Világnézeti elemek Eötvös József gondolataiban

1.

Tizennyolcadik születésnapjára kapott (vagy vásárolt) egy szépen bekötött jegyzetfüzetet s első lapjára még aznap beírta: "Gondolatok." Ettől kezdve szinte halála percéig feljegyezte életével, olvasmányaival, munkájával stb. kapcsolatos reflexióit, észrevételeit, tapasztalatait. Leginkább formás kis jegyzettömböket, noteszokat használt e célra, de megtette egy-egy papírcetli, sőt az olvasott könyvek margója vagy üres védőlapja is. Kordivatnak hódolt; az aforizma a felvilágosodásnak és a romantikának egyaránt kedvelt műfaja volt. Bajza József, Eötvös első kritikusa Jean Paul hatására gyanakodott, az irodalomtörténészek Pascal és La Rochefoucauld nevét emlegették. Ma úgy tűnik, elsősorban Goethe példáját követte, akit már kora ifjúságában nagyon tisztelt s akihez ekkortájt világnézetileg is igazodni akart.

Eötvösnek különleges hajlama volt a reflexióra. Ezért az aforizma és rokon műfajai (maxima, epigramma stb.) erősen vonzották, regényeiben, cikkeiben, beszédeiben, leveleiben stb. is sűrűn találunk aforisztikus gondolatokat. Feltűnő, hogy kifejezetten életrajzi jellegű naplóbejegyzései és az elmélkedő gondolatok mennyire szorosan kapcsolódnak egymáshoz: leírja az eseményt (pl. lánya születésnapi vigalma, Teleki József halálhíre), s mindjárt reflektál is rá (a szegények sorsa, az emberi tevékenység magasztossága). Naplója - mint ahogy ezt Vas István megállapította - "eszmék naplója, nem a személyes életé." Feljegyzései egy szüntelenül működő elme termékei: megfigyeléseit, benyomásait, töprengéseit, lelki indítékait stb. fogalmazta meg bennük. Ezekben csapódnak le először, itt érlelődnek gondolatai, eszméi, nézetei.

A gyűjteményünkben közölt írások műfajilag nem egységesek, tartalmilag nem egyenlő értékűek. Vannak közöttük apró-cseprő ötletek, odavetett reflexiók, gondosan kimunkált, szabatos aforizmák, verses és prózai epigrammák, hosszabb fejtegetések, elmélkedések, közhelyszerű igazságok, politikai eseményekhez fűzött megjegyzések, személyes vallomások, beszédekhez és cikkekhez készült vázlatok, saját életének mozzanatait rögzítő adatok stb. Egyik-másik gondolat, ötlet többször, több változatban is felbukkan. A feljegyzések egy része közvetlen előkészület egy-egy nagyobb műhöz: A karthausi-hoz, az Uralkodó eszmék-hez, az évtizedeken át tervezett, de soha el nem készült nagy művelődéstörténeti szintézishez stb. A feljegyzések egy másik csoportja - a szűkebb értelemben vett aforizmák többsége - önálló alkotás, a mondanivaló sajátos kifejeződési formája. Ezt bizonyítja, hogy Eötvös java részüket külön is kiadta, önálló kötetben gyűjtötte össze.

Formai szépségük és még inkább gondolati mélységük révén a magyar irodalomban Eötvös aforizmái képviselik a műfaj legmagasabb szintjét. Az aforizma nála megtartja klasszikus funkcióját és formáját: az emberismeret, az életbölcsesség, a társadalombírálat eszköze, olykor burkolt önvallomás; általános érvényű és érdekű gondolatot kifejező, tömör, frappáns megállapítás. Gyakran él az antitézis (tartalmi ellentét) eszközével, a szemléletesség fokozása érdekében szívesen használ költői képeket, metaforákat. Különösen kedvelte a természeti hasonlatokat; vagyis sokszor egy természeti képpel indít s ezzel állítja párhuzamba a társadalmi vagy az egyéni életre vonatkozó megfigyelését. A korai aforizmákat általában a jókedv sziporkázása, a közvetlenség, a játékos humor jellemzi, de a szellemesség olykor-olykor szellemeskedésbe csap át. Az öregkori feljegyzések hangulata egészen más: valami fájdalmas mélabú, nem titkolt szomorúság, néha kiábrándultság hatja át őket. De azért fel-felcsillan kifinomult, iróniába hajló humora is. A fiatalos hév az idők folyamán lecsillapodott, a gondolatok egyre megfontoltabbá váltak, a könnyed bölcselkedést az élettapasztalatok súlya valódi bölcsességgé nehezítette. Bár Bajza József észrevétele - mely szerint "szerzőjüknek az a ritka szerencse juta, hogy gondolatait szellemmel, könnyen és világosan tudja kifejezni" - az aforizmák többségére áll, mégis jócskán akadnak közöttük olyanok, amelyek nyelvileg, stilisztikailag döcögősek. Főleg a tizennyolc-tizenkilenc évesen írt gondolatok formálódnak nehezen magyarul; feltűnően sok a latin és görög szó, a germanizmus pedig később is kísért. A hosszabb fejtegetések, eszmefuttatások stilárisan eltérnek a rövid aforizmáktól. Mivel eredetileg nem - illetve nem ilyen formában - szánta közlésre őket, ezek nyelvileg kevésbé kimunkáltak. Ezeknek is sajátja a szemléletesség, a világosság, nagy ritkán a humor, és mindenekelőtt Eötvös stílusának egyik jellegzetessége, a körmondatosság. Széles mederben folynak, itt-ott szárnyalnak, máshol a hideg logika, az értekező tónus uralkodik el rajtuk.

Tematikailag a feljegyzések rendkívül széles kört ölelnek fel, mutatják Eötvös érdeklődésének és munkásságának sokoldalúságát, ismereteinek gazdagságát. Fiatal korától kezdve foglalkoztatták az emberi élet problémái: a születés és a halál, az ifjúság és az öregség, a szerelem és a család, a barátság és a társaság, a hivatás, a boldogság, az erény, az önzés stb. Irodalmi-esztétikai elveiről az írói műhely apró forgácsai vallanak. Már az első aforizmák között is találkozunk olyanokkal, amelyek egy-egy politikai jelenségre vonatkoznak. A politikai és velük szoros összefüggésben az államelméleti témák (a célszerű államszervezet, a demokrácia, az egyház és állam viszonya, a nemzeti, nemzetiségi kérdés, az osztrák-magyar kiegyezés, a német egység stb.) később fokozottabban előtérbe kerülnek, sőt vannak időszakok - pl. 1849-50, 1866-67 -, amikor szinte kizárólagossá válnak. Ritkán írt közgazdasági problémákról, annál sűrűbben a művelődéspolitikai, közelebbről a közoktatás- és tudománypolitikai nézeteiről, elképzeléseiről. Gyakran elmélkedett világnézeti kérdésekről (a világegyetemről, a vallásról, az istenről, a materializmusról stb.), a társadalmi fejlődésről, a történelmi korszakfordulókról, a tudományok szerepéről. Mint minden jelentős gondolkodó, önmagát is figyelte: személyes jellegű megjegyzései, vallomásai sok adalékot szolgáltatnak életútjának, életművének pontosabb megismeréséhez; sok-sok mindent elárulnak körülményeiről, gondjairól, terveiről, tépelődéseiről, jelleméről, egyszóval Eötvösről, az emberről.

Aforizmáiból, elmélkedéseiből egy örökké élénk szellem, egy, a korával együtt gondolkodó személyiség képe bontakozik ki előttünk. Nyomon követhető bennük eszmei fejlődése; legalábbis fő irányait, fő vonalait tekintve. Világképének, társadalomszemléletének és életfelfogásának számos eleme, összetevője éppen e feljegyzésekben fogalmazódik meg legpregnánsabban, legvilágosabban. Az utóbbi évek eszmetörténeti kutatásai tisztázták, hogy a kezdeti útkeresés, ideológiai tájékozódás után az 1830-as évek végére, az 1840-es évek elejére alakult ki világnézete, amely a későbbiek során még bővült és formálódott ugyan, de csak egyes részleteiben; szerkezete, lényegi tartalma nem változott. Eötvös objektív idealista, dialektikus gondolkodó. Eszmerendszerének gerincét a felvilágosodás, az ebből kinövő liberalizmus és a hegeli filozófia tanai alkották, de egyik meghatározó jegye volt a vallásosság is. Egész gondolatvilága, elméleti és gyakorlati tevékenysége ezeken alapult, ezek jelölték ki a határokat is, ameddig egy-egy területen elmehetett.

2.

Eötvös József világképének egyik legjellemzőbb vonása az egyetemesség; annak felismerése, hogy a természet, a társadalom és az ember egy egységes egész részei. Felfogása szerint a világ egységének első bizonyítéka, hogy alkotóelemei lényegileg azonosak. Az azonosság magyarázata: a világot isten teremtette. Ez a végtelen intelligencia adott létet az anyagnak, első lendületet a mozgásnak; ez lehelt lelket az emberbe; ez alakította ki a világegyetem rendjét. A létezőknek számtalan fajtája, egyede van, ezek állandóan érintkeznek egymással, ennél fogva örökösen mozognak. Az isten ugyanis csak első - vagy végső - ok, az egyes létezők mozgásának mindenkori oka ellentétük, kölcsönhatásuk. A mozgás mindig változás, mennyiségi vagy minőségi. Eötvös tehát idealista választ ad a lét alapvető kérdésére, a szellem, a tudat elsődlegessége mellett foglal állást. Idealizmusa dialektikus szemlélettel párosul, amelyen erősen érződik Hegel hatása.

A hegeli dialektikát egyaránt alkalmazza a természetre, a társadalomra és az emberre. A világ egységének második ismérvét éppen abban látja, hogy a három terület szoros összefüggésben, kölcsönhatásban és ellentétben áll egymással, s mindegyik folytonosan mozog, változik, fejlődik. A tagadás tagadásának (a megszüntetve megőrzés) elvét szintén általános érvényűnek tekinti. Felvetődik nála az általános és az egyes, a rész és az egész, a tartalom és a forma, az ok és az okozat, a szükségszerű és a véletlen stb. dialektikája is. Világnézete determinista. A véletleneket ugyan nem zárja ki, de szerepüket minimálisra csökkenti: "Tagadhatatlan, hogy a véletlen a legnagyobb világeseményekre is néha befolyást gyakorol, de csak olyant, minőt a puskának durranásáé a lavinára. Ha a fegyver nem szól, a hótömeg azon pillanatban nem esett volna le, de később bizonyosan."

Eszmerendszerének kulcsfontosságú eleme - és a világ egységének újabb kritériuma - az a tétel, mely szerint a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás egyaránt meghatározott törvények szerint fejlődik. A törvényszerűségek közös tulajdonsága, hogy változatlanok és objektívak. Az egyes részterületek törvényei azonban specifikusak s minden hasonlóságuk ellenére sem cserélhetők fel egymással. A társadalmi változások nem fejezhetők ki a természeti törvényekkel, s az emberi élet, gondolkodás mozgástörvényei alapján sem értelmezhetők a természeti és történelmi folyamatok. Az eltérést Eötvös a részterületek minőségi különbségével indokolja. Ebből a meggondolásból ítéli el az ember és az állatvilág rokonítását is: "Én részemről alig foghatom meg azoknak a bornírozottságát, kik a csontváz vagy belek hasonlóságából az embert a majmok vagy más emlősállatokhoz sorozzák, mintha a beszéd, a gondolkozás, a szabad akarat, melyet az embernél találunk, nem tételezne fel (ha már egészen materiális szempontból indulunk ki) sokkal nagyobb materiális különbségeket, mintha például egy pár gerinccsontnál több vagy kevesebb lenne testünkben, mint a csimpánzénál?" Mivel az emberek szabad akarattal bírnak, a társadalmi törvényszerűségek nem érvényesülhetnek mechanikusan, hanem csak tendenciaszerűen, azaz "minden elveink, minden úgynevezett törvényeinknek mindég kivételeire számolhatunk." A fejlődésnek csak az irányai jelölhetők ki, az események, változások bekövetkezésének időpontja nem határozható meg előre. Bár kiemeli az eltéréseket, legalább ennyire hangsúlyozza azt is, hogy a sajátos törvények nem ellentétesek, és a részterületek különbsége nem abszolút. Az ember egyszerre természeti és társadalmi lény, s a különféle tárgyak, jelenségek összetartozása lépten-nyomon megfigyelhető.

A világ egységének következő jele Eötvösnél, hogy a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás törvényei egyformán megismerhetők, méghozzá hasonló módszerekkel. A gondolkodás, mint megismerési folyamat, maga is egyik tényezője az egységnek. Már első filozofikus aforizmáiban utal erre: "az ember önmagát az univerzumban, s ezt önmagában találja fel." Szembefordul a szkepticizmussal, és bírálja a szubjektív idealizmust, amely csak a tudatot, a gondolkodó észt tekinti létezőnek. Vitázik a materialista ismeretelmélettel is, különösen annak mechanikus válfajával, mondván: az anyagon, a kézzelfogható dolgokon kívül is van valóság. A megismerés legfontosabb formájának a tudományos vizsgálódást tartja. A tudományok segítségével az ember uralma alá hajtja a természetet, felderíti a társadalom mozgásának mechanizmusát, megállapítja a gondolkodás logikai szabályait. A kutatás egyre inkább specializálódik, az egyes természet- és társadalomtudományi ágak azonban elválaszthatatlan kapcsolatban maradnak egymással. Miként a valóság, a tudomány is egységes. Alapvető módszerei általánosak. Közülük Eötvös az indukciónak, azaz egy természettudományos módszernek ad elsőbbséget. Véleménye szerint ez nemcsak a természeti, hanem a társadalmi törvényszerűségek feltárásának is a leghatékonyabb eszköze. Az Uralkodó eszmék-ben meg is kísérelte társadalomtudományi alkalmazását. Nem tagadja a dedukció, az analízis és a szintézis, továbbá az összehasonlító módszer és az analógia jelentőségét sem; a tapasztalati ("pozitív") tényeket mellőző spekulációt és a meddő szemlélődést viszont kárhoztatja. Ismeretelmélete racionalista. Természetesen jól tudja, hogy az anyagi világ egyes tárgyairól csakis az érzékelés által nyerhetünk képet; viszont az összefüggések, okok, következmények, törvényszerűségek stb. (vagyis az érzékszervekkel nem észlelhető dolgok) megismerése kizárólag az emberi elme működésének eredménye. Az igazság objektív; az ismeretek helyességét a tapasztalat igazolja vagy cáfolja. A pontosnak tűnő megállapítás értékét kisebbíti, hogy a tapasztalatoknak csak egy részét származtatja a gyakorlatból. Vannak olyan jelenségek is - mondja-, amelyeknek bizonysága a közmegegyezésben, "a józan eszű emberek egyenlő ítéletében kereshető." Isten létének egyik bizonyítékát is ebben találta meg.

Bár a világ megismerhetőségét hirdeti, mégis úgy véli, az észnek, a tudománynak korlátai vannak. A kétségtelen ellentmondást idealista módon oldja fel: elválasztja egymástól az anyagi és a transzcendentális világot, s az utóbbit a megismerés határain kívülre helyezi. "Két dolgot soha nem értünk meg egészen: a mindenséget s önmagunkat. Minden tudománynak elérhető tárgya csak e kettő között fekszik." - írja. A transzcendentális, természetfeletti világ az isten, az istenség világa; az ezzel összefüggő kérdésekre - a világ keletkezése, a világmindenség lényege, az emberi lélek eredete, a lelki működés stb. - csak a hit adhat választ. A válaszok abszolút, örök igazságok, amelyek a reveláció erejével hatnak, a vallás közvetítésével válhatnak az ember sajátjává. Éppen ezért a tudósok hiába fáradoznak a fenti problémák megoldásán, igyekezetük mindig sikertelen lesz. Eötvös megérti és elfogadja a rohamosan fejlődő természettudományok új eredményeit (pl. az atomelméletet, a darwinizmust), azok világnézeti konzekvenciáit azonban nem vonja le, s a materializmussal szembeni idegenkedését sem tudja legyőzni.

Eötvös vallásosságában az érzelmi és értelmi motívumok keverednek. Gyermekkorában szigorú vallásos nevelésben részesült. Élettapasztalatai, olvasmányai megerősítették hitében, amelyben gyakran talált megnyugvást, vigaszt és támaszt. Szerinte a hit minden embernek természetes szükséglete, a vallástalanság csupán átmeneti állapot. Ő maga hithű katolikus, de vallási és még inkább valláspolitikai nézeteit áthatotta a felvilágosodás racionalizmusa és a liberalizmus. Mérlegelte az ateisták, deisták érveit is ennek számos nyoma maradt aforizmáiban és kéziratos töredékeiben -, de végül elutasította őket. Eötvös egyértelműen teista. Hitt "az anyagi világon kívül vagy felül álló értelmes lénynek, egy személyes istenségnek" a létezésében, bízott a gondviselésben, s minthogy az előbbiektől elválaszthatatlan, hitt a lélek halhatatlanságában. Kijelentette, hogy a teremtő, de utána megálló isten eszméje képtelenség. A teremtés nem egyszeri aktus volt, nem fejeződött be, a teremtő lény most is, állandóan munkálkodik. A vallást örökkévalónak tartotta, de látta, hogy némely oldala (a szertartások, a hittételek formája stb.) és az egyház egésze történeti jelenség. Készséggel elismerte, hogy a teológia tanításaiban számos ellentmondás van. Meggyőződése viszont, hogy a természettudományos felfedezések csak ezeket cáfolhatják meg, isten léte ellen nem szólhatnak, mert a dolgok keletkezését, "első okát" nem magyarázhatják meg. Sőt, a csillagászat, a geológia, a mikrobiológia stb. sikerei újabb érveket szolgáltatnak a vallás számára. Eötvös megsejtette az azóta sok példával bizonyított tényt: a természettudományi kutatás önmagában nem vezet ateizmushoz, materializmushoz, az egyház képes összhangba hozni tanait az új felfedezésekkel. Megsejtette, hogy más társadalmi - elsősorban gazdasági - folyamatok játszanak majd döntő szerepet a vallás visszaszorulásában. Előtte az iparosodás, a kapitalizálódás tűnt fel ilyen tényezőként.

3.

Eötvös behatóan foglalkozott a társadalmi-történelmi fejlődés kérdéseivel: annak mibenlétével, szabályaival, tényezőivel, menetével stb. Történetfilozófiai gondolatait összefüggően A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című értekezésében fejtette ki, de felfogását más művei is híven tükrözik: például a Magyarország 1514-ben, A francia forradalom okai című esszé és mindenekelőtt a tervezett civilizációtörténeti összefoglalás kötetünkben először közölt töredékei. Társadalom- és történelemszemléletét - akárcsak egyetemes világképét - a dialektikus látásmód és az idealizmus jellemzi. Nézeteinek eszmei forrásai közül a francia felvilágosodás filozófusainak írásai, valamint Guizot és Hegel munkái a legalapvetőbbek. Az előbbiekre nevelője, a jakobinus Pruzsinszky József hívta fel a figyelmét. A jeles francia történetíró és liberális politikus, Guizot társadalomelméleti gondolatait - mint ahogy azt Fenyő István nemrég kimutatta - elsősorban a Histoire de la civilisation en Europe (A civilizáció története Európában) című 1828-ban kiadott könyvéből ismerhette meg. Olvasmányainak számbavételekor derült ki, hogy Hegelt is alaposan tanulmányozta, az egyetemi előadásait tartalmazó Vorlesungen über die Philosophie der Geschichte (Előadások a történelem filozófiájáról) című, 1840-ben megjelent összeállítást is megvásárolta.

A felvilágosodás hatására tette magáévá az emberiség történetében megfigyelhető általános fejlődéselvet, amelyet a későbbi ideológiai impulzusok konkretizáltak. Eötvös a társadalmi fejlődést haladásként, azaz emelkedő irányú mozgásként értelmezi. Elhatárolja magát mindazoktól a filozófiai irányzatoktól, tanításoktól, amelyek körforgást, netán fokozatos hanyatlást látnak a történelemben, vagy az emberiség örök, változatlan állapotát hirdetik. Szerinte a haladás a gazdasági és a tudati szférában, a népesség számában, az anyagi jólétben, az erkölcsben, a tudományban, az államszervezetben, a társadalmi viszonyokban stb., vagyis valamennyi területen szembetűnő. Egyetértésben Guizot-val és a művelődéstörténeti szemlélet többi korabeli képviselőjével, a haladás fokmérőjének a civilizáció, a polgárosodás szintjét tartja. A fejlődés szakaszosan megy végbe - mondja -, de a korszakhatárok nem élesek, a domináns tendencia a folytonosság. A régi és az új kapcsolatát a tagadás tagadásának hegeli törvényével fejezi ki: "Minden korszak magán hordja a megelőzőnek maradványait, s a következőnek csíráit, s majd mindig lehetetlen meghatározni azon pontot, ahol az előbbi míveltségi korszak megszűnik, vagy a fejlődő kezdetét veszi." - olvassuk az Uralkodó eszmék-ben. Gondolatvilágában a múlt, jelen és jövő szoros egységben, a történelem összefüggő folyamatként jelenik meg. A múlt determinálja a jelent s ezen keresztül a jövőt is. Ezért a múlt megismerése iránytűként szolgálhat a jövő felé vezető úton, megmutathatja a kifejlődés, a továbblépés irányát; a történelem feleletet adhat a jelen kérdéseire.

Eötvös szerint a társadalmi fejlődés törvényszerű, állandó és visszafordíthatatlan. A haladás azonban nem mechanikusan egyenes vonalú. A folytonosság csak az emberiség egészét illetően észlelhető, az egyes népek, társadalmi csoportok életében gyakori a visszaesés, a kitérés, a stagnálás; sőt ezek miként keletkeznek, úgy el is múlnak (születnek és meghalnak). Hegel nyomán ő is úgy véli, ha egy-egy nép, egy-egy osztály, egy-egy szervezet stb. teljesítette történelmi küldetését, szükségszerűen átengedi a helyét másoknak: "mindennek, ami nem emelkedik többé, annak süllyedni, ami tovább nem fejlődhetik, annak enyészni kell." Más vonatkozásban arra utal, hogy a fejlődés üteme nem azonos az egyes országokban s természetesen az egyes embereknél sem. Csak a fő irány közös. A fejlődés törvényei ugyanis mindenkire, minden nemzetre, népre érvényesek, megváltoztatni nem lehet őket. A haladás objektív, vagyis végső soron független az egyes személyek akaratától, tudatától.

Eötvös idealizmusának egyik megnyilvánulási formája, hogy a történelmi fejlődést befolyásoló tényezők közül az eszméknek tulajdonít legnagyobb, mondhatni döntő szerepet. Felfogása szerint az eszmék határozzák meg a haladás mindenkori irányát. Az általánosan elfogadott, uralkodó eszmék képezik egy-egy civilizáció alapját, ezek alakítják ki egy-egy korszak jellegét. Az uralkodó eszmék koronként változnak, kölcsönhatásban és összhangban a társadalmi viszonyokkal. Kissé pontosabban: az eszmék mindig előtte járnak valamennyire a társadalmi fejlődésnek, ösztönzői, irányítói annak. Ennélfogva a történelem nem más, mint folytonos törekvés bizonyos fogalmak gyakorlati megvalósítására. Az eszmék középpontba állítása, szerepüknek ilyen túlzott kiemelése Guizot és Hegel együttes hatásának tudható be. Hozzájuk hasonlóan az ember legsajátosabb eszméjének a szabadságot tekinti; eszerint a világtörténet lényegében a szabadság tudatában való előrehaladás. Guizot és Eötvös nézetei abban is rokonok, hogy mindketten szoros kapcsolatot tételeznek fel az eszmék és a vallás között. Eötvös ekképpen érvel: mivel "eddig csak olyan eszmék fogadtattak el általánosan, melyek a vallás által hirdettettek, joggal mondhatjuk, hogy minden civilizációnak magassága azon eszmék helyességétől és nagyságától, a civilizációnak kiterjedése azon körnek nagyságától függ, melyben valamely vallás elfogadtatott." Korát, a jelenkori civilizációt keresztény civilizációnak tartja. A kor vezéreszméi közül az egyenlőség elvét kifejezetten a kereszténységgel köti össze, de a szabadság fogalmát is feltalálja benne.

A társadalmi fejlődés másik tényezőjeként - a hegeli dialektika szellemében - az eszmék és törekvések, valamint az őket hordozó emberek és embercsoportok (osztályok, nemzetek stb.) ellentétét, kölcsönhatását nevezte meg. A különféle elemek érintkezése a haladás oka, a magasabb műveltség feltétele. Eötvös látta, hogy az ellentétek egységének és harcának törvénye a történelemben is érvényesül, de ő az egység oldalát hangsúlyozta. Úgy gondolta, hogy az antagonisztikus ellentmondások létrejötte a társadalomban - nevezetesen a kapitalista társadalomban - nem szükségszerű, az ellentétek kibékíthetők. Az osztályellentétek kiéleződését sem tekintette elkerülhetetlennek, az osztályharc erőszakos formáját pedig káros, pusztító jelenségnek minősítette. Az "osztály" fogalma minden bizonnyal a francia restauráció liberális történetíróinak a szókincséből került hozzá. A kategóriát sűrűn használja, de bizonytalan, eltérő tartalommal. Az osztályt elsősorban érdekközösségként értelmezi, tagjai "azok, kiknek az egésztől különváló, de egymással rokon érdekeik vannak." Egy másik kritérium a jogok, a kiváltságok, illetve a megkötöttségek azonossága, vagyis a rendi hovatartozás, a rendiség. Más alkalommal a munkamegosztás osztályképző hatására utal: "Az érdekek különfélesége nem a vagyon, hanem a foglalkozás különfélesége által feltételeztetik." (Uralkodó eszmék). Dolgozó ("munkás") és nem dolgozó osztályokról beszél, miközben a munkásságot és az ipari burzsoáziát egyformán az első csoportba sorolja. Többször is említi, hogy az osztálykülönbségek forrása a műveltség színvonala is lehet.

Az emberek, osztályok, népek érintkezése és kölcsönhatása, továbbá az eszmék, fogalmak kicserélése nyomán támadnak a társadalom anyagi és szellemi szükségletei. Eötvös szerint a szükségletektől függ a haladás mértéke. A mérték ismét csak a hegeli filozófiából származó kategória: a dolgok minőségi és mennyiségi oldalának egységét, jelen esetben a polgárosodás formáját, fokát és kiterjedtségét jelöli. A szükségletek kielégítési módja, a szellemi és anyagi javak előállításának eszköze s ezáltal a haladás alapfeltétele a munka. Eötvös rendkívül nagyra becsülte az emberi munkát, az emberi képességeket. Rendületlenül hitte, hogy az ember értelme és tevékenysége által képes megoldani a történelmi fejlődés során felmerülő problémákat, képes elhárítani a haladás akadályait: meghódítja, szolgálatába állítja a természeti erőket, átalakítja földrajzi környezetét, megváltoztatja a társadalmi viszonyokat, a politikai berendezkedést, megszünteti a nyomort stb. A polgári fejlődés szempontjából kiemelkedő jelentőséget tulajdonított a termelő munkának, az ipar, a mezőgazdaság fejlesztésének, a közlekedés tökéletesítésének, a kereskedelem fellendülésének, vagyis a gazdasági tényezőknek.

Eötvösnek sikerül feloldania - méghozzá dialektikusan - a törvényszerű, objektív fejlődés és az egyéni cselekvés ellentmondását. Elutasítja azt a felfogást, mely szerint a történelmet a nagy emberek irányítják, s ugyanígy jár el a személyiség jelentőségét teljesen megtagadó nézetekkel. Kiindulópontja: az ember szabad akarattal rendelkező értelmes lény, ennél fogva befolyást gyakorolhat egy-egy nemzet s ezen keresztül az egész emberiség életére. A hatás azonban korlátozott: az egyén a társadalmi haladás fő irányait nem módosíthatja, legfeljebb gyorsíthatja vagy lassíthatja az ütemét, azaz nem játszik meghatározó szerepet a történelemben. A nagy emberek mégsem nélkülözhetők. Hegelhez hasonlóan Eötvös is úgy foglal állást, hogy a kiemelkedő személyiségek hivatása a koreszmék, a korszerűség megismerése, megfogalmazása és megvalósításuk előmozdítása. A nagy egyéniségek tárják fel a törvényszerűségeket, a fejlődés irányait, mozgósítják, egyesítik az embereket a kitűzött célok elérésére. Az egyén tevékenysége a kor által determinált, körülhatárolt, vagyis senki sem teheti azt, ami az adott korban lehetetlen. A történelmi feladatok teremtik meg a kiemelkedő személyiségeket, akik aztán nagyban hozzájárulnak e feladatok megoldásához. Eötvös észrevette azt is, hogy a különböző feladatok, időszakok más-más képességeket kívánnak, más-más vezetőket követelnek: a nagy eszmék formulázója, az elméleti ember ritkán arat sikert a politika porondján, egy-egy mozgalom elindítója később szükségszerűen háttérbe szorul, a békés fejlődés államférfia nemigen tud helytállni a háborús és forradalmi helyzetekben stb. A nagy világtörténeti egyének helyét, funkcióját Eötvös pontosan látta, a néptömegek történelmi szerepét azonban helytelenül értékelte. A "nép" fogalmának használatában következetlen: egyszer nyelvi-tudati közösségként (mintegy a nemzet szinonimájaként) emlegeti, másszor a hatalomból kizárt, általában dolgozó ("alsóbb") osztályokat érti alatta. A "tömeg" pejoratív kifejezés nála: az ösztönei, érzelmei által irányított, józan megfontolásra, következetességre képtelen, műveletlen csoportokat sorolja ide; e tekintetben egyenlőségjelet von a városi plebs, az elszegényedett nemesség és a parasztság közé. A tömegnek a történelmi eseményekre gyakorolt befolyását nem tagadja - több helyen is leírja, hogy ha sikerül fellelkesíteni, a legnagyobb áldozatokra is képes, mozgása ellenállhatatlan, elemi erejű -, a befolyást azonban nem tartja üdvösnek. Különösen félt a munkástömegek megmozdulásaitól, a párizsi proletariátus 1848. júniusi felkelésének emléke mindig rémlátomásokkal gyötörte.

Eötvös a történelmi fejlődés módját, menetét a mennyiségi változások minőségi változásba való átcsapásának hegeli tétele alapján értelmezi, a haladást a folytonosság és a megszakítottság, az evolúció és a revolúció dialektikus egységeként szemléli. Nem következetes: a fejlődésben az ugrást nem tartja szükségszerűnek, vagyis úgy gondolja, hogy a társadalmi rendszer gyökeres, minőségi megváltozása forradalom nélkül, a mennyiségi változások, a társadalmi viszonyok fokozatos, részletenkénti átalakítása, átalakulása útján is lehetséges. Számos helyen, számos aforizmában, feljegyzésben elárulja, hogy ő az evolúció, a lassú, a lépésről-lépésre történő haladás híve: "Én is bízom nemünk tökéletesbülésében, s meg vagyok győződve, hogy haladásunk csaknem határtalan, de határtalan hosszúságú időben. Az egyes ember megkerülheti a világot, de a legközelebbik órában azért mégis csak alig egy pár mérföldre haladhat. Így van az egész nemzetek, sőt egész nemünk haladásával is." Eötvös elfogadja a forradalmi változások eredményeit, nem vitatja, hogy hozzájárulnak az emberiség haladásához, az ezért követelt árat viszont sokallja, az áldozatokat sajnálja. Szívesen hasonlítja a forradalmat viharhoz, mely egyszerre ront és termékenyít. A forradalmak jogosultságát sem tagadja: megrázó szavakkal ecseteli a nép tűrhetetlen nyomorát, az emberi méltóság megcsúfolását, a zsarnokság önkényét stb., amelyek előidézik a forradalmi agitációt, a felkeléseket. A forradalmi módszerekkel, eszközökkel, kiváltképp a forradalmi erőszakkal azonban nem ért egyet. Szerinte az okokat kell megszüntetni, vagyis nem szabad engedni, hogy az ellentétek a végsőkig kiéleződjenek. Ésszerű reformokkal, megfelelő jogszabályokkal, az államszervezet módosításával stb. a forradalom megelőzhető. A forradalommal nem a konzervativizmust, nem az ellenforradalmat, hanem a reformot és a rendet állítja szembe. A reformok ugyanis csak akkor létesíthetők, ha a társadalomban, az államban rend van; az építés, a haladás feltétele a nyugalom. Eötvös felismeri, hogy a korabeli társadalomban számtalan ellentmondás van, hogy a kapitalizmus belső válsággal küszködik. Ugyanakkor meggyőződése, hogy a problémák megoldásához már nincs szükség forradalmakra, mert a feudalizmus teljes felszámolása, a kor uralkodó eszméinek megvalósítása reformok útján megtörténhet.

A társadalmi haladás célját Eötvös "a lehető legnagyobb szám anyagi jólétének s szellemi fejlődésének biztosításában", az egyéni szabadság kiteljesedésében, az emberi boldogság megteremtésében jelölte meg. Határtalanul bízott abban, hogy az emberiség valaha eléri ezt a célt. Öregkorában is optimizmussal nézett a jövő elé: "Hiszem, hogy az emberi nem oly haladásra képes, melyről még fogalmunk nincs, és a jólétnek és szellemi hatalomnak oly fokára emelkedhetik, mely legvérmesebb reményeinket felülmúlja." Jövőképe bizonytalan, homályos. A szocializmus perspektíváját elutasította. A korabeli, Marx előtti szocialisták és kommunisták tanait elmélyülten tanulmányozta, egy-egy elképzelésükkel (egyesülés gondolata, iparosítás programja stb.) rokonszenvezett is, a rendszereiket azonban bírálta. Kritikai állásfoglalását azzal indokolta, hogy a szocialisztikus, és még inkább az egyenlőség elvét középpontba állító kommunisztikus elméletek megvalósulása anarchizmust vagy államabszolutizmust eredményezne, megsemmisítené az egyéni szabadságot, a szabad versenyt, a magántulajdont stb., végső soron az egész polgári társadalmat. Eleinte e tanok kivihetetlenségével nyugtatta magát. Majd azzal, hogy az egyenlőség eszméjének esetleges győzelme nem hozná el az emberi nem igazi boldogságát. Felismerte, fel kellett ismernie, hogy a szocializmus immár nem merő utópia csupán, hanem a történelmi fejlődés lehetséges alternatívájává vált. Mérlegelte azt a lehetőséget s megállapította - ha nem is minden kétség nélkül -, hogy nem okvetlenül kell realizálódnia. Azaz a kapitalista és a szocialista társadalmak közötti határvonalat nem feltétlenül kell átlépni, a kommunizmus nem szükségszerű folyománya a történelmi fejlődésnek. Újra és újra összehasonlította a szocialisták által felvázolt társadalmi modellt és a kapitalizmust, s az összevetés mindig az utóbbi javára dőlt el. Látta ugyan a polgári társadalom hibáit, ellentmondásait (a kizsákmányolást, a nyomort, az elnyomást stb.), de úgy vélekedett, hogy ezek a hibák kijavíthatók, az ellentétek tompíthatók, vagyis ez a társadalmi rend képes megújulni, továbbra is a haladás kerete maradhat. Eötvös élete végéig egy célszerűen rendezett, a szabadság elvét maximálisan érvényesítő, a termelést és a fogyasztást valamilyen módon egyesítő, kiművelt egyénekből álló eszményibb polgári társadalom illúziójával áltatta magát.

4.

Eötvös József hiánytalanul elfogadta a kor nagy ideológiai áramlatának, a liberalizmusnak az elveit; politikai tevékenysége ezeken alapult. Gondolatvilágának egyik centrális kategóriája a szabadság. A fogalom eleinte elvontan jelenik meg írásaiban, majd az 1830-as évek második felében egyre inkább konkrét tartalommal telik meg. Meghatározására az Uralkodó eszmék-ben vállalkozott: "A szabadság azon állapot, melyben az ember mind saját tehetségeit, mind az őt környező természet erőit, a lehetőség határai között, maga által választott célok elérésére használhatja." A szabadság tehát azonos az egyéni, individuális szabadsággal, amelynek három eleme, tényezője van: a természet feletti hatalom, a társadalmi-politikai szabadság és a szabad akarat.

A politikai-társadalmi szabadság alatt Eötvös ugyanazt érti, mint a liberális gondolkodók többsége. Mindenekelőtt az autonóm egyén, a személy teljes szabadságát politikai, gazdasági és kulturális téren: az egyesülési és társulási szabadságot (az egyén maga döntheti el, a társadalmi közösségek melyikéhez - pl. melyik nemzetiséghez - kíván tartozni), a vallásszabadságot, a szólás- és sajtószabadságot (a szabad gondolatközlés, véleménynyilvánítás jogát), a közügyek intézésében való részvétel jogát, a művelődés (a tanulás és a tanítás) szabadságát, a munkavállalás szabadságát (ki-ki maga választhatja meg foglalkozását), a magántulajdon, az egyéni vagyonszerzés, a vállalkozás, a tulajdon felhasználásának (termelés, forgalmazás) szabadságát, a szabad verseny és a szabad kereskedelem jogát. Mintegy mindennek előfeltételeként követelte mindennemű előjog, privilégium, társadalmi megkülönböztetés, jelesen a születési előjogok, a nemesi kiváltságok eltörlését, a faji-nemzetiségi elnyomás megszüntetését, a feudális kötöttségek (a jobbágyság, az ősiség, a céhrendszer stb.) felszámolását, a közös teherviselés bevezetését, az állam és az egyház, illetve az iskola és az egyház szétválasztását, a teljes jogegyenlőség megteremtését. Liberalizmusa következetes, nem terhelték nemesi, rendi vonások. Politikai programja a hazai viszonyokhoz mérve egyértelműen progresszív, a társadalmi haladás, a polgári fejlődés irányába mutatott.

Eötvös koncepciójában a szabadság és az egyenlőség eszméje elválaszthatatlan egymástól. Egységük az ellentét mozzanatát is magában foglalja: "az emberi szabadság annyira terjed, mennyire egyenlőség utáni vágya engedi, és az egyenlőség addig, míg az egyéni szabadsággal, melynek valamennyien szükségét érezzük, össze nem ütközik." Az újkori civilizációt a szabadság és az egyenlőség elvének küzdelme jellemzi, ahol az előbbi az egyén, az utóbbi a közösség törekvéseit fejezi ki. A szabadság érvényesülése mindig új és új egyenetlenségeket, az egyenlőségvágy pedig despotizmust, önkényuralmat szül, mert totális formában csakis erőszakos úton elégíthető ki. Így, azaz abszolút módon értelmezve a két fogalmat, ellentétük kibékíthetetlen, tökéletes kifejlődésük egyik vagy másik tökéletes megsemmisítését vonja maga után. Eötvös azonban nem így fogja fel őket. Szerinte az egyes ember, az egyén nem bírhat korlátlan szabadsággal, két okból: egyrészt ezáltal mások, más egyének jogait, szabadságát sértené, tevékenységüket gátolná; másrészt a környező tárgyak, a természet feletti hatalmat a társadalom, a közösség által nyeri. "Ebből következik, hogy az ember mindég csak a szabadság egy bizonyos mértéke után vágyódhatik." Az egyenlőségnek szintén csak "egy bizonyos foka" létesíthető. S ez a fok a jogegyenlőség, illetve a politikai egyenlőség, amely a törvény előtti és mindenekfölött a polgári szabadságjogok gyakorlásában való egyenlőséget jelenti. Alapja az emberek természetes és isten előtti egyenlősége. Eötvös ily módon oldja fel a szabadság és az egyenlőség eszméjének ellentmondását, az előbbi javára. Eszerint a két elv nem akadályozza egymás érvényesülését, épp ellenkezőleg, erősítik, kiegészítik egymást. A szabadság eredménye lehet a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenése is. Eötvös ugyanis különválasztja a politikai és a társadalmi egyenlőség fogalmát. Mivel az utóbbi - amelynek alapja a birtok és a jövedelem egyenlősége - csakis a szabadság rovására valósítható meg, tökéletes formában nem létezhet. A társadalmi különbségek viszont mérsékelhetők, káros következéseik megszüntethetők.

Eötvös úgy véli, hogy a vagyoni egyenlőtlenségek okozta hatást megnyugtatóan ellensúlyozhatja, az egyes osztályok, rétegek közeledését meggyorsíthatja a kulturális egyenlőség, a művelődési demokrácia. A társadalmi osztályok szembenállásának fő oka ugyanis "nem szociális, sőt nem is vagyonbeli, hanem kultúrai különbségekben fekszik." Ezeket el lehet és el is kell tüntetni, a népoktatás általánossá tételével és fejlesztésével, a nép értelmi színvonalának emelésével. A műveltség a szabadságjogok gyakorlásának is elengedhetetlen eszköze, a tényleges politikai egyenlőség biztosítéka. A nevelés döntő módon hozzájárul a nép sorsának javulásához; az "intelligens kezek" munkája a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb feltétele. Bár Eötvös a kultúra, a művelődés szerepét túlbecsüli, jelentős felismerése - mint azt Sőtér István megfogalmazta -, hogy a haladás, a társadalmi-történelmi feladatok megoldása elképzelhetetlen az emberi tudat fejlődése, átalakítása nélkül. Művelődéspolitikai munkásságát ez a gondolat hatja át. Meggyőződése, hogy a tanulás, a művelődés joga és szabadsága mindenkit megillet. Mindenki számára biztosítani akarja, hogy részt vehessen a képzés valamennyi fokozatában; e cél érdekében a szegényeknek szociális támogatást kíván nyújtani.

A szabadság és egyenlőség harmóniája, a művelődés demokráciája csakis a politikai hatalom megfelelő szerkezete, az állam ideális felépítése mellett képzelhető el. Eötvös eszmerendszerében az állam egy osztályok feletti szervezet, amelynek fő feladata, "hogy mindenkinek szabadságát biztosítsa." Feladata továbbá, hogy érvényt szerezzen a jogegyenlőség elvének, egyesítse a polgárok magánérdekeit, enyhítse a társadalmi egyenlőtlenségből eredő gondokat, megszüntesse az uralkodó eszmék és a kapitalizmus valósága közötti ellentmondást stb. Az állam a kifejlődésnek csak a kereteit, a lehetőségét teremti meg, azt már "nem vállalhatja magára..., hogy a polgároknak az anyagi s szellemi javakat megszerezze." Köteles viszont szavatolni mindenki, azaz minden egyén szabadságát, szabad tevékenységét, kivéve azokat, akik tetteikkel mások szabadságát sértik. Mindez akkor történhet, ha az államban rend és nyugalom van, ha a különböző erők egyensúlyban állnak. Ilyenkor az állam erős és szilárd, képes megvédelmezni önállóságát, polgári szabadságát a külső támadással szemben is.

Eötvös a rend és a nyugalom államának szerkezeti modelljét keresve - ennek szentelte a Reform című könyvét, az Uralkodó eszmék második részét, számos újságcikkét és naplójegyzetét -, azt Guizot, Tocqueville és más gondolkodók nyomán az ésszerűen szervezett, a liberalizmus elvein nyugvó, polgári demokratikus államban találta meg. Az ő eszménye is az alkotmányos, parlamentáris forma. Az alkotmány, az alaptörvény garantálja az egyén jogait, szabadságát. Az állam (a törvényhozás, a végrehajtás, az igazságszolgáltatás) intézményei a polgárok közös társadalmi szervei, amelyek mindenki számára hozzáférhetően működnek s mindenki érdekeit szem előtt tartják. Az állam irányításának mechanizmusát a közvélemény, illetve a politikai pártok ellenőrzik. A törvényhozó testület a népképviseleti alapon választott parlament; a kormány e parlamentnek felelős, annak segítségével kormányoz. A közigazgatási apparátus struktúráját és hatáskörét törvények szabályozzák. Az igazságszolgáltatásban érvényesül a bírói függetlenség elve; a jogvédelem intézményesen, az esküdtszéki rendszer által biztosított. Az ilyen államalakulatnál - vallja Eötvös - gyakorlatilag mindegy, hogy köztársaság-e vagy monarchia. Ő maga az utóbbit részesíti előnyben. A francia liberálisok, Hegel és más tudósok munkái, Anglia példája, valamint saját tapasztalatai arról győzték meg, hogy - legalábbis Európában - az alkotmányos monarchia a leginkább célravezető államforma, mert ez nyújt leginkább lehetőséget a fejlődés folytonosságára, az abszolutizmus elkerülésére, a demokrácia kiteljesedésére. A politikai demokrácia szükségességét elsősorban azzal indokolja, hogy ez felel meg legjobban az emberi természetnek, az állampolgárok érdekeinek. A kifejezés szó szerinti értelmezőivel szemben hangsúlyozza: a demokrácia nem lehet azonos a pór, azaz a nép uralmával. Szerinte a korlátlan egyeduralom és a korlátlan népuralom egyaránt abszolutizmus; mind a cézárizmus, mind a népfelség elve gyökeres ellentétben áll az egyéni szabadság eszméjével. A demokrácia olyan hatalmi forma, ahol a nép (vagyis a nemzet) alsóbb és felsőbb osztályai egyaránt befolyást gyakorolnak, ki-ki a saját érdekszférájában, a műveltség-szintje mellett lehetséges módon, egymás megszorítása nélkül. Olyan intézményekre van szükség tehát, amelyek mozgásteret adnak a különféle társadalmi rétegeknek, csoportoknak, de nem engedik, hogy egyik vagy másik túlzott hatalomra tegyen szert; amelyek organizálják a különböző - sokszor ellentétes - tevékenységek irányát, s ez által segítenek a rend fenntartásában, szilárdítják a polgári állam épületét.

Az egyensúlykeresés a liberalizmus egyik jellemvonása, ám Eötvös politikai eszmevilágában ez a dialektikus mozzanat - amely az állam és az egyén ellentmondását hivatott feloldatni - a szokottnál is erőteljesebben jelentkezett. Valóságos egyensúlyrendszert dolgoz ki, amelyben fontos helyet kap az önkormányzati elv: a központi államhatalommal a községi autonómiát, ezzel az egyesületeket és az egyházakat állítja szembe. Nagyon világosan elkülöníti a polgári és a nemesi önkormányzati rendszert, az utóbbival, a feudális széttagoltsággal le akar számolni. A centralizációt azonban csak egy bizonyos határig helyesli - akkor is csak alkotmányos, parlamentáris keretben -, mert ezen túllépve már despotizmussá válhat. Az általa elképzelt államban a központi hatalom kezében van a törvényhozás, a közigazgatás legfelső és elvi irányítása, az ország külképviselete, az ország egészét érintő ügyek (hadügy, pénzügy stb.) vezetése. Minden egyéb, azaz csak egy-egy kisebb terület (megye, város, falu stb.) vagy egy-egy társadalmi közösség (pl. a vallásfelekezetek) érdekeinek igazgatása, dolgainak intézése viszont a helyi önkormányzati testületek, a helyhatóságok és az egyesületek, illetve az autonóm egyházak feladata. Többek között a hatáskörükbe utalja a szociális gondoskodást (a szegények segélyezését), az iskolák fenntartását, a közutak, hidak építését, karbantartását stb. Az önkormányzati szervek, egyletek: az egyén mozgástere, a közügyekre való tényleges befolyása ezeken keresztül érvényesül.

Eötvös most vázolt állam-modellje természetesen általános, de reformkori és abszolutizmuskori cikkei, röpiratai és a kiegyezés előkészítésének szakaszában keletkezett naplójegyzetei, még inkább gyakorlati munkássága alapján nyilvánvaló, hogy Magyarországon is ezt kívánta bevezetni. Történetírásunk ma már úgy értékeli: jelentős történelmi érdeme, hogy centralista társaival együtt megismertette a hazai közvéleménnyel a parlamenti kormányzás elveit, hogy a kis csoport kötelékében részletekbe menően kidolgozta a magyar polgári állam tervezetét. Államelméleti gondolataiban nagy helyet foglal el az Ausztriához való viszony, az 1860-as évek derekán a kiegyezés, a dualizmus kérdésköre. Itt is hű marad liberális eszméihez. Az egyensúly követelményét az államok közötti viszonyokra is alkalmazza. Az adott időszakban az európai egyensúly feltételének tekinti egy nagy, erős közép-európai állam létét, s úgy véli, ez az Ausztria-vezette Habsburg-birodalom lehet. (1866 nyarán, a porosz-osztrák háború idején felvillan előtte egy olyan birodalom képe is, amelyben a magyarságé lenne a vezető szerep; ezt azonban csak naplójának meri megvallani, s hamar le is mond róla.) Egy alkotmányosan szervezett, a polgári szabadságot biztosító összbirodalmat képzel el, ebben keresi és találja meg a belügyekben önálló Magyarország helyét. Nem ragaszkodik a nemzeti függetlenséghez, ennek szükségessége szinte fel sem merül írásaiban, mégsem mondhatjuk, hogy érzéketlen lett volna a nemzeti függetlenség ügye iránt. Ő másként közeledett e problémához, mint kortársainak többsége: a nemzeti szempontot alárendelte a társadalmi szempontnak, a szabadság eszméjét a nemzeti törekvések elé helyezte. A látszólagos érzéketlenség másik oka, hogy Eötvös emberiség-távlatokban gondolkodott. Szerinte a magyarság, a magyar nemzet legfontosabb teendője, hogy felzárkózzon a fejlettebb, műveltebb nemzetekhez, bekapcsolódjon az egyetemes emberi haladás áramlatába; jövője, fennmaradása elsősorban attól függ, képes-e erre.

Elszórt megjegyzéseiből kikövetkeztethető, hogy Eötvös felfogásában a "nemzet" a nyelv, a történeti múlt, a hagyományok, a szokások, az erkölcsi tulajdonságok és az érdekek azonossága, némely esetben a külön vallás által összekapcsolt emberek közössége. A fogalom reális elemeit ragadja meg, bár hiányosan; nem említi a gazdasági tényezőket (nemzeti piac, nemzetgazdaság stb.) sem. A nemzet a hordozója a nemzetiség eszméjének, amely szerinte az egyéni szabadság elvének alkalmazása a nemzeti közösségekre, vagyis másodlagos ahhoz képest. Történeti jelenség, azaz nem az ember természetéből ered, mint a szabadság- vagy egyenlőségvágy. Nemrég (a század elején) keletkezett, és majdan elmúlik. 1841-ben még úgy gondolja, ez hamarosan megtörténik, később jóval távolabbra tolja ezt az időpontot. A nemzetiségi eszme jelentőségét egyáltalán nem becsüli le - többek között ennek tulajdonítja Napóleon hatalmának megtörését, az olasz és a német egység létrejöttét is -, a nemzeti törekvések jogosultságát elismeri. Mélységesen elítéli viszont a nacionalizmust, amelyet a nemzeti felsőbbrendűség tudatával, érzetével, a nemzeti gyűlölködéssel azonosít; ha a jelenségnek az érzelmi oldalát tekintjük, helyesen. Gazdasági és osztályalapjainak megértéséig nem jutott el, bár sokat megsejtett abból, hogy a kapitalizmus és a nacionalizmus között szoros összefüggés van. Az elsők között figyelmeztet a nacionalizmus veszélyeire: a jogos nemzeti követelésekkel, a nemzeti érzelmekkel visszaélnek, erre hivatkozva egymásnak uszítják a népeket.

Eötvös felismeri, hogy a nemzeti törekvéseknek kettős tendenciája van: egyrészt a nemzetek, nemzetiségek területi és politikai önállóságának megteremtésére, különválására irányul; másrészt a más nemzetek, nemzetiségek feletti hatalom ("felsőbbség") megszerzését, biztosítását célozza. Érvényesülése esetén az első az adott államkeretek felbomlását, a politikai viszonyok felborulását, a második más népek elnyomását, más országok meghódítását, bekebelezését eredményezné. Szerinte egyik sem szükségszerű folyamat. Mindkettő elkerülhető, ha az egyéni szabadság és a jogegyenlőség elvét a nemzetiségekre és a nemzetek közötti kapcsolatokra is kiterjesztik. Ily módon akarta rendezni a magyarországi nemzetiségi kérdést is. Az egységes magyar nemzetállam és a területi sérthetetlenség koncepciójából indul ki, a nemzeti önrendelkezés jogát megtagadja. Mégis messze felülemelkedik a kortársi átlagon. Ellenzi a nemzetiségi elnyomást, a nemzeti türelmetlenséget. Méltányos, tapintatos nemzetiségi politikát ajánl: elégítsék ki a nemzetiségek alapvető igényeit, részesüljenek a polgári szabadságjogokban, biztosítsák anyagi jólétüket és szellemi felemelkedésüket. Ha mindez megvalósul, nem kívánnak majd elszakadni Magyarországtól, vagyis az állam politikai és területi egysége megszilárdul.

A nemzeti törekvések másik következménye (a hódítás) szintén elhárítható, ha a nemzeti érzelmeket mindenütt, minden országban, minden nemzetnél tiszteletben tartják, vagy - ami akkortájt valószínűbbnek tűnt -, ha az államok között olyan hatalmi egyensúly jön létre, amely visszaszorítja, meggátolja a hódító szándékot, a terjeszkedést. Eötvös a nemzetek egyenjogúságának híve, a népek más népek általi elnyomását a szabadság elleni merényletnek nevezi. A nemzetközi politika eszköztárából szeretné kiiktatni a háborút, ezt a természetellenes, oktalan és erkölcstelen módszert. A háborúellenesség és az antimilitarizmus gondolatvilágának egyik legprogresszívebb eleme, szép tanúbizonysága humanizmusának. Meggyőződése, hogy a nemzetközi konfliktusok egyedül tárgyalások útján dönthetők el végérvényesen; feljegyzéseiben a krími és az olasz-osztrák háború példájára hivatkozik. Ekkoriban nagyon bízott az európai népek (azaz a népek képviselőinek) józan belátásában, őszintén remélte: "az időszakhoz, melyben az egyes országok között felmerülő ellentétek egy az egyes államok küldöttjeiből összeállt európai aeropag által fognak eldöntetni, s a fegyveres fellépés a ritka kivételek közé tartozandik, közelebb állunk mint sokan gondolják." Optimizmusát szinte látnoki módon indokolja: a fegyverkezés, a hadviselés kíméletlensége olyan anyagi-pénzügyi erőfeszítéseket, annyi emberáldozatot követel az államoktól, amelyek hamarosan elviselhetetlenné válnak. A népek tiltakozása, iszonyodása mind általánosabb lesz - jósolja néhány évvel később -, s ez, ha nem is minden háború megszűnését, de azt okvetlenül magával fogja hozni, "hogy a háború készség az egész állam alapja nem maradhat."

Eötvös egyetemes látásmódjából következik: a fejlődés problémáit, a jelen és a jövő gondjait nem nemzetenként, hanem összemberi keretben kell megoldani, a népek, nemzetek összefogásával. Az államok közötti együttműködést, mindenoldalú érintkezést szorgalmazza, a népek barátságát, testvéri összetartozását hirdeti. Ő még nem feledkezett meg - bár tudomásunk szerint sehol nem írja le, nem mondja ki e szót - a francia forradalom harmadik nagy eszméjéről, a testvériségről. Az általános emberi egyesülés ábrándképe A karthausi-ban, a Reform-ban, az Uralkodó eszmék-ben és a kéziratos töredékekben ismételten felvetődik - a jövőbe vetítve. Többször is kifejti: az emberiség történetének egyik szembetűnő jellegzetessége a nemzeti "egyediségek" számának fokozatos és állandó csökkenése, a különböző népek, országok közeledése, hasonulása és egybeolvadása. Ez a folyamat nem állt meg, sőt a nyugati civilizáció, a nyugati kereszténység országaiban felgyorsult. Ebbe az irányba mutat a kereskedelem, a közlekedés, egyáltalán a gazdasági kapcsolatok fejlődése (ezzel magyarázza a munkásság internacionalista összefogását is), mindinkább megegyeznek a jogi, erkölcsi és más fogalmak, nézetek, - és ami a legfontosabb - a tudományos ismeretek. Hiszen a műszaki és gazdasági haladás, az egyén és a társadalom célszerű viszonyának meghatározása, a jó és a rossz helyes értelmezése, az emberek eredendő egyenlőségének igazolása stb. mind-mind a természet- és társadalomtudományok függvénye. Mindenekelőtt "a tudomány műve" lesz - mondotta egyik akadémiai beszédében, 1868-ban -, ha az emberek "legfontosabb eszméik s érzéseik közössége által ismét egyesülni fognak." De csakis "legfontosabb eszméik s érzéseik közössége által!" Eötvös ugyanis nem ért egyet az akkoriban divatos világállam-ideával. Gyakorlati szempontból elveti, mert kormányozhatatlan lenne. Lényegesebb ennél az elvi indok: az egységesülés tendenciájával egyidőben egy másik, ugyanolyan erős tendencia is hat, mégpedig a nemzeti önállóságra, a nemzeti "egyediségek" fenntartására való törekvés. A két irányzat ellentétes, ezért az egyetlen világbirodalom terve kivitelezhetetlen. Az ellentmondás mégis feloldható valahogyan, s erre - Eötvös elgondolása szerint - a föderáció, a műveltség azonos fokán álló, az egyéni szabadság és a jogegyenlőség elve alapján berendezett tagállamok tömörülnének. A nemzeti sajátosságok, a természetes egyenlőtlenségek (népességszám, földrajzi adottságok, etnográfiai jellemzők, s tévesen: az értelmi képességek) fennmaradnának, de minden egyéb különbség eltűnne. Az emberiség egysége csak ebben a formában képzelhető el - állítja -, vagyis az egység a civilizáció és a szabadság egysége lesz. S ha a szabadság egyetemes, az egyenlőség is az: a demokrácia eszméjének világméretű győzelme "azon uradalom megszüntetéséhez fog vezetni, melyet most egyes népek a többiek felett gyakorolnak."

5.

"Egészen csak az szabad, ki maga felett egészen uralkodik" - jelenti ki Eötvös. Az önmagunk - azaz hajlamaink, szenvedélyeink, ösztöneink, érzéseink stb. - feletti uralom a szabad akarat, az ún. belső szabadság. A szabad akarat fogalma a kereszténység eszmevilágából került gondolatrendszerébe, ő azonban nem tekinti azt isteni adománynak. Szerinte a szabad akarat - a legfontosabb erkölcsi tulajdonság - nem sajátja minden embernek, de mindenki megszerezheti, kivívhatja. Feltehetően erre a lehetőségre utal utolsó ismert gondolata is, amelyet éppen egy pszichológiai mű üres lapjára jegyzett fel: "Az ember nem szabad, de szabaddá válhatik." A szabad akarat megszerzésének útja a tanulás, a nevelés. A műveltség, az értelem gyarapodása előnyösen hat az érzelmek, az erkölcsi érzékek formálódására, a művelődés a személyiség kifejlesztésének nélkülözhetetlen eszköze. A szabad akarat és a művelődés viszonyát azonban nem egyoldalúan fogja fel. A szilárd akarat ugyanis nemcsak a szenvedélyek, az érzések stb. feletti hatalmat jelenti, hanem - éppen azáltal, mert ezeket uralma alá hajtja - az észbeli tehetségek, az értelmi képességek továbbfejlesztésének, a műveltség bővítésének és mélyítésének, társadalmi hasznosításának lehetőségét is biztosítja. Az ész relatív, a jellem abszolút beccsel bír; vagyis az ember csak akkor válhat valóban értékes, érdemes tagjává a társadalomnak, ha értelme, műveltsége erénnyel, nemes jellemmel párosul.

Eötvös felismerte, hogy az emberi pszichikumnak több rétege van, hogy a személyiség különféle tulajdonságok, képességek együttese, ötvözete. A középpontba az akaratot, illetve a jellemet állította; ez az összekötő kapocs az érzelmek és az értelem között, ez oldja fel a szív és az ész ellentétét. Már korai aforizmáiban tiltakozik az ész és a szív éles szembeállítása ellen. Szerinte egy és ugyanazon dolog - az emberi lélek - két oldaláról van szó, egyiknek sem lehet primátusa a másik fölött. Mélységesen egyetért anyja intelmével: "Ne higgy oly gondolatban, melynek szíved ellentmond." Az értelem és az érzelem összhangját az akarat, az erény teremti meg. Az ész, a szív, az akarat, a jellem stb. kölcsönösen hatnak egymásra, kölcsönhatásuk mozdítja elő a személyiség fejlődését. E fejlődés azonban nem öntörvényű: a meggyőződés, az értelem, a jellem stb. alakulására a körülmények elhatározó befolyást gyakorolnak.

Eötvös a szabadság fogalmának három értelmét, az egyéni szabadság létesítésének objektív és szubjektív feltételeit dialektikusan, kölcsönhatásukban vizsgálja. A természet erői fölötti hatalom és a társadalmi-politikai szabadság lehetőséget ad a személyiség kibontakoztatására, az anyagi és szellemi javak, továbbá a szabad akarat megszerzésére, mindenkori színvonala meghatározza az egyén szabadságának mértékét. Ugyanakkor csakis az önmaga felett uralkodó, értelmes, kiművelt ember képes élni a szabadságjogokkal, képes továbbfejleszteni a társadalmi-politikai viszonyokat és a tudományokat. A szabadságjogok birtokában levő, a természetet leigázó, szabad akarattal rendelkező szuverén egyéniség szabadon választhatja meg életcélját, hivatását, tevékenysége irányát; tőle függ, miben keresi és találja fel boldogságát. Eötvös liberalizmusának alapvető gondolata, hogy minden egyes embernek természetes joga van az életre, a boldogságra. "A szabadság annyival áldóbb, mennyivel többekre terjed" - vallja. Az egyén szabadsága viszont csak akkor és csak annyiban teljesedhetik ki, amennyiben ez mások szabadságát nem korlátozza; törekvései csakis akkor valósíthatók meg, ha azok nem ütköznek a közösség, a társadalom érdekeivel, ha egybeesnek az emberi haladás irányával. Más szavakkal: az egyes ember és a társadalom szabadsága, az egyén és a közösség boldogulása, felemelkedése elválaszthatatlan egymástól:

A "boldogság" szót Eötvös nagyon gyakran használja. Eltérő tartalommal bár, de a kifejezés mindig ugyanazt jelenti: az egyén (vagy az egyének összességének) megelégedettségét. Közös vonás még, hogy a megelégedés forrása sosem maga az ember, hanem mindig valamilyen kapcsolat, az egyén viszonya másokhoz vagy a világhoz, a világ dolgaihoz. Eötvös szétválasztja a boldogság érzetét és tartalmát. Az előbbi érzelmi reakció, amelynek kedvező volta az egyén lelkialkatától, pontosabban kedélyének nyugalmától függ. A jó kedély, a lélek harmóniája isten ajándéka, így a vallásban is fellelhető. A boldogság tartalmilag különböző lehet, vagyis a megelégedés érzetét sok minden kiválthatja, előidézheti. Például egy érzelmi kapcsolat: a szerelem, a barátság, a szülői szeretet stb. Boldogságot okozhat az embernek a tudás, a műveltség is; miként az is, ha kielégítheti anyagi és szellemi szükségleteit. Eötvös a szellemi javakat értékben az anyagiak fölé helyezte. Az indoklásban a közösségi szempont az elsődleges: "a gazdagságnak fő élvezete az, hogy azt bőkezűen eloszthatjuk, s a legpazarabb Croesus nem szórhatja kincseit annyiaknak, mint egy valóban kitűnő szellem." Fiatalon még az anyagi javak teljes lebecsülésére is hajlott, későbbi életének tapasztalatai (apja vagyonának elvesztése, állandó pénzzavara, sógorának súlyos anyagi gondjai stb.) azonban meggyőzték arról, hogy a pénz, a birtok nem felesleges. "Maga az, hogy akit a végzet velök megajándékozott, egész erejét nemesebb céloknak szentelheti, már a legnagyobb előny." A vagyont kizárólag eszköznek tekintette, az öncélú gyűjtést, kincshajhászást a szolgaság egy fajtájának tartotta. Mind a szellemi, mind az anyagi javak birtoklása csakis akkor boldogít, ha az ember maga szerzi meg azokat. S itt a boldogságnak újabb tényezőire mutat rá: a munkára, a küzdelemre. Mivel "teljesen kielégítő állapot", vagyis olyan, amikor az ember mindennel meg lenne elégedve, nincs, mivel mindig többet és jobbat szeretne, boldogságot jelent annak tudata is, hogy előbbre léphet, hogy megharcolhat vágyai, tervei teljesüléséért. Mintha csak Az ember tragédiája végszavait ismételné: "De vajon e világon, hol céljokat oly kevesen érik el, s akik elérték, soha megelégedve nem érzik magokat, nem abban, hogy nagy célok után küzdhetünk, rejlik-e boldogságunk?" Eötvösnél a tevékenység, a hasznos tevékenység erkölcsi követelmény, az ember legfőbb kötelessége s egyúttal legelemibb érdeke. A közösség, a társadalom javára végzett munka az egyén önmegvalósításának területe, az igazi boldogság forrása. A személyiség a közérdekért vívott harcban formálódik ki, ott teljesedik ki igazán. Az ember feladata és jutalma a szolgálat, a közjó szolgálata.

Eötvös a hasznos tevékenységet nem elvontan, nagy általánosságban képzeli el. Mindenkinek meg kell találni a számára leginkább megfelelő munkát, azt a tevékenységi formát, amelytől boldogságot remélhet, ahol erejét, képességeit leginkább kifejtheti, ahol leginkább érvényesítheti saját akaratát. Valahol, valamilyen pályán mindenki elősegíti - ha szerény mértékben is - a társadalmi haladást. A közösség feladatainak megoldásában való közreműködés egyik formája a politikai, közéleti tevékenység, amely az állampolgárnak nemcsak joga, de kötelessége is. Eötvös igazat ad Szolónnak, aki a politikai közömbösséget büntette. Hiszen "nincsen ember - bármi szerénynek vagy függetlennek látszik helyzete -, kinek létére a világ politikai fordulatai befolyást ne gyakorolnának." S ha az egyén maga is részt vesz a politikai mozgalmakban, megismerheti azokat, hatással lehet a közügyek menetére, s ezáltal saját érdekeinek, törekvéseinek realizálását is előmozdíthatja. Bármely területen - a politikában, a tudományban, a gazdaságban - munkálkodik is az ember, igazán jelentős eredményt csak akkor mutathat fel, ha cselekedeteiben céltudatos, következetes. Következetesen kell ragaszkodni a célhoz, a célt meghatározó eszmékhez, az elveken alapuló meggyőződéshez, az eszközöket, módszereket viszont szükség szerint módosítani kell (elvetni, kicserélni, újra elővenni stb.). Aki a fordítottját teszi, hibát követ el.

Az egyén az emberiség egészéért dolgozik ugyan, de munkásságának színhelye nem lehet az egész föld. Lennie kell egy szűkebb térnek, egy szűkebb közösségnek, amelyen keresztül bekapcsolódik az összemberi tevékenység áramlatába. Ez a tér: a haza (az állam), ez a közösség: a nemzet. Eötvös máig ható érvénnyel fogalmazza meg a hazafiság és világpolgáriság dialektikus összefüggését: "Az egésznek dolgozunk, de csak itt teljesíthetjük kötelességünket, s a haszon, mely működéseinkből az emberiségre háromol, attól függ, hogy saját körünkben feladásunkban eleget tegyünk." Hazafogalma liberalizmusában, a történelem egyetemes szemléletében gyökerezik. Korszerű, polgárosító nézet, amelyben a haza és a haladás, a nemzet és az emberiség szoros egységbe kapcsolódik. A haza nála nem egyszerűen a szülőföld, hanem az a hely, az ország, ahol szabadság és jogegyenlőség van, ahol az ember bátran munkálkodhat, ahol jólétét megteremtheti. Patriotizmusának tartalma összetett: egyrészt szent, nemes érzés, szilárd meggyőződés; másrészt önzetlen cselekedetekben megnyilvánuló magatartás: építő, alkotó munka, a közösség szolgálata, szükség esetén áldozathozatal, még az élet feláldozása is. A hazaszeretet, hazafiság fogalmából egyértelműen kirekeszti a nacionalizmust: "én nem látom által, miért lenne saját nemzetünkhöz való ragaszkodásunk más nemzetek gyűlöletével összekötve." Bírálja a kozmopolitizmus ideológiáját is, mert hangzatos szavaival csak az önzést, a közömbösséget leplezi.

Eötvös ráérez a hazafiság és a lokális kötöttségek dialektikus kapcsolatára is. "Az egész hazát csak eszmében foghatjuk fel, - írja - s így azon szeretet, mellyel az egyes falujához vagy környékéhez ragaszkodik, tulajdonképp azon kapocs, mely őt a hazához köti." Minthogy az újkori országok területileg nagyok - szemben az ókor városállamaival-, a polgárok többsége csak közvetve, egy-egy kisebb közösség keretén belül szolgálhatja a haza üdvét. Ez a közösség általában egy község, egy város, egy megye, egy egyesület stb., vagyis egy önkormányzati egység. Az ember azonban itt is egy adott - tehetsége, vagyona, helyzete, embertársai bizalma stb. által körülhatárolt - körben dolgozik: műhelyben, hivatalban, iskolában, választott tisztségben, kisebb vagy nagyobb földbirtokon stb. S ha az egyén itt helytáll, konkrét feladatát jól ellátja, hivatásának eleget tesz, a haza, a nemzet fejlődését is gyorsítja. Ennél fogva az a jelenség, amit "falutorony patriotizmusnak" gúnyolnak, nem nyárspolgári lelkesedés, hanem a hazafiság megnyilvánulási formája. Eötvös gondolatvilágában ezzel végleg kialakult az összemberi és az egyéni - azaz a társadalmi - tevékenység rendszere: egyén (munkakör) → község (önkormányzati egység) → haza (nemzet, állam) → emberiség.

6.

"... csak az válik kitűnővé, ki magas célokat tűz ki és igen sokat követel magától" írja Eötvös egyik kései naplójegyzetében, mintegy belesűrítve e gondolatba saját életének tanulságait is. Kora ifjúságától az volt a vágya, hogy valami nagyot, jelentőset vigyen véghez, hogy pályáját ne haszontalanul fussa be. Ez a felfokozott küldetéstudat munkált benne mindvégig, bár utolsó éveiben kissé kétkedőbbé, rezignáltabbá vált. Eleinte költőnek készült, de - leveleinek és aforizmáinak tanúsága szerint - már egészen fiatalon érdeklődött a politika iránt is. A pályakezdés bizonytalanságai hamar elmúltak. Az 1830-as évek derekán, végén ismerte fel életcélját, hivatását. "Célt választék magamnak..." - közli 1836. március 29-én barátjával, Szalay Lászlóval - "használni akarok, másoknak élni, másokért fáradni..." Jó másfél évvel később, 1837. december 19-én már konkrétabban fogalmaz, élete célját immár kifejezetten a hazához köti: "Eljött az idő, hol végre a nemzetnek, mely múltja hibáirul meggyőződött, irányt kell adnunk, s ez leend életem iparkodása." 1839-41 körül már pontosan tudta, mi ez az irány: a polgári Magyarország, a liberális társadalom megteremtése, az alkotmányos, parlamentáris állam kiépítése, a magyar nép anyagi és szellemi felemelése - reformok útján. Ettől kezdve egész munkásságát, sokoldalú tehetségét e feladatnak szentelte, illetve rendelte alá; életének ez adott értelmet. A kijelölt irányhoz, az igaznak hitt eszmékhez következetesen ragaszkodott. De csak ezekhez. Ő maga mondta: "Ha nem törekvéseim célját, nem az irányt, melyet folytattam, hanem egyes lépéseimet tekintjük, csakugyan kevés ember van, ki a politika mezején eljárását többször s oly lényegesen megváltoztatá, mint én." S valóban: a történelmi-politikai változások nyomán sokszor módosította gyakorlati elképzeléseit, állandóan kereste a járható utakat, a megfelelő módszereket. Ennek ellenére pályája egységes egész, pályaszakaszokról csak akkor beszélhetünk, ha a fő cél eléréséhez általa választott eszközöket vesszük alapul.

Eötvös tudatában volt kiemelkedő képességeinek s úgy érezte, ez nagy kötelezettségeket ró rá. Hivatásának, a vele szembeni elvárásoknak minden tekintetben meg akart felelni. Eszménye a közösségi ember, akit az önzetlenség, a kötelesség- és felelősségérzet, a következetesség, a szilárd meggyőződés, a rendíthetetlenség, az őszinteség, a szerénység, a becsületesség, az önmagával szembeni szigor, a kitartó szorgalom, a példás családi élet, a széles látókör, a magas színvonalú műveltség stb. jellemez. Magatartását, életvitelét, személyiségét ehhez a magasrendű ideához próbálta igazítani, közelíteni - méghozzá sok sikerrel. A "tökéletesbülés", a képességek kibontakoztatásának eszközei közül talán az önművelésnek, önképzésnek - ezen belül az olvasásnak - tulajdonított legnagyobb szerepet. Könyvhagyatékának feltárásakor ismét bebizonyosodott a kortársak által oly gyakran emlegetett tény: Eötvös korának egyik legműveltebb, legolvasottabb embere volt. Műveltségének fő jellemvonásai: a sokoldalúság, az európaiság, a korszerűség. Tájékozottsága átlagon felüli: benne élt a kor áramlataiban, ismerte az emberiség - közelebbről saját hazája, népe - múltjának és jelenének problémáit, szükségleteit. Tudását nem öncélúan bővítette: amit befogadott, azt igyekezett hasznosítani munkásságában.

Eötvöst mindig űzte, hajszolta a tenniakarás, a cselekvés vágya. Azt vallotta: "A vas maga sem állhat ellen az időnek, s ilyen az ember. Ha munkára használják, elkopik; ha a földön hever, a rozsda emészti meg. Miután már veszni kell, jobb százszor elkopni, mint elrozsdásodni." A tevékenységben talált megnyugvást. Bármilyen bánata, fájdalma, kudarca volt, a tennivalók, az új feladatok mindig kiragadták szomorú állapotából, rezignáltságából. "Dolgozzunk tovább!" - volt a jelszava. Betegen, megtörve is tenni, munkálkodni kívánt. S talán a legjellemzőbb mozzanat: még halálos ágyán is államügyeket intézett. Tevékenységének fő területe a közélet volt, bár úgy érezte, nem ez az ő igazi "köre", ahol boldogságát fellelheti. Úgy vélte - és ezt a hitet szinte szuggerálta önmagába -, hogy ő a teóriák s nem a gyakorlat embere, többször kinyilvánította azt a szándékát, hogy visszavonul s minden idejét tudományos vagy szépirodalmi munkával tölti. Néhányszor meg is próbálta, de valami ellenállhatatlan erő mindig visszahúzta a politika küzdőterére. Rá is illik az észrevétel: "Minden kitűnőbb ember különböző, sokszor ellentétes tulajdonoknak csíráit hordja magában. Innen a belső küzdelem, melyen éppen az ily egyéniségek mindig keresztülmennek." Eötvös is megvívta ezt a belső harcot. S micsoda kínlódások, önmardosás árán! Szíve (rendkívül érzékeny lelki alkata, magábaforduló szemlélődésre való hajlama, önbizalom-hiánya stb.) a közélettől való elfordulásra ösztönözte, esze (a használni akarás, a kötelességtudat stb.) viszont a politika felé hajtotta; kettős énje szakadatlan harcban állt egymással. Ma is kiérdemli tiszteletünket az a roppant erőfeszítés, amellyel legyőzte érzelmeit s tudatosan, értelmének teljes fegyverzetével vállalta a politika szerepét. Bár sokszor elkeseredett, mélyen bántották csalódásai és vereségei, nem egyszer meghasonlott önmagával, mégis mindig felülkerekedett benne a közösségi ember, aki félretéve egyéni vágyait, személyes sérelmeit, minden erejét a rá rótt feladatok megoldására fordította.

Közéleti, politikai tevékenységében elvi szempontok vezérelték. Bár elméleti embernek tartotta magát, jó érzéke volt a gyakorlati realitások felmérésére. Céljait, eszméit igyekezett egyeztetni a tényleges lehetőségekkel. Néha meglepő ügyesen manőverezett, máskor határozottságával tűnt ki, a heves összecsapásoktól azonban irtózott, s mindig ellenezte, megvetette a becstelen eszközök felhasználását. Nézeteit, elképzeléseit nem titkolta s ha a fő célt nem érintették, hajlandó volt őket módosítani, másokéhoz igazítani. Ezért mondott le az ellenzéki többség követelésére 1845 végén a centralista program nyilvános propagálásáról, ezért csatlakozott 1866-ban Deák Ferenc álláspontjához a kiegyezés kérdésében, ezért javította át nemzetiségi és közoktatási törvényjavaslatát stb. Ha viszont egyáltalán nem látott lehetőséget arra, hogy elvei feladása nélkül cselekedhessen, inkább félreállt, hallgatott. Ezért emigrált 1848 őszén, ezért nem vállalta az osztrák birodalmi tanácsban való részvételt stb.

Eötvös utolsó éveiben többször csinált számvetést, mérlegre tette életét. Ha visszagondolt pályafutására, úgy ítélte meg, végső soron elégedett lehet. Fiatalkori álmai, eszményei közül ugyan sok mindent nem tudott megvalósítani, munkássága mégis eredményes volt, hivatását betöltötte: "azt, mit célul tűztem ki magamnak, részben legalább elértem. Kimondtam meggyőződésemet, s nem minden eredmény nélkül. Ha nevem s egyes műveim az irodalomban elvesznének is, e művek nem voltak hatás nélkül nemzetemre, s individualitásom jobb része fenn fog maradni azon hatás által, melyet a maga idejében előidéztem, s a közélet pályáján is soha nem foglaltam az első helyet, de sok, amit először én mondottam ki, létesíttetett." Sokszor feltette magának azt a kérdést is: vajon boldog volt-e, boldog lehet-e? Hiszen oly sok baja volt, oly sok rossz érte: betegség gyötörte, anyagi gondokkal küszködött, érzékenysége miatt sokat szenvedett, zavarták a közélet visszásságai, bántotta vélt népszerűtlensége, számos terve meghiúsult stb. De sok öröme is volt, sok jót is tapasztalt. Barátaival megértette magát, családi élete harmonikusan folyt; tanulhatott, bebocsátást nyert a tudomány rejtelmeibe, jeles emberekkel társaloghatott. Becsületben élt, tehetségét nemes ügyeknek áldozta, gyermekeinek tiszta nevet hagy örökségül. Életét szolgálatnak tekintette, kötelességeit teljesítette, eszméihez hű maradt. Mindent összevéve, kissé kesernyésen, de büszke öntudattal állapította meg: a közönséges értelemben csakugyan nem volt boldog, ám megadatott neki a küzdés, a hasznos tevékenység boldogsága. Mintha csak magáról írta volna: "Kinek egész élete nemzetének nagy küzdelmei között folyt le, s ki bizodalmát nem vesztve, azon meggyőződéssel néz a jövőbe, hogy az ügy, melyért küzdött, győzni fog, s hogy akkor a jövő nemzedékek, ha majd azokra, kiknek jólétüket köszönik, visszaemlékeznek, hálával mondják el az ő nevét is - az bármennyit áldozott, s bármi kevés elismerést talált életében, nem panaszkodhatik sorsa ellen."




Hátra Kezdőlap Előre