Bevezető (részlet)

Nem hallgattam az első pszichológusra, akivel életemben találkoztam.

Nyolcadik általánosban történt, amikor az osztályt főnöke pszichológushoz vitte, vizsgálná meg, kinek milyen életpályára van - és hogy milyenre nincs - képessége. Nekem a későbbi kolléga, látván, hogy a teszt fogaskerekeinek és transzmisszióinak világában valamelyest eligazodom, azt ajánlotta, hogy legyek mérnök.

Tehát, hogy ne pszichológus.

Hogy ez lettem, ez azért nem egyenesen következett az ellenkező tanácsból. A kerülőutat, amely végül is ide vezetett, először nem pszichológusok egyengették.

Hanem Tolsztoj és Sztanyiszlavszkij.

Úgy emlékszem, akkor dőlt el a dolog, amikor Rosztov gróf a csatában gyalog menekült az őt üldöző francia elől, s leírhatatlan félelmét úgy írja le a másik gróf, hogy azt mondja, az ifjú Rosztov előkapta a pisztolyát, megfordult és a sarkában lihegő ellenséges katonához - hozzávágta.

El voltam veszve. Hát még amikor Anna Karenyina hazautazott Moszkvából Pétervárra, immáron Vronszkijjal egy kocsiban, s a pályaudvaron őt váró Karenyint megpillantva elcsodálkozott, milyen furcsán áll férjének a füle...

Különben az Anna Karenyina pszichológiai varázsát valaki még közvetítette is felém. Ő sem pszichológus volt, hanem egy másik író, akinek azonban már személyesen hallgattam előadásait, szombatonként délután öttől hétig a Bölcsészkar I. tantermében: Füst Milán. Felhívta (méghozzá ismételten, mert előadásai valóságos rondók voltak, amelyekben újra meg újra visszatért kedvenc témáihoz, miközben minden témája kedvenc volt) a figyelmemet arra, hogy Anna meg Vronszkij nemcsak szeretik egymást, de mindegyikük bizonyossággal tudja is a másikról, hogy az viszontszereti őt, s hogy ennek ellenére magatartásukat mégsem ez a tudásuk vezeti, hanem... "A lélek merev formái" - nevezte meg Füst Milán a maga szófordulatával a jelenséget, s azzal kecsegtetett, hogy isten után viszi majd sokra, aki meg tudja magyarázni, hogy ezek miben is állnak. Vagyis hogy mitől van az, hogy az embert olyasmi (vagy olyasmi is) mozgatja, ami benne magában lakozik, és mégsem azonos vele. Például Annát valami, ami szemrehányást tétet vele Vronszkijnak, hogy az nem szereti őt.

Persze akkor már vagy ötven éve fel volt fedezve, hogy van ami belülről mozgat engem és mégsem "én" vagyok, s talán napra pontosan harminc éve volt már, hogy felfedezője az Ich und Es-ben meg is nevezte az "Ich"-en kívül nem csak az "Es"-t mint ilyesféle tényezőt, de azt a másikat is, amely majd egész kutató-pszichológusi életem kíváncsiságának egyetlen tárgya lesz (még akkor is, ha arra fogok új, meg még újabb érveket hajkurászni, hogy az "Über-Ich" másképpen működik, mint ahogyan azt maga Freud elgondolta). Úgy hogy erről akkoriban lehetett volna akár már tudni is, hogy egyfajta módon el van magyarázva...