Bevezetés

E tanulmányban a magyar református teológiatörténetnek azt a korszakát tárgyaljuk, amelynek eszmei gyökerei - az előtörténet során - a liberális teológia gondolatvilágáig érnek le, amelyben az újkantiánus teológiai irányt követve az értékteológia válik szellem-, egyház- és üdvtörténeti meghatározó erővé, és amelynek befejező szakaszában az újreformátori Ige-teológia hajnalhasadása következik be. A Kant, Schleiermacher és Hegel szellemi örökségét sajátos teológiai gondolkodásmóddá egyesítő teológiai liberalizmus fogadja magába először a hittudomány területén azokat a kanti hatásokat, amelyek az újkantiánizmusban új életerővel támadtak fel, és alapvető jelentőségűvé lettek az újkantiánus és értékteológia számára.

Az abszolút idealizmus (Schelling, Hegel) túlhajtásai és a belőle is eredő materializmus (Marx, Lassalle) előnyomulása a német és az európai gondolkodásban a 19. század közepén válságot és erjedést indítottak meg. A kor politikai, gazdasági és társadalmi problémái közepette a filozófia elvesztette ugyan irányító szerepét, de nagy megrendüléseken és új fordulatokon át élénk mozgásba lendült. A spekuláció rendszerei sorra megbuktak, és a romokon át teljes erejével tört célja felé az új világnézet: a természettudományos Materializmus. Hegel filozófiája, a porosz kormányzat támogatásával, látszólag továbbra is az első helyen állt a bölcseleti rendszerek között, de a vezér halála után éppen vallásos világnézeti kétértelműsége miatt tört szét. Egyik oldalról a teológusok és a teológiailag érdekelt gondolkodók igyekeztek mind plasztikusabban kidolgozni a rendszer keresztyén jellemzőit, és mind több követőre találva - természetesen a modern tudomány hatása alatt - megváltoztatták annak belső szerkezetét (Rosenkranz, Erdmann). A másik oldalon magát a dialektikus módszert tették abszolúttá, a szellemből elvették a transzcendens mozzanatot, az eszmét hiánytalanul immanenssé alakították az egyre erőteljesebben természettudományos séma szerint elgondolt világban, és így a személyes istengondolatnak és a személyi halhatatlanságnak a tagadásáig jutottak el (Feuerbach).

Midőn Marx a gazdasági élet törvényszerűségeit meglátva a gazdasági tényezők történelemformáló jelentőségét felmutatta, a szociális ellentétekre irányítva a figyelmet, ezt az elméletet a munkásosztály fegyverévé kovácsolta. De a szociális társadalmi forradalomig még nagyon hosszú volt az út. Így egyelőre elméleti úton kapott szabad vágányt a felvilágosodás és a hegelianizmus radikális szintéziséből eredő, természettudományos radikalizmust valló teoretikus materializmus (Czolbe, Vogt, Moleschott, Büchner). Dialektikát mellőző, vulgáris, szimplifikáló módszerük ellenhatást váltott ki a német idealizmus továbbvivőinél éppen úgy, mint azoknál, akik tudományos okokból tiltakoztak minden spekulatív filozófia ellen, szükségét érezve a kanti kritikai transzcendentalizmus felújításának. Szerintük filozófiai eszközökként a górcsövek és preparátumok nem használhatók mindaddig, amíg az ismeretelméleti alapokat nem tisztázzuk, mert a tény és a törvény között még van egy hatalmas harmadik: az emberi agy, amely mindkettőnek hordozója. Kuno Fischer nagy hatást kiváltó Kant-előadása adja az első indítását ennek az iránynak (1860)1, Eduard Zeller heidelbergi székfoglalója (1862)2, majd O. Liebmann: Kant és epigonjai című műve következnek (1865)3 ezután. Utóbb Helmholtz bizonyítja a szigorú természettudomány rokonszenvét Kant észkritikája iránt. De már őelőttük visszanyúlnak Kanthoz az idealizmusnak azok a képviselői, akik érzik szellemi irányzatuk válságát és megújításának a szükségességét. Kanttól ered az idealista filozófia: talán gondolatainak jobb és hívebb alkalmazása segíthet úrrá lenni a filozófiai zűrzavaron. Már Fries és Schleiermacher - ami az egzakt tudományban való jártasságukat illeti - közel állottak a kanti ismeretelmélethez. A késői idealizmusban pedig Immanuel Hermann Fichte újra ismeretelméleti önértelmezéssel indult el. Herbart minden spekulációval és romantikával szemben egzakt filozófiát akar. Beneke Kanthoz kapcsolódva a spekulatív filozófia ellen harcolva a tapasztalásból indul ki: teisztikus vallásfilozófiáját az érzelmi élményre alapítja. Kant ismeretelméletének kritikai idealisztikus magjára utal Schopenhauer rendszere: a transzcendentális idealizmust használja fel arra, hogy a természeti és történeti világot látszat- és álomként megfossza hatalmától.

Ez a világ azonban egyre sürgetőbben és hatalmasabban jelentkezik problémáival és erőivel. Megújul a pozitivizmus, hogy Franciaországból (Comte) és Angliából (Mill, Spencer, Buckle) átcsapjon Németországba, és a szellemtudományokat mindenütt pszichológiailag, biológiailag és szociológiailag feloldja. Haeckel egy tudós társaság előtt nagy taps közben jelenti ki, hogy ha van Isten, a tudomány álláspontja szerint gáztestű gerinces állatnak kell lennie.

És megújul az újkantiánizmus is: harcol a pozitivizmussal minden dogmatikus metafizika ellen, de megőrzi szigorú ismeretelméleti értelmezésben a szellem normatív-teremtő értelmének jogait. Kanthoz hű marad nemcsak a dogmatizmus, hanem az empirizmus kritikájában is. Az új képviselők a marburgi Hermann Cohen és Paul Natorp. Mellettük állnak: Stadler, Buchenau, Kinkel, Cassirer, Vorländer, Görland és mások. Elsősorban etikai-vallási szempontból volt gyümölcsöző ez a tovább fejlődő újkantiánizmus. Természettudományos módszerhez kötöttsége miatt viszont minden igazi transzcendenciával, az élő hit történetiségével szemben vak maradt.

Éppen ezeken a pontokon vezetett tovább a kritikai filozófia másik ága. Wilhelm Windelband és Heinrich Rickert a szellemtudományokat kiszabadították a természettudományi módszer igézetéből. Másrészt Lotze érték- és érvényességi fenomenológiájára való utalással kialakították filozófiai magyarázatukat a maradandó értékről, amelyek a korok változó érdekei fölött egy magasabb szellemi valóságban helyezkednek el. És ily módon alkották meg az értékfilozófiát.

Ez a nagy vonalaiban felvázolt újkantiánus szellemi irányzat nemcsak a filozófiában, hanem a teológiában is érvényesült. A mi feladatunk az újkantiánus és a belőle sarjadó, de tőle el nem választható értékteológia külföldi gyökereinek és magyar eredményeinek felmutatása. Az újkantiánizmus a magyar református teológiában három emberöltőn át kísérhető figyelemmel, ez a három időszak adja annak előtörténetét, történetét és befejező korszakát.