Előszó (részlet)

A 15-16. század fordulóját a székely társadalom úgy érte el, mint egy rendkívül zárt entitás, a Magyar Királyság sokszínűségéhez és a különböző részeket jellemző fejlődésbeli különbségekhez képest is rendkívül archaikus egysége, társadalmi csoportja. A 16. századra is áthagyományozódott az a közös tudás, amely szerint a székely társadalomhoz tartozó úgy határozta meg saját identitását, ahogyan ezt a külvilág is tette: a székely társadalom egyúttal nemes székely társadalom is volt, a székelységhez tartozás egyet jelentett egy kollektív nemesség birtoklásával.

[...]

A székely társadalom - vagy ahogyan magukat hívták, a székely nemzet - tagjai önmagukat mint a közösség tagját definiálták, méghozzá három szinten. Az első szint a helyi közösség, a falu szintje volt, a másik a szék, a harmadik pedig a székelység összességét jelképező székely nemzetgyűlés, amelyet katonai vagy egyéb szükséghelyzetben leginkább a székek között központi szerepet betöltő Udvarhelyszék valamely településén hívtak össze. A három szint működése biztosította a székely társadalom önrendelkezési szabadságát. Maguk választhatták tisztviselőiket, valamint peres ügyeiket is első fokon a falu bírája, majd a székbíró, ezután pedig az egész székelység által választott bírák előtt intézték. A bírói tiszt mellett a hadnagy vagy kapitány szerepe volt a legfontosabb, sőt a kapitány a 17. századig rangban és tekintélyben mindenképpen a bírók előtt állott.

A tisztségek betöltéséhez szükséges anyagiak hiánya azonban az elszegényedett székelyek közül sokak számára lehetetlenné tette mind a hadba vonulást, mind pedig a tisztségviselést. Ezért az 1506-os agyagfalvi székely nemzetgyűlést követően egyre kevésbé fordult elő az, hogy a legszegényebb, a gyalog rétegből származó bírákat választottak. A 16. század elején pedig már egyértelmű jelei mutatkoztak az egységes székely társadalmon belüli feszültségeknek. A székelység legnagyobb számú rendje még hosszú ideig a középréteg, a lófő-primipilusi réteg maradt, azonban megindult és egyre erőteljesebbé vált a kiszakadás ebből a közösségből. Ez a kiszakadás többirányú volt, és a megmaradó székely közösség rendkívül indulatosan reagált rá. Az átalakulás első komolyabb jelei a 15. században mutatkoztak, a folyamat azonban 17. századra gyorsult fel. A 16. század közepén az Erdélyi Fejedelemség létrejötte erőteljesen gyorsította ezt a folyamatot, hiszen megnövekedtek a székelység katonai feladatai, sőt egyre nagyobb mértékben vonták be őket az adóterhek viselésébe is. A legdrasztikusabb változást szintén a fejedelmi hatalom "külső" beavatkozása hozta a 16. század során, amikor az 1562-ben kiadott segesvári országgyűlési végzések pontjainak értelmében megszüntette a székelység kollektív kiváltságainak nagy részét és kívülről igyekezett megváltoztatni a székely társadalom korábbi felosztását, addigi rendjét is.

Munkámban többek között azt vizsgáltam, hogy a 16-17. század első harmadában hogyan változott a székely társadalom különböző rétegeinek - leszakadóknak és megmaradóknak - az öndefiníciója, illetve hogy miként voltak jelen a különböző csoportok között azok, amelyekből létrejött a székely társadalmon belül nemesnek nevezett réteg. Ehhez három forráscsoportot használtam fel; a 17. század elején megszaporodott székely lustra-jegyzékeket, a fejedelmek, leginkább Bethlen Gábor székely vonatkozású, különösképp nemesítő valamint adományozó okleveleit és a széki törvénykezési iratokat.