Előszó

Ez a tanulmány doktori értekezésem átdolgozott változata. A módosítás során arra törekedtem, hogy kérdéskezelésem nyíltabb, világosabb, szabatosabb legyen. A javítási próbálkozást részben a disszertáció megvédése óta eltelt bő esztendő, részben az új kommunikációs helyzet tette lehetővé, melyben a korábban is érzékelt, körvonalazott, de félig-meddig homályban hagyott kérdések élesebb felvetésének kockázata egyedül engem érint. Vagyis: inkább a helyzetem változott meg, s nem a témához való viszonyulásom. Maga az átdolgozás a képelméleti tájékozódás tanulságainak egyértelműbb megfogalmazását, tárgyszerűbb elhelyezését és az ehhez szükséges átszerkesztést, az irányzati képtipológiák pontosítását, valamint a korábbi szöveg helyenkénti stilizálását jelenti. Tehát nem változtat elméleti alapállásomon, hanem kifejtettebbé teszi. Mivel a disszertációmban arra vállalkoztam, hogy a költői képet szemiotikai szempontból és irányzati keretben vizsgálom, s ehhez ki volt jelölve irodalom- és stílustörténetünk egyik korszaka is, nem lett volna célszerű, szakszerű még kevésbé, hogy a nyomdai előkészítéshez egy nem-szemiotikai vagy irányzat-tagadó megközelítést válasszak. Inkább arra törekedtem, hogy az adott keretet rugalmasabbá tegyem, s ehhez argumentumként felhasználható újabb összefüggéseket keressek.

Doktori dolgozatom címét 1992-ben így fogalmaztuk meg: Költői képi struktúrák szemiotikai vizsgálata a két világháború közti magyar irodalomban. A vizsgálat anyaga tehát az eredeti elképzelés szerint az említett korszak teljes magyar irodalmát magában foglalta. Néhány év múlva azonban be kellett látni, hogy ez jóval túllépi egy disszertáció kereteit. 1996-ban a jelenlegi szférára, a korszak magyar költészetére csökkentettük a korpuszt, de a kutatás során ez is túl átfogónak, feldolgozhatatlannak bizonyult. A nehézség ez esetben is részben az anyag mennyiségével függött össze, ennél azonban számomra fontosabbak voltak azok a teoretikus kérdések, amelyek a képelméletre, a szemiotikára, a (stílus)irányzatra vonatkoztak. A két első kérdéscsoporttal a későbbiekben alaposabban foglakozom, ezért itt csak azt említem meg, hogy az irányzatiság problémáját az 1950-1960-as években kikristályosodott irodalomtörténeti, s az erre épülő stílustörténeti szemlélet részben vitatható tudományelméleti előfeltevések alapján kezeli, ezt az alapállást tehát csak fenntartásokkal vállalhattam. Az ezzel összefüggő dilemmák alapos kritikai megközelítése pedig súlyánál és bonyolultságánál fogva sem tartozhatott (és most sem tartozik) disszertációm feladatai közé. Ezek késztettek arra, hogy a kijelölt időszak költészetéből az irányzatilag viszonylag körülhatárolható expresszionizmusra és szürrealizmusra, valamint az értekezésem tudományos irányítója, Szabó Zoltán (1970, 1980, 1982) által kidolgozott tárgyias-intellektuális stílusirányzatra korlátozzam a vizsgálódást.

Másfajta nehézséget jelentett témám másik alapelemének, a struktúra fogalmának értelmezése. Eredetileg, a tárgy körvonalazásának, a cím megfogalmazásának periódusában úgy látszott, hogy a struktúra ebben a közegben a szintaktikai (predikatív, jelzői, határozói stb.) szerkezettel azonos, s hogy a költői kép tagolása eszerint végzendő el. Ezt a szintagmakeretet azonban a későbbiekben fel kellett adnom, mert túlságosan általános és egyoldalú volt ahhoz, hogy a vizsgálat tekintettel lehessen az egyes irányzatok speciális strukturális sajátosságaira. Ennek a szempontnak az érvényesítéséhez a tárgyalt irányzatok szemiotikai jellemzőiben és összefüggéseiben találtam meg a címhez is találó és módszertanilag is alkalmas(nak tűnő) alapot. Ez azt jelentette, hogy nemcsak a szintaktikai, hanem ezzel összefüggésben - az egyes irányzatok sajátosságainak figyelembe vételével - a szemantikai-pragmatikai szempont-együttes vált a strukturális leírás alapjává.

Az, hogy egy szemiotikai vizsgálathoz végül is szemiotikai alapot sikerül kidolgozni vagy megtalálni, természetesnek, a róla való beszéd pedig feleslegesnek vagy tautologikusnak mondható. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. A szemiotikai szempont érvényesítése ugyanis legáltalánosabban azt jelenti, hogy a jelből, a jelfogalomból indulunk ki, s hogy vizsgálódásunk tárgyát jelnek tekintjük. De már e néhány utalás is számos értelmezési kérdést vet föl, s köztudott, hogy e kérdésekre a tudománytörténet során eltérő válaszok születtek. A gyakorlatban pedig az ún. szemiotikai vizsgálódás gyakran a formális-látványos terminológia használatban merült ki.

Tanulmányomban nem az elvont jelből, hanem a nyelvi jelviszonyból indultam ki, mert ez a mindenkori jelhasználó szerepét is fontosnak tartja, s a nyitottság és a folyamatosság elvére épül. A jel ebben az összefüggésben olyan társadalmi-művelődési képződmény, amely a nyelvhasználatban formálódik, differenciálódik, s benne tudat és tárgyszerűség ötvöződik.

Kolozsvár, 2005. március-április