Ismertető

A vidéki hétköznapok mozdulatlansága, rövid életképek, szikár körvonalakból, egy-egy mozdulatból, gesztusból, hétköznapi tárgyakból épült szituációk jellemzik Lehoczki Károly verseit. A nyugatosok lírájára jellemző, a puszta helyzetleíráson túlmutató "tárgyias- intellektuális" stílus reminiszcenciáit felmutató szövegek gondolatisága is rokonítható a két világháború közötti hagyománnyal: ezek a versek gyakran szólnak a modern, posztmodern korban elmagányosodott, tönkrement, reményvesztett emberről. "Kívül-belül acél a tél"; "A Múzsa a máját elitta régen"; "Hidegen/ tekint szét. Vékony, kopasz, úgy tizenöt éves forma." A környezetrajz gyakran megy át észrevétlenül hangulatábrázolásokba: "A hokedlin alma, szőlő, meg édeskés/ őszi fájdalom, mint szemed opálján". A címadó vers mi másról is szólhatna, mint lelki szárazságról, az igaz szeretetre, beteljesülésre vágyó lélek küzdelméről: "Szomjazott a lelkem, hogy ihatott volna!/ Cserepes ajakkal fájdalmait nyeltem./ Nem érte hűsítőn emberi szív csókja/ már hónapok óta, hogy kínjait oltsam." A vissza- visszatérő ellentétezésből fakadó dacos szemrehányás a legutolsó versben az emberélet teljességét belátó bölcs öregember elfogódott szemlélődésében oldódik fel végképp: "Még nem vágok neki/ az útnak, ahol a vastag csönd lépteim felissza./ Még nem vágok neki.// Csak állok és nézem a fénylő ormokat,/ a feketén zöldellő lombokat,/ az utat, ahogyan hosszan elnyúlik/ előttem az időkön túlig." (A völgyben)