudja; s tördelte a téglát, dobálózott, csak egyre gondolt, hogy vesszen minden, szeme vérbe borult, még azt sem látta, hogy kinek dobja be a fejét.

Étienne a katonák előtt állt, s kis híján betört a koponyája. A füle azonnal feldagadt, hátrafordult, s megremegett, mikor rájött, hogy a lázban égő Catherine dobta fejbe; egy lépést sem mozdult, a halálveszéllyel mit sem törődve nézte a lányt. A kíváncsiak közül is sokan önfeledten, tétlenül nézték a csatározást. Mouquet mintha csak dugó-játszmát nézne, hangos megjegyzésekkel kísérte a dobásokat: "Ez remekül talált! No nem, ezzel nem megy semmire!" Tréfálkozott, oldalba bökdöste Zacharie-t, aki javában veszekedett Philomène-nel, miután felpofozta Achille-t és Désirée-t, hogy végre megértsék: nem hajlandó őket a hátára venni, hogy jobban lássanak. Az út mentén is tömegesen ácsorogtak a kíváncsiak. Fent, a lejtős út tetején, a telep első házánál felbukkant az öreg Halálbíró, bottal vánszorgott idáig, s mozdulatlanul, egyenesen állt a rozsdaszínű ég alatt.

Richomme aknász, amint a kőzápor megkezdődött, ismét a katonák és a bányászok közé állt. Egyiknek könyörgött, a másikat józanságra intette, a veszéllyel mit sem törődött, s kétségbeesésében a könnyei csorogtak. A nagy zenebonában nem hallották szavait, csak azt látták, hogy mennyire reszket vastag, ősz bajusza.

A kőzápor azonban sűrűbben hullott, az asszonyok példáját követve most már a férfiak is nekifogtak.

Maheu-né közben észrevette, hogy férje hátramaradt, s üres kézzel, komoran, csak állt.

- Veled meg mi van? - kiáltott rá. - Cserbenhagynád őket? Elnéznéd, hogy börtönbe vigyék mind a hármat?... Na, csak ne lenne itt ez a gyerek, majd én megmutatnám neked!

Estelle üvöltve kapaszkodott az anyja nyakába, s Maheu-né nem tudott miatta Kozmás anyóhoz meg a többiekhez csatlakozni. Mikor úgy látta, hogy a férje nem érti, mit akar, elébe rugdosott pár téglát.

- A kutya istenit! Fogj már hozzá! Azt akarod, hogy mindenki szeme láttára a képedbe köpjek, hogy megjöjjön a bátorságod?

Maheu elvörösödött, összetörte a téglákat, s dobálni kezdett. A felesége mögötte állt és tüzelte, uszította, halált kiáltozott, s közben görcsösen összefont karjaival úgy magához szorította leányát, hogy majd megfojtotta. És Maheu egyre előbbre nyomult, s egyszerre csak a puskák előtt állt.

A kőzápor mögül alig látszott a kis csapat. A téglák szerencsére elég magasan repültek, s felettük a falat érték. Mitévő legyen? A kapitány sápadt arca egy pillanatra vérvörösre gyúlt a gondolatra, hogy mi lenne, ha visszahúzódnának az épületbe? Ha meghátrálnának? De különben is, ez már úgyis képtelenség, a tömeg a legkisebb mozdulatra széttépné őket. Az egyik tégladarab összetörte sapkájának ellenzőjét, homlokáról csepegett a vér. Több embere megsebesült, s érezte, hogy hamarosan erőt vesz rajtuk az önvédelem megfékezhetetlen ösztöne, mikor már nem engedelmeskednek feljebbvalóiknak. Az őrmester száján kiszaladt egy káromkodás, fél válla majd leszakadt, tompán puffant rajta egy tégla, úgy hangzott, mint mikor sulykolófával csapnak a nedves ruhára. Az újoncot két találat érte: összezúzódott a hüvelykujja, a jobb térde kegyetlenül sajgott. Vajon még sokáig kell tűrniük? Egy visszacsapódó tégla a hasa alatt érte a harcedzett, öreg katonát, az arca elzöldült, kinyújtott, sovány karja végén megreszketett a fegyvere, szuronyát előbbre szegezte. A kapitány már háromszor is elhatározta, hogy tüzet vezényel. Valami szorongás azonban mindig megbénította, s néhány másodpercig végtelennek tűnő harc dúlt benne az eszme és a kötelesség, az emberi és a katonai hit között. A kőzápor egyre sűrűbben hullott, már kinyitotta a száját, hogy elkiáltsa: "Tűz!" - mikor a fegyverek parancsszó nélkül megszólaltak: először három lövés, aztán öt, aztán egész sortűz, végül jóval később, a nagy csendben még egy utolsó, magányos puska dörrent.

Általános volt a döbbenet. A katonák lőttek, a tömeg dermedten, moccanás nélkül hallgatott, még nem fogta fel, mi történt. De hamarosan felhangzott a jajveszékelés, miközben a kürtös tüzet szüntesst fújt. Szörnyű pánik tört ki, eszeveszetten, mint kartácstűz alá vett csorda, menekültek a sárban.

Bébert és Lydie az első három lövésnél egymásra roskadtak, a kislányt arcán, a kisfiút bal válla alatt érte a golyó. Lydie, mint akit villám sújtott agyon, nem moccant többé; Bébert azonban vergődött, haláltusájában görcsösen rángatózott, s két karjával fogta át a kislányt, mintha újból ölelni akarná, mint ahogyan ölelte sötét búvóhelyük mélyén, ahol utolsó éjszakájukat töltötték. És Jeanlin, aki futólépésben, álomtól duzzadt szemmel most érkezett a Réquillart-ból, s a lőporfüsttől borított tömeghez bicegett, még látta Bébert-t, amint az ő kis szeretőjét öleli, s meghal.

Az öt következő lövés Kozmás anyót és Richomme aknászt terítette le. Az aknász a hátába kapta a golyót, mikor társainak könyörgött; térdre esett, aztán oldalt dőlt a földre, hörgött, szeme még ekkor is csupa könny volt. Az öregasszonyt a torkán érte találat, mereven, reccsenve vágódott hanyatt, mintha egy köteg rőzse dőlt volna el, s vért bugyborékolva, még egy utolsó átkot dadogott.

Ezután dördült el a sortűz, végigsöpört az egész terepen, golyó érte a katonáktól mintegy száz lépésnyire álló nevetgélő kíváncsiakat. Mouquet-t a száján érte találat, összezúzott állkapoccsal zuhant Zacharie és Philomène lábához, vére összefröcskölte a két kicsit. Mouquette éppen e pillanatban kapott két golyót a hasába. Látta, hogy a katonák céloznak, s a derék teremtés ösztönös mozdulattal Catherine elé ugrott, s rákiáltott, hogy vigyázzon: ő maga nagyot sikoltva összeroskadt, majd görcsösen rángatózva oldalra bukott. Étienne odarohant, fel akarta emelni, el akarta vinni, de a lány intett, hogy már vége. Azután csuklani kezdett, de közben szüntelenül hol egyikre, hol másikra mosolygott, mintha örülne, hogy így együtt látja őket most, hogy ő elmegy.

Már úgy látszott, hogy minden befejeződött, a golyók vihara messze söpört, egészen a bányásztelep házainak faláig, mikor megkésve eldördült az utolsó puskalövés.

Maheu-t szíven találta, az megperdült maga körül, s arccal zuhant egy szénportól fekete pocsolyába.

Maheu-né riadtan hajolt fölibe:

- No, öregem, állj már fel. Ugye nincs semmi baj?!

Kénytelen volt Estelle-t hóna alá venni, hogy két keze felszabaduljon, és maga felé fordíthassa férje fejét.

- Beszélj már, mid fáj?

Üveges szeme nyitva volt, száján véres hab. Most már tudta, férje meghalt. Ottmaradt ülve a sárban, a kislány, mint valami csomag, a hóna alatt, s riadtan csak nézte, nézte az ő öregét.

A bánya felszabadult. A kapitány ideges mozdulattal leemelte, majd újra feltette sapkáját, melynek ellenzőjét összezúzta egy tégla. Mozdulatlan, sápadt arccal állt élete e tragédiája előtt, miközben emberei merev arccal újból megtöltötték fegyverüket. A felolvasó ablakából feléje villant Négrel és Dansaert sápadt arca. Mögöttük Szuvarin állt, homlokán mély ránc, mintha rögeszméjének fenyegető nyomát viselné. A láthatár túlsó oldalán, a magaslat peremén mozdulatlanul állt Halálbíró, fél kézzel botjára támaszkodott, másik kezét szeme elé emelte, hogy jobban lássa, hogyan öldöklik odalent az övéit. A sebesültek jajveszékeltek, a holtak suta pózban merevedtek meg a latyakos sárban, a mocskos hófoltok között itt is, ott is előbukkanó, széntől feketéllő földbe süppedve. S az emberek apró, nyomorúságosan sovány hullái között ott feketéllett a Trompette teteme, ez az ormótlan, szánalmas, halott hústömeg.

Étienne-t nem ölték meg. Egyre csak várakozott a fáradtságtól s gyötrelmes aggodalomtól roskadozó Catherine mellett, mikor egy erős hang hallatára összerezzent. Ranvier abbé szólalt meg, a misézésből jött visszafelé, s most két karját magasba emelve, mint haragvó próféta kérte Isten büntetését a gyilkosokra. Az igazság korszakának eljövetelét hirdette, mondván, hogy az ég villáma hamarosan lesújt a burzsoáziára, minthogy bűneit betetézvén a munkásokat és e föld alázatosait gyilkoltatja.

A montsoui lövöldözés visszhangja eljutott egészen Párizsig. Az ellenzéki újságok négy nap óta egyfolytában méltatlankodtak, első oldalon tálalták az ijesztő beszámolókat: huszonöt sebesült, tizennégy halott, köztük két gyermek és három nő, ezenfelül több embert bebörtönöztek. Mint valami hősről, úgy írtak Levaque-ról, aki - a lapok szerint - római jellemhez méltó feleletet adott a vizsgálóbíró egyik kérdésére. A császárság, melyet érzékeny pontján talált ez a pár puskagolyó, fejedelmi nyugalmat színlelt, anélkül, hogy számot vetett volna sebesülésének komolyságával. Csak egy sajnálatos incidens történt, valahol az isten háta mögött, a fekete vidéken, a közvéleményt jelentő párizsi aszfalttól nagyon messze. Hamarosan feledésbe merül majd az egész, a Társulat félhivatalos felszólítást kapott, hogy simítsa el az ügyet, s vessen véget az idegesítően hosszú sztrájknak, mely már-már társadalmi veszéllyé fajul.

Az igazgatótanács három tagja így már szerdán reggel Montsouba érkezett. A városka, mely eddig szorongó félelemben élt, s nem mert örvendezni a vérfürdőnek, most fellélegzett, s boldog volt, hogy megmenekült. Az időjárás is szépre fordult, ragyogóan sütött a nap, az az első februári napsugár ragyogott be mindent, melynek melege kibontja az orgonabokrok rügyeit. Az igazgatósági épület minden ablakredőnye kinyílt, mintha új életre kelt volna az egész hatalmas épület: falai közül a legjobb hírek hallatszottak, úgy mondták, hogy a katasztrófától mélyen megrendült párizsi urak azért siettek ide, hogy atyai karjukba öleljék a bányásztelepek megtévedt lakóit. Most, hogy a csapás bekövetkezett, mégpedig kétségkívül súlyosabban, mint ahogyan ők kívántak volna, mentőangyali tevékenységükben roppant serények voltak; sorra hozták a kitűnő, megkésett rendelkezéseket. Mindenekelőtt elbocsátották a belgákat, nagy zenebonát csapván a munkásoknak tett eme roppant engedmény körül. Aztán megszüntették a katonai megszállást a bányákban, melyeket a földre sújtott bányászok már amúgy sem veszélyeztettek. Arról is ők gondoskodtak, hogy agyonhallgassák az eltűnt voreux-i őrszem ügyét: átkutatták a környéket, de mert sem fegyverét, sem holttestét nem találták, noha bűntényt gyanítottak, úgy döntöttek, hogy katonaszökevénynek tekintik. Minden téren ily módon igyekeztek kisebb jelentőségűnek feltüntetni az eseményeket, reszkettek a félelmetes jövőtől, veszélyesnek tartották beismerni a régi világ roskatag épületére rászabadult tömeg elsöprő vadságát. A megbékítés e munkája egyébként a Társulat urait nem akadályozta a kizárólagosan üzleti jellegű ügyek intézésében; látták, hogy Deneulin ismételten az igazgatóságon járt, ahol Hennebeau-val találkozott. Folytatódtak a tárgyalások a Vandame megvásárlásáról, s úgy mondták, hogy Deneulin alighanem elfogadja a párizsi urak ajánlatát.

A legnagyobb izgalmat mégis azok a nagy, sárga plakátok keltették a vidéken, melyeket az igazgatótanács urainak rendeletére tömegestül ragasztottak a falakra. A plakátokon nagy betűkkel nyomtatott néhány sor állt: "Montsoui munkások! Nem akarjuk, hogy a tévelygések, melyeknek gyászos következményeit a múlt napokban láthattátok, megfosszák a józan és jóakaratú munkásokat a létfenntartás lehetőségétől. Ezért hétfőn reggel megnyitjuk az összes aknát, s mikor a munka újrakezdődik, gondosan és jóindulatúan megvizsgáljuk, hogy mennyiben lehet javítani a körülményeken. Minden jogos és megvalósítható igénynek eleget teszünk." Egyetlen délelőtt tízezer bányász vonult el a plakátok előtt. Egyikük sem szólt egy szót sem, sokan a fejüket csóválták, mások nehézkes léptekkel tovább mentek, anélkül, hogy arcukon egyetlen vonás is rezdült volna.

A Kétszáznegyvenes telep mindeddig makacsul, komoran ellenállt. Társaik vére, mely pirosra festette a bányaudvar sarát, mintha elzárta volna előlük a bányába vezető utat. Alig tíz-tizenkét ember szállt le. Komoran, mozdulatlanul, egyetlen fenyegető szó nélkül figyelték, mint indul munkába s mint tér haza Pierron meg a hasonszőrű árulók. Komor bizalmatlansággal fogadták a templomkapura kiragasztott hirdetményt is. Nem esett benne szó a visszaadott munkakönyvekről: vajon a Társulat nem hajlandó visszavenni az elbocsátottakat? S a megtorlástól való félelem, a leginkább kompromittáltak elbocsátása ellen irányuló testvéries tiltakozás eszméje még nagyobb konokságot ébresztett valamennyiükben. Különben is gyanús ez a hirdetmény, nem kell semmit elsietni, majd visszamennek a bányába, mikor ezek az urak lesznek szívesek egyenesen beszélni. Csend ülte meg az alacsony házakat, az éhezést már semmibe sem vették, mióta az erőszakos halál rátört otthonukra, úgy érezték, akár mindnyájan meghalhatnak.

Mégis volt egy ház - Maheu-né háza -, melyre valamennyinél sötétebb, zordonabb gyász borult. Mióta férjét a temetőbe kísérte, az asszonynak szavát sem lehetett venni. Szótlanul vette tudomásul, hogy Étienne a lövöldözés után hazahozta a sáros, félholt Catherine-t, és mikor a fiatal férfi előtt levetkőztette, hogy ágyba fektesse, egy pillanatig azt hitte, hogy a lány is golyóval a hasában tért vissza hozzá, mert ingén vérfolt vöröslött. De aztán megértette, hogy a nővé érés jele ez a vérzés, a szörnyű nap megrázkódtatásai végre megindították. Már csak ez hiányzott, egy ilyen sebesülés, szép kis öröm ez, most már lehetnek gyerekei, akiket majd lemészárolhatnak a zsandárok! Egy szót sem szólt sem Catherine-hoz, sem Étienne-hez. A fiatalember Jeanlinnal egy ágyban hált, vállalta azt a kockázatot is, hogy esetleg letartóztatják, iszonyodott a gondolattól, hogy visszatérjen a Réquillart sötétjébe, inkább vállalta volna a börtönt: borzongott, ennyi halál után rettegett az éjszakától, önmagának sem vallotta be, de félt a kis katonától, aki odalent, a sziklák alatt pihen. Különben úgy gondolt a börtönre, mint menedékre, ahol nyugalmat lelne vereségének gyötrelmei elől; de még csak nem is zaklatták, nyomorúságosan múltak az órák, nem volt mivel kifárasztania testét. Maheu-né csak néha-néha vetett rájuk egy keserű pillantást, mintha azt kérdezné, hogy mit keresnek ezek itt, nála.

Megint mindannyian egy halomban aludtak, az öreg Halálbíró a két kicsi ágyát foglalta el, a gyerekek, most, hogy a kis Alzire púpja már nem nyomta a nagytestvér oldalát, Catherine-nal aludtak. Az anya esténként, lefekvéskor túlságosan szélessé lett ágyának hidegéről érezte leginkább, hogy mennyire üres lett a ház. Hiába vette maga mellé Estelle-t, hogy legyen valaki mellette, a kicsi nem töltötte be férje helyét, s ő órákon át hangtalanul sírt. Később ismét úgy folytak a napok, mint azelőtt: még mindig kenyér nélkül, de azért annyi szerencséjük mégsem volt, hogy egyszerűen felfordulhattak volna, innen is, onnan is mindig csak összejött valami, s nyomorúságos életük csak nem tudott véget érni. Nem változott semmi, csak férje eltűnt közülük.

Az ötödik napon délután Étienne, akit teljesen kétségbe ejtett, hogy örökösen ezt az elnémult asszonyt látja, elment hazulról, s lassan ballagott a telepen át vezető köves úton. A nyomasztó tétlenség örökösen elkergette hazulról, kezét lóbálva, lecsüggesztett fejjel járkált, s mindig ugyanaz a gondolat gyötörte. Már egy félórája gyalogolt így, mikor kezdte magát még kínosabban érezni, mert észrevette, hogy az emberek kiállnak ajtajukba s utána néznek. Népszerűségének maradékát is elpusztította a sortűz, nem léphetett ki a házból anélkül, hogy ne érezte volna magán a telep lakóinak szikrázó tekintetét. Ha felemelte a fejét, látnia kellett, hogy a férfiak vészjósló pillantással nézik, az asszonyok a félrehúzott függöny mögül lesik: s az éhezéstől és könnyektől kitágult, nagy szemekből áradó néma vád, fojtott harag valósággal megbénította. Mögötte pedig, úgy érezte, egyre erősebb a néma vád. Alig bírt tovább menni, rettegés fogta el, hogy az egész telep kitódul az utcára s arcába kiáltja nyomorúságát: reszketve hazatért.

Maheu-éknál azonban olyan jelenet várta, mely végleg megrendítette. Az öreg Halálbíró most is a hideg tűzhely mellett ült, az öldöklés napján az út mentén találtak rá, ott feküdt, mint villámsújtott vén fa, mellette darabokban hevert a botja, két szomszéd hozta haza, s azóta moccanni sem tudott a székéről. S miközben Lénore és Henri, hogy elverje éhségét, fülsiketítő zajjal kapirgált egy öreg lábast, amiben előző napon káposzta főtt, Maheu-né az asztalra tette Estelle-t, s öklét rázva állt Catherine elé.

- Mondd még egyszer, az istenit, mondd még egyszer, amit az előbb mondtál!

Catherine ugyanis arról beszélt, hogy ő visszamenne a Voreux-be dolgozni. Minden nappal nehezebben viselte el, hogy nem keresi meg a kenyerét, hogy lábatlankodó és hasznavehetetlen, megtűrt senki az anyja otthonában, és már kedden leszállt volna, ha nem fél attól, hogy Chaval nekiesik. Hebegve kezdte újra:

- De hát mit csináljunk? Nem lehet tétlenségből élni, legalább kenyerünk lesz.

Maheu-né félbeszakította:

- Ide figyelj! Megfojtom a legelsőt, aki közületek dolgozni megy... Na nem! Ez már mégiscsak sok! Megölni az apát, aztán szép nyugodtan tovább kizsákmányolni a gyerekeit! Ebből már elég, inkább vigyenek valamennyiőtöket négy szál deszka között, mint azt, aki már elment közülünk.

S hosszú némasága őrjöngő szóáradattal ért véget. Sokra menne ő azzal, amit Catherine hazahozna! Alig harminc sou lenne, s mondjuk még húsz sou hozzá, ha a vezetők kegyeskednének valami munkát adni ennek a gazember Jeanlinnak is. Ötven sou hét éhes szájhoz! A kicsik csak kenyérpusztításra jók. A nagyapa meg olyan, mint egy hibbant, alighanem eltört egy csavar a fejében, mikor elesett, ha ugyan nem ütötte meg a szél, mikor látta, hogy a katonák munkatársaira lőnek.

- Hát nem, öreg? Magát végleg tönkretették. Hiába van erő a két kezében, nem jó már maga semmire!

Halálbíró fénytelen tekintettel nézte, nem értette, mit beszél. Órákon át csak ült, merev tekintettel, csak annyit tudott felfogni, hogy a rend kedvéért melléje rakott, hamuval töltött edénybe kell köpködnie.

- A nyugdíjat sem intézték el - folytatta Maheu-né -, és biztosra veszem, hogy nem is adják meg neki, merthogy így gondolkozunk... Nem! Én mondom nektek, hogy elég volt már, semmi sem sikerül nekünk.

- De hiszen a plakátokon azt ígérik... - kockáztatta meg Catherine a közbeszólást.

- Hagyj békén azzal a plakáttal!... Ez csak mézes madzag, hogy könnyebben megfogjanak és felfaljanak bennünket. Kilyukasztották a bőrünket, és most adják a jószívűt.

- De mama, hát hova megyünk? Nem engednek bennünket a telepen maradni, az biztos.

Maheu-né bizonytalan, ijesztő mozdulattal felelt. Hogy hova mennek? Mit tudja ő azt? Nem is akar gondolkozni rajta, mert belebolondulna. Majd elmennek valahova. S minthogy Lénore meg Henri kibírhatatlan zajt csaptak a fazékkal, nekik esett és felpofozta őket. Estelle négykézláb mászkált az asztalon, s most leesett, és még nagyobb lett a zenebona. Az anyja ráhúzott egyet, hogy elhallgattassa: az lett volna szép, ha most halálra zúzza magát! Alzire-t említette, bárcsak a többi is olyan szerencsés volna. Fejét a falhoz támasztotta, s hirtelen nehéz zokogásban tört ki.

Étienne csak állt, nem mert közbeszólni. A házban semmibe sem vették, még a gyerekek is bizalmatlanul elhúzódtak tőle. A szerencsétlen asszony könnyei azonban úgy elérzékenyítették, hogy halkan megszólalt:

- No, no, fel a fejjel! Majd csak kievickélünk a bajból.

Maheu-né mintha nem is hallotta volna, csöndesen, megállás nélkül áradt belőle a panasz:

- Hát ilyen nyomorúság is szakadhat az emberre? Valahogy csak megvoltunk, míg ezek a szörnyűségek nem történtek. Száraz kenyeret ettünk, de együtt voltunk, megvoltunk valamennyien... Uramisten, miért is történt, mit követtünk el, hogy ilyen siralomban kell élnünk, hogy az egyik a föld alatt, a másik meg csak egyet kíván, hogy odakerüljön ő is... Igaz, hogy befogtak bennünket, mint az igavonó barmot, nem volt igazság, hogy nekünk csak az ütés jutott, csak arra kellettünk, hogy a gazdagok vagyonát hizlaljuk s még csak ne is remélhessük, hogy valaha egy kis jó is jut. Pedig az embernek az életkedve is elmegy, ha már reménykedni sem tud. Nem, ez így nem mehetett tovább, kicsit lélegzethez akartunk jutni... De ha tudtuk volna! Hát lehetséges, hogy az ember ilyen szerencsétlenné legyen, csak azért, mert igazságot akart?

Nehéz sóhajok szakadtak fel belőle, hangját elfojtotta a mondhatatlan fájdalom:

- Aztán mindig akadnak okosak, akik azzal biztatják az embert, hogy rendbejöhet még ez, csak akarni kell... Az embernek szétrobban a feje, úgy gyötri mindaz, ami van, hogy már azt akarja magának, ami nem is létezik. Én már úgy álmodoztam összevissza, mint egy hülye, már láttam, hogy az egész világon mindenki mindenkivel jó egyetértésben él, a levegőben jártam, ott én, a felhők között. S az ember csak a nyakát töri, mikor visszazuhan a sárba... Mert nem igaz, semmi sem lehet igaz abból, amit elképzeltünk. Mert megint csak mit találtunk? Nyomort, véget nem érő nyomorúságot, meg ráadásul még puskagolyókat!

Étienne csak hallgatta e sirámot, s minden könnycsepp új lelkiismeret-furdalást ébresztett benne. Nem tudta, mivel nyugtassa meg az asszonyt, akinek minden porcikája összezúzódott, mikor eszményeinek magasából oly borzalmasat zuhant. Maheu-né visszament a szoba közepére, csak nézte Étienne-t, haragjának végső fellobbanásában tegezve kiáltotta neki:

- És te? Te, aki mindnyájunkat bajba sodortál, te is azt mondod, hogy menjünk vissza a bányába?... Nem vetek a szemedre semmit, de én a te helyedben már meghaltam volna bánatomban, hogy annyi bajt hoztam társaim fejére.

Étienne válaszolni akart, de aztán csak elkeseredetten vállat vont: minek magyarázkodjék neki, hiszen úgy szenved, hogy egyetlen szavát sem értené.

S minthogy nem bírta tovább a kínlódást, elment, hogy elölről kezdje a céltalan kóborlást.

Kint megint ugyanaz fogadta: a telep lakói mintha csak várták volna, a férfiak a kapuban, az asszonyok a függöny mögött. Mikor észrevették, összesúgtak, egyre többen tódultak az utcára. Négy nap óta folyton súgtak-búgtak, s a sok mendemonda most általános átkozódásban tört ki. Öklök emelkedtek feléje, az asszonyok haragosan mutogatták gyerekeiknek, az öregek kiköptek, ha ránéztek. A vereséget követő napok hirtelen változása volt ez, a népszerűség gyászos visszája, gyűlölet, mely végsőkig fajult az értelmetlen, hosszú szenvedések miatt. Étienne fizetett az éhezésért, a halálért.

Zacharie Philomène-nel elment az anyjához, s mikor Étienne kilépett a házból, meglökte és gonoszul röhögött:

- Nézd csak! Ez hízik! Úgy látszik, jót tesz neki, ha mások felfordulnak!

Levaque-né Bouteloup-val együtt máris kiállt az ajtóba. Bébert-t emlegette, a fiát, akit megölt a golyó:

- Persze, vannak gyáva fráterek, akik gyerekeket mészároltatnak le. Menjen, s kaparja ki az enyémet a föld alól, ha vissza akarja adni! - üvöltötte.

Bebörtönzött férjéről már el is feledkezett, háza nem szenvedett ínséget, hiszen ott volt Bouteloup. Most valahogy mégis eszébe jutott, s rikácsolva folytatta:

- Na, ugye! A csirkefogók sétafikálnak, a becsületes emberek meg hűvösön vannak.

Étienne ki akarta kerülni, s beleszaladt Pierronnéba, aki a kerteken át sietett oda. Az asszony valóságos megváltásnak érezte anyja halálát, attól félt, hogy indulatossága miatt akasztófára kerülnek valamennyien, s nem nagyon siratta a kis Pierron lányt, azt a lotyó Lydie-t sem, akitől végre megszabadult. Most mégis a szomszédasszonyok mellé állt, gondolta, így talán kibékülhet velük.

- És az anyám? Meg a kislány? Láttuk, amit láttunk, mögéjük bújtál, s helyetted őket érte a golyó!

Mitévő legyen? Menjen neki Pierronnénak meg a többieknek? Verekedjék meg az egész teleppel? Étienne-nek egy pillanatig leginkább ehhez lett volna kedve. A vér zúgott a fejében, mint vadállatokra, úgy nézett társaira, dühöngött, hogy olyan ostobák, olyan barbárok, hogy őt teszik felelőssé az események logikájáért. Micsoda ostobaság! Érezte, hogy nem tudná őket újból megfékezni, s tehetetlensége undorrá vált, beérte azzal, hogy meggyorsította lépteit, és süket maradt a szidalmakra. Sietése azonban hamarosan menekülés jellegűvé lett, minden házból, mely előtt elment, áradt feléje a szidalom, a nyomába szegődve acsarkodtak, gyűlöletük nem ismert gátat, egyre hangosabb szóval átkozták valamennyien. Ő volt a kizsákmányoló, a gyilkos, minden bajuk egyetlen oka. Sápadtan, fejveszetten igyekezett ki a telepről, mögötte az üvöltöző csőcselékkel. Mikor kiért az országútra, sokan visszafordultak, néhányan azonban csökönyösen a nyomában maradtak; mikor a lejtő aljában, a "Jószerencse" előtt összetalálkozott egy másik csoporttal, mely a Voreux-ből jött.

Az öreg Mouque és Chaval is közöttük volt. Mouquet fia és Mouquette lánya halála óta az öreg tovább dolgozott, mint bányakocsis, egyetlen panasz, egyetlen zokszó nélkül. Most azonban, mikor meglátta Étienne-t, alig bírt hirtelen támadt dühével, könnyek csorogtak a szeméből, s örökös bagózástól vérző, fekete szájából csak úgy áradtak a durva szidalmak.

- Disznó! Gazember! Piszokfajzat! Most megfizetsz nekem szegény gyermekeimért, most megdöglesz, kutya!

Felkapott egy téglát, kettétörte, s Étienne felé hajította.

- Úgy van! Helyes! Intézzük el! - üvöltött Chaval röhögve, fellelkesülten és boldogan, hogy bosszút állhat. - Mindenki megkapja a magáét... Most sarokba szorítunk, mocskos gazember!

Ő is nekirugaszkodott, s dobálni kezdte Étienne-t. Vad zenebona támadt, valamennyien téglát ragadtak, összetörték s dobálták, hogy elpusztítsák, mintahogy a katonákat el akarták pusztítani. Étienne elkábult, már nem menekült, szembenézett velük, s megpróbálta őket szavakkal lecsillapítani. Hajdan oly lelkesen fogadott beszédeinek töredékei tódultak ajkára. Elismételte a szavakat, melyekkel valamikor megrészegítette őket, mikor még hűséges nyájként követték; de már nem volt felettük hatalma, szavaira kőzápor volt a válasz, a bal karján eltalálták, hátrált, a legnagyobb veszélyben forgott, mikor éppen a "Jószerencse" elé szorították. Rasseneur pár pillanat óta kint állt a kocsmaajtóban.

- Menj be - mondta nyugodtan.

Étienne tétovázott, nagyon nehezen szánta rá magát, hogy éppen Rasseneurnél keressen menedéket.

- Menj már, majd én beszélek velük.

Étienne elszánta magát, elrejtőzött az ivó egyik sarkában, a kocsmáros pedig széles vállával elállta a bejáratot.

- Ugyan már, barátaim, legyetek észnél... Nagyon jól tudjátok, hogy én aztán sohasem ámítottalak benneteket. Mindig is azt akartam, hogy nyugalom legyen, s ha rám hallgattatok volna, most egészen biztosan nem ott lennétek, ahol vagytok.

Himbálta a vállát, rengett a pocakja, hosszan tovább beszélt, könnyedén áradt belőle a langyos vízként zsongító szó. S mint hajdan, megint sikere volt, minden erőfeszítés nélkül, magától értetődően szerezte vissza népszerűségét, mintha nem is lett volna igaz, hogy az emberek egy hónappal ezelőtt lehurrogták, gyávának mondták. Helyeseltek neki: "Úgy van! Egyetértünk! Ez a helyes beszéd!" Dörgő tapsban törtek ki.

Étienne-t az ivó sarkában ájulás környékezte, szíve majd megszakadt keserűségében. Eszébe jutott, mit jósolt Rasseneur az erdőben, mikor a tömeg hálátlanságával fenyegette. Milyen ostobán kegyetlenek tudnak lenni! Milyen gyalázatosan meg tudnak feledkezni mindarról, amit értük tett! Vak erő ez, mely szüntelen önmagát emészti. S haragja mögött, hogy látnia kell, miként rontják el saját ügyüket ezek az őrültek, ott lappangott a kétségbeesés életének összeomlása, törekvéseinek tragikus vége miatt. Hát már vége mindennek? Eszébe jutottak azok az órák, ott a bükkösben, mikor az ő szívének visszhangjaként dobogott háromezer szív. Azon a napon két kezében tartotta népszerűségét, az övé volt e nép, s ő urának érezhette magát. Őrült álmok részegítették akkor: Montsou a lábainál, azután Párizs, talán a képviselőség, egy beszéd - az első, amit munkás mond el a parlamentben -, melynek villámai lesújtanak a burzsoáziára. És most vége, nyomorult, megvetett emberként ébredt álmaiból, népe kiveti, kőzáport zúdít rá.

Rasseneur felemelte hangját:

- Az erőszak soha nem vezetett semmire, a világot nem lehet egy nap alatt újjáteremteni. Komédiások vagy gazemberek azok, akik azt ígérték nektek, hogy egy csapással mindent megváltoztatnak.

- Úgy van! Úgy van! - kiáltotta a tömeg.

Voltaképpen hát ki a bűnös? - tette fel magának Étienne a lesújtó kérdést. Valóban az ő bűne lenne ez a szerencsétlenség, melytől ő maga is vérzik, az ő bűne lenne, hogy az egyiknek nyomor, a másiknak halál jutott, hogy a csont-bőrré aszott gyerekeknek, asszonyoknak nincs betevő falatjuk? Egy este, a katasztrófa előtt, már felmerült benne ez a szörnyű látomás. Akkor azonban valami erő talpra állította, s azon vette észre magát, hogy társaival együtt ő is tovább lendíti. Különben soha nem ő irányította a tömeget, a tömeg vezette őt, a tömeg kényszerítette olyan lépésekre, melyeket soha nem tett volna meg, ha a mögötte őrjöngők nem taszítják folyton tovább. Minden újabb erőszaknál megdöbbent az eseményektől, mert nem látta előre, nem akarta egyiket sem. Például el tudta volna képzelni azt, hogy hívei egy napon meg akarják kövezni? Hazudnak ezek az eszeveszettek, mikor azt állítják, hogy eszem-iszomból, lustálkodásból álló életet ígért nekik! De ebben az önigazolásban, okoskodásban, mellyel lelkiismeret-furdalásait akarta csillapítani, ott lappangott a titkos félelem, hogy talán mégsem állott feladata magaslatán, s a kétség, mely ezelőtt is folyton gyötörte, hogy tudása talán mégsem elegendő. Úgy érezte azonban, hogy ereje végére ért, nem érzett együtt a többiekkel, félt tőlük, félt e hatalmas, vak és lebírhatatlan tömegtől, mely minden szabályt, minden elméletet sutba vetve, mint mindent elsöprő természeti erő ment a maga útján. Valami viszolygás, kifinomult ízlésének feszengése, egész mivoltának alig észrevehető emelkedése egy felsőbb osztály felé, lassanként elválasztotta őt a tömegtől.

Rasseneur hangja e pillanatban elveszett a lelkes üvöltésben:

- Éljen Rasseneur! Ő a mi emberünk! Éljen! Éljen!

A kocsmáros becsukta az ajtót, a tömeg szétoszlott, s a két férfi némán nézte egymást. Mindketten vállat vontak. Végül kettesben megittak egy pohár sört.

Ezen a napon nagy vacsorát rendeztek La Piolaine-ben; Négrel és Cécile eljegyzését ünnepelték. Grégoire-éknál már előző nap óta fényesítették az ebédlő padlóját, porolták a szalon bútorait. Mélanie a konyhában parancsnokolt, vigyázott a pecsenyékre, kavarta a mártásokat, melyeknek illata még a padlást is betöltötte. Úgy határoztak, hogy Francis, a kocsis segít Honorine-nak a felszolgálásnál. A kertész felesége mosogat majd, a kertész meg kaput nyit. Ilyen ünnepségre még sohasem készülődtek e nagy, tisztes és gazdag házban.

Minden a legszebb rendben folyt. Hennebeau-né elragadóan kedves volt Cécile-hez, s rámosolygott Négrelre, mikor a montsoui közjegyző udvariasan javasolta, hogy igyanak a leendő házaspár egészségére. Hennebeau is nagyon kedves volt. Mosolygós arca meglepte a vendégeket, úgy hírlett, hogy az igazgatótanács urai ismét kegyeikbe fogadták, s hogy hamarosan a becsületrend tisztiszalagjával tüntetik ki, mert oly erélyes kézzel fékezte meg a sztrájkot. A társaság ügyelt, nehogy szóba kerüljenek a legutóbbi események, a diadal öröme azonban fokozta az általános jó hangulatot, s a vacsorának már-már hivatalos győzelmi tor jellege volt. Végre megszabadultak a lidércnyomástól, ismét békességben lakmározhattak, nyugodtan alhattak. Óvatos célzás esett a holtakra, kiknek vérét még alig itta föl a Voreux sara: szükséges lecke volt ez; s valamennyien elérzékenyültek, mikor Grégoire-ék hozzátették, hogy mindannyiuknak kötelessége, hogy felszántsák a telep lakóinak könnyeit. Ők ismét jóindulatúak és békések voltak, nem haragudtak derék bányászaikra, már szinte látták őket, amint évszázados beletörődésük példás jeleként ismét dolgoznak a föld mélyén. A montsoui notabilitások^[13], minthogy már nem reszkettek, megegyeztek abban, hogy a bérmunka kérdését körültekintő tanulmányozás tárgyává kell tenni. A pecsenyénél teljessé lett a diadal, Hennebeau ugyanis felolvasta a püspök levelét, mely Ranvier abbé elhelyezéséről adott hírt. A környék polgársága szenvedélyesen tárgyalta e pap esetét, aki gyilkosoknak nevezte a katonákat, és a közjegyző a desszertnél már nagy merészen a szabadgondolkodó szerepében tetszelgett.

Deneulin is a vendégek között volt, két lányával együtt. Minden erejével azon igyekezett, hogy az általános vidámság közepette titkolja bánatát anyagi romlása felett. Éppen aznap délelőtt írta alá az adásvételi szerződést, melynek értelmében a Vandame a montsoui társulat tulajdonába került. Sarokba szorítva, fuldokolva vetette magát alá az igazgatótanács feltételeinek, végre átengedve nekik a régóta lesett zsákmányt, melyért nagy nehezen kapott annyit, hogy hitelezőit kielégíthesse. Sőt az utolsó pillanatban mint szerencsés megoldást fogadta el azt a kívánságukat, hogy mint vezető mérnök dolgozzék továbbra is. Beletörődött abba, hogy mint fizetett alkalmazott vigyázzon a bányára, mely elnyelte egész vagyonát. A kis magánvállalkozások felett megkondult a lélekharang, az üzemeiket maguk vezető tulajdonosok hamarosan eltűnnek, sorra felfalja őket a tőke, ez az örök-éhes óriás, valamennyit elsöpri a nagy tőketársulások emelkedő áradata. Egyedül ő fizeti a sztrájk költségeit, pontosan tudta, hogy az ő balsorsára ürítik a poharat, mikor Hennebeau kitüntetésére isznak; és csak Lucie meg Jeanne derék helytállásában talált némi vigaszt, nagyon bájosak voltak átalakított toalettjeikben, s bohém természetű, a pénzt egyáltalán nem tisztelő fiatal lányok módjára csak nevettek az anyagi romláson.

Mikor átmentek a szalonba kávézni, Grégoire félrehúzta unokaöccsét, s gratulált bátor elhatározásához.

- No, látod! Egyetlen tévedésed az volt, hogy montsoui részesedésedet beleölted a Vandame-ba. Mit összekínlódtál, mit hajszoltad magad, s most tessék! Semmivé olvadt az egész, míg az enyém, minthogy szépen békén hagytam a fiókomban, ma is tisztességesen eltart engem, úgy, hogy a kezemet sem mozdítom, s el fogja tartani még az ükunokáimat is.

Étienne vasárnap, mihelyt beesteledett, kilopózott a telepről. A felhőtlen, csillagos égbolt kékes esthajnali fénnyel árasztotta el a földet. A csatorna felé vette útját, lassan ballagott a töltésen Marchiennes felé. Itt szeretett legjobban járkálni, ezen a két mérföldön át nyílegyenest vezető gyepes úton, a mértani pontossággal megvont csatornameder mentén, melyben olvadt ezüstként, beláthatatlan messziségbe hömpölygött a víz. Errefelé soha senkivel sem találkozott. Ezen a napon azonban bosszankodva látta, hogy valaki jön vele szemben. S a két magányosan sétáló a csillagok sápadt fényénél csak akkor ismert egymásra, mikor szemtől szembe kerültek.

- No, te vagy az? - suttogta Étienne.

Szuvarin hang nélkül biccentett. Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, aztán egymás mellett nekiindultak Marchiennes felé. Mintha mindegyik saját gondolataiba mélyedt volna, egymástól nagyon távol.

- Olvastad az újságban, hogy Pluchart-nak milyen nagy sikere volt Párizsban? - kérdezte végül Étienne. - Mikor a belleville-i gyűlés véget ért, az emberek az utcán várakoztak rá, s megéljenezték, mikor kijött... Ő már egyenesben van, ha nincs is hangja. Ezentúl oda megy, ahova akar.

A gépész vállat vont. Megvetette a simabeszédű szónokokat, akik úgy lépnek a politikai szószékre, mint az ügyvédek a védői pulpitusra, hogy frázisokkal életjáradékot szerezzenek.

Étienne mostanában Darwinnal foglalkozott. Egy ötsous kötetben népszerűen összefoglalt szemelvényeket olvasott Darwin műveiből, s rosszul megemésztett olvasmányából forradalmi felfogást alkotott magának a létért való küzdelemről; a soványak megeszik a kövéreket, az erős nép felfalja a vértelen burzsoáziát. Szuvarin azonban kikelt magából, kifakadt a szocialisták ostobasága ellen, akik elfogadják Darwint, az egyenlőtlenség tudományának ezt az apostolát, akinek hírhedt kiválasztódási elmélete csak az arisztokrata filozófusoknak való. Csakhogy Étienne megmakacsolta magát, érvelni akart, kételyeinek egy feltevésben adott hangot: tegyük fel, hogy az elöregedett társadalom megszűnt létezni, még maradványait is elsöpörték, nos hát! Vajon nem félő, hogy az új világ eleve rossz lesz, mert lassanként itt is újra feltámadnak a régi igazságtalanságok, az egyik beteg, a másik életképes, az egyik - az ügyesebb, az értelmesebb - mindent magának szerez meg, a másik - az ostobább, a lustább megint csak rabszolga lesz? Az örök nyomorúság e víziójára a gépész vadul kiáltozni kezdett, hogy ha lehetetlenség az igazság, míg ember van a földön, hát tűnjön el az ember. Legyen annyi vérfürdő, ahány rothadt társadalom támad, míg elpusztul az utolsó élőlény is. S ezután újra csend lett.

Szuvarin sokáig lehajtott fejjel, zavartalan biztonsággal lépkedett a zsenge füvön, a part legszélén, mint az alvajáró az ereszcsatorna mentén. Azután minden ok nélkül összerezzent, mintha valami árnyékba ütközött volna. Felemelte fejét, elővillant holtsápadt arca, és csendesen kérdezte Étienne-t:

- Elmeséltem neked, hogyan halt meg?

- Kicsoda?

- A feleségem, ott, Oroszországban...

Étienne tétován intett, megdöbbentette hangjának reszketése, ez a hirtelen támadt közlési vágy, mely oly váratlan volt a rendszerint szenvtelen, önmagával és másokkal szemben oly sztoikusan közönyös Szuvarinnál. Csak annyit tudott, hogy az az asszony voltaképpen a szeretője volt, s hogy Moszkvában felakasztották.

- Nem sikerült a dolog - kezdte Szuvarin, és tekintete elrévedezett a nagy fák kékes oszlopsora között tovasiető víz fehérlő tükrén. - Két hetet töltöttünk egy lyuk fenekén, hogy aláaknázzuk a vasúti síneket, de nem a cár vonata, hanem egy személyszállító vonat repült levegőbe... Akkor tartóztatták le Annuskát. Parasztasszonynak öltözve hozott nekünk ennivalót minden este. Ő gyújtotta meg a kanócot is, egy férfi feltűnő lett volna... A tömegben megbújva hallgattam a tárgyalását hat hosszú napon át...

Hangja elcsuklott, köhögés fogta el, mintha fuldokolna.

- Kétszer is elfogott a vágy, hogy odakiáltsak, hogy mindenen átgázolva odarohanjak hozzá. De mit értem volna ezzel? Egy emberrel, egy harcossal kevesebb lett volna; s megértettem, hogy nagy szemének merev tekintete nemet mond, valahányszor az én tekintetemmel találkozik.

Megint köhögött.

- Ott voltam az utolsó napon a téren... Esett, azokat a nyomorultakat meg zavarta a csapkodó eső, elvesztették a fejüket. Húsz percet töltöttek négy másiknak a felakasztásával: a kötél elszakadt, alig bírtak végezni a negyedikkel... Annuska végig állt, várakozott. Nem látott, tekintete engem keresett a tömegben. Felálltam egy sarokkőre, akkor megpillantott, szemünket többé nem vettük le egymásról. Mikor meghalt, még mindig nézett engem... Meglengettem a kalapom, elmentem.

Újból csend lett. A csatorna fehér szalagja a végtelenbe futott; ők ketten egyformán nesztelen léptekkel mentek tovább, mint akiket megint szétválasztott magányuk. A messze látóhatáron a színtelen víz mintha átütötte volna az égboltot, s nyomán mintha fény szűrődött volna a felhők mögül.

- Ez volt a mi büntetésünk - folytatta Szuvarin nyersen. - Vétkeztünk azzal, hogy szerettük egymást... Igen, jó, hogy ő meghalt, véréből hősök születnek majd, az én szívem meg többé nem tudja, mi a gyávaság... Nincs senki, semmi, nincs rokon, nincs asszony, nincs barát, aki miatt megremegne a kezem azon a napon, amikor fel kell áldozni az életemet, vagy el kell venni mások életét!

Étienne megállt, didergett a hideg éjszakában. Nem vitázott, csak ennyit kérdezett:

- Messze kerültünk. Nem akarsz visszafordulni?

Lassan visszaindultak a Voreux felé; Étienne pár lépés után megkérdezte:

- Láttad az új hirdetményeket?

A nagy sárga plakátokról beszélt, amiket a Társulat még délelőtt ragasztott ki. Ezen a hirdetményen már világosabb és békülékenyebb volt a hang, a Társulat azt ígérte, hogy átveszi azoknak a bányászoknak a munkakönyvét, akik másnap leszállnak. Mindent elfelejtenek, megbocsátanak még a főkolomposoknak is.

- Igen, láttam - válaszolt a gépész.

- És mit szólsz hozzá?

- Azt, hogy ezzel vége... A nyáj leszáll. Túlságosan gyávák vagytok valamennyien.

Étienne hevesen védte társait: az egyes ember lehet hősies, de az éhhalállal küzdő tömegnek nincs ereje. Lassan visszaértek a Voreux-höz, s Étienne tovább beszélt a bánya sötét, ormótlan árnya előtt; megesküdött, hogy ő maga soha nem száll le, de nem haragszik azokra, akik leszállnak. Különben az a hír járta, hogy az ácsok nem készültek el a javítási munkákkal, s Szuvarintól kérdezte, hogy is áll ez a dolog. Igaz lenne, hogy a felvonóakna ácsolatát a földnyomás úgy meglazította, hogy a kas több mint ötméteres szakaszon súrlódik a faburkolathoz? Szuvarin megint szófukar volt, kurtán felelgetett. Előző nap dolgozott, a kas valóban súrlódott, a gépészeknek fokozniuk kellett a sebességet, hogy a kas átjusson ezen a szakaszon. De mikor szóltak a vezetőknek, azok kivétel nélkül ugyanazzal az ingerült mondattal válaszoltak: most elsősorban szenet akarnak, később majd megerősítik az ácsolatot.

- Hej, ha bedöglene! - dünnyögte Étienne. - Az lenne a szép.

Szuvarin a bánya sötétlő árnyára szegezte tekintetét, s nyugodtan csak ennyit mondott:

- Ha bedöglik, az emberek a saját bőrükön érzik meg, minthogy azt akarod, hogy leszálljanak.

A montsoui toronyóra kilencet ütött, s mikor Étienne azt mondta, hogy ő megy haza, Szuvarin, anélkül hogy kezet nyújtott volna, még hozzátette:

- No, isten áldjon. Elmegyek.

- Elmész?

- Igen, kikértem a munkakönyvem, elmegyek innen.

Étienne értelmetlenül, megrendülten nézte. Két órán át együtt sétáltak, s ezt csak most mondja és ilyen nyugodt hangon, neki meg a hirtelen válás puszta gondolatára is összeszorul a szíve. Ismerték egymást, együtt küszködtek: az ember mégiscsak elszomorodik a gondolatra, hogy nem látja többé a másikat.

- Szóval elmész. És hová?

- Valahová, mit tudom én, hova.

- Találkozunk még?

- Nem, nem hiszem.

Elhallgattak, egy pillanatig egymásra néztek, de nem tudták, mit mondhatnának még.

- Akkor hát isten veled.

- Isten veled.

Míg Étienne felfelé tartott, a telepre, Szuvarin sarkon fordult, visszament a csatornaparton, s most egyedül, lehajtott fejjel ment, csak ment, s a sötétségbe veszve már nem volt más, mint az éjszaka egy nyugtalan árnya. Néha meg-megállt, számolta a távolból hangzó óraütéseket. Mikor éjfélt ütött, elment a csatorna partjáról, s a Voreux felé indult.

A bánya kihalt volt, csak egy aknásszal találkozott, akinek a szeme duzzadt volt az álmosságtól. A kazánokat csak két órakor kellett befűteni, hogy újra kezdődjék a munka. Először is felment az öltözőbe, mintha a szekrényben felejtett zubbonyáért menne; szerszámok - kézifúró, beleszerelve a fúróhegy, egy nagyon erős kis fűrész, kalapács és véső volt a zubbonyba csavarva. Azután elment, de nem az öltözőn, hanem a létraaknához vezető keskeny folyosón át vette útját. Zubbonya a hóna alatt, csöndesen, lámpa nélkül szállt le, a létrákat számolva figyelte, milyen mélyen jár. Tudta, hogy a kas háromszázhetvennégy méteres mélységben, az alsó ácsolat ötödik szakaszánál súrlódik. Mikor az ötvennegyedik létrához ért, tapogatózni kezdett, s tenyere alatt érezte a megvetemedett ácsolatot. Ezt kereste.

Ügyesen, nyugodtan, jó munkásként, aki megfontolta, hogy mi a teendője, nekilátott. A létraakna és a felvonóakna közötti válaszfal egyik deszkájának az átfűrészelésével kezdte. A fellobbantott és gyorsan eloltott gyufaszálak lángjánál kitapasztalhatta, hogy milyen állapotban van a faburkolat, s hogy nemrégiben milyen javításokat végeztek rajta.

A Calais és Valenciennes közötti területeken az aknafúrás roppant nehézségekbe ütközött, mert a legalacsonyabb fekvésű völgyek szintjén hatalmas tömegű, föld alatti vízrétegeken kellett áthatolni. Csakis pontosan és szorosan összeillesztett borítással lehetett feltartóztatni a felgyülemlő vizet, csakis ily módon készített ácsolattal lehetett megvédeni az aknákat, melyeknek falait szüntelenül ostromolták e föld alatti tavak sötét, titokzatos hullámai. A Voreux aknájának kiépítésekor két oldalfal-ácsolatot kellett készíteni: egyet a felső szinten a laza homok- és a krétás területekkel határos, összevissza hasadozott fehér agyagrétegben, mely mint a szivacs, úgy szívta a vizet; a másodikat pedig az alsó szinten, közvetlenül a szénrétegek felett, a lisztfinom, sárga homokban, mely valósággal cseppfolyósnak tűnt. Itt, e mögött az ácsolat mögött volt a Zuhogó, ez a föld alatti tenger, a Nord megyei szénbányák réme; ismeretlen zátonyokkal teli, bejárhatatlan fekete hullámokat hömpölygető, viharzó tenger, több mint háromszáz méternyire a napvilágtól. Az ácsolat általában jól bírta a roppant nyomást. Voltaképpen csak a szomszédos talajrétegek csuszamlásától kellett tartani, mivel ezeket megmozgatta a hajdani vágatok szüntelen feltöltődése. Előfordult, hogy amint a rétegek lejjebb csúsztak, törésvonalak keletkeztek, melyek idővel egészen az ácsolatig terjedtek, s minthogy azt állandóan befelé nyomták, a burkolatot lassanként deformálták: ez volt a fő veszély, ezért kellett szüntelenül rettegni a földomlástól, vízbetöréstől, attól, hogy a bányát betemeti az omlás, vagy elárasztja a betörő víz.

Szuvarin lovaglóülésben gubbasztott az általa vágott nyílásban, s megállapította, hogy a borítás ötödik szakasza roppant súlyosan megrongálódott. A deszkapallók megvetemedtek, kimozdultak az ácsolatkeretből, sőt egyik-másik elvált a tartógerendától. Az eresztékeken, a kátrányos kóctömítésen át bőséges sugarakban ömlött be a víz, mint a bányászok szokták mondani, "vizelt a föld". S az ácsok, akiket az idő sürgetett, beérték azzal, hogy sarokvasakkal erősítették a deszkalapokat a gerendához, de oly felületesen, hogy még csak be sem helyezték az összes csavarokat. Az ácsolat mögött, a Zuhogó homokrétegeiben nyilván erős csuszamlás következett be.

Fúrójával meglazította a kapocsvasak csavarjait, úgy, hogy egyetlen rájuk nehezedő nyomás kitéphesse valamennyit. Eszeveszett vakmerőség kellett ehhez a vállalkozáshoz, közben állandóan ki volt téve annak, hogy lebukik s lezuhan a száznyolcvan méteres mélységbe, az akna fenekére. A vezetőlécekbe, a deszkákba kapaszkodott, melyek között a kas járt; s a mélység felett csüngve mozgott a keresztgerendák között, melyek bizonyos távolságokban összetartották a vezetőléceket; halálmegvető nyugalommal kapaszkodott egyikről a másikra, leült, hanyatt feküdt, fél térdre vagy könyékre támaszkodva végezte munkáját. Egy szellő lesodorhatta volna, háromszor is megcsúszott, de még csak meg sem borzongott, mikor utolsó pillanatban megkapaszkodott. Először mindig kitapogatta azt a részt, ahol dolgozni akart, aztán nekifogott, s csak akkor gyújtott meg egy-egy szál gyufát, ha tájékozódni akart a síkos gerendák között. Miután meglazította a csavarokat, megbontotta az ácsolatot is, s a veszély fokozódott. Megkereste a záróéket, mely a többi alkatrészt tartotta, s ennek támadt neki, addig fúrta, fűrészelte, vékonyította, míg az elveszítette ellenállóképességét: közben jeges eső zúdult rá, majd megvakította a lyukakon, hasadékokon át vékony sugarakban belövellő víz. Egymás után két szál gyufája is kialudt, valamennyi átnedvesedett; áthatolhatatlan sötétség borult mindenre.

Ekkor eszeveszett düh fogta el. A láthatatlan lehelete megrészegítette, a zápor verte lyuk sötét iszonya dühödt rombolási vággyal töltötte el. Találomra ment neki az ácsolatnak, fúróval, fűrésszel pusztította, ahol érte, mintha csak azt akarná, hogy rögtön az ő fejére ömöljék az egész. S oly bőszülten csapkodott, mintha bicskáját vágná bele egy gyűlölt élőlény testébe. Végül is elpusztítja a Voreux-t, ezt az örökösen tátott pofájú szörnyeteget, mely annyi emberhúst zabált fel. Szerszámai hersegve haraptak a fába, gerince ropogott, amint az ide-oda ingó szerkezet alkatrészei között kúszott, siklott, felhúzódzkodott, s a csodával határos módon fenntartotta magát, akár a haranglábak kusza szövedéke között repkedő éjjeli madár.

Azután lecsillapult, bosszankodott önmagára. Miért ne tudna nyugodtan, hidegvérrel dolgozni? Kifújta magát, kapkodás nélkül visszament a létraaknába, a kifűrészelt deszkadarabokat visszaillesztette a helyére, s így elzárta az ácsolat oldalfalába vágott nyílást. Elég volt, nem akarta felkelteni a figyelmet túlzottan nagy rongálással, amit megpróbálnának azonnal rendbehozni. A szörnyeteg halálos sebet kapott, majd meglátjuk, megéri-e az estét, ő megpecsételte sorsát, s a rémült világ majd megtudja, milyen csúfos halállal pusztult el. Szerszámait szép nyugodtan zubbonyába csavarta, s lassan felment a létrákon. Mikor kiért a bányából anélkül, hogy valaki is meglátta volna, még csak eszébe sem jutott, hogy ruhát váltson. Elütötte a három órát. Az úton állt, várakozott.

Ugyanebben az órában Étienne, aki nem tudott aludni, nyugtalanul figyelt a szoba sűrű sötétjében felhangzó könnyű neszre. Világosan kivette a gyerekek pihegését, Halálbíró és Maheu-né horkolását, s hallotta, amint Jeanlin hosszan, sípolva lélegzik mellette. Nyilván csak képzelődött; elfészkelődött az ágyban, a nesz azonban ismét felhangzott. Ágy reccsent, mint mikor valaki óvatosan felkel. Arra gondolt, hogy Catherine talán rosszul érzi magát.

- Te vagy az? Mi van veled? - kérdezte suttogva.

Senki sem válaszolt, csak az alvók szuszogása hallatszott. Öt percen át semmi sem mozdult. Aztán megint hallotta a reccsenést. Most már biztosan tudta, hogy nem képzelődik, előrenyújtott kézzel ment át a sötét szobán, hogy kitapogassa a szemközti ágyat. Ugyancsak meglepődött, mikor keze beleütközött a fiatal lányba, aki az ágy szélén ült, s visszafojtott lélegzettel, ébren várt valamire.

- Mi az? Miért nem felelsz? Mit csinálsz?

Catherine végre megszólalt:

- Felkelek.

- Felkelsz? Most?

- Igen, visszamegyek dolgozni a bányába.

Étienne mélyen megindult, az ágy szélére ült, míg Catherine magyarázni kezdte, hogy miért is döntött így. Nem képes tovább így élni, tétlenül, örökösen szemrehányó tekinteteket érez magán, még azt is inkább vállalja, hogy Chaval megveri, ha a bányában éri; ha meg az anyja nem fogadja el a pénzt, amit keres, elég nagy ő már ahhoz, hogy külön éljen, és maga gondoskodjék magáról.

- Most már hagyj, felöltözködöm. És szépen kérlek, ne szólj senkinek egy szót sem.

Étienne azonban nem mozdult mellőle, szomorú és szánakozó gyengédséggel fogta át a derekát. Egymáshoz simultak, ingükön át megérezték egymás meztelen testének melegét az éjszakai álomtól még langyos ágy szélén. Catherine ugyan először ki akart bontakozni a férfi karjából, de aztán csöndesen sírni kezdett, kétségbeesett öleléssel most már ő karolta át Étienne nyakát, hogy maradjon mellette. S így ültek, egymást átkarolva, vágy nélkül, beteljesületlen, boldogtalan szerelmük elmúlt napjainak emlékével a szívükben. Hát ez már mindig így lesz? Vajon eljöhet még az idő, mikor majd szeretni merik egymást, hiszen mindketten szabadok? Csak egy csepp kis öröm kellett volna, hogy eltűnjék a szégyenkezés, az a feszélyezettség, mely kettőjük közé állt a sok kusza, számukra is kibogozhatatlan gondolat miatt.

- Feküdj vissza - suttogta Catherine. - Nem akarok gyertyát gyújtani. Anyám felébredne... Indulnom kell, engedj.

Étienne nem hallgatott rá, szívében végtelen bánattal, forrón ölelte át. Leküzdhetetlen vágy fogta el a béke, a boldogság után, már látta magát egy rendes kis otthonban, mint házasembert, akinek nincs más óhaja, csak hogy ott éljenek, ott haljanak meg békén, egymás mellett. Beérné puszta kenyérrel, s ha csak egyetlen darabka jutna belőle, az is Catherine-é lenne. Mi kell még egyéb? Mi egyebet adhat az élet?

A lány azonban visszahúzta meztelen karját.

- Kérlek, most már hagyj.

Étienne, mint akinek csordultig telt a szíve, a fülébe súgta:

- Várj, veled megyek.

Jómaga is megdöbbent, hogy ezt mondta. Megfogadta, hogy többé nem száll le, honnan hát ez a hirtelen elhatározás, amit kimondott anélkül, hogy gondolt volna rá, hogy egy pillanatig is latolgatta volna? Most végtelen nyugalom szállta meg, úgy érezte, teljesen kigyógyult kételyeiből, s megmakacsolta magát, mint az az ember, aki a véletlennek köszönheti megmenekülését, aki végre megtalálta a gyötrelmeiből kivezető egyetlen utat. Nem is volt hajlandó meghallgatni Catherine-t, mikor a lány megértvén, hogy érte akar áldozatot hozni, riadtan tiltakozott, mert rettegett, hogy milyen gorombaságokkal fogadnák Étienne-t a bányában. A férfi mindezzel nem törődött, a hirdetményeken bocsánatot ígértek, ez elég.

- Dolgozni akarok, ezt a fejembe vettem... Ne neszezzünk, öltözködjünk.

Sötétben, roppant óvatosan öltözködtek fel. A lány titokban már előző este előkészítette bányászruháját, Étienne pedig kivett a szekrényből egy zubbonyt és egy nadrágot, nem is mosakodtak, féltek, hogy zörögne az agyagtál. A többiek mind aludtak, de még át kellett menniük a keskeny folyosón, ahol az anya ágya volt. Balszerencséjükre éppen itt mentek neki egy széknek. Maheu-né felébredt, s álomtól kábultan kérdezte:

- Mi az?

Catherine reszketve állt meg, görcsösen szorította Étienne kezét, aki megszólalt:

- Én vagyok, ne nyugtalankodjék. Kimegyek egy kis friss levegőt szívni, majd megfulladok.

- Jó, jó.

Maheu-né elaludt. Catherine nem mert mozdulni. Végül lement a konyhába, megosztotta Étienne-nel azt a darab kenyeret, amit egy montsoui hölgy adományából tett félre. Azután csöndesen betették maguk mögött az ajtót s mentek.

Szuvarin a "Jószerencse" mellett, az út sarkán álldogált. Már egy félórája figyelte, amint a munkába visszatérő bányászok a sötétben szétszóródva dobogtak, mint nehéz léptű nyáj. Megszámlálta őket, mint ahogyan a mészárosok számlálják az állatokat a vágóhíd kapujában; meglepte, hogy ilyen sokan vannak, még pesszimizmusában sem hitte volna, hogy ilyen nagy legyen a gyávák száma. A sor csak nem ért véget, s ő mereven állt, fagyosan, összepréselt szájjal, világos tekintettel figyelt.

Hirtelen összerezzent. Nem látta az előtte vonulók arcát, a járásáról valakit mégis felismert. Előrelépett, megállította.

- Hova mész?

Étienne megdöbbent, s felelet helyett csak ezt dadogta:

- No, hát te még nem mentél el?

Azután bevallotta, hogy visszamegy a bányába. Igaz, megfogadta, hogy nem teszi, csak hát ez így mégsem élet, ölbetett kezekkel várni, hogy száz év múlva talán mégiscsak történik valami, de meg különben is, volt oka, hogy így döntsön.

Szuvarin felindultan hallgatta. Azután vállon ragadta Étienne-t, s a telep felé taszította.

- Menj haza, akarom, megértettél?

Catherine azonban közelebb lépett, s Szuvarin felismerte a lányt is. Étienne tiltakozott, s kijelentette, nem tűri, hogy bárki is előírja, mit tegyen, mit ne tegyen. A gépész előbb a fiatal lányra, majd a barátjára pillantott, hátralépett, legyintett, mint aki hirtelen feladja a harcot. Ha nő van egy férfi szívében, akkor a férfinak vége, meghalhat. Talán látomásként felvillant benne Moszkvában felakasztott kedvesének képe; miután a test ez utolsó kötele is elszakadt, nem felelős többé sem a maga, sem a mások életéért.

- Menj - mondta egyszerűen.

Étienne feszélyezetten álldogált, baráti szavakon töprengett, hogy ne így váljanak el.

- Akkor hát mégiscsak elmész?

- Igen.

- Add a kezed, öregem. Jó utat, és ne haragudj.

A másik odanyújtotta jéghideg kezét. Nincs barátja, sem szerelme.

- Akkor hát utoljára isten veled!

- Isten veled!

És Szuvarin mozdulatlanul állt a sötétben, s csak nézett Étienne és Catherine után, akik beléptek a Voreux-be.

Négy órakor megkezdődött a leszállás. Dansaert maga ült az ellenőr asztalához a lámpakamrában, sorra felírta a bányászok nevét, s mindegyik kapott egy lámpát. Valamennyi jelentkezőt hang nélkül írta fel, mint azt a hirdetményen ígérték. Mikor azonban Étienne-t és Catherine-t megpillantotta a tolóablak előtt, összerezzent, elvörösödött, már nyitotta volna a száját, hogy nemet mondjon; de beérte azzal, hogy csúfondáros képpel diadalmaskodott: no lám, hát a legerősebb is meghunyászkodott? Mégiscsak ér valamit a Társulat, ha Montsou rettegett réme is visszajön, hogy kenyeret kérjen tőle. Étienne némán vette át a lámpát, s a csilléslánnyal együtt felment a kashoz.

Catherine attól tartott, hogy a felolvasóban a többiek gorombáskodni kezdenek. Mihelyt beléptek, rögtön meglátta Chavalt, aki mintegy húsz bányásszal együtt várakozott, hogy helyet kapjon a kasban. Dühösen lépett Catherine felé, de megtorpant, amint észrevette Étienne-t. Sértően vonogatta a vállát, nevetést színlelt. Rendben van! Bánja is ő, hogy a másik azon melegében elfoglalta a helyét, szerencsésen megszabadult a lánytól, hogy ez az úr szereti a maradékot, az már igazán az ő dolga. Szeme azonban szikrázott, a fölényeskedő nevetéssel alig tudta leplezni, hogy reszket a féltékenységtől. A többiek nem mozdultak, lesütött szemmel hallgattak. Beérték azzal, hogy ferde pillantást vetettek az újonnan érkezettre, aztán leverten, harag nélkül, merev tekintettel megint az aknanyílást bámulták, lámpájuk a kezükben, vékony vászonzubbonyukban dideregtek a nagy teremben örökös léghuzattól.

A kas végül beállt az ütközőkre, kiáltottak nekik, hogy szálljanak be. Catherine és Étienne bepréselődtek a csillébe, ahol két vájárral együtt már ott szorongott Pierron is. Mellettük, a másik csillében Chaval hangosan odaszólt az öreg Mouque-nak, hogy szerinte a Társulat nagyon rosszul teszi, ha nem használja fel az alkalmat és nem szabadítja meg a bányát a senkiháziaktól, akik csak a levegőt rontják; az öreg bányakocsis azonban már ismét beletörődött keserves sorsába, halott gyerekei miatt már nem volt benne harag, s válaszul mindössze békülékenyen legyintett.

A kas megindult, siklott a sötétben. Senki sem beszélt. Egyszerre csak, mikor az út mintegy kétharmadán voltak, ijesztő súrlódásra lettek figyelmesek. Recsegtek a vasalkatrészek, az emberek egymásnak estek.

- Az istenit - dünnyögte Étienne -, össze akarnak bennünket lapítani? Végül valamennyien itthagyjuk a fogunkat az átkozott ácsolatuk miatt! S még azt mondják, hogy kijavították!

A kas azonban átjutott az akadályon. Ettől kezdve valóságos záporeső szakadt rájuk, úgy zuhogott, hogy a bányászok egyre nyugtalanabbul figyeltek. Hézagok lennének az eresztékek szigetelésében?

Pierrontól kérdezősködtek, aki már több napja dolgozott, de nem akarta kimutatni félelmét, amit az igazgatóság elleni támadásnak tekinthettek volna, s így felelt:

- Ó, nem veszélyes! Mindig így van ez! Nyilván nem volt még idejük tömöríteni a vizelőket!

Zápor dobolt a fejük felett, s lent, az alsó rakodószinten valóságos vízesés fogadta őket. Egyetlen aknásznak sem jutott eszébe, hogy fel kellene menni a létraaknába, hogy meg kellene nézni, mi történt. A szivattyú dolgozik, a következő éjszaka az ácsok majd megvizsgálják az eresztékeket. A vágatokban elég nehezen haladt a munka újraszervezése. A mérnök úgy határozott, hogy a vájárok - mielőtt visszamennének a fejtőhelyre - öt napon át csak a feltétlenül sürgős javítási munkálatokkal foglalkoznak. Lépten-nyomon az omlás veszélye fenyegetett, a vágatok úgy megrongálódtak, hogy több száz méteres szakaszon újjá kellett építeni az ácsolatot. Mikor leértek, tízes csoportokba osztották az embereket, mindegyik csoportot egy-egy aknász vezette, azután munkához fogtak a legtöbb kárt szenvedett helyeken. Mikor a leszállás befejeződött, megállapították, hogy háromszázhuszonkét bányász szállt le, tehát csak mintegy a teljes létszámnak a fele.

Chaval éppen abba a csoportba került, amelyikbe Étienne és Catherine; s ez nem volt véletlen, először elrejtőzött a többiek mögött, majd előrelépett, s ezt a beosztást erőszakolta ki a felügyelőnél. Ez a csapat mintegy három kilométernyire, az északi vágat végébe indult, hogy eltakarítson egy beomlást, mely a Tizennyolc hüvelyk-ér egyik vágatát torlaszolta el. Csákánnyal, lapáttal mentek neki az omladéknak. Étienne, Chaval és még öt másik férfi lapátolt, Catherine és két kapcsológyerek pedig a csilléket görgették az eresztékhez. Ritkán szólaltak meg, az aknász egy pillanatra sem hagyta őket magukra. A csilléslány két udvarlója azonban már-már összepofozkodott. A hajdani udvarló, bár egyre dünnyögött, hogy neki ugyan nem kellene ez a cafat, mégis örökké a lány körül ólálkodott, alattomban lökdöste, s az új lovag végül megfenyegette, hogy rögtön megtáncoltatja, ha nem hagyja békén. Szemükkel majd megölték egymást, úgy kellett őket szétválasztani.

Nyolc óra tájt Dansaert érkezett, hogy kicsit utánanézzen, hogyan halad a munka. Gyalázatos kedvében volt, szidta az aknászt: semmi sem megy úgy, ahogy kellene, az ácsolatot itt is, ott is pótolni kell, fenét sem ér az ilyen munka! Ezzel elment, de bejelentette, hogy majd a mérnökkel jön vissza. Reggel óta várta Négrelt, nem értette, miért késik.

Eltelt még egy óra. Az aknász leállította az omladék eltakarítását, hogy valamennyien a tető alátámasztásán dolgozzanak. Még a csilléslány és a két kapcsológyerek sem hordta tovább a földet, előkészítették és kézbe adták a bányafát. A bánya végének ezen az elhagyott pontján, a vágat mélyében, mintha csak előőrsön lett volna a csapat, melynek már nem volt összeköttetése a többi munkahellyel. Háromszor-négyszer furcsa zajra lettek figyelmesek, valamennyien felkapták a fejüket, mert távolból mintha rohanó lépteket hallottak volna: ugyan, mi lehet ez? Az ember azt képzelné, hogy sorra kiürülnek a vágatok, hogy a többiek felszállnak, hogy futólépésben igyekeznek a kashoz. A zajra azonban megint mélységes csend következett, a csapat fülsiketítő kalapácsütésekkel nekifogott az aládúcolásnak. Végül ismét megkezdték az omladék eltakarítását, ismét dübörögtek a csillék.

Catherine az első forduló után riadtan szólt társainak, hogy az eresztéknél már egy lélek sincs.

- Kiáltottam, nem feleltek. Mindenki elpucolt.

Döbbenetében mind a tíz ember elhajította a szerszámot, s futásnak eredt. Majd eszüket vette a gondolat, hogy magukra hagyták őket a bányában, a rakodószinttől oly távol! Csak lámpájukat tartották meg, sorban futottak: a férfiak, a gyerekek, a csilléslány; még az aknász is elvesztette a fejét, a csendtől, a véget érni nem akaró vágatok síri csendjétől rémüldözve kiáltozott. Mi történt hát, hogy egy lelket sem látnak? Micsoda szerencsétlenség szórhatta szét ily nyomtalanul a társaikat? A bizonytalanság egyre fokozta rémületüket, érezték a veszélyt, de nem értették, mi fenyegeti őket.

Végül, mikor a rakodótérhez közelítettek, valóságos zuhatag állta útjukat. Egyszerre térdig érő vízbe kerültek, nem tudtak tovább futni, keservesen gázoltak az áradatban azzal a tudattal, hogy egy percnyi késedelem a halált jelentheti.

- Az istenit! Beszakadt az akna ácsolata! - kiáltott fel Étienne. - Megmondtam, hogy egyszer majd itt veszünk!

Pierron, mióta megkezdődött a leszállás, nyugtalanul figyelte az aknából egyre bőségesebben ömlő vizet. Miközben két társával a kasba tolta a csilléket, felnézett, s az arcába kövér cseppek hullottak, füle zúgott a fent morajló vihartól. De még jobban megrémült, mikor észrevette, hogy alatta a tízméteres gödör már megtelt, a víz átbugyborékolt a fedéldeszkákon, elönti a fordítólapokat: vagyis a szivattyú már nem képes a betörő vizet elvezetni. Hallotta, amint akadozva liheg, mintha csuklana a fáradtságtól. Figyelmeztette is Dansaert-t, de a főaknász dühösen elkáromkodta magát, s azt mondta, meg kell várni a mérnököt. Pierron kétszer is rákezdte, de elkeseredett vállvonogatásnál egyéb választ nem tudott kicsikarni a főaknászból. Jó, emelkedik a víz, mit csináljon vele?

Mouque is előbukkant, a Bataille-t vezette ki, hogy befogja, két kézzel kellett markolnia a kötőfékjét, mert a bóbiskoló ló hirtelen megcsökönyösödött, fejét az akna felé nyújtotta, vészt sejtve nyerített.

- Mi az, te okos? Mitől félsz?... Vagy úgy! A víz! Gyere már, mit törődsz vele!

Az állatnak azonban minden porcikája borzongott, erővel kellett a szállítóvágathoz vonszolni.

Csaknem abban a pillanatban, mikor Mouque és a Bataille eltűnt a vágat mélyében, odafent valami reccsent, aztán pillanatokig tartó zuhanás zaja hallatszott. Az aknaácsolat egy része vált le, s száznyolcvan méteren át, az oldalfalakba ütődve zuhant a mélybe. Pierron és a többi rakodó még félre tudott ugrani, a hatalmas tölgyfa-tábla csak egy üres csillét zúzott össze. Mintha gátszakadás támadt volna, nyomban hatalmas tömegben zúdult alá a víz. Dansaert fel akart menni, hogy megnézze, mi történt, de még be sem fejezte szavait, mikor leszakadt egy második ácsolatrész. A fenyegető katasztrófa rémülettel töltötte el, nem tétovázott tovább, kiadta a parancsot a felszállásra, az aknászokat utasította, hogy azonnal értesítsék az embereket a különböző munkahelyeken.

Szörnyű tolongás kezdődött. Hosszú sorokban, rohanva érkeztek az emberek minden vágatból, s megrohamozták a kasokat. Egymást taszigálták, vadul dulakodtak, hogy mielőbb felszállhassanak. Egypár embernek eszébe jutott, hogy a létraaknánál próbálkozik, de hamarosan visszajöttek, s valamennyien azt kiáltozták, hogy ezt az utat már eltorlaszolta az omlás. Minden kas megindítása után a rémület lett úrrá a várakozókon: ez még felér, de ki tudja, hogy a következő átjut-e az aknát elzáró akadályokon. Odafent nyilván folytatódott az omlás, a szakadatlanul egyre nagyobb tömegben zuhogó víz morajlása közben tompa dörrenések sorozata, hasadó fa recsegése hallatszott. Az egyik kas hamarosan használhatatlanná vált, behorpadt, nem tudott átjutni a nyilván széttört vezetőlécek között. A másik is úgy súrlódott, hogy a felvonó kötélzete egész biztos hamarosan elszakad majd. Pedig még mintegy száz ember akart felszállni, valamennyi jajveszékelt; egymást véresre marva, dulakodva próbáltak előrefurakodni. Kettőt megöltek az alázuhanó tölgyfa gerendák. Egy harmadik pedig, aki a kas aljába kapaszkodott, ötven méter magasságból lezuhant, és eltűnt az emésztőgödörben.

Dansaert közben igyekezett rendet teremteni. Réselőnyárssal felfegyverkezve fenyegette a munkásokat, hogy rögtön széthasítja annak a fejét, aki nem engedelmeskedik; sorba akarta őket állítani, üvöltözött, hogy a kaskezelők csak utoljára távozhatnak, miután társaikat már felszállították. Nem hallgattak rá, a sápadozó, gyáva Pierron az elsők között akart megfutamodni, Dansaert nem engedte, minden indítás előtt egy pofonnal távolította el a kastól. Csakhogy neki magának is vacogott a foga, még egy perc, és elborítja őket a víz: odafent minden összeomlik, az ácsolat gyilkos zuhogásával együtt valóságos árvíz szakad a nyakukba. Még a kas felé igyekezett néhány munkás, mikor a félelemtől őrülten ugrott az egyik csillébe, s hagyta, hogy Pierron utána ugorjék. A kas felemelkedett.

Étienne és Chaval csapata e pillanatban ért a rakodóhoz. Látták az eltűnő kast, rohantak, de az ácsolat teljes összeroppanása hátrálásra kényszerítette őket: az akna elzárult, a kas többé nem szállhat le. Catherine zokogott, Chavalnak majd a torka szakadt meg, úgy káromkodott. Mintegy húszan maradtak itt, ezek a disznó munkavezetők képesek lennének őket így itthagyni? Az öreg Mouque, aki tempósan visszavezette a Bataille-t, még mindig markolta a ló kötőfékjét, s a vénember és az öreg állat döbbenten nézte az ár gyors emelkedését. Már térden felül ért. Étienne némán, összeszorított fogakkal fogta Catherine-t a karjába. És húszan üvöltöttek, magasba emelt fejjel húszan álltak ott csökönyösen, eszelősen nézve az aknát, a beszakadt lyukat, mely vizet okádott, melyen át ők már semmi segítséget nem várhatnak.

Dansaert, mikor fent kiszállt a felvonóból, megpillantotta a rohanva érkező Négrelt. Éppen ma reggel, amint kiugrott az ágyból, magához hívatta Hennebeau-né, s jó ideig feltartóztatta azzal, hogy nézzenek át néhány árjegyzéket a nászajándék vásárlása előtt. Tíz órakor érkezett a bányába.

- Mi az? Mi történik itt? - kiáltotta már messziről.

- A bányának vége - válaszolt a főaknász.

S akadozó hangon számolt be a szerencsétlenségről, a mérnök meg hitetlenkedve vont vállat: ugyan már! Hát elképzelhető, hogy egy ácsolat csak úgy összedőljön? Nyilván túloznak, alaposabban meg kell nézni.

- Nem maradt lent senki, ugye?

Dansaert zavarba jött. Nem, senki. Legalábbis azt reméli. Persze elképzelhető, hogy néhány munkás mégis lemaradt.

- De a kutya istenit! - ordított Négrel. - Akkor maga miért jött vissza? Miért hagyta cserben az embereket?

Azonnal megparancsolta, hogy számlálják meg a lámpákat. Háromszázhuszonkettőt adtak ki reggel, csak kétszázötvenötöt hoztak vissza, viszont többen is bevallották, hogy az övék lent maradt, az eszeveszett tolongásban kiverték a kezükből. Névsorolvasással próbálkoztak, de képtelenség volt megállapítani a pontos számot: több bányász elrohant az aknából, mások pedig meg sem hallották, hogy a nevüket kiáltják. Sehogyan sem tudtak megegyezni a hiányzók számában. Talán húszan maradtak lenn, talán negyvenen. Egy azonban bizonyossá vált a mérnök előtt: emberek maradtak odalent, ha az aknanyíláshoz hajoltak, a víz zuhogásán, a gerendák recsegésén át hallották üvöltésüket.

Négrel első gondja az volt, hogy Hennebeau-ért küldjön, s hogy a bánya területét lezárassa. De már késő volt, a bányászok úgy rohantak a Kétszáznegyvenes telepre, mintha az ácsolat recsegése üldözné őket, halálra ijesztették a családokat, sikoltozó, zokogó asszonyok, Öregek és gyerekek rohantak le az aknához. Úgy kellett őket visszataszigálni, a felügyelők sorfala állta el előttük az utat, nehogy zavarják a mentési munkálatokat. Az aknából felszállt munkások közül sokan ottmaradtak, kábultan álltak, eszükbe sem jutott, hogy ruhát váltsanak, gúzsba kötötte őket a félelem, megbabonázva nézték a szörnyű szakadékot, melyben csaknem ottvesztek. Az asszonyok kétségbeesetten sereglettek köréjük, rimánkodtak, kérdezősködtek, neveket követeltek. Köztük van-e ez és amaz, és a harmadik? Nem tudtak válaszolni, dadogtak, reszkettek, eszelősen hadonásztak, mintha valami szörnyűséges, örökkön kísértő látomást akarnának elhessegetni.

A tömeg gyorsan nőtt, siránkozás verte fel az utakat. És fent, a meddőhányón, Halálbíró kunyhójában valaki a földön ült és figyelt: Szuvarin volt, Szuvarin, aki nem ment el.

- Neveket! Neveket! - sikoltották az asszonyok könnybe fúló hangon.

Egy pillanatra kijött hozzájuk Négrel, s pár szót vetett oda.

- Mihelyt megtudjuk a neveket, azonnal közöljük. De még nincs elveszve semmi, mindenki meg fog menekülni... Leszállok.

A tömeg némán, szorongva várakozott. A mérnök merész nyugalommal készülődött a leszállásra. Leszereltette a kast, és kiadta a parancsot, hogy a kábel végére felhúzó hordót akasszanak, s mivel félt, hogy a víz eloltja a lámpáját, úgy rendelkezett, hogy egy másodikat a hordó alá rögzítsenek, ott védettebb lesz.

A sápadt, feldúlt képű aknászok reszketve segédkeztek az előkészületeknél.

- Maga, Dansaert, leszáll velem - mondta Négrel kurtán.

S mikor látta, hogy egyikben sincs egy cseppnyi mersz, mikor látta, hogy a rémülettől kábult főaknász megtántorodik, megvető mozdulattal leintette.

- Nem kell, csak utamban lenne... Jobb lesz, ha egyedül megyek.

Máris bent volt a szűk hordóban, mely ide-oda ingott a kábel végén, egyik kezében a lámpáját fogta, a másikkal meg a jelzőzsinór végét szorongatta, s maga kiáltott oda a gépésznek:

- Lassan!

A gép megindította a csigákat, Négrel eltűnt a szakadékban, ahonnan még mindig felhangzott a szerencsétlenek üvöltése.

Fent semmi sem mozdult. Négrel megállapította, hogy az ácsolat felső szakasza rendben van. Az akna közepén inogva, forogva világított rá az oldalfalakra: az eresztékek között olyan jelentéktelen volt a vízszivárgás, hogy lámpája meg sem érezte. Háromszáz méteres mélységben azonban, mikor az ácsolat alsó szakaszához érkezett, mint ahogy előre sejtette, kialudt a lámpa, mikor egy vízsugár elárasztotta a hordót. Ettől kezdve már csak az alul csüngő lámpa világánál vizsgálódhatott, ennek fénye mindenütt előtte járt a sötétben. Akármilyen merész volt is, borzongás sápasztotta most, hogy szemtől szemben állt az iszonyú pusztulással. Csupán néhány ácsolatgerenda maradt a helyén, a többi a párnafával együtt lezuhant, helyükön roppant üregek tátongtak, ömlött belőlük a lisztfinom sárga homok; a Zuhogónak, az ismeretlen zátonyokkal teli, viharos, föld alatti tengernek a vize pedig mint zsilipeken áttörő ár zúdult a mélybe. A szüntelenül táguló űr közepén még lejjebb szállt, hordóját körbe forgatták a nekivágódó vízsugarak, lefelé sikló lámpája vöröslő csillagának gyér fényénél ide-oda ingó hatalmas árnyak kápráztatták, messziről mintha romba dőlt város utcáit, útkereszteződéseit látná. Emberi kéz itt többé nem dolgozhat. Már csak egy reménye volt: talán megpróbálkozhatik a veszélyben forgó emberek megmentésével. Amint lejjebb szállt, egyre világosabban hallotta a jajveszékelést, de meg kellett állnia, áthághatatlan akadály torlaszolta el az aknát, összetört gerendák, vezetőlécek halmaza, széthasadt oldalfalak keveredtek a szivattyú kitépett vezetékével. Hosszan nézte a pusztulást, szíve összeszorult, a jajveszékelés egyszeriben megszűnt. A sebesen növekvő ár elől nyilván a vágatokba menekültek a szerencsétlenek, ha ugyan máris el nem borította őket.

Négrelnek bele kellett törődnie, hogy nem tehet egyebet: megrántotta a jelzőzsinórt, hogy vontassák fel. Aztán ismét megállt. Sehogy sem értett valamit, nem tudta elképzelni, mi okozhatta ezt a hirtelen katasztrófát. Világosabb képet akart magának alkotni, megvizsgálta az ácsolat épen maradt részeit. Megrendülten látta, hogy a gerendákon bizonyos távolságban hasadások, bevágások vannak. Lámpája keservesen pislogott a nedves levegőben, ujjaival tapogatta a bányafát, s határozottan felismerte a fűrész, a fúró, az egész gyalázatos pusztító munka nyomait. Nyilvánvaló, hogy a katasztrófát szántszándékkal idézték elő. Megbénította a döbbenet, a gerendák recsegtek, párnafástul zuhantak a mélybe, az utolsó darabok őt magát is csaknem lesodorták. Bátorsága egyszeriben elpárolgott, minden haja szála az égnek állt a gondolatra, hogy ember műve volt a pusztítás; megdermesztette valami babonás félelem a gonosztól, mintha csak az árnyakkal elvegyülve még most is itt lenne ez a valaki, ez az ember, aki iszonyatos, mint felmérhetetlen gaztette. Felkiáltott, őrjöngve rántotta meg a jelzőzsinórt; éppen ideje volt, észrevette, hogy száz méternél feljebb az ácsolat felső szakasza is mozdul: az eresztékek szétnyílnak, kihullik közülük a tömítőkóc, valamennyin át zuhog a víz. Most már csak órák vannak hátra, az ácsolat teljesen elpusztul, az akna beomlik. A külszínen Hennebeau szorongva várt Négrelre.

- Mi a helyzet? - kérdezte.

A mérnök azonban félholt volt, meg sem szólalt. Csaknem összerogyott.

- Ez egyszerűen képtelenség, ilyet még ember nem látott...

- Megvizsgáltad?

Igen, biccentett a mérnök, s gyanakodva nézett körül. Nem volt hajlandó a figyelő aknászok előtt beszélni, tízméternyivel odább húzta a nagybátyját, de attól félt, hogy még mindig közel állnak, s még továbbment vele, majd végre suttogva közölte, hogy merénylet történt, az ácsolatot megfúrták, befűrészelték, a torkát vágták el az aknának, s most az utolsókat hörgi. Az igazgató elsápadt, ő is suttogóra fogta a hangját, rajta is úrrá lett az ösztönös óvatosság, mely csendet borít a nagy tivornyák, a nagy bűntények szörnyűségeire. Igazán felesleges, hogy Montsou tízezer munkása azt lássa, hogy reszketnek, később majd elválik, hogy mit mondanak nekik. S tovább suttogtak, lesújtotta őket a gondolat, hogy akadt egy ember, akiben elég mersz volt ahhoz, hogy leszálljon s az űr felett csüngve, az életét minden pillanatban kockáztatva elvégezze ezt a szörnyű munkát. Nem tudták felfogni az eszeveszett hősiességet a pusztításban, nem tudtak hinni a tényeknek, mint ahogyan az ember nem hiszi el a hírhedt szökések történetét, nem hiszi, hogy akadhat fogoly, aki kiszökik börtöncellája ablakán, mely harminc méternyire van a földtől.

Hennebeau arca idegesen rángatózott, mikor az aknászok felé közeledett. Kétségbeesetten intett, megparancsolta, hogy azonnal ürítsék ki a bányát. Mintha gyászmenet indult volna meg, néma megadással tartottak kifelé, közben hátra-hátranéztek a hatalmas téglaépületre, mely üresen ugyan, de még állt, s melyet már semmi meg nem menthet.

S minthogy utolsónak az igazgató és a mérnök ment le a felolvasóból, a tömeg vad zúgással fogadta őket, makacsul kiáltozta:

- Neveket! Neveket! Mondják meg a neveket!

Most már Maheu-né is ott volt az asszonyok között. Eszébe jutott az éjszakai nesz, a leánya és a lakó biztosan együtt mentek el, egész biztosan leszálltak. Először azt kiabálta, hogy jól van ez így, megérdemlik, hogy ott vesszenek ezek a szívtelenek, ezek a gyávák, de azután a bányába rohant, a félelemtől reszketve állt az első sorban. Egyébként már nem kételkedhetett, érthetett a körülötte felhangzó nevekből. Igen, igen, Catherine köztük van, Étienne is, az egyik bányász látta őket. A többieknek a nevében azonban még mindig nem tudtak megállapodni. Nem, ez nem, éppen ellenkezőleg, amaz! Talán Chaval, csakhogy az egyik kapcsológyerek egyre esküdözött, hogy vele együtt szállt fel. Levaque-né és Pierronné, noha egyetlen hozzátartozójuk sem forgott veszélyben, tülekedett, siránkozott, akárcsak a többi asszony. Zacharie az elsők között szállt fel, s ő, aki mindig mindenből gúnyt űzött, most sírva ölelte meg a feleségét és az anyját; az anyja mellett maradt, vele együtt reszketett, váratlanul kitört belőle a nővére iránti szeretet, kijelentette, hogy míg a munkavezetők hivatalosan meg nem állapították, ő nem is hiszi el, hogy leszállt.

- Neveket! Neveket! Az isten szerelmére, mondják meg már a neveket!

Az ingerült Négrel hangosan kiabált a felügyelőkre:

- Hallgattassák már el őket! Az embernek a szíve szakad meg. Nem tudjuk a neveket mi sem!

Már két óra telt el így. A rémület első perceiben senkinek sem jutott eszébe a másik akna, a Réquillart régi aknája. Hennebeau bejelentette, hogy ezen az úton próbálkoznak a mentéssel, mikor szájról szájra járt a hír: öt munkás megmenekült a föld alatti árvízből: a használaton kívül helyezett hajdani létraakna korhadt létráin jöttek fel. Úgy mondták, hogy az öreg Mouque is köztük van, s ez általános meglepetést okozott, senki sem gondolta, hogy ő is lent maradt. Az öt megmenekült bányász beszámolója azonban csak fokozta a könnyek árját; tizenöten nem tudtak velük jönni, eltévedtek, omlás zárta el az útjukat, már nem lehet rajtuk segíteni, mert a Réquillart-ban tíz méter magasan áll a víz. Most már minden nevet tudtak, a levegő megtelt a letaglózott nép jajveszékelésével.

- Hallgattassák már el őket! - ismételte Négrel magánkívül. - És szorítsák őket hátrább! Igen! Igen! Százméternyire! Itt veszélyben vannak! Vissza! Vissza!

Valósággal birokra kellett kelni a szerencsétlenekkel. Azt képzelték, hogy más szörnyűség is történt, azért kergetik el őket, hogy elrejtsék előlük a halottakat; az aknászok kénytelenek voltak megmagyarázni, hogy a beomló akna hamarosan maga után rántja az egész bányát. E megrendítő gondolat valamennyiüket elnémította, végül hagyták, hogy lépésről lépésre hátrább szorítsák őket, a sorfalat álló őrök számát azonban meg kellett kétszerezni, mert a tömeg, mintha valami vonzásnak engedne, szüntelenül újra előrenyomult. Ezrével tolongtak az utakon, minden telepről, még Montsouból is áradtak az emberek. S fent, a meddőhányón az a férfi, az a lányos képű, szőke férfi, hogy gyorsabban múljék az idő, egyik cigarettát a másik után szívta, s világos tekintetét egy percre sem vette le a bányáról.

Megkezdődött a várakozás. Dél volt, senki nem evett, egyetlen ember sem tágított. A piszkosszürke, párás égbolton lassan vonultak a rőt fellegek. Rasseneur kerítése mögött a tömeg heves zihálásától ingerelve pillanatnyi megállás nélkül, dühösen ugatott egy hatalmas kutya. S a tömeg lassanként szétszóródott a szomszédos földeken, százméteres körben állta körül a bányát. A térség közepén pedig ott meredezett a Voreux. Kihalt falai között egy lélek sem mozdult, sóhajtás sem hallatszott, a nyitva maradt ajtókon át feltárult sivár elhagyatottsága; egy kósza vörös macska veszélyt sejtve szaglászott a csöndben, átugrott az egyik lépcsőn s eltűnt. A kazánok rostélyain nyilván nehezen aludt ki a tűz, mert a magas téglakémény könnyű füstöt eregetett a komor felhők alatt. A felvonótorony szélkakasa éles, kurta jajdulással mozdult, ez az egyetlen szomorú hang kelt a haldokló, hatalmas épülettömbök felől.

Két óráig semmi sem történt. Hennebeau, Négrel s az idesiető többi mérnök hosszú kabátos, fekete kalapos csoportba verődött a tömeg előtt; ők sem távoztak, a fáradtságtól alig álltak a lábukon, lázasan várakoztak, valósággal belebetegedtek a gondolatba, hogy tehetetlenül kell nézni a szörnyű szerencsétlenséget, csak néha váltottak egy-egy csöndes szót, mintha haldokló ágyánál suttognának. Az ácsolat felső szakaszának utolsó része nyilván most omlott össze: hirtelen recsegés-ropogás, majd hosszan tartó zuhanás dübörgését hallották, utána mély csend támadt. Egyre nagyobbra nyíló seb volt ez; az omlás, mely alul kezdődött, felfelé, a felszínhez egyre közelebb folytatódott. Négrelt ideges türelmetlenség fogta el, látni akarta, mi történt, s előbbre ment, magában indult az ijesztő szakadék felé, de a többiek erővel visszatartották. Ugyan mit ér vele? Semmit meg nem akadályozhat. Közben egy bányász, egy öregember, kijátszva az aknászok éberségét, az öltözőbe rohant, de aztán nyugodtan visszajött, csak a facipőjéért ment be.

Elütötte a hármat. Még mindig semmi. Zápor verte a tömeget, de tapodtat sem mozdult. Rasseneur kutyája megint ugatni kezdett. És csak három óra húsz perckor rázta meg a földet az első rengés. A Voreux beleremegett, de szilárdan állt tovább. Rögtön utána következett a második rengés, elnyújtott jaj szakadt fel a tömegből: a kátránypapírral fedett osztályozószín kétszer megingott, majd szörnyű recsegéssel összeomlott. A gerendák összetörtek a roppant nyomás alatt, s oly erősen súrlódtak egymáshoz, hogy szikra csapott ki közülük. Ettől kezdve szünet nélkül rengett a föld, egymást érték a föld alatti csuszamlások, s morajlott, mintha vulkán lenne kitörőben. Odaát már nem ugatott a kutya, panaszosan fel-felvonított, mintha jelezné, hogy megint rengés közeledtét érzi; s nem bírtak erőt venni magukon, az asszonyokból, a gyerekekből, az egész tömegből a rémület kiáltása tört fel, valahányszor megmozdult alattuk a föld. Nem telt bele tíz perc, s leomlott a felvonótorony cserépteteje, a felolvasó és a gépház fala meghasadt, hatalmas rés tátongott mindkettőn. Ezután elhallgatott a morajlás, az omlás nem folytatódott, ismét mély csend támadt.

Egy órán át állt így a halálra sebzett Voreux, mintha könyörtelen hadak bombái zúdultak volna rá. A tömeg már nem jajveszékelt, a nézők gyűrűje szélesebbre tágult. Az osztályozó gerendahalmaza alól kilátszottak az összezúzott csillebuktatók, a behorpadt, széthasadt csúszdák. A legnagyobb romhalmaz a felolvasó helyén keletkezett, a záporként hulló téglákkal együtt egész falrészek zuhantak az omladék közé. A dobokat tartó vasállványzat meghajolt, félig az aknába süppedt, egy kas a levegőben csüngött, ide-oda csapódott az egyik elszakadt drótkötél, csillék, fordítókorongok, létrák vad összevisszaságban zuhantak egymásra. Bal felől a lámpakamra valami véletlen folytán épségben maradt, kivillogtak az apró lámpák sorai. S a gépház meghasadt falán át látni lehetett a gőzgépet, rendületlenül állt szilárd téglatalapzatán: fénylettek a rézveretek, mintha elpusztíthatatlan izmok tartanák hatalmas acéltagjait; a kiálló, elgörbült hajtókar meg az ereje tudatában nyugodtan, hanyatt fekve pihenő óriás térdére emlékeztetett.

Az egyórás nyugalom közben Hennebeau-ban újra reménység ébredt. A talajcsuszamlások, úgy látszik, véget értek, talán még megmenthetik a gőzgépet és az épületek egy részét. De még mindig nem engedte meg, hogy közelebb menjenek az aknához, úgy rendelkezett, hogy még félóráig várjanak ezzel. Gyötrelmes volt a várakozás, a reménység új rettegést szült, minden szív hevesen dobogott. Sötét felhő dagadt a láthatáron, siettette az alkonyt, e baljós naplementét a háborgó föld pusztítása fölött. Hét óra óta álltak ott, étlen-szomjan.

Mikor a mérnökök óvatosan előbbre nyomultak, a talaj hirtelen még egyszer megremegett, s valamennyien megfutamodtak. A föld alól robbanások zaja hangzott, mintha pokolbeli tüzérség ágyúzná a szakadékot. Fent pedig az eddig épségben maradt épületek is meginogtak s összeroskadtak. Elsőnek a felolvasó és az osztályozószín romjai tűntek el nyomtalanul, mintha valami örvénybe hullottak volna. Ezután a kazánház roskadt össze, majd az is eltűnt. Utána a szivattyútorony vágódott végig a földön, mint golyótól talált ember, hörögve bukott előre. S most valami elképzelhetetlen szörnyűség következett: a gőzgép elmozdult talapzatáról, tagjait szétvetve viaskodott a halállal, megindult, kiegyenesedett a hajtókar - az óriás térde -, mintha fel akarna állni, de összecsuklott, darabokra hullt, eltűnt. Csak a harminc méter magas kémény állt még most is, ingott, rázkódott, mint árboc a szélviharban. Az ember azt képzelte volna, hogy darabokra hullik, porrá mállik, de egyszerre csak úgy, ahogy volt, eltűnt a mélységben, felitta a föld, szétolvadt, mint óriás gyertya, semmi sem látszott már belőle, még a villámhárító hegye sem. Ez volt a vég, elhallgatott az odvában kuporgó, emberhússal jóllakott, gonosz vadállat elnyújtott, nehéz zihálása. A Voreux, úgy, ahogy volt, eltűnt a mélységben.

A tömeg üvöltve menekült. Az asszonyok szemüket befogva rohantak. A férfiakat mint száraz faleveleket seperte tova a rémület. Nem akartak sikoltozni, és felemelt karral, torkuk szakadtából sikoltoztak a tátongó űr előtt. Tizenöt méter mély, kialudt vulkánkráter nyílt meg a csatorna menti útnál: negyven méteres hasadék szelte át a földet. Az egész külszín az épületek sorsára jutott, a mélységbe zuhantak a hatalmas lábazatok, az átjárók a reájuk szerelt sínekkel, egy egész csillesor, három vagon, nem beszélve a bányafakészletről, egy egész erdőnyi fát, mint megannyi szalmaszálat nyelt el a kráter. S fenekén vad összevisszaságban halmozódott a sok összetört gerenda, tégla, vas, faltörmelék, mindaz, ami szennyes omladékként maradt a pusztító katasztrófa után. S a szakadék egyre tágult, széléről repedések indultak ki, s átvágták a földeket. Az egyik hasadék egészen Rasseneur kocsmájáig terjedt, az épület homlokzata meg is repedt. Vajon még a telep is elpusztul? Meddig kell futniuk, hogy menedéket leljenek e szörnyű nap alkonyán az ólomszínű ég alatt, mely mintha maga is rá akarna szakadni a világra?

Négrel most kínjában felkiáltott. Hennebeau hátrább húzódott, sírt. A pusztulás még nem volt teljes, a csatorna egyik partja átszakadt, s vize egy pillanat alatt bugyborékolva ömlött szét az egyik hasadékban. Onnan aztán eltűnt, úgy zuhogott le a kráterbe, mint a vízesés a mély völgybe. A bánya felitta: az árvíz esztendőkre elöntötte a vágatokat. A kráter hamarosan megtelt, sáros vizű tó fortyogott a hajdani Voreux helyén, ilyen tavak alatt hallgatnak a kárhozatra jutott városok. Rémült csend lett úrrá mindenen, csak a föld méhében zuhogó víz zaja hallatszott.

Ekkor megremegett a meddőhányó. Szuvarin felállt. Ráismert Maheu-néra és Zacharie-ra, zokogva álltak a földomlás előtt: milyen szörnyű súllyal nehezedhetik a mélyben haldokló szerencsétlenekre! Eldobta utolsó cigarettáját, s elment a sűrűsödő éjszakában úgy, hogy még egy pillantást sem vetett hátra. Távolodó árnya egyre kisebb lett, beleolvadt a sötétségbe. Hiszen oda tartott, az ismeretlenbe. S ment nyugodtan, ment pusztítani, ment mindenüvé, ahol dinamitra lelhet, hogy levegőbe röpíthesse a városokat, az embereket. Mikor majd a végóráit élő burzsoázia látja, hogy bárhova lépjen is, robban alatta a föld - tudhatja: ő járt itt!

Hennebeau még a Voreux beomlását követő este Párizsba utazott, hogy személyesen tájékoztassa az igazgatótanácsot, még mielőtt az újságok hírt adnának a történtekről. Másnap, mikor visszaérkezett, nagyon nyugodtnak látták, megint a régi, korrekt hivatalnok volt. A felelősséget nyilván elhárította magától, a beléje vetett bizalom aligha csökkent, mert huszonnégy órával ezután aláírták a rendeletet, melynek értelmében a becsületrend tiszti fokozatával tüntették ki.

Ha az igazgatót nem is érte gáncs, a Társulat megingott e rettentő csapástól. Nem a néhány milliós kár érintette súlyosan, a bordái közé kapott seb volt a félelmetes, a szűnni nem akaró néma rettegés egyik aknájának lemészárlása láttán. A Társulatot olyan csapás érte, hogy ismét úgy érezték, agyon kell hallgatni a történteket. Mire lenne jó szellőztetni ezt a szörnyűséget? Mit használna, ha megtalálnák a gonosztevőt? Mártírt csinálnának belőle, akinek szörnyű hősiessége megzavarhatná mások fejét is, s egy merénylet nyomán a gyújtogatók és gyilkosok egész sora születne. Egyébként meg nem is sejtették, hogy ki az igazi bűnös, végül már azt hitték, hogy bűntársak egész serege szövetkezett össze, hiszen még csak elképzelni sem tudták, hogy egyetlen emberben elég merészség, elég erő lett volna a tett elkövetéséhez; s éppen ez az elképzelés nehezedett lidércnyomásként a Társulatra, ezért érezték úgy, hogy egyre növekvő veszély ólálkodik bányáik körül. Az igazgatót utasították, hogy hatalmas besúgó szolgálatot szervezzen meg, s hogy egyenként, minden feltűnés nélkül bocsássa el a veszélyes elemeket, akikről feltételezhető, hogy részük volt a bűntényben. Mélyebb politikai meggondolásból beérték e tisztogatással.

Csupán egyetlen embert bocsátottak el azonnal: Dansaert-t, a főaknászt. A Pierronnénál esett botrányával lehetetlenné tette magát. Elbocsátásának ürügyeként a veszély idején tanúsított magatartását hozták fel, azt, hogy gyáva kapitány módjára cserbenhagyta az embereit. Elbocsátásával ezenfelül tapintatos előzékenységet akartak mutatni a bányászok iránt, akik utálták Dansaert-t.

Közben mégis különböző hírek keltek szárnyra, s az igazgatóság kénytelen volt helyreigazítást küldeni az egyik újságnak, hogy megcáfolja azt a beszámolót, mely szerint a sztrájkolók lőporos hordót gyújtottak meg az aknában. Nagy hirtelen lefolytatott nyomozás után a kormány szakértő mérnöke megállapította, hogy az ácsolat törése minden külső beavatkozás nélkül, a földrétegek csuszamlása miatt következett be; a Társulat pedig jobbnak vélte, ha hallgat, s nem védekezik a kötelező gondosság elmulasztásának vádja ellen. A párizsi sajtóban a harmadik nap után a katasztrófa a napihírek főhelyére került. Már nem is beszéltek másról, mint a bánya mélyén halálveszélyben forgó munkásokról, az újságolvasók mohón falták a reggeli sürgönyöket. A Voreux puszta említésére elsápadt még a montsoui burzsoázia is, és torkán akadt a szó; olyan legenda született a beomlott bányáról, melyet még a legmerészebbek is csak suttogva mertek tovább mesélni. Az egész környék mélységes szánalommal fordult az áldozatok felé, kirándulásokat szerveztek a beomlott bányához, családostul siettek oda, hogy borzongjanak a romok láttán, melyek oly szörnyű súllyal nehezednek a szerencsétlen betemetettekre.

Deneulin, akit osztályvezető mérnöknek neveztek ki, éppen a katasztrófa kellős közepén lépett hivatalába, s első gondja az volt, hogy a csatornát visszaszorítsa medrébe, mert a bányába ömlő víz óráról órára súlyosbította a károkat. Roppant nagy munkát igénylő feladat volt ez, késedelem nélkül száz embert állított be a gátépítéshez. Az első gátakat két ízben is elsodorták a szilaj hullámok. Ezután szivattyúkat szereltek fel, s kemény harc kezdődött, hogy szinte lépésről lépésre ismét birtokba vehessék az eltűnt földdarabokat.

A betemetett bányászok mentése keltette mégis a legszenvedélyesebb érdeklődést. Négrelt bízták meg azzal, hogy még egy végső erőfeszítéssel kísérletezzék. Munkaerő bőven akadt, a testvéri szolidaritástól hajtva minden bányász sietett felkínálni segítő kezét. Megfeledkeztek a sztrájkról, nem törődtek a fizetéssel; akár semmit se adjanak nekik, ők csak egyet akartak: az életüket kockáztatni most, hogy társaik halálveszélyben vannak. Valamennyien odasereglettek szerszámmal a kézben, s a türelmetlenségtől reszketve várták, hogy megtudják, hol kezdhetnek neki. Sokan belebetegedtek a kiállott rémületbe, időnként ideges reszketés rázta, hideg verejték lepte el őket, a katasztrófa emléke lidércnyomásként nehezedett rájuk, de felkeltek betegágyukból, eljöttek, bennük tüzelt legdühödtebben a vágy, hogy megbirkózhassanak a földdel, mintha bosszút akarnának állni. Csakhogy mindenki tanácstalan volt, mihelyt arról volt szó, hogy hogyan hasznosítsák magukat, mit tegyenek, hova szálljanak le? Melyik oldalról kezdjék elhányni a sziklákat?

Négrel úgy gondolta, hogy már egy ember sem él a szerencsétlenek közül, hogy mind a tizenöt odaveszett, valamennyit megölte a víz vagy a gáz; ám a bányakatasztrófáknak van egy íratlan törvénye: mindig fel kell tételezni, hogy életben vannak azok, akiket a bánya betemetett, s Négrel is e törvény szerint okoskodott. Az első probléma az volt, hogyan találhatnák ki, hogy hol kerestek menedéket a szerencsétlenek. Aknászoknál, öreg bányászoknál kérdezősködött, s egy dologban mindnyájan egyetértettek: társaik, mikor látták, hogy baj van, egész biztosan igyekeztek feljebb kerülni, s egyik vágatból a másikba menekülve eljutottak a legfelsőbb munkahelyekre, s nyilván bennszorultak egyik felső vágat végében. Ezt a véleményt alátámasztotta az öreg Mouque beszámolója is, akinek zavaros szavaiból arra lehetett következtetni, hogy a bennszorultak a rémült menekülés közben kisebb csoportokra szakadtak, s különböző szinteken szóródtak szét. Viszont megoszlottak a vélemények, mihelyt arról volt szó az aknászok között, hogy miként kezdhetnének a mentéshez. Minthogy a legfelső vágat is százötven méteres mélységben volt, szó sem lehetett arról, hogy aknafúrással próbálkozzanak. Maradt hát a Réquillart, az egyetlen út, melyen át megközelíthetik a vágatokat. De ez sem volt egyszerűen megoldható, mert az öreg bányának - melyet ugyancsak elöntött a víz - már nem volt összeköttetése a Voreux-vel, s a víz felett csak az első rakodószinthez futó vágatok egyes szakaszai maradtak szabadon. A kiszivattyúzás esztendőkbe telt volna, a legjobb megoldás tehát csak az lehetett, hogy megnézik ezeket a vágatokat, vajon nem szomszédosak-e a víz alá került vágatokkal, melyek végében esetleg bennszorultak a szerencsétlenek. Sokat vitatkoztak, sok-sok kivihetetlen tervet vetettek el, míg logikusan e megállapodásra jutottak.

Négrel azonnal felforgatta az egész irattárat, s mikor megtalálta a két bánya megsárgult térképeit, gondos tanulmányozás után meghatározta azokat a pontokat, melyeken a kutatást kell folytatniuk. Általában gúnyos semmibevevéssel kezelte a dolgokat és az embereket, most azonban lassanként ő is tűzbe jött, őt is elfogta a buzgó segíteni akarás láza. Már az elején nehézségekbe ütköztek, mikor le akartak szállni a Réquillart-ba: először szabaddá kellett tenni az aknanyílást, ki kellett vágni a berkenyefát, le kellett nyesni a kökény- és galagonyabokrokat, majd meg kellett javítani a létrákat. Ezután megkezdődött a tapogatózás. A mérnök tíz munkással együtt leszállt, s szerszámuk vasával végigkopogtatták az érnek azokat a pontjait, melyeket a mérnök kijelölt, majd fülüket a szénfalhoz szorítva síri csöndben hallgatóztak, vajon nem felel-e a távoli kopogás. De hiába mentek végig az összes járható vágatokon, kopogásukra nem érkezett válasz. Egyre tanácstalanabbak voltak: hol vágjanak neki az érnek? Merre induljanak? Hiszen sehonnan senki nem válaszol. De nem csüggedtek, az egyre növekvő félelemtől gyötörten is tovább kutattak.

Maheu-né az első naptól kezdve minden reggel elment a Réquillart-ba. Leült az akna közelében egy gerendára, s estig nem mozdult onnan. Valahányszor kijött valaki, felállt, tekintetével kérdezgette: semmi? Nem, semmi! S megint leült, feszült és zárkózott arccal szótlanul várt. Jeanlin, mikor látta, hogy feldúlják búvóhelyét, szüntelenül körülötte őgyelgett, mint riadt ragadozó, mely retteg, hogy a vadászkutya menten megleli zsákmányát: eszébe jutott a kis katona, aki ott, a sziklák alatt fekszik, félő, hogy megzavarják csöndes álmát; a bányának ezt a részét azonban elöntötte a víz, a kutatások különben is inkább bal felé, a nyugati vágatban folytak. Eleinte Philomène is mindig elkísérte Zacharie-t, aki a mentőcsapat tagja volt, de aztán beleunt abba, hogy fölöslegesen, eredménytelenül fagyoskodjék: otthon maradt, s mint afféle teddide-teddoda asszonynak, közönyös nyugalomban folytak napjai; reggeltől estig elköhécselt. Zacharie viszont már sem holt nem volt, sem eleven, belerágta volna magát a földbe, csak hogy megtalálja a húgát. Éjszakánként hangosan nyögött, látta, hallotta a testvérét, amint csont-bőrre fogyva, torka szakadtából kiált segítségért. Kétszer is megtörtént, hogy parancs nélkül csákányozni kezdett, azt mondta, érzi, tudja, hogy itt most megtalálja a húgát. A mérnök nem engedte többé leszállni, de ő csak nem mozdult az akna közeléből, ahonnan elűzték, nem bírt az anyja mellett ülve várakozni, szüntelenül űzte-kergette a vágy, hogy tegyen valamit.

Már harmadik napja hiába próbálkoztak. A reményvesztett Négrel elhatározta, hogy aznap este abbahagyják a kutatást. Délben, mikor megebédelt, s visszament az embereivel, hogy még egyszer, utoljára megpróbálkozzanak, döbbenten figyelt fel Zacharie-ra, aki magából kikelten, hadonászva jött ki az aknából, és egyre kiabált:

- Megvan! Catherine válaszolt! Gyertek! Gyertek már!

Az őrre nem is hederítve sietett le a létrákon, esküdözött, hogy odalent, a Guillaume-ér első vágatában kopognak.

- De hiszen már kétszer is jártunk ott! - jegyezte meg Négrel kételkedve. - De hát azért csak gyerünk, majd meglátjuk!

Maheu-né felállt, erővel kellett visszatartani, ő is le akart szállni. Az akna szélén állva várakozott, tekintetét le nem vette a sötétlő szakadékról.

Lent maga Négrel kopogtatott háromszor egymás után, nagyobb időközökben, majd a lehető legnagyobb csöndet kérte a többiektől, s fülét a szénfalhoz tapasztva hallgatózott. Semmit, de semmit sem hallott; megcsóválta a fejét: nyilván képzelődött ez a szegény fiú. Most Zacharie kopogott, szinte magánkívül, ő ismét hallotta a választ, szeme csillogott, minden porcikája reszketett az örömtől. Ezután a többiek próbálkoztak sorra egymás után: mind fellelkesült, világosan hallották a távoli feleletet. A mérnök ámuldozott, ismét a szénfalhoz hajolt, végül ő is meghallotta a légiesen könnyű, alig kivehető ütemes hangot, a veszélybe került bányászok ismert jeladását. A szén nagy távolságból is kristálytisztán vezeti a hangot. Az egyik ott-tartózkodó aknász becslése szerint legalább ötven méter vastagságú tömb választja el tőlük társaikat. Mégis úgy érezték, hogy már csak kezüket kell nyújtani feléjük, s boldog lelkesedés fogta el valamennyiüket. Négrelnek azonnal ki kellett adnia a parancsot, hogy fogjanak hozzá a mentővágatok ásásához.

Mikor Zacharie felment, összeölelkezett anyjával.

- Nem kell előre örvendezni - mondta kegyetlenül Pierronné, aki ezen a napon puszta kíváncsiságból ide sétált. - Mert aztán, ha mégsem lenne ott Catherine, csak még nagyobb lesz a szívfájdalmatok.

Igaz, Catherine esetleg valahol másutt van.

- Hallod-e, hagyj minket békén! - kiáltott rá dühösen Zacharie. - Catherine igenis ott van, tudom!

Maheu-né megint leült, némán, mozdulatlan arccal hallgatott, megint csak várakozott.

Mikor a hír elterjedt Montsouban, megint tömegek özönlöttek a bányához. Nem láttak semmit, mégis ottmaradtak, úgy kellett hátrább szorítani a kíváncsiak tömegét. Lent az aknában éjjel-nappal folyt a munka. A mérnök, mivel attól tartott, hogy valami akadályba ütköznek, három lefelé tartó utat vágatott a szénérben, ez a három út azon a ponton találkozik, ahol elképzelésük szerint a bennrekedt bányászok lehetnek. A szénfalba vágott járat szűk frontján mindig csak egy vájár dolgozhatott, kétóránként váltották egymást, s a férfiak láncot alkotva, egy kosárban kézről kézre adták a kifejtett szenet; a lánc annál hosszabb lett, minél beljebb hatolt a kürtő. Eleinte nagyon gyorsan ment a munka, egy nap alatt hatméteres utat vágtak az érben.

Zacharie kiharcolta, hogy a fejtést végző elitcsapatban dolgozhassék. Megtiszteltetés volt ez, melyért sok bányász versengett. S mikor a kétórás munka után szabályszerűen le akarták váltani, Zacharie dühbe gurult. A többiek helyett is dolgozott, nem akarta letenni a szerszámot. Az a vágat, amelyikben ő dolgozott, jóval gyorsabban haladt, mint a többiek, olyan féktelen lendülettel fejtette a szenet, hogy a vágat elején is hallották nehéz lihegését, mintha csak fújtató zihálna a fejtési frontnál. S mikor feketén, sárosan, a fáradtságtól részegen kikerült az aknából, a földre roskadt, úgy kellett betakarni valami pokróccal. Azután még mindig tántorogva lábra állt, visszament a kürtő végébe, s elölről kezdődött a harc, a nagy, nehéz csákányütések, a fojtott nyögés, az ádáz küzdelem dühödt öröme. Egyre keményebb szénrétegbe ütköztek, Zacharie szerszáma kétszer is eltört, majd beleőrült, hogy nem halad elég gyorsan előre. Kegyetlenül szenvedett a melegtől is, ahogy beljebb jutottak, a hőség egyre elviselhetetlenebbé vált a szűk járat mélyén, ahol nem is mozdulhatott a levegő. A kézi ventillátor működött ugyan, a szellőzés mégsem akart megindulni, háromszor is megtörtént, hogy gáztól fuldokló, ájult vájárokat hoztak fel.

Négrel minden percét munkacsapatával töltötte lent a bányában. Még az ételt is levitték utána, néha-néha a kabátjába burkolózva egy csomó szalmán aludt két órát. A lent rekedt szerencsétlenek könyörgése tartotta bennük a lelket, sürgető segélykérésük egyre világosabban hangzott. Most már kristálytiszta, dallamos pengést hallottak, mintha a szénfal mögött üvegharmonika billentyűit ütögetnék. Ez után indultak, ez a kristályhang vezette őket, mint ahogy a csatában az ágyúszóhoz igazodnak a katonák. Valahányszor leváltottak egy vájárt, Négrel mindig lement a kürtő végébe, kopogott, aztán fülét a szénfalhoz szorítva hallgatózott: mindig gyors és sürgető válasz érkezett. Most már nem kételkedett: jó irányban haladnak előre, de milyen kétségbeejtően lassan!

Így semmiképpen nem érkeznek időben! Az első két napon tizenhárom méterrel, a harmadikon már csak öt, a negyediken pedig mindössze három méterrel jutottak előre. A szénér egyre tömörebb, egyre keményebb volt, úgyhogy két méternyit is csak nagy kínnal tudtak továbbmenni. A kilencedik napra harminckét méter hosszúságú kürtő volt az emberfeletti erőfeszítés eredménye, s úgy számították, hogy még mintegy húszméternyivel kellene beljebb hatolniuk. A föld mélyének foglyai a tizenkettedik napot töltik odalent, tizenkétszer huszonnégy óra kenyér nélkül, tűz nélkül, a dermesztő sötétségben. A szörnyű gondolatra könny futotta el szemüket, s mindnyájuk izmai munkára feszültek. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy akit anya szült, tovább bírja odalent; egy nap óta gyengültek a távoli kopogások, állandóan reszkettek, hogy egyszer csak végleg elhallgatnak.

Maheu-né rendületlenül ott ült az akna szájánál. Karjában hozta magával Estelle-t, nem hagyhatta reggeltől estig magára. Óráról órára követte a mentőcsapat munkáját, együtt bizakodott, együtt csüggedt velük. Lázasan várakoztak a bánya körül ácsorgó csoportok, és egész Montsouban, éjjel-nappal egyébről sem beszéltek az emberek. A környék szíve odalent dobogott a föld alatt.

A kilencedik napon délben Zacharie nem válaszolt a váltópárjának. Olyan volt, mint egy őrült, vadul káromkodott. Négrel kis időre felment, nem volt, aki parancsolni tudott volna neki, csak egy aknász és három vájár tartózkodott lent a vágatban. Zacharie nyilván rosszul látott, dühbe jött, hogy a pislákoló fény hátráltatja munkáját, és elkövette azt az esztelenséget, hogy kinyitotta lámpáját. Pedig ez szigorúan tilos volt, észrevették ugyanis, hogy bányalég szivárog be, s a szellőzés nélküli, szűk járatban roppant mennyiségű gáz ülepedett meg. Hirtelen iszonyú csattanás hallatszott, tűz csapott ki a kürtőből, mint ágyútorokból a kartács. Minden lángban állt, mint lőpor gyulladt ki a levegő valamennyi vágatban. Lángörvény borította el az aknászt és a három vájárt; felvágódott az aknából, sziklákat, gerendaroncsokat köpködő tűzhányóként csapott fel a levegőbe. Menekültek a nézelődők, Maheu-né felállt, magához szorította a rémült Estelle-t.

Mikor Négrel és mentőcsapata visszatért, őrült düh fogta el valamennyiüket. A földet rugdosták, ezt a gonosz mostohát, mely kegyetlen szeszéllyel vaktában gyilkolja gyermekeit. Önfeláldozóan siettek bajtársaik segítségére, s most még közülük is ottvész egypár! Három hosszú óra telt el szakadatlan erőfeszítéssel, állandó veszélyben, mire végre behatoltak a vágatokba, s megkezdődött az áldozatok felszállításának gyászos munkája. Nem halt meg sem az aknász, sem a három vájár, de valamennyit szörnyű sebek borították, a megperzselt hús szaga terjengett körülöttük; tüzet ittak, még a torkuk is csupa égési seb volt, s szünet nélkül üvöltöztek, könyörögtek, hogy vessenek véget szenvedéseiknek. A három bányász között volt az az ember is, aki a sztrájk idején csákányának egyetlen ütésével elpusztította a Gaston-Marie szivattyúját; a másik kettőnek a keze pedig még most is tele volt sebhelyekkel, összevissza vagdosták, lenyúzták, mikor téglával dobálták a katonákat. A sápadt és reszkető tömeg leemelte sapkáját, mikor elvitték őket.

Maheu-né állva várakozott. Végre hozták Zacharie holttestét. A ruhája elégett, a teste felismerhetetlen, elszenesedett csonk volt. A fejét összezúzta a robbanás. S mikor e szörnyű tetemet hordágyra helyezték, Maheu-né gépiesen, égő szemmel, könnytelenül indult el mögötte. Ment, karjában a szendergő Estelle-lel, s a haja lobogott a szélben. A telepen a rémült Philomène fogadta őket, szeméből elindult a könnypatak, s máris megkönnyebbült. Az anya azonban nem maradt a telepen, gépies léptekkel, ahogy jött, ment újra a Réquillart-ba; elkísérte a fiát, visszatért, hogy tovább várja a lányát.

Újabb három nap telt el. A mentési munkálatokat roppant nehéz körülmények között kezdték újra. A mentőutak szerencsére nem omlottak be a bányalég robbanásakor, de a levegő úgy átforrósodott, oly nehéz és mérgező volt, hogy újabb ventillátorokat kellett felszerelni. A vájárok húsz percenként váltották egymást. Előbbre is jutottak, alig két méter választotta el őket bajtársaiktól. Csakhogy most már úgy dolgoztak, mintha jeges kéz markolná a szívüket, mert nem hallották a jelzést, nem csengett már fel a segélykérés rövid, tiszta ritmusa, most már csak bosszúvágy hajtotta őket. Tizenkettedik napja folyt a mentési munka, tizenöt nap telt el a katasztrófa óta, s reggeltől kezdve síri csönd volt odaát.

Az új szerencsétlenség híre megkettőzte a montsouiak kíváncsiságát, a polgárság kirándulásokat szervezett, s annyira buzgólkodtak, hogy még Grégoire-ék is úgy határoztak, követik a többiek példáját. Ők is kirándultak; megállapodtak, hogy saját kocsijukon mennek a Voreux-be, s Hennebeau-né hintájában magával viszi Lucie-t és Jeanne-t is. Deneulin megmutatja majd nekik azt a munkahelyet, ahol most dolgozik, utána a Réquillart-on át térnek haza, ott Négrel elmondja, hogy hol tartanak a mentővágatokkal, s hogy bizakodik-e még. Este aztán majd együtt vacsoráznak.

Mikor délután háromkor a Grégoire házaspár és Cécile lányuk a beomlott bányánál kiszállt a hintóból, már ott várt rájuk Hennebeau-né. Tengerkék toalettet viselt, s napernyővel védekezett a bágyadt februári sugarak ellen. Az ég tiszta kék volt, a levegő tavaszian langyos. Hennebeau is épp ott tartózkodott, szórakozottan hallgatta Deneulint, aki arról beszélt, hogy milyen nagy erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy a csatorna vizét ismét medrébe szorítsák. Jeanne, aki mindig magával vitte vázlatkönyvét, a téma borzalmaitól fellelkesülten, rajzolni kezdett, Lucie pedig melléje telepedett egy vagonroncsra, "szenzációsnak" találta az elébe táruló képet, s gyönyörűségében fel-felsikoltott. A még befejezetlen gáton itt is, ott is átömlött a víz, habos árja vízesésként zúdult a beomlott bánya helyén tátongó szakadékba. A kráter azonban lassanként mégis kiürült, a vizet magába szívta a föld, s szintje egyre jobban csökkent, már látszott a szakadék szörnyű, iszapos feneke: szennycsatorna, sárba fulladt, sárba omlott város a derűs égbolt azúrkékje alatt.

- Ezért ugyan nem volt érdemes idejönni! - kiáltott fel a csalódott Grégoire.

A rózsás arcú Cécile vidáman tréfálkozott, boldog volt, hogy ilyen gyönyörű időben a szabadban lehet, Hennebeauné azonban utálkozva húzta el a száját s megjegyezte:

- Hát ezen bizony nincs semmi szép.

A két mérnök elnevette magát, igyekeztek felkelteni a vendégek érdeklődését, elvezették őket mindenhová, hogy lássák, hogyan működnek a szivattyúk meg a cölöpverő. A hölgyek azonban idegesek lettek. Borzongtak, mikor megtudták, hogy a szivattyúk éveken át, talán hat-hét évig is dolgoznak, mire eltüntetik a bányából a vizet, s megkezdhetik az akna újjáépítését. Nem, inkább valami mással foglalkozzanak, az ilyen izgalmak csak arra jók, hogy rosszat álmodjon az ember.

- Gyerünk - mondta Hennebeau-né, s hintaja felé indult.

Jeanne és Lucie tiltakozott. Ilyen korán! Hiszen még a rajz sem készült el! Mindenképpen maradni akartak, az édesapjuk majd odakíséri őket este a vacsorához. Így csak Hennebeau és a felesége ültek a hintóba, mert az igazgató is érdeklődni akart Négrelnél.

- Menjenek csak előre - mondta Grégoire. - Nekünk még egy rövid látogatást kell tennünk odaát, a telepen, azután rögtön megyünk mi is... Induljanak csak, mire odaérnek, mi is a Réquillart-nál leszünk.

A felesége és Cécile után ő is kocsiba ült, s míg a másik kocsi a csatorna mentén haladt, az övék szép lassan felfelé tartott a lejtőn.

A kirándulást jótékonykodással akarták egybekötni. Zacharie halála mélységes szánalmat keltett bennük a tragikus sorsú Maheu család iránt, melyet az egész környék emlegetett. Az apát nem sajnálták, az a katonagyilkos gazember rászolgált, hogy lelőjék, mint a veszett kutyát. De nagyon szánták az anyát, ezt a boldogtalan asszonyt, aki a férje után most elvesztette a fiát, s akinek talán már a lánya is halott odalenn, a föld mélyében. Ezenfelül még egy magatehetetlen nagyapáról is hallottak valamit, meg egy kisebb gyerekről, aki megsántult egy földomlásnál, meg egy kislányról, aki úgy mondják, éhen halt a sztrájk alatt. Noha a család gyűlöletes gondolkodásmódjával részben rászolgált a sok szerencsétlenségre, ők azért mégis úgy határoztak, hogy jótékonyságukban nagyvonalúak lesznek, személyesen visznek nekik alamizsnát, hogy megmutassák: őszintén kívánják a felejtést és megbékélést. Két, gondosan elkészített csomag feküdt a hintó egyik ülése alatt.

Egy öregasszony mutatta meg a kocsisnak a második épülettömb 16-os számú házát; itt laktak Maheu-ék. Grégoire-ék csomagokkal a kezükben kiszálltak, azonban hiába kopogtattak, végül hiába verték ököllel az ajtót, semmi választ nem kaptak: komoran visszhangzott a ház, mint a gyász után megüresedett, kihűlt és sötét, rég elhagyott otthonok.

- Senki sincs itthon - mondotta Cécile csalódottan. - Milyen bosszantó! Most mit csinálunk ezekkel a csomagokkal?

A szomszédos ajtó hirtelen kinyílt, s Levaque-né lépett ki.

- Jaj, uram, ezer bocsánat, asszonyom... Elnézést, kisasszony... A szomszédasszonyt keresik, ugye? Nincs itthon, a Réquillart-ba ment...

Szaporán kelepelt, elmesélte, mi történt velük, s közben egyre mondogatta, hogy bizony segíteniük kell egymáson, ő például most magához vette Lénore-t meg Henrit, hogy az anyjuk mindig odamehessen várakozni. Tekintete a csomagokra tévedt, s szegény elözvegyült lányát kezdte emlegetni, meg a saját nyomorúságát teregette, s szemében mohó vágy csillant, majd kicsit tétovázva mondta:

- A kulcs nálam van. Ha az uraságok mindenképpen mégis úgy kívánják... A nagyapó odabent van.

Grégoire-ék csodálkozva néztek rá. Hogyan? A nagyapa otthon van? De hiszen senki sem felelt a kopogtatásra. Alszik talán?

És mikor Levaque-né rászánta magát, hogy kinyissa az ajtót, a szemük elé táruló látvány megállította őket a küszöbön.

A kihűlt tűzhelynél magányosan, mozdulatlanul ült Halálbíró, tágra nyílt szemmel meredt maga elé. A fényezett fenyőfa bútorok meg a kakukkos óra nélkül valahogy nagyobbnak látszott a konyha, hajdan élettel töltötték meg ezek a holmik, s most nem maradt egyebük, mint a császár és a császárné arcképe a sivár, zöldes falon, rózsás ajkuk hivatalos jóindulattal mosolygott. Az öreg nem moccant, még csak nem is hunyorgott az ajtón át beáradó világosságtól, bambán nézett maga elé, mintha meg sem látta volna a belépőket. Lábánál a hamuval telt tál, ilyesmit szoktak a macskáknak kikészíteni, hogy odapiszkítsanak.

- Ne tessék rossz néven venni, hogy ilyen udvariatlan - buzgólkodott Levaque-né. - Alighanem valami baj van a fejével. Két hete egyfolytában hallgat.

Halálbírót most köhögés rázta meg, mélyet krákogott, mintha a gyomrából jönne, aztán vastag, fekete nyálat köpött a tálba. A hamu piszkos latyakká változott a felköhögött szénportól, mintha a bánya minden szene a mellkasában rakódott volna le. Azután ismét mereven ült. Csak néha-néha moccant, hogy köpjön egyet.

Grégoire-ék iszonyodtak, undorodtak, mégis megpróbálkoztak néhány barátságos, biztató szóval.

- Na, jóember - mondta Grégoire -, hát meghűltünk?

Az öreg továbbra is a falra meredt, még a fejét sem mozdította. Ismét nehéz csend következett.

- Főzhetnének magának egy kis hársfateát - jegyezte meg Grégoire-né.

De ő csak mereven, némán ült tovább.

- De papa, hiszen mondták is nekünk, hogy béna, csak ugye mi nem is gondoltunk rá... - suttogta Cécile.

Zavartan hallgatott el. Letett az asztalra egy fazék húslevest meg két üveg bort, majd kibontotta a másik csomagot, s egy pár hatalmas cipőt húzott ki belőle. Ez volt a nagyapának szánt ajándék, s most ott állt mindkét kezében fél pár cipővel, s tanácstalanul nézte a szerencsétlen ember dagadt lábát, ez már az életben aligha fog járni.

- No, ez elkésett kicsit, ugye, öreg? - kezdte rá Grégoire, hogy kicsit vidámabb hangulatot teremtsen. - Sebaj, nem árt, ha van.

Halálbíró nem értette, nem válaszolt, ijesztő arca hideg volt, s kemény, mint a kő.

Cécile ekkor lopva letette a cipőt a fal mellé. Hiába vigyázott, a szöges talp nagyot koppant, az otromba cipő valahogy zavaróan hatott a csöndes konyhában.

- Hát ettől ugyan hiába vár az ember köszönetet - tört ki Levaque-né, s végtelenül irigy pillantást vetett a cipőkre. - Már bocsánatot kérek, de csak annyit ér vele, mint ökör a csákóval.

Tovább pergett a nyelve, egyre azon buzgólkodott, hogy Grégoire-ékat átcsalja magához, gondolta, majd csak megesik a szívük rajta is. Végül kitalált valami ürügyet, Henrit és Lénore-t kezdte dicsérni, olyan jók, olyan helyesek és okosak, mint a kis angyalok, úgy felelnek a felnőttek kérdéseire! Megmondanak azok mindent, amit a hölgy és az úr tudni akar.

- Átjössz egy pillanatra, kislányom? - kérdezte Grégoire, aki örült, hogy szabadulhat.

- Rögtön megyek - hangzott a válasz.

Cécile egyedül maradt Halálbíróval. Valahogy ismerősnek találta ezt az öregembert, ezért maradt itt reszketve, mintha bűvölet tartaná vissza: hol is látta ő ezt a szénnel tetovált, sápadt, szögletes arcot? És hirtelen eszébe jutott, ismét ott volt, ismét körülvette az üvöltő tömeg, megint érezte a torkát szorongató kéz hidegét. Ő volt az, most itt találkozott vele, és nézte a térdén nyugvó két kezét, a pihenő munkáskezét, akinek minden ereje hajlott korára is izmos öklében van. Lassanként alighanem Halálbíró is magához térhetett, észrevette a lányt, bámész tekintettel, hosszan vizsgálta. Arca kigyúlt, szája idegesen rángatózott, fekete nyál szivárgott belőle.

Szinte megbűvölten meredtek egymásra, a nagy lustálkodásoktól és fajtájának tunya jólététől kövérkés, friss, virágzó lány meg a víztől püffedt, megnyomorodott állathoz hasonlóan szánalmas-csúf öregember, kinek fajtáját évszázados munka és évszázados éhezés satnyította el.

Tíz perc múlva, mikor Grégoire-ék már elcsodálkoztak, hogy Cécile még mindig nem jött utánuk, visszamentek Maheu-ékhez. Amint beértek, szörnyű sikoltás tört ki belőlük. Lányuk elkékült arccal, holtan feküdt a földön. A nyakán egy óriás kéz ujjainak nyoma vöröslött. A béna lábú Halálbíró melléje roskadt, felállni nem tudott. Keze még most is szorításra görbült, bambán, tágra nyílt szemekkel bámult. Estében eltörte a tálat, a hamu szétszóródott, a fekete köpet szétfröcskölt a konyhában, de a hatalmas cipő háborítatlanul, tisztán állt a fal mellett.

A történteket sohasem lehetett pontosan rekonstruálni. Vajon miért ment Cécile oly közel az öreghez? A székéhez szögezett Halálbíró vajon hogyan tudta megragadni a nyakát? Mikor már markolta, nyilván egyfolytában, makacsul szorította, a halálhörgésig, belefojtotta még a sikolyokat is, majd végül vele együtt zuhant a földre. A vékony falon semmi nesz, egyetlen jajdulás sem hangzott át a szomszédba. Minden jel arra mutatott, hogy hirtelen őrület, a gyilkolás valami megmagyarázhatatlan vágya fogta el a fehér leánynyak láttán. Döbbenetes volt ez a kegyetlenség a tisztességben megöregedett, magatehetetlen ember részéről, aki egész életében engedelmes igavonó volt, soha nem fogadta el az új eszméket. A harag micsoda fekélye érlelődött benne anélkül, hogy tudott volna róla, mennyire megzavarhatta a szívét és a fejét!

Rémületükben oda lyukadtak ki, hogy tettéért nem felelős, a gyilkosságot egy tébolyult követte el.

Grégoire-ék térdre roskadva zokogtak, szívük majd megszakadt a fájdalomtól. Imádott leányuk, ez az oly hosszú időn át áhított gyermek, akit mindennel elhalmoztak, akihez lábujjhegyen lopakodtak, hogy meglessék álmát, akit soha nem találtak elég jól tápláltnak, elég kövérnek! Egész életük romba dőlt, ugyan minek élni, minek tovább élni nélküle!

Levaque-né magánkívül sikoltozott:

- Jaj, mit tett ez a vén gazember! Ki mert volna ilyesmit még csak elképzelni is!... Maheu-né meg csak este jön haza! Ha kell, máris megyek érte.

A megtört szülők nem válaszoltak.

- Ugye, mégis jobb lenne... Megyek is.

Mielőtt azonban indult volna, a cipőre pislantott. A telep megmozdult, máris egész tömeg szorongott a ház előtt. Még ellopja valaki. Persze Maheu-éknál úgy sincs férfi, aki felhúzhatná. Szép csöndesen fogta s magával vitte. Alighanem éppen jó lesz Bouteloup-nak.

Hennebeau-ék Négrellel együtt sokáig várakoztak a Réquillart-nál Grégoire-ékre. Négrel, mikor feljött az aknából, részletesen beszámolt nekik mindenről: azt reméli, hogy még ma este át tudnak törni a szerencsétlenekhez, de sajnos valószínűleg csak holttestüket hozhatják már ki, mert odaát továbbra is síri csönd uralkodik. Maheu-né a mérnök mögött ült, holtsápadtan hallgatta. Ekkor ért oda Levaque-né, és elmondta neki, milyen szörnyűséget művelt az öreg. Maheu-né csak türelmetlen, ingerült legyintéssel felelt. Végül mégis elment Levaque-néval.

Hennebeau-nét ájulás környékezte. Micsoda szörnyűség! Ez a szegény Cécile, milyen vidám volt ma, milyen eleven, még egy órával ezelőtt is! Hennebeau kénytelen volt kis időre bevinni az öreg Mouque viskójába. Ügyetlen kézzel bontotta ki ruháját, megzavarta a nyitott fűzőből áradó pézsmaillat. S mikor az asszony patakzó könnyek között magához ölelte Négrelt, akit megrémített ez a haláleset, mely egyszeriben véget vetett házasodási tervének, a férj, mint aki nagy gondtól szabadult, csak nézte őket, ahogy együtt jajveszékeltek. Ez a szerencsétlenség mindent megoldott, félt, hogy a kocsisa következik, akkor már inkább maradjon az unokaöcs.

Lent az akna mélyén a magukra hagyott szerencsétlenek üvöltöztek rémületükben. A víz már kötésig ért, a beszakadó ár zúgása elkábította őket, az aknaácsolat utolsó gerendáinak zuhanását hallván már azt képzelték, hogy rájuk szakad az egész világ, s rémületüket betetőzte az istállóba zárt lovak nyerítése, a mészárszékre hurcolt állatok felejthetetlen, borzalmas halálkiáltása.

Mouque elengedte a Bataille-t. Reszketve állt az öreg ló, tágra nyílt, merev szemmel nézte az egyre dagadó árvizet.

A rakodót percek alatt elöntötte, még égett a bolthajtásról csüngő három lámpa, vöröslő fényüknél látták, hogyan dagad a zöldes ár. S mikor bőrén érezte jeges hidegét, a ló őrült vágtába kezdett az egyik szállítóvágat felé, ott hamarosan eltűnt.

A ló után az emberek is hanyatt-homlok menekülni kezdtek.

- Itt már mindennek vége! - kiáltott Mouque. - Próbáljuk meg a Réquillart-on át.

Valamennyinek szárnyat adott a gondolat, hogy a szomszédos öreg bányán át még elmenekülhetnek, ha odaérnek, még mielőtt egy omlás elzárja az átjárót. A húsz ember egymást taszigálva, egymás nyomában rohant, lámpájukat magasra tartották, nehogy a víz eloltsa. A vágat szerencsére kissé emelkedő volt, az árral harcolva kétszáz méternyivel előbbre jutottak anélkül, hogy jobban elborította volna őket. Feledésbe merült babonák ébredtek fel a halálra vált lelkekben, a földhöz fordultak irgalomért, a föld vére ömlik így az érből, bosszút áll rajtuk, mert átvágták ütőerét. Az egyik öreg bányász rég elfelejtett imákat suttogott, közben kifelé fordította két hüvelykujját, hogy kiengesztelje a bánya ártó szellemeit.

Az első elágazásnál azonban vitatkozni kezdtek. A bányakocsis balra akart fordulni, a többiek meg esküdöztek, hogy sokkal rövidebb az út, ha jobbra térnek. Egy percen át vesztegeltek itt.

- Bánom is én, hagyjátok itt a bőrötöket! - kiáltott durván Chaval. - Én erre megyek!

Jobbra fordult, két társa követte. A többiek Mouque mögött rohantak, hiszen az öreg a Réquillart mélyén nőtt fel, de még ő is tétovázott, tanácstalan volt, nem tudta, hol, merre forduljanak. Mindnyájan megzavarodtak, az öregek sem ismerték már ki magukat a vágatokban, melyek zavaros labirintussá változtak előttük. Bizonytalanul torpantak meg minden elágazásnál, de azután valamire mégis el kellett határozniuk magukat.

Étienne futott leghátul, a fáradtságtól és félelemtől bénult Catherine miatt nem tudott gyorsabban haladni. Ő maga is inkább jobb felé tartott volna, amerre Chaval ment, ő is úgy gondolta, hogy az a helyes út, de mégsem ment vele, akkor inkább itt pusztul a mélyben. Zavart kapkodás lett úrrá rajtuk; voltak, akik saját fejükre hallgatva, megint másfelé mentek, már csak heten maradtak az öreg Mouque-kal.

- Kapaszkodj a nyakamba, majd viszlek - mondta Étienne a lánynak, mikor látta, hogy már-már összeroskad.

- Nem, hagyj - suttogta -, nem bírom tovább, bárcsak rögtön meghalnék.

Ötven méternyire elmaradtak a többiektől, Étienne mit sem törődve a lány tiltakozásával, felemelte, ekkor azonban a vágat hirtelen elzárult: roppant sziklatömb hullt le előttük, s elvágta őket társaiktól. A víz már átáztatta a rétegeket, mindenütt omlott a föld. Vissza kellett fordulniuk. Aztán már nem is tudták, merre járnak. Nincs tovább, le kell mondaniuk arról, hogy a Réquillart-on át próbáljanak feljutni. Egyetlen reménységük az volt, hogy elérik a felső vágatokat, onnan talán majd kiszabadítják őket, mikor a víz szintje csökken.

Étienne végre ráismert a Guillaume-érre.

- Rendben van! - mondta. - Most már tudom, hol vagyunk. A kutyafáját, jó úton voltunk, de most megette a fene az egészet!... Ide hallgass, most egyenesen megyünk, aztán felkapaszkodunk a vakaknán.

Az ár mellüket csapkodta, nagyon lassan haladtak, míg azonban nem alszik ki a fény, nekik sem kell kétségbeesniük; eloltották az egyik lámpát, hogy takarékoskodjanak az olajjal, gondolták, majd áttöltik a másikba. Már csaknem elérték a vakaknát, mikor hátuk mögül valami zajt hallottak, s visszanéztek. Talán a többiek is torlaszba ütköztek, s most visszajönnek? Távolról valami nehéz zihálás hallatszott, el sem tudták képzelni, hogy habos tajtékot verve micsoda szélvihar közeledhet feléjük. S feljajdultak, mikor a homályban fehéres, hatalmas tömeg bontakozott ki, s a szűk ácsolatba szorulva küszködött, hogy elérje őket.

A Bataille volt. A rakodótól kezdve eszeveszetten rohant a sötét vágatokban. Mintha csak tudná, hogy merre kell fordulnia a föld alatti városban, világosan látott az örökös éjszakában, tizenegy éve ebben élt. Fejét lehajtva, lábait maga alá szedve rohant, rohant a szűk, föld alatti folyosókon át, melyeket egészen kitöltött hatalmas testével. Az utak egymást követték, keresztutak ágaztak szét, a Bataille nem tétovázott. Hova tart? Talán ifjúkorának álomképe felé, a Scarpe partjára, a malomba, ahol született, a homályos emlék, a nap felé, mely mint óriási lámpa világol fent a magasban. Élni akart, emlékek élesztették ösztöneit, hajtotta a vágy, hogy még egyszer magába szívhassa a síkságok levegőjét, rohant, hogy megtalálja a nyílást, mely kivezet a meleg égbolt alá, a fénybe. Hajdani beletörődését lázadás söpörte el, a bánya előbb megvakította, most meggyilkolja. Kergette az ár, már combját korbácsolta, farába harapott. Amint beljebb rohant, a vágat egyre szűkült, teteje alacsonyabb volt, az oldalfalak egymáshoz közelebb. De csak vágtatott, lehorzsolta a bőrét, utána véres húscafatok maradtak az ácsolaton. A bánya mintha egyre összébb szorult volna körülötte, hogy kelepcébe fogja és megfojtsa.

Étienne és Catherine, amint a ló közelebb ért hozzájuk, észrevették, hogy beszorult a sziklák közé, megbotlott, eltörte a két mellső lábát. Végső erőfeszítéssel még pár méternyivel odább vonszolta magát, de már nem tudott tovább csúszni, a föld befogta, gúzsba kötötte. Előre nyújtotta vérző fejét, nagy, homályos szeme valami nyílást keresett. A víz gyorsan elborította, nyeríteni kezdett, hosszan, keservesen felhorkant, mint a többi lovak, melyek már elpusztultak az istállóban. Borzalmas volt a haláltusa, ahogyan az összetört, megbénult öreg állat a napfénytől távol, a mélységben küzdött a pusztulás ellen. Kétségbeesetten nyerített, az ár sörényét csapkodta, nagyra nyitott szájából egyre rekedtebb hangok törtek fel. Még egyszer felhorkant, tompa kortyanás hallatszott, mint mikor egy hordó megtelik. Aztán nagy csönd támadt.

- Jaj, istenem! Vigyél innen! - zokogott Catherine. - Jaj, istenem, félek! Nem akarok meghalni... Vigyél innen! Vigyél innen!

Látta a halált. A beomlott akna, az elárasztott bánya, mind nem ébresztett benne olyan igazi rémületet, mint a haldokló Bataille hörgése. S egyre hallotta, a füle zúgott tőle, minden porcikája reszketett.

- Vigyél innen! Vigyél innen!

Étienne felkapta és tovább vitte. Éppen ideje volt, vállig vízben voltak, mire a vakaknához jutottak. Étienne-nek tartania kellett Catherine-t, mert már nem volt annyi ereje, hogy megkapaszkodjék az ácsolatban. Háromszor is azt hitte, hogy kicsúszik a karjából, hogy visszazuhan a mély tengerbe, melynek árja ott zúgott mögöttük. Mégis néhány percnyi lélegzethez jutottak, mikor elérték az első szabad, közbenső szintet. De aztán ide is elért a víz, s feljebb kellett kapaszkodniuk, így tartott ez órákon át, az emelkedő ár egyre feljebb kergette őket, mindig magasabbra kellett kapaszkodniuk. A hatodik közlében kicsit hosszabb pihenőhöz jutottak, most újraéledt bennük a remény, a víz talán nem emelkedik tovább. De aztán ide is behatolt, s nekik tovább kellett kapaszkodniuk a hetedik, majd hamarosan a nyolcadik közlébe. Már csak eggyel feljebb mehettek: mikor odaértek, rettegve figyelték az egyre feljebb s feljebb emelkedő vizet. Ha továbbra is így megy, hát elpusztulnak, mint a falak közé szorult öreg állat, melyet elborított az ár.

Percenként morajlottak fel az újabb omlások. Az egész bánya megremegett, vágatainak vékony falát sorra ledöntötte a hatalmas vízáradat, a vágatok végében megszorult, összesűrűsödött a levegő, és szörnyű robbanásokkal tört utat a meghasadt sziklák, a csuszamló rétegek között. Szüntelenül zengett a föld alatti kataklizma szörnyű hangja, mintha az elemek hajdani háborújának egyik csatáját élnék át, mikor vízözön zúdult a földre, és síkság támadt a hegyek helyén.

A reszkető Catherine a szüntelen robajtól kábultan, összekulcsolt kézzel megállás nélkül dadogta:

- Nem akarok meghalni... Nem akarok meghalni...

Étienne, hogy megnyugtassa, egyre esküdözött, hogy már nem emelkedik a víz, már legalább hat órája menekülnek előle, hamarosan segítségükre jönnek. Hat órát mondott, de még csak nem is sejtette, hány órája lehetett, teljesen elvesztette az időérzékét. Valójában egy teljes nap múlt el, miközben a Guillaume-éren át felfelé kapaszkodtak.

Csuromvizesen, dideregve ültek le. Catherine minden szégyenkezés nélkül levetkőzött, hogy kicsavarhassa a ruháit, azután ismét magára vette nadrágját és zubbonyát, majd megszárad rajta. Mezítláb volt, és Étienne rábírta, hogy húzza fel az ő cipőjét. Most már valahogyan majd csak elmúlik az idő, lejjebb csavarták a lámpabelet, éppen csak pislogott, mint egy mécses. Gyomrukat azonban görcs szorította össze, mindketten észrevették, hogy kibírhatatlanul éhesek. Eddig se nem éltek, se nem haltak. A katasztrófa bekövetkezésekor még nem ették meg a tízóraijukat, s a víz eláztatta, pempővé oldotta a kenyerüket. Catherine-nak veszekednie kellett, hogy Étienne elfogadja a maga részét. A lány mihelyt evett, fáradtan elaludt a hideg földön. Étienne-nek égett a szeme az álmosságtól, fejét a tenyerébe hajtva, merev tekintettel virrasztott felette.

Vajon hány óra telhetett el így? Nem tudta volna megmondani. Csak azt tudta, hogy a vakakna sötét száján át a szeme előtt emelkedik fel a hullámzó fekete ár, a szörny, mely egyre magasabbra púposította hátát, hogy elérje őket. Először mindössze vékony csíkban szivárgott be, mint előrekúszó hajlékony kígyó, majd széles hátú, tajtékos sörényű vadállattá dagadt: a víz már az alvó lány lábát nyaldosta. Étienne félt felébreszteni Catherine-t. Nem kegyetlenség felverni a nyugalmából, a megsemmisülés öntudatlanságából, mely talán a tiszta levegő, a napfényes élet álmaival ringatja? Egyébként meg hova meneküljenek? S töprengése közben eszébe jutott, hogy az ér e részében berendezett ereszke összeköttetésben van a felső rakodószintet kiszolgáló ereszkével. Van hát kiút. Hagyta a lányt, aludjék, amíg csak lehet, figyelte, mint hatol feljebb az ár, míg majd elkergeti őket. Végül vigyázva felemelte Catherine-t, s a lány borzongva megremegett.

- Istenem, hát mégis igaz!... Megint kezdődik, jaj istenem!

Minden eszébe jutott, sikoltozott a közeli halál gondolatára.

- No, nyugodj már meg - csitította Étienne -, kijutunk innen, esküszöm neked.

Kétrét görnyedve kellett menniük, hogy eljussanak az ereszkéhez, és ismét vállig vizesek lettek. Ezután elkezdtek felfelé kúszni az előbbinél is veszélyesebb, mintegy százméteres, körös-körül végig kiácsolt kürtőn. Először le akarták húzni a drótkötelet, hogy lent rögzítsék az egyik csillét, mert ha a másik leereszkedik, miközben ők felfelé kúsznak, halálra zúzhatja mindkettőjüket. A kötél azonban nem mozdult, valami akadályozta a gépezet működését. Végül mégis rászánták magukat, elkezdtek felfelé mászni, nem merték használni a drótkötelet, mely így csak zavarta útjukat, a körmük majd leszakadt, mert csak a sima ácsolatba kapaszkodhattak. Étienne ment hátul, a két keze vérzett, fejével fogta fel Catherine-t, mikor meg-megcsúszott. Egyszerre csak összetört gerendák halmazába ütköztek, mely elzárta az ereszkét. A gerendaroncsokon át ömlött lefelé a föld, semmiképpen sem mehettek feljebb. Az ereszkének ezen a pontján szerencsére szellőzőajtó volt, így hamarosan kijutottak egy másik vágatba.

Döbbenten álltak meg: lámpafény világított a szemükbe. Valaki dühösen kiabált:

- Na, még két okos, aki éppen olyan hülye, mint én!

Chaval állt előttük, az ő útját is elzárta az a földomlás, amely most az ereszkét töltötte fel. Két másik társa útközben elmaradt mellőle, mindkettőnek beszakadt a koponyája. Chaval a könyökén sebesült meg, de a mersz nem hagyta el, térden csúszott vissza, hogy elvegye a másik kettő lámpáját, hogy kikutassa őket, s ellopja az elemózsiájukat. Amint végzett, a háta mögött leomlott még egy szikla, s elzárta a vágatot.

Azzal kezdte, hogy megesküdött: nem osztja meg ennivalóját a föld alól kibukkant két emberrel. Inkább agyonüti őket. Most rájuk ismert, haragja lelohadt, gonosz káröröm fogta el, nevetni kezdett.

- No, Catherine, te vagy az? Szép kis csávába kerültél, ugye, aztán csatlakozni akartál az emberedhez! Jó, jó, majd csak elleszünk szép kettecskén.

Úgy tett, mintha nem is látná Étienne-t, akit végtelen felzaklatott ez a találkozás, s önkéntelenül felemelte a karját, hogy megvédje a hozzá simuló csilléslányt. A helyzeten azonban mit sem változtathattak. Úgy szólt Chavalhoz, mintha ezelőtt egy órával váltak volna el a legjobb barátságban:

- Körülnéztél odalent? Nem lehetne átjutni a vágatokon?

Chaval csak röhögött.

- Még mit nem? A vágatokon? Beomlott valamennyi. Bele vagyunk szorítva egy takaros egérfogóba... De ha jó úszó vagy, éppenséggel visszamehetsz az ereszkén át.

A víz ugyanis ismét emelkedett, hallották csobogását. A visszavonulás útja elzárult. Chavalnak igaza volt: egérfogóba kerültek, a vágatnak ezt a részét elölről is, hátulról is hatalmas omlás zárta el. Nincs belőle kiút, mintha befalazták volna mindhármukat.

- No, maradsz? - csúfolódott Chaval. - Ez a legokosabb, s ha békén hagysz, én akár egy szót sem szólok hozzád. Megfér itt két ember... Hamarosan meglátjuk, melyikünk fordul fel először, ha ugyan nem jönnek értünk, amit bajosan hiszek.

Étienne ismét nyugodtan szólalt meg:

- Talán meghallják, ha kopogunk.

- Beleuntam már, annyit kopogtam... Rajta, próbáld csak te is, itt van ez a kő.

Étienne fogta a homokkövet, amit a másik már jól kicsorbított, a vágat végén verni kezdte a szénfalat, és az hosszan dübörögte a jelzést, mellyel a veszélybe került bányászok hírt adnak magukról. Utána a falhoz szorította a fülét, hogy hallgatózzék. Nem adta fel könnyen a reményt, hússzor próbálkozott. Semmi válasz.

Chaval közben, mintha semmi sem érdekelné, nyugodtan berendezkedett. Először is a fal mellé állította a három lámpát: egy ég csak, a másik kettő jó lesz későbbre. Ezután az egyik ácsolatgerendára helyezte a két elemózsiacsomagot, amit még nem evett meg. Ez volt az éléskamrája, ha okosan gazdálkodik, két napig jól meglesz vele. Megfordult s odaszólt a lánynak:

- Te, Catherine, ha nagyon éhes leszel, fele a tied lesz ám.

A lány hallgatott, szerencsétlenségét betetőzte, hogy ismét a két férfi közé került.

Szörnyű órák következtek. Chaval és Étienne egymástól néhány lépésnyire ültek a földön, s egy árva hangot sem szóltak. Chaval megjegyzésére Étienne eloltotta a lámpáját, felesleges fényűzés a két láng; azután ismét nagyokat hallgattak. Catherine Étienne mellett feküdt le, nyugtalanította hajdani udvarlójának tekintete. Múltak az órák, még mindig hallották a szüntelenül emelkedő víz mormolását, s közben-közben mély rázkódás, távoli dübörgés jelezte a bánya utolsó vágatainak beomlását. Mikor a lámpa kiégett és a másikat ki kellett nyitni, hogy meggyújthassák, egy pillanatig rettegve gondoltak a bányalégre, de inkább rögtön vesse szét őket a robbanás, mint hogy sötétségben maradjanak; azonban nem robbant, nem szivárgott be bányalég. Ismét lefeküdtek, s az órák múltak tovább.

Étienne és Catherine valami neszre riadt fel. Chaval úgy határozott, hogy enni fog: kettévágta az egyik kenyérdarabot, s lassan rágta, nehogy engedjen a kísértésnek, és felfaljon mindent. A másik kettő az éhségtől gyötrődve nézte.

- Na, nem akarsz? - szólt oda a csilléslánynak kihívón. - Rosszul teszed.

Catherine lesütötte szemét, félt, hogy gyenge lesz, gyomrába olyan görcs állt, hogy a szeme csupa könny lett. De nagyon jól tudta, hogy Chaval mit akar tőle, már reggel is a nyakába szuszogott; most, hogy valaki más mellett látta, megint elfogta a hajdani dühödt vágy. Jól ismerte a tekintetében felvillanó követelőző lángot, féltékenységi rohamainak tüzet, ilyen volt a szeme mindig, mikor ököllel ütötte-verte, s mindenféle csúfsággal gyanúsította őt meg az anyja lakóját. Nem akarta megadni magát, reszketett, hogy ha visszatér hozzá, ezzel egymásnak uszítja a két férfit itt, ebben a szűk lyukban, ahol mindhárman haldokolnak. Istenem, miért is nem fejezhetik be békességben!

Étienne inkább meghalt volna, mint hogy egy falat kenyeret is kolduljon Chavaltól. A csend egyre nyomasztóbb volt, lassan, reménytelenül múltak a monoton percek, s úgy érezték, hogy ez már az örökkévalóságig így fog tartani. Egy nap óta voltak együtt bezárva. A második lámpa is kialvóban volt, meggyújtották a harmadikat.

Chaval nekilátott a második kenyéradagnak, s dünnyögött:

- Gyere már, te ostoba!

Catherine megborzongott. Étienne elfordult, hogy ne feszélyezze a lányt, aztán minthogy csak nem mozdult, odasúgta neki:

- Menj csak, szegénykém.

Erre kibuggyantak visszafojtott könnyei. Hosszan sírt, ahhoz sem volt ereje, hogy felálljon, már azt sem tudta, hogy éhes-e, fájdalom gyötörte egész testét. Étienne felállt, jött-ment, hiába kopogtatta a jelzéseket, dühödten, hogy a gyűlölt vetélytárshoz láncolva kell végigélni azt a keveset, ami az életéből még hátravan. Még csak annyi helyük sincs, hogy egymástól kicsit messzebb dögöljenek meg! Tíz lépés után vissza kell fordulnia, s akkor ebbe az emberbe ütközik. S itt van ő is, ez a szegény lány, akiért még itt, a föld mélyén is vetélkednek. Azé lesz, aki tovább él, s ha ő halna meg előbb, ez az ember megint ellopja tőle! S csak nem akar vége lenni, órák múlnak órák után, egyre elviselhetetlenebb ez az utálatos egymásra zsúfoltság, az elhasznált levegő, a bűz, az egymás szeme láttára elvégzett szükséglet mocska. Kétszer is nekiugrott a sziklának, mintha ökölcsapásokkal akarna utat nyitni.

Ismét véget ért egy nap, és Chaval Catherine mellett ült, megosztotta vele utolsó fél adagját. A lány kínlódva rágta a falatokat, Chaval valamennyit egy-egy simogatással fizettette meg, csökönyös féltékenységében nem akart meghalni addig, míg a lányt a másik szeme láttára újra nem bírta. A kimerült lány már alig tiltakozott, de mikor magához akarta ölelni, feljajdult.

- Hagyj, hiszen összetörsz!

Étienne reszketve hajtotta fejét az ácsolathoz, ne kelljen látnia. Most őrjöngve egy ugrással mellettük termett.

- Ereszd el, az istenit!

- Mi közöd hozzá? - vágott vissza Chaval. - Az én szeretőm, hozzám tartozik, vagy mi a fene!

És ismét megragadta, kérkedve magához szorította, vörös bajuszát a szájára nyomta, majd folytatta:

- Jobb lesz, ha békén hagysz minket. Talán menj el ibolyázni.

Étienne szája széle elfehéredett, s ordítani kezdett:

- Megfojtalak, ha nem engeded el.

A másik felpattant, haragjából megértette, hogy végezni akar vele. Úgy érezték, hogy a halál túlságosan lassú, valamelyiküknek azonnal pusztulnia kell! S a régi küzdelem most elölről kezdődött itt, a föld mélyében, ahol hamarosan egymás mellett pihennek majd mindörökre. Olyan szűken voltak, hogy nem emelhették fel az öklüket anélkül, hogy valamibe bele ne üssék.

- Vigyázz magadra! - morgott Chaval. - Most elintézlek!

Étienne-t ebben a pillanatban őrület fogta el, szemére vörös pára borult, a fejébe tóduló vértől majd elpattantak az erei. A gyilkolás leküzdhetetlen vágya szinte fizikai szükségérzetként vett erőt rajta, mint ahogy a gyulladt nyálkahártya köhögésrohamot vált ki. Elhatalmasodott rajta, az öröklött hajlamtól ösztökélve széttörte akaratának bilincseit. A falhoz kapott, megmarkolt egy nagyon széles, nagyon súlyos palás lemezt, addig rángatta, míg letörte. Aztán két kézre fogta, s őrült erővel sújtott Chaval koponyájára.

Chavalnak már nem volt ideje, hogy hátraugorjék. Összezúzott arccal, széthasadt koponyával zuhant a földre. Agyveleje a vágat tetejére fröcskölt, a sebből bíborszínű sugárban indult el a vér, mint bugyogó forrásból a patak. Feje körül vörös tócsa támadt, visszatükröződött benne a lámpa füstös fénye. Árnyék borult a befalazott üregre, a földön fekvő holttest egy halom fekete palának látszott.

Étienne fölébe hajolva, kitágult szemmel nézte. Megtörtént hát, embert ölt. Emlékezetében zavarosan merültek fel küzdelmei, a nemzedékeken át sejtjeiben gyülemlő méreg ellen folytatott hiábavaló harc. Pedig nem volt részeg, csak éhes, de a többit elvégezte elődeinek alkoholizmusa. Minden hajaszála az égnek meredt a gyilkosság felett érzett borzalmában, de tanultsága hiába lázadozott e bűn ellen, valami vidámság, a kielégített étvágy állati öröme gyorsította meg szívverését. Gőg is vegyült ebbe az örömbe, a győztes gőgje. Felmerült előtte a kis katona képe, a torkában kés: egy gyermek ölte meg. Most ő is ölt.

Catherine mereven állt, s rémületeset sikoltott.

- Úristen! Meghalt!

- Sajnálod? - kérdezte Étienne vadul.

Catherine alig jutott lélegzethez, dadogott, aztán megingott, Étienne karjába vetette magát.

- Ölj meg engem is! Jaj, haljunk meg mindketten!

Görcsösen ölelte a vállát. Étienne is átölelte, azt remélték, hogy hamarosan meghalnak. De a halálnak nem volt sietős, s ölelő karjuk lehanyatlott. Catherine befogta a szemét, mikor Étienne odább vonszolta a szerencsétlent, s letaszította az ereszkébe, hogy megszabadítsa tőle a szűk lyukat, ahol nekik tovább kell élniük. Nem tudtak volna megmaradni itt a holttesttel. Megrémültek, amint hallották, hogy csobbanva merül a habokba. Hát a víz már felhatolt az ereszkébe? Csak most vették észre, hogy már a vágatba is behatolt.

Újabb küzdelem kezdődött. Meggyújtották az utolsó lámpát, gyérülő fénnyel világított az árra, mely makacsul, kérlelhetetlenül emelkedett. Először bokájukig ért, aztán térdüket verte. A vágat felfelé emelkedett, a végébe menekültek, s így néhány órai haladékhoz jutottak. Az ár azonban itt is utolérte őket, hamarosan kötésig vízben álltak. Sarokba szorítva, hátukat a sziklafalhoz préselve nézték, amint emelkedik. Mikor a szájukig ér majd, mindennek vége lesz. A lámpát felakasztották, sárga fénnyel világította meg az apró hullámok gyors kergetőzését, de a lámpavilág sápadozott, már csak egyre fogyó fénykört láttak belőle, mintha az árral növekvő árnyék pusztítaná, s egyszerre csak sötétségben maradtak, a lámpa kiköpte az utolsó csepp olajat is, kialudt. Vaksötét, áthatolhatatlan éjszaka borult rájuk, az a síri sötétség, mely elaltatja őket úgy, hogy a szemük soha többé nem nyílik napfényre.

- Az istenit! - tört ki a fojtott káromkodás Étienne-ből.

Catherine rémülten bújt hozzá, mintha úgy érezte volna, hogy a sötétség menten megragadja. Halkan suttogta a bányászmondást:

- A halál elfújja a lámpát.

Életösztönük azonban harcolt a veszély ellen, a lázas élniakarás új tüzet gyújtott bennük. A férfi a lámpa fogójával ment neki a palás kőzetnek, a lány pedig tíz körmével segített vájni a falat. Magasan fekvő sziklapadfélét véstek ki, felhúzódzkodtak rá, s így ültek ott lelógó lábbal, hajlott háttal, mert a boltozat miatt előre kellett hajtani a fejüket. A víz csak sarkukat dermesztette, de könyörtelen hidege hamarosan a bokájukat, lábikrájukat, térdüket hasogatta percnyi szünet nélkül. A hevenyészve vájt pad oly nedves, síkos volt, hogy erősen kapaszkodniuk kellett, mert különben lecsúsztak volna róla. Ez már a vég, vajon sokáig lesznek beszorítva ebbe a mélyedésbe, ahol moccanni sem mernek? Elcsigázottan, kiéhezetten, kenyér nélkül, fény nélkül, vajon meddig kell még várakozniuk? Legjobban mégis a sötétségtől szenvedtek, mely nem engedte, hogy lássák a halál jöttét. Mély csend borult mindenre, moccanás sem hallatszott a vízbe fojtott bányában. Nem érzékeltek már semmi mást, csak maguk alatt a tengert, amint néma árja özönlött a vágatok mélyéből.

Egyik óra múlt a másik után, valamennyi egyformán sötét, nem tudták kiszámítani, hogy mennyi idő telhetett el így, egyre jobban belezavarodtak a számolásba. Kínjaik, ahelyett hogy meghosszabbították volna, siettették a percek múlását. Azt hitték, hogy két nap és egy éjszaka telt el, mióta bent szorultak, valójában a harmadik nap végén jártak. Már cseppnyi reményük sem volt, hogy segítséget kapnak, senki sem tudja, hogy itt vannak, senki nem lenne képes ide leszállni, s ha az árvíz megkegyelmez nekik, majd végez velük az éhség. Még egyszer eszükbe jutott, hogy ki kellene kopogni a jelzést, de a kő lent maradt a víz alatt. Különben is, ki hallaná meg őket?

Catherine megadóan hajtotta agyongyötört fejét a szénfalhoz. Egyszerre azonban hirtelen megrezzent.

- Figyelj csak! - mondta.

Étienne először azt hitte, hogy a szüntelenül emelkedő víz mormolásáról beszél. Hazudott, mert meg akarta nyugtatni.

- Engem hallottál, a lábamat mozgattam.

- Nem, nem... valami mást... odaát, hallgasd csak!

S fülét a szénfalhoz nyomta. Étienne végre megértette, s ő is hallgatózni kezdett. Néhány másodpercnyi szorongó várakozás következett. Azután nagyon messziről, nagyon halkan, hosszabb időközökben felhangzó három koppantást hallottak. De még mindig nem tudták elhinni, alighanem a fülük cseng, talán csak a szénréteg reccsent egyet-egyet. És nincs semmi a kezük ügyében, hogy választ kopoghatnának. Étienne-nek hirtelen eszébe jutott valami.

- Rajtad van a facipő. Húzd le, kopogj a sarkával.

A lány kopogott, kiverte a bányászok hívójelét, majd ismét hallgatóztak, s újból hallották a három távoli kopogást. Hússzor megismételték a jelzést, hússzor kaptak feleletet. Elsírták magukat, összeölelkeztek, csaknem elvesztették az egyensúlyukat. Végre itt vannak bajtársaik, végre ideérnek! Túláradó öröm és szeretet seperte el a várakozás kínjait, a keserűséget, hogy oly sokáig hiába kértek segítséget; mintha a mentőcsapat már akár egy ujjal áthasíthatná a sziklát, hogy kiszabadítsa őket.

- Na ugye, milyen szerencse, hogy a falhoz támasztottam a fejem! - kiáltott Catherine vidáman.

- Micsoda jó füled van! - így Étienne. - Én bizony nem hallottam semmit.

E perctől kezdve egymást váltva hallgatóztak, egyikük mindig készen arra, hogy válaszoljon a legkisebb jelzésre. Hamarosan kivették a fejtőnyársak csattanását, már ássák a mentőutat, vágatot nyitottak. A legkisebb zaj sem kerülte el figyelmüket. Örömük azonban lelohadt. Nevetgéltek, hogy bizakodást mutassanak egymás előtt, a reménytelenség azonban lassan úrrá lett rajtuk. Eleinte hosszan magyarázgatták, hogy nyilván a Réquillart-on át jönnek értük, a vágat a szénérben halad lefelé, talán több vágatot is nyitnak, mert három fejtőkalapács zaját hallják. Azután kevesebb szó esett, majd mikor kiszámították, hogy milyen roppant vastag fal választhatja el őket társaiktól, mindketten elhallgattak. Némán töprengtek tovább, számolgattak, hogy egy munkásnak hány meg hány nap kell ahhoz, hogy átfúrjon egy ilyen tömböt. Nem érhetnek hozzájuk időben, tízszer is meghalhatnak, míg idejutnak. S komoran hallgattak, egyre erősebb volt bennük a félelem, egy szót sem mertek váltani, kopogtattak a facipővel, hogy feleljenek a jelzésekre, de reménytelenül, csak valami gépies szükségérzet élt bennük, hogy közöljék a többiekkel: élnek még.

Elmúlt egy nap, azután kettő. Hat nap óta voltak a mélyben. A víz térdmagasságban megállt, szintje nem emelkedett, nem is csökkent; lábuk elhalt a jeges fürdőben. Egy-egy órára ugyan maguk alá tudták húzni, de ilyenkor oly kényelmetlenül kuporogtak, hogy végül kegyetlen görcsök fogták el őket, akkor aztán megint csak a vízbe lógatták. Tízpercenként kellett fel-felrántani magukat a csúszós sziklapadra. A göröngyös szénfal feltörte hátukat, tarkójukba percre sem szünetelő fájdalom állt, mert állandóan előregörnyedtek, nehogy beverjék a fejüket. A víz felnyomta a levegőt börtönük harangszerű mélyedésébe, ott megszorult, s egyre fojtóbb volt. Hangjuk eltompult, mintha nagyon messziről jönne. A fülük zúgni kezdett, vészharangok őrjöngését, kopogó jégesőben vágtató csorda dübörgését hallották szüntelenül.

Catherine eleinte kegyetlenül szenvedett az éhségtől. Sokszor a melléhez emelte görcsbe szorult, szánalmas kezét, mély, kongó sóhajok szakadtak fel belőle, valami keserves szüntelen panasz, mintha harapófogó tépné a gyomrát. Étienne, aki éppígy kínlódott, lázasan tapogatózott a sötétben, ujjai alatt egyszerre csak egy ácsolatdarabot érzett közvetlenül maga mellett; körmei közt szétmorzsolta a félig korhadt fát. Egy marékkal odanyújtott belőle a csilléslánynak, s az mohón felfalta. Két napon át ebből a pudvás fából éltek, felfalták az egészet, kétségbeestek, mikor elfogyott. Megpróbálták lehasogatni az ép részeket is, de nem bírtak a fa erős rostjaival. Kínjaik egyre fokozódtak, őrjöngtek, hogy miért is nem tudják megrágni a ruhájuk vásznát. Étienne derékszíja kis időre könnyebbséget jelentett. Apró darabokat tépett belőle a fogával, Catherine meg rágta, keserves nehezen lenyelte, így legalább rágtak valamit, s azt képzelhették, hogy esznek. Mikor az öv elfogyott, megint nekiestek a ruhájuknak, órákon át szopogatták.

A kín e rohamai azonban hamarosan csillapultak, az éhséget már csak tompa fájdalom, erőik lassú, fokozatos kihunyta jelezte. Már elpusztultak volna, ha nem ihatnak annyi vizet, amennyi csak beléjük fér. Csak le kellett hajolniuk, s a tenyerükből szürcsölhették. S szüntelenül ittak, de égető szomjukat talán e tengernek minden vize sem csillapíthatta volna.

Catherine a hetedik napon lehajolt, hogy igyék, s keze beleütközött valamibe, ami előtte úszott a vízen.

- Ej, mi lehet ez?

Étienne tapogatózott a sötétben.

- Nem tudom, talán valamelyik szellőzőajtó pokróca.

A lány ivott, de mikor lehajolt a második kortyért, megint csak abba a valamibe ütközött a keze. Szörnyűt sikoltott.

- Istenem! Ő az!

- Kicsoda?

- Ő, tudod!... Éreztem a bajuszát.

Chaval holttestét hozta fel az ár az ereszkéből, s hozzájuk sodorta. Étienne előrenyúlt, ő is a keze alatt érezte a bajuszt, az összezúzott orrot, félelem és undor borzongatta. Catherine-t gyötrelmes hányinger fogta el, kiköpte a vizet. Mintha vért ivott volna, mintha annak az embernek a vére lenne az előtte hullámzó mély víz.

- Várj - dadogta Étienne -, mindjárt odább lököm.

Belerúgott a holttestbe, s az messzebb úszott. De hamarosan megint a lábukhoz ütődött.

- Az istenit! Menj már odább!

Harmadszorra azonban bele kellett törődnie, hogy ott van. Valami áramlat mindig visszasodorta. Chaval nem akart elmenni, velük, mellettük akart maradni. Gyűlöletes jelenléte végképp megmérgezte a levegőt. Egész nap nem ittak, kínlódtak, legszívesebben meghaltak volna, s csak másnap, a gyötrelmes szomjúság kényszerítette őket ivásra: minden kortynál odább taszították a holttestet, de ittak. Igazán kár volt betörni a fejét, ha csökönyös féltékenységében megint csak kettőjük közé áll. Mindvégig ottmaradt, még holtan is, csak hogy ők ne lehessenek egymással.

Ismét elmúlt egy nap, azután megint egy újabb. Valahányszor mozdult a víz felszíne, Étienne-hez mindig hozzáütődött annak az embernek a teteme, akit megölt, mintha csak szomszéd figyelmeztetné, hogy ő is itt van. S ő mindannyiszor beleremegett. Szüntelenül maga előtt látta felpuffadtan, zöldesen, betört képén a vörös bajusszal. Azután minden összekuszálódott benne, nem ölte ő meg Chavalt, aki most itt úszkál, s belé fog harapni. Catherine-t hosszan tartó sírógörcsök kínozták, s mikor egy-egy roham véget ért, mélységes levertség fogta el. Végül leküzdhetetlen álmosság vett rajta erőt. Étienne felébresztette, a lány pár szót dadogott, majd rögtön újra elaludt, közben még csak a szemét sem nyitotta fel. A férfi fél karjával átölelte, nehogy a vízbe zuhanjon. Most már mindig ő kopogott választ a mentőcsapatnak. A fejtőnyársak zaja egyre közelebbről hallatszott, mintha csak a háta mögül hallaná. De már az ő ereje is fogytán volt, ahhoz sem volt kedve, hogy kopogjon. Úgyis tudják, hogy itt vannak, minek fárassza magát? Már ez sem érdekelte, ha jönnek, hát jönnek. Kábult várakozása közben sokszor órákra megfeledkezett arról, hogy voltaképpen mire is vár.

Később kicsit könnyebben voltak. A víz apadt, Chaval teteme elsodródott mellőlük. Kilenc napja küszködtek kiszabadításukért, s ők most először tehettek néhány lépést a vágatban; mikor egyszerre szörnyű rázkódtatás vágta földhöz őket. Egymáshoz kaptak, félőrülten egymás karjában maradtak, nem értették, mi történt, talán elölről kezdődik a katasztrófa? Azután semmi sem mozdult, megszűnt a fejtőnyársak zaja. A sarokban ültek egymás mellett, s Catherine könnyedén felnevetett.

- Jó lehet most odakint... Gyere, menjünk ki innen.

Étienne először harcolt a téboly ellen. De még az ő erősebb idegzetébe is befészkelte magát, s elvesztette valóságérzetét. Minden érzékük felmondta a szolgálatot, s főként Catherine-on vett erőt valami izgalmi állapot, most - mintegy kényszer hatása alatt - örökösen beszélt, gesztikulált. Fülzúgását patakcsörgedezésnek, madárcsicsergésnek vélte, letaposott fű erős illatát érezte, világosan látott, nagy, aranyszínű foltok lebbentek a szeme előtt, oly nagyok, hogy azt hitte, odafent van, a csatorna mentén, gabonatáblák között, ragyogó napsütésben.

- Ugye, milyen meleg van!... Ölelj már meg, maradjunk együtt, örökre, örökre!

Étienne magához szorította, Catherine hozzásimult, s boldog fiatal lányként csacsogott, csacsogott.

- Milyen buták is voltunk, hogy ilyen sokáig vártunk! Én mindjárt szerettelek téged, de te nem értetted meg, duzzogtál... Aztán meg, emlékezz csak! Odahaza, nálunk, éjszakánként, mikor nem aludtunk, hanem egymás lélegzetét lestük, emlékszel, hogy kívántuk egymást?

Étienne-re is ráragadt a vidámsága, tréfálkozva idézte néma szerelmük emlékeit.

- Egyszer meg is vertél, bizony! Ugye? Jobbról is, balról is pofonütöttél!

- Azért volt, mert szerettelek - suttogta Catherine. - Tudod, én nem akartam rád gondolni, egyre azt mondtam magamban, hogy ennek már vége, de azért tudtam, hogy előbb vagy utóbb összekerülünk... Csak alkalom kellett hozzá, egy kis véletlen szerencse, ugye?

Étienne-t jeges borzongás fogta el, el akarta kergetni magától ezt az ábrándképet, majd lassan mondta:

- Tudom, hogy nincs vége, csak egy csepp szerencse kell, s elölről kezdjük az életünket.

- S ugye akkor magad mellett tartasz? De ugye igaziból?

S erőtlenül csuklott össze. Oly gyenge volt, hogy tompa hangja is elhalkult. Étienne rémülten szorította magához.

- Rosszul vagy?

A lány kiegyenesedett, csodálkozva felelt:

- Nem, cseppet sem... Miért gondolod?

Étienne kérdése azonban felrázta álmodozásából. Rémülten bámult a sötétbe, kezét tördelte, újabb sírógörcs fogta el.

- Istenem, istenem, milyen sötét van!

Most már nem látott búzatáblákat, nem érzett fűillatot, nem hallott pacsirtadalt, eltűnt az aranyló napsütés, maradt a beomlott, elárasztott bánya, a bűzös sötétség, a nyirkos sírbolt, ahol már napok meg napok óta gyötrődnek. Érzékei most a valóságot torzítva fokozták rettegését, gyerekkorának babonás félelmei gyötörték, látta a Fekete Embert, a vén bányászt, a holtat, aki visszajár, hogy kitekerje a rossz lányok nyakát.

- Figyeld csak! Hallod?

- Nem, semmit sem hallok.

- Dehogyisnem! A Fekete Ember!... Figyeld csak, itt van... A föld kifolyatta minden vérét, hogy bosszút álljon, mert elvágták egy erét, s most itt van, látod, nézd csak! Feketébb, mint az éjszaka... Jaj, félek, félek!

Reszketve hallgatott el. Aztán nagyon halkan folytatta:

- Nem, ez megint az a másik.

- Milyen másik?

- Aki velünk van, aki már nincs.

Chaval visszajáró képe kínozta, zavaros szavai róla beszéltek, elmesélte nyomorúságos életüket, azt az egyetlen napot, a Jean-Bart-ban, mikor kedves volt hozzá, meg a többi napokat, mikor csak komiszkodott vele, mikor pofozta, mikor majd megfojtotta öleléseivel, miután előbb agyba-főbe verte.

- Mondom neked, hogy jön, jön, nem akarja engedni, hogy együtt maradjunk!... Mindig csak féltékenykedik... Jaj, küldd el! Jaj, tarts magadnál, egészen! Egészen!

Vadul kapaszkodott a nyakába, száját kereste, s szenvedélyesen rátapadt. Fény gyúlt a sötétségben, újból látta a napot, megint nyugodt-szerelmesen nevetett. Étienne beleremegett, mikor csuparongy nadrágjában és zubbonyában magán érezte félmeztelen testét; férfiassága fellobbant, vadul átölelte. S most végre megérték nászéjszakájukat, a sírbolt mélyén a fekete sár volt az ágyuk. Nem akartak meghalni, míg nem voltak boldogok, vágy hajszolta őket, hogy csak egyszer, utoljára, igazán érezzék az életet. Szerették egymást, most, hogy minden reményük elpusztult, szerették egymást a halálban.

Ennyi volt az egész. Étienne a földön ült, a sarokban, térdén tartotta a mozdulatlan Catherine-t. Órák múltak órák után. Sokáig azt hitte, hogy alszik, aztán megérintette, nagyon hidegnek érezte, meghalt. De mégsem mozdult, félt, hogy felébreszti. Ellágyult a gondolatra, hogy mint asszony az övé volt elsőnek, hogy talán gyereke is lesz. Fel-felbukkantak benne más álomképek is - milyen jó lenne elmenni vele, milyen boldogok lennének ők ketten -, de mindez oly megfoghatatlan, oly tünékeny volt, mint a homlokot érintő szellő, mint az álom. Egyre gyengült, éppen csak annyi ereje volt, hogy kezét lassan mozdítsa, hogy tudja: fagyosan, mereven, de most is ölében van a lány, mint alvó gyermek. Körülötte minden a semmibe hullt, még maga a sötétség is, s ő kívül téren és időn, sehol sem volt. Valami erősen kopogott a feje mellett, heves ütések zaja közeledett, de oly mérhetetlen fáradtság bénította, hogy először még válaszolni is lusta volt, később már nem is tudott volna, azt álmodta, hogy előtte megy a lány, s facipője könnyedén kopog. Két nap telt el, Catherine nem mozdult, Étienne gépiesen megérintette, megnyugtatta, hogy oly békésen fekszik.

Hirtelen megrázkódott. Hangok dübörögtek, kövek gurultak a lábához. Elsírta magát, amint meglátott egy lámpát. Pislogó tekintetét le nem vette a fényről, nem fáradt bele, hogy nézze, elbűvölte ez a vöröslő folt, mely alig törte át a sötétséget. Társai azonban felemelték, s ő hagyta, hogy pár kanál levest töltsenek összeszorított fogai közé. Csak a Réquillart vágatában ismert rá valakire: Négrel mérnök állt előtte, s a két férfi, a fellázadt munkás és a szkeptikus főnök, akik mindig megvetették egymást, most összeölelkeztek, s emberségük mélységes megrendülésében nehéz könnyeket sírtak. A mondhatatlan bánat könnyei voltak ezek, a bánaté, hogy nemzedékek nyomorúsága ilyen szörnyű fájdalomba taszíthatja az emberi létet.

Fent Maheu-né a halott Catherine mellé roskadt, szörnyű jaj szakadt fel belőle, aztán megint új meg új jaj, hosszú, panaszos, szakadatlan sikolyok. Már több holttestet felhoztak, egymás mellé fektették őket a földre: Chavalt, akiről azt hitték, hogy omlás csapta agyon, azután egy csillésgyereket meg két vájárt, nekik is a fejük hasadt szét, koponyájukból kifröcskölt az agyvelő, hasukat felpuffasztotta a víz. A tömegben eszüket veszítve jajongtak a nők, ruhájukat szaggatták, véresre karmolták arcukat. Étienne-t is kihozták, miután kicsit megszokta a lámpafényt, s valamicskét evett: a tömeg borzongva húzódott félre a csontvázzá fogyott, fehérre őszült aggastyán elől. Maheu-nénak is torkán akadt a sikoly, tágra nyílt szemmel, döbbenten meredt rá.

Hajnali négy óra volt. A hűvös áprilisi éjszaka langyosodni kezdett a napfelkelte közeledtére. Csillagok hunyorogtak a sápadt égen, hajnali fény bíborlott keleten. S a szendergő fekete föld alighogy megborzongott az ébredés előtti apró kis neszekre.

Étienne hosszú léptekkel igyekezett Vandame felé. Hat hetet feküdt a montsoui kórházban. Sápadt volt még, s nagyon sovány, de úgy érezte, elég erős már ahhoz, hogy elmenjen, s útnak indult. A Társulat, mely még mindig reszketett bányáinak sorsa miatt, s fokozatosan sok embert bocsátott el, Étienne-t is értesítette, hogy nem alkalmazhatja tovább. Egyébként százfrankos segélyt kínáltak fel neki azzal a jóindulatú tanáccsal, hogy hagyja abba a bányamunkát, mert a történtek után aligha bírná erővel. Ő azonban visszautasította a száz frankot. Az útiköltség is mellékelve volt Pluchart válaszleveléhez, mellyel Párizsba hívta. Régi álma megvalósult. Miután a kórházból kijött, özvegy Désirnénál, a "Vidám Cimborá"-ban hált meg. Kora hajnalban felkelt, már csak egyet kívánt: hogy elbúcsúzhassék társaitól, mielőtt Marchiennes-ben nyolc órakor vonatra ülne.

Étienne egy pillanatra megállt az úton, melyet rózsaszínűre festett a kelő nap. Jólesett neki ez a kora tavaszi friss levegő. Gyönyörű délelőtt ígérkezett. A nap egyre magasabbra emelkedett, s vele együtt éledt újra a föld is. Étienne újra nekiindult, somfabotjával erősen kopogott, s nézte, amint a síkság, ameddig csak a szem ellát, kibontakozik páratakarójából. Azóta nem találkozott senkivel, Maheu-né ugyan meglátogatta a kórházban, de csak egyszer, többször nyilván nem tehette. Azt mégis tudta, hogy most már az egész Kétszáznegyvenes telep leszáll a Jean-Bart-ba, s hogy Maheu-né is újra dolgozni kezdett.

Az elhagyott utak lassanként benépesedtek, Étienne lépten-nyomon csöndes, sápadt bányászokkal találkozott. Az a hír járta, hogy a Társulat csúnyán kihasználja győzelmét. Két és fél hónapi sztrájk után, mikor az éhség visszakergette őket a bányába, kénytelenek voltak elfogadni az új ácsolattarifát, ezt a burkolt bércsökkentést, amit azért is gyűlöltek, mert társaik vére ömlött miatta. Egyórai munkájukat lopják el, megszegették velük esküjüket, hogy nem adják be a derekukat, s ez a kényszerű esküszegés mint keserű falat akadt el a torkukon. A munka mindenütt újrakezdődött, ismét dolgozott a Mirou, a Madeleine, a Crèvecoeur, a Victoire; a hajnali ködben, a sötétbe borult utakon ment, ment a nyáj; lehorgasztott fejjel vonult a bányásznép, mint a vágóhídra terelt barom. Dideregtek vékony vászonruhájukban, karjukat keresztbe fonták, himbáló léptekkel mentek, görnyedt hátukon ott púposodott az ingük és zubbonyuk közé dugott elemózsia. S a munkába visszatérő tömegből, e néma, mosolytalan, fekete árnyakból, kik se jobbra, se balra nem néztek, összeszorított foggal vicsorgott a harag, érezni lehetett rajtuk, hogy szívük pattanásig tele gyűlölettel, hogy csak a követelőző gyomor bírta őket megadásra.

Minél közelebb ért a bányához, annál többel találkozott. Magányosan ballagott csaknem mindahány, az egy csoportba tartozók is libasorban vonultak, elcsigázottnak látszott valamennyi, mintha máris beleuntak volna önmagukba, társaikba. Látott köztük egy nagyon öreg bányászt, sápadt homloka alatt mint parázs égett a tekintete. Egy másik, egy fiatal, meg nehezen zihált, fojtottan, mint a vihar előtti szél. Sokan kezükben vitték facipőjüket, lépteik puha zaját elnyelte gyapjúharisnyájuk. Végeérhetetlen özön, áradat volt ez, megvert hadsereg kényszerű menetelése; lehajtott fejükben csak egy gondolat tüzelt: hogy mielőbb újrakezdhessék a harcot, hogy bosszút állhassanak.

A Jean-Bart éppen akkor bontakozott ki a homályból, mikor Étienne odaérkezett. A hajnali derengésben még égtek a gerendákra akasztott lámpák. A sötét épületek felett gőzfoszlány lebbent, mint kárminnal színezett fehér bóbita. Az osztályozó lépcsőjén át indult a felolvasóba.

A leszállás már megkezdődött, a bányászok csoportosan jöttek fel az öltözőből. A nagy lárma, nyüzsgés közepette egy pillanatig kábultan állt. Csillék alatt dübörögtek a fordítókorongok, pörögtek a csigák, siklottak a drótkötelek, szócső üvöltött, csengők szóltak, dörrent a jelzőkalapács, s a vad zenebonában viszontlátta a szörnyet, amint újra nyeli, nyeli emberhúsadagját; a drótkötelek lesiklottak, feltekerődtek, s a falánk óriástorok csak nyelt, egyre nyelt, meg se kottyant neki a sok teli kas. A szerencsétlenség óta valami ideges rettegéssel gondolt a bányára, s az alámerülő kasok láttán hányinger fogta el, el kellett fordítania a fejét, egyszerűen nem bírta látni az aknát.

A még homályos, hatalmas helyiségben a kialvóban levő lámpák csak itt-ott árasztottak némi fényt - egyetlen baráti arcot sem látott. A mezítláb, lámpással várakozó bányászok tágra nyílt szemmel, nyugtalanul néztek rá, aztán lehajtották fejüket, hátrább húzódtak, mintha szégyenkeznének. Ők biztosan megismerték, nem haragudtak rá, inkább mintha féltek volna tőle; arcukba szökött a vér a gondolatra, hogy szemükre vetheti gyávaságukat. Megindultan figyelte őket, elfelejtette, hogy ezek a boldogtalanok csaknem megkövezték, s megint csak álmodozni kezdett, hogy milyen jó lenne hőst faragni valamennyiből, milyen jó lenne irányítani a népet, ezt az önemésztő természeti erőt.

Egy kas megtelt emberekkel, a rakomány lesiklott; egyre többen érkeztek, s végre észrevett köztük egy bányászt, aki a sztrájk alatt jobb keze volt, s halálos elszántsággal harcolt.

- Te is - jegyezte meg keserűen.

A bányász elsápadt, ajka reszketett, aztán mentegetőzve mondta:

- Mit csináljak? Feleségem van.

Most újabb csoportok jöttek az öltözőből, valamennyiüket felmondta:

- Te is! Te is! Te is!

S valamennyien színt váltottak, elakadó hangon dünnyögték:

- Anyám van... Gyerekeim vannak... Kenyér kell.

A kas még nem emelkedett fel, komoran várakoztak, kegyetlenül fájt vereségük, tekintetüket az aknára szögezték, nehogy egymásra kelljen pillantaniuk.

- És Maheu-né? - kérdezte Étienne.

Nem válaszoltak. Egyikük intett, hogy hamarosan jön. Mások meg szánakozva tárták szét karjukat: ó, az a szerencsétlen asszony! Micsoda nyomorúság! Továbbra is csönd volt, s mikor Étienne búcsúzóul kezet nyújtott nekik, mindnyájan erősen megszorították, e néma szorítással mondották el haragjukat, hogy engedniük kellett, s izzó reményüket, hogy eljön az idő, mikor elégtételt vehetnek maguknak. A kas megérkezett, ők beszálltak s lesüllyedtek, felfalta őket a szakadék.

Pierron is megérkezett, bőrsapkájára tűzve világított az aknászok szabad lángú lámpája. Egy hét óta csoportvezető volt a rakodóknál, s a bányászok elhúzódtak mellőle, mert előléptetése után nagyon gőgös lett. Étienne jelenléte bosszantotta ugyan, mégis odalépett hozzá, s végül is megnyugodott, mikor a fiatalember közölte vele, hogy elutazik innen. Elbeszélgettek. Most a felesége bérli az "Előre" söntést, az urak mindenben kezére jártak, igazán valamennyien nagyon jóindulatúak iránta. De félbeszakította beszámolóját, ráförmedt az öreg Mouque-ra, hogy miért nem a megszabott időben hordta fel a trágyát. Az öreg görnyedt háttal, néma haraggal tűrte a szidást. Mielőtt leszállt volna, mint a többiek, ő is hosszan kezet szorított Étienne-nel, az ő kézfogásában is ott tüzelt a jövendő lázadások ígérete. S ez az aggastyán, aki megbocsátotta neki gyermekei halálát, a kezében reszkető öreg kéz úgy megrendítette Étienne-t, hogy csak nézte szótlanul, amint eltűnik a szeme elől.

- Hát Maheu-né nem jön ma? - kérdezte Pierront pár pillanat múlva.

Pierron először úgy tett, mintha nem értené, a balsors szele süvített fülébe, ha csak szóba került ez a név. De amint odább lépett, azzal az ürüggyel, hogy valami utasítást kell adnia, mégiscsak válaszolt:

- Mit? Hogy Maheu-né?... Itt is van.

Lámpával a kezében Maheu-né érkezett az öltözőből; nadrágot és zubbonyt viselt, a fején meg szoros bányászsapkát. A Társulat urai megszánták a szerencsétlen, sorsüldözött teremtést, s kivételes kegyként engedélyezték, hogy negyvenéves korára leszálljon. A csilléknél azonban aligha vált volna be, így az északi vágatban, ahol a levegő mindig megszorult, a Tartaret alatti gyehennában felállított kézi ventillátor kezeléséhez állították be. Az izzó katlan mélyén, negyvenfokos hőségben perzselődve, görnyedt háttal forgatta a kereket. Harminc sout kapott érte.

Mikor Étienne megpillantotta a férfigúnyában oly szánalmas külsejű asszonyt, akinek mellét, hasát mintha még most is a vágatok nedvessége duzzasztotta volna, megrendülten dadogott, alig talált szavakat, hogy elmondja: búcsúzni jött, mert elutazik.

Az asszony csak nézte, nem is figyelt szavaira, végül tegezve mondta neki:

- Persze csodálkozol, hogy itt látsz... Igen, azt mondtam, hogy megfojtom a legelsőt, aki leszáll, aztán tessék, most magam is leszállok, most ugye magamat kellene megfojtanom?... Ó jaj, már megtettem volna, ha nem lenne az öreg meg a kicsinyek.

S színtelen, fáradt hangon folytatta. Nem mentegetőzött, egyszerűen elmondta a dolgokat, hogy csaknem felfordultak, s akkor ő így határozott, nehogy elkergessék őket a telepről.

- Hogy van az öreg? - kérdezte Étienne.

- Most is csöndes meg rendes... de a kobakja tisztára megzavarodott... Nem ítélték ám el azért az ügyért! Szó volt arról, hogy beteszik a bolondokházába, de én sehogyan sem akartam, még megetetnék valamivel... De azért sok bajt hozott ránk, hogy ezt megtette, sohasem fog kapni egy fillér nyugdíjat sem, a bányánál az egyik úr mondta is nekem, hogy az már erkölcstelen lenne, ha megadnák neki.

- Jeanlin dolgozik?

- Igen, az urak kerítettek neki valami külszíni munkát. Húsz sout keres... Nem panaszkodhatom, az urak igazán jóindulatúak voltak, ők maguk is egyre mondták... A gyerek húsz souja meg az én harmincam, ugye, már ötven. Ha nem lenne hat evő a háznál, hát meg is tudnánk élni. De most már Estelle is mindig csak enne, s az a legrosszabb, hogy még négy vagy öt évet is kell várni, míg Lénore meg Henri elég idős lesz ahhoz, hogy a bányába jöjjön.

Étienne nem tudta magába fojtani a fájdalmas kiáltást:

- Ők is!

Maheu-né sápadt arca lángba borult, szeme szikrázni kezdett, háta azonban megroskadt, mintha a sors nehéz kezét érezné magán.

- Hát mit csináljak? A többiek után ők... Valamennyien otthagyták a fogukat, most ők következnek.

Elhallgatott, csillét görgető rakodók zavarták meg őket. A nagy, porlepte ablakokon át besütött a kelő nap; szürkés fény halványította a lámpavilágot, három percenként feldübörgött a gép, a drótkötelek lecsavarodtak, a kasok nyelték, nyelték az embereket.

- Igyekezzünk, lógós népség! Gyerünk! - kiáltozott Pierron. - Gyerünk már, gyerünk, beszállni, mert így estig sem leszünk készen!

Maheu-néra nézett, de az asszony nem mozdult, már három kasról lemaradt, s most mintha álomból ébredne, eszébe jutottak Étienne első szavai.

- Szóval elutazol?

- Igen, még ma reggel.

- Jól teszed. Ha teheti az ember, jobb, ha megy... De azért örülök, hogy találkoztam veled, legalább látod, hogy csöppet sem haragszom rád. Tudod, az öldöklés után egy ideig úgy voltam, hogy agyon tudtalak volna ütni. De aztán az ember gondolkozik, s rájön, hogy nem hibás abban senki. Nem, igazán nem a te bűnöd, az egész világ bűne volt.

Nyugodtan beszélt halottairól, a férjéről, Zacharie-ról, Catherine-ról, csak mikor Alzire nevét kiejtette, akkor futotta el könny a szemét. Megint a régi, józan, nyugodt asszony volt, aki nagyon megfontoltan nézi a dolgokat. Nem hoz szerencsét a burzsoáziának, hogy oly sok szegényt legyilkoltak. Előbb-utóbb egész biztosan megbűnhődnek érte, mert mindenért fizetni kell. Nem kell siettetni a dolgokat, magától is felrobban az egész szakramentum, a katonák egyszer majd a tulajdonosokra fognak fegyvert, mint ahogyan előbb a szegény népre. S meglazultak benne az évszázados beletörődés, a derekát újból csak meghajlító öröklött fegyelem béklyói, bizonyossággá lett benne, hogy az igazságtalanság már nem tarthat sokáig, s ha nincs Isten az égben, hát támad majd egy másik isten, aki megbosszulja a kisemmizetteket.

Halkan beszélt, gyanakvóan pillantgatott maga köré. S mikor Pierron közeledett hozzájuk, emelt hangon folytatta:

- Hát ha elutazol, vidd el tőlünk a holmijaid... Ott van még két inged, három zsebkendőd meg egy viseltes nadrágod.

Étienne csak legyintett, nem kellenek már őneki ezek az ócskástól megmenekült rongyok.

- Szóra sem érdemes, jó lesz a gyerekeknek... Majd Párizsban rendbe szedem magam.

Maheu-né még két kast hagyott elmenni, s Pierron végre elhatározta, hogy köntörfalazás nélkül figyelmezteti.

- Hé! Meddig várjunk még magára? Mikor lesz elég a locsogásból?

Maheu-né azonban hátat fordított neki. Mit buzgólkodik itt ez a júdás? Különben sem tartozik rá, hogy ki mikor száll le! Az emberei a rakodásnál már úgyis épp eléggé utálják. S csökönyösen, csak azért is tovább álldogált lámpával a kezében, s dermedezett az enyhe időben is jeges léghuzatban.

Már sem Étienne, sem ő nem tudott mit mondani. Csak álltak egymással szemben, s szívük oly nehéz volt, hogy szerettek volna még egy-két szót szólni egymáshoz.

Az asszony szólalt meg végül, csak éppen hogy mondjon valamit:

- A Lévaque-nénak gyereke lesz. Levaque még mindig börtönben van, közben Bouteloup helyettesíti.

- No persze, Bouteloup.

- Te, meséltem már neked?... Philomène elment.

- Hogyhogy elment?

- Úgy, hogy elment egy Pas-de-Calais-i bányásszal. Féltem, hogy még rám hagyja a két gyereket. De aztán nem, vitte azokat is... Mit szólsz hozzá, egy ilyen asszony, aki vért köp, csak hálni jár belé a lélek!

Egy pillanatig elgondolkozott, aztán lassan folytatta:

- Mennyit beszéltek rám is!... Emlékszel? Azt mesélték, hogy veled hálok. Hát, istenem, ez bizony megeshetett volna az uram halála után, ha ugye fiatalabb lettem volna. De azt hiszem, jobb, hogy nem volt igaz, mert egész biztosan megbántuk volna.

- Igen, megbántuk volna - mondta csöndesen Étienne.

Ennyi volt az egész, többet nem is beszéltek. Egy kas már várt rá, dühösen kiabáltak neki, bírsággal fenyegették. Erre aztán elhatározta magát, kezet szorított Étienne-nel. A férfi megindultan nézte elnyűtt, agyongyötört, sápadt arcát, a kék sapka alól kibuggyanó színtelen haját s a termékeny anyaságtól elnehezült testét, mely oly formátlan volt a nadrágban és vászonzubbonyban.

S ez az utolsó kézfogás, ez a hosszú, néma szorítás, akárcsak társainak búcsúja, ismét ígéret volt, hogy találkoznak majd azon a napon, mikor újrakezdik. Igen, megértette, tekintetében híven tükröződött a nyugodt hit. Viszontlátásra mielőbb! És akkor aztán odaütünk!

- Istenverte semmittevője! - ordított Pierron.

Maheu-nét valósággal belökdösték, betaszigálták az egyik kasba, ott préselődött négy másik társával együtt. Meghúzták a zsinórt, dörrent a jelzőkalapács: indulhat az élő szállítmány. S a kas zökkent, lesiklott a sötétségbe, már csak a gyorsan surranó drótkötél látszott.

Étienne elment a bányából. Lent, az osztályozószín alatt kinyújtott lábbal ült valaki a vastagon szétterített szén közepén. Jeanlin volt; mint nagybani tisztítót alkalmazták az osztályozásnál. Jókora széntömböt tartott combjai között, kalapáccsal verte le róla a palát, s a szállongó, finom szénpor oly vastagon beborította, hogy Étienne rá sem ismer, ha a gyerek nem emeli fel hegyes majomképét.

Felnevetett, mintha valami tréfát hallott volna, aztán még egy kalapácsütéssel összetörte a széntömböt, s a szétálló fül, az apró zöld szem eltűnt a fekete porfelhő mögött.

Étienne, amint kiért az útra, egy darabig gondolatokba merülten ballagott. Ezerféle gondolat zúgott az agyában. De megérezte maga körül a szabad levegőt, a tág látóhatárt, s hosszan, mélyeket lélegzett. A nap diadalmasan bukkant fel az égbolt alján, vidáman ébredt a táj. Keletről nyugatra arányló sugárözön hömpölygőit végig a roppant síkságon. Hódított, áradt az élet heve, ifjúi borzongásában ott reszkettek a föld sóhajai, a madárdal, a vizek és erdők minden csobogása, zsongása. Élni jó, s az öreg világ meg akar élni még egy tavaszt.

S Étienne-t átjárta a reménység, meglassította lépteit, tekintete jobbra-balra kalandozott e tavaszi vidámságban. Önmagára gondolt, úgy érezte, hogy erős, hogy megérlelték a bánya mélyén szerzett kemény tapasztalatok. A tanulás ideje véget ért, felfegyverkezve, mint a forradalom józan katonája indul útnak, hadat üzenve annak a társadalomnak, melyet megismert s elítélt. Az öröm, hogy Pluchart-hoz csatlakozhat, hogy mint Pluchart, ő is vezető lehet, akire hallgatnak, máris beszédeket sugallt neki, s most e beszédek mondatait rendezgette. Arra gondolt, hogy kiszélesíti programját, s a polgári csiszoltság, mely osztálya fölé emelte, a burzsoázia fokozottabb gyűlöletével töltötte el. Dicsfénnyel akarta övezni a munkást, kinek szegényszaga már zavarta, azt akarta, hogy lássa őt a világ, mint egyetlen nagyságot, egyetlen bűntelent, mint egyetlen nemességet és egyetlen erőt, melyből új, friss életet meríthet az emberiség. Már látta magát a szónoki emelvényen, a néppel együtt győzedelmeskedve, hacsak a nép meg nem emészti őt.

Fent, a magasban, pacsirta énekelt, s ő az égre emelte tekintetét. Vöröses bárányfelhők, az éjszakai köd utolsó foszlányai olvadtak tiszta kékjébe. Emlékezetében Szuvarin és Rasseneur elmosódott képe jelent meg. Hát bizony minden rosszra fordul, ha mindenki a hatalomért huzakodik. Itt van például ez a híres-nevezetes Internacionálé, újjá kellett volna teremtenie a világot, és semmivé lett tehetetlensége miatt, mert széthúzás lett úrrá roppant seregében, mert belső csetepatékban forgácsolódtak szét erői.

Hát mégis igaza volna Darwinnak, a világ nem más, mint csatatér, a faj szépsége és fenntartása érdekében az erősek elpusztítják a gyengéket? Ez a kérdés megzavarta, noha a tudása hiánytalanságában bizakodó ember módjára roppant egyszerűen döntötte el.

Most egy olyan ötlete támadt, mely elbűvölte, s egyszeriben eloszlatta aggályait; arra gondolt, hogy első alkalommal, mikor beszélni fog, megint csak az elmélet régebben kigondolt magyarázatához folyamodik. Ha már egy osztálynak pusztulnia kell, az csak természetes, hogy az életerős, fiatal nép fogja felfalni az élvezetekben kimerült burzsoáziát. Az új vér majd újjáteremti a társadalmat. S várakozásában, hogy a barbárok elözönlik s új élettel töltik meg a kiöregedett, roskatag nemzeteket, ismét felfénylett a rendíthetetlen hit: a dolgozó nép forradalma lesz ez, melynek tüze lángba borítja a század végét, mint ahogy a kelő nap bíbora most vérszínűre festi az égboltot.

S ment, csak ment álmodozva, somfabotjával csapkodta az úton heverő kavicsokat, s mikor körülnézett a tájon, ráismert minden zugra. Éppen az Ökör-keresztúthoz ért, s eszébe jutott, hogy a bányarombolás reggelén itt állt a tömeg élére. S ma újrakezdődött a gyötrelmes, baromi, rosszul fizetett munka. A föld alól, a hétszáz méteres mélységből mintha hallotta volna a csákányok szabályos időközökben ismétlődő tompa zuhanását; ők vannak odalent, az imént látta őket leszállni, fekete bajtársai dolgoznak ott néma haraggal. Hát igen, vereséget szenvedtek, pénzt és emberéletet veszítettek, de Párizs sohasem fogja elfelejteni a voreux-i sortüzet, a császárság is vérzik e gyógyíthatatlan sebből, s ha az ipari válság véget érne, ha az üzemek mind újra megnyílnának, a hadiállapot csak nem szűnne meg, a béke most már lehetetlenség. A bányászok seregszemlét tartottak, kipróbálták erejüket, igazságot követő szavuk felrázta Franciaország valamennyi munkását. Vereségük nem nyugtatott meg senkit, a montsoui polgárok győzelmi örömét elrontotta a sztrájkok utáni szorongás, egy percre sem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy e síri csend talán a vesztüket, a kikerülhetetlen véget takarja. Tisztában voltak azzal, hogy a forradalom szüntelenül megújul, talán már holnap megkezdődik az általános sztrájkkal, mikor az egy akaraton levő munkásság a segélypénztárak segítségével hónapokon meg hónapokon át kihúzhatja kenyéren. A munkásság most éppen csak megérintette a társadalom rozoga építményét, s ők máris hallhatták, hogy ha csak mozdulnak is, recseg-ropog minden; érezték, hogy újabb rázkódtatások vannak készülőben, s ez így megy mindaddig, míg az alapjaiban megingatott öreg építmény összeroskad, s mint a Voreux, eltűnik a mélységben.

Étienne balra fordult, rátért a joiselle-i útra. Emlékezett: itt akadályozta meg, hogy a tömeg nekirontson a Gaston-Marie-nak.

Távolabb, a tiszta napsütésben látta több bánya felvonótornyát, jobbról a Mirou, aztán közvetlenül egymás mellett a Madeleine és a Crèvecoeur. A munka dübörgött mindenütt, előbb még azt hitte, hogy a föld alól hallja a csákányok zuhogását, most az egész síkság visszhangzott tőle. A mezők, az utak, a fényben fürdő falvak alatt, mindig, mindenütt, újra meg újra zuhan a csákány, s a föld alatti gályarabok gyötrelmes munkájára olyan roppant súllyal nehezedtek a sziklák, hogy csak aki tudta, mi folyik odalent, csak az hallhatta meg a fájdalmas sóhajt. S most arra gondolt, hogy az erőszak talán nem is sietteti a dolgokat. Elvágott drótkötélzet, felszaggatott sínek, porrá zúzott lámpák - micsoda felesleges erőpazarlás! Ugyan sokra mentek azzal, hogy pusztító hordaként vágtattak három mérföldön át! Felködlött benne, hogy a törvényesség valamikor sokkal félelmetesebb lehet. Megérett, leülepedett benne a bosszúvágy seprője.

Igen, okosan mondta az a józan Maheu-né, az lesz majd az igazi: szép nyugodtan szervezkednek, megismerik egymást, szakszervezetekbe tömörülnek, mikor a törvény erre módot ad, s mikor erejük tudatára ébrednek, mikor majd a dolgozók milliói állnak szemben pár ezer semmittevővel, akkor meg kell ragadniuk a hatalmat, akkor felül kell kerekedniük. Ó, igazság és igazságszolgáltatás áldott hajnala! Azonnal el fog pusztulni a jóllakottan kuporgó istenség: a szentélye mélyén, idegen messzeségben megbúvó förtelmes bálvány, melyet sohasem láttak, de húsukkal, vérükkel tápláltak a kisemmizettek.

Étienne a vandame-i útról a köves útra ért. Jobbról látta az ereszkedőn épült Montsout, aztán eltűnt a szeme elől. Előtte voltak a Voreux romjai, az átkozott szakadék, melyből megállás nélkül három szivattyú emelte ki a vizet. A látóhatáron sorra feltünedeztek a többi bányák: a Victoire, a Szent Tamás, a Feutry-Cantel, észak felől pedig a kohók és kokszoló kemencék magas kéményei füstölögtek a tiszta reggeli levegőben. Még hatkilométeres út állt előtte, sietnie kellett, ha nem akarta lekésni a vonatot.

S ahogy ment, odalent szakadatlanul, konokan zuhogtak a csákányütések. Valamennyi társa odalent van, hallotta őket, minden lépését követték e hangok. Vajon itt, a répatábla alatt nem Maheu-né görnyedezik? Vajon nem az ő nehéz lélegzését hallja a ventillátor zúgásával elvegyülve? Jobbról, balról, a távolabbi búzaföldek, az élősövények, a fiatal fák alól, mindenünnen őket vélte hallani. Az égbolton diadalmasan sugárzott az áprilisi nap, melegítette az életadó földet. Termékeny méhéből új élet támadt, zöld zsengébe pattantak a rügyek, sarjadó füvektől reszkettek a mezők. Mindenütt magvak duzzadtak, csíráztak, melegre, fényre áhítozva törték fel a síkság földjét. Tavaszi nedvek áradtak, sejtelmes hangok keltek, a csírafakadás könnyű neszében egyetlen nagy ölelésben forrt össze a táj. S a bajtársak csak dolgoztak, szüntelenül dolgoztak, csákányuk zuhanása egyre tisztábban hallatszott, mintha egyre közelebb törnének a föld felszínéhez. S a lángoló napfényben, ez ifjúi reggelen, e robajjal volt terhes a föld. Régtől érlelődő magvak fakadtak a barázdákban: emberek növekedtek, izmosodtak a jövő század nagy aratására, bosszúálló fekete sereg, zsendülése hamarosan szétveti e földet.

6. Immobillá lett tőke - nem mozdítható, itt: befektetett, nem forgatható. ^[VISSZA]

7. Lajos Fülöp (1773-1850): 1830-tól 48-ig francia király, Égalité Fülöp fia. A forradalom első szakaszában tagja volt a jakobinus klubnak. 1793-ban emigrált, csak a Bourbonok restaurációja után tért vissza. Az 1830-i júliusi forradalom ültette trónra, uralma a nagypolgárság érdekeit szolgálta, az 1848-i februári forradalom megbuktatta. ^[VISSZA]

8. Internationale - I. Internationale 1864-76, a proletariátus első nemzetközi szervezete. Megalapítói és vezetői Marx és Engels voltak. ^[VISSZA]

9. Bakunyin, Mihail Alekszandrovics (1814-76): orosz forradalmár, az anarchizmus ideológusa. Az I. Internacionálé elvetette anarchista nézeteit, visszautasította szervezetének felvételét, akkoriban tanainak elterjedése volt a tudományos szocializmus legfőbb gátja. Hívei tagadták az állam szükségszerűségét, a proletár pártok megalakításának helyességét, elvetették a proletárforradalmat. ^[VISSZA]

12. Evolucionisták - elméletük alapja a darwinizmus. Ennek megfelelően az élőlények közül csak a legjobban alkalmazkodók maradnak fenn a létért való harc folyamán; mint világszemlélet a forradalmi átalakulás szükségszerűségét tagadja. ^[VISSZA]

13. Notabilitások - előkelőségek. ^[VISSZA]

---