Bevezető

Előre kell bocsátanom: nem gondolom, hogy két évtizeden át folytatott kutatásaim soron következő vázlatos története rendkívülit és különlegeset nyújt az olvasónak. De mégis van benne valami, amit rajtam kívül senki más nem írhatott volna meg.

A magyarországi humanizmus írásos emlékeinek kutatásával már előbb is sokan foglalkoztak. Ezt a munkát folytattam, de - scientia longa vita brevis - én sem fejezhetem be. Hogy miért éppen ezt a témát választottam, nehéz lenne pontosan megmondani. Mégis, ha legkorábbi ilyen irányú emlékeim után kutatok önmagamban, egy régen látott kép jut eszembe, amely egy magas fákkal, fehéren világító kőemlékekkel szegélyezett végtelen messzeségbe vesző utat ábrázolt, ragyogó kék égbolt alatt. Mikor gyerekkoromban megláttam ezt a képet, még nem tudtam, hogy ez a Via Appia, hogy a fák ciprusok, s hogy a kövek rég volt rómaiak márvány síremlékei, akik annyira szerették az életet, hogy a forgalmas útvonalak peremét választották végső nyugvóhelyül. Minden tudományos kutatás útja végtelen messzeségbe vezet, ki hosszabb, ki rövidebb ideig járhat rajta. Ha a tudós munkája fennmarad, mindenki elolvashatja, akit érdekel. Így marad kapcsolatban a múlt a jelennel, a jelen a jövővel. S ha talán akadnak, akiket ez az út követésre buzdít, írásom célját ezzel is már elérte.