A 19. századtól a 20. századig

Az utolsó 50 év alatt sokkal nagyobb fejlődést látunk a könyvtárak világában, mint bármelyik korábbi, ugyanilyen hosszú időszakban. Ha mindről beszélni akarnánk, lényegesen hosszabb és részletesebb tanulmányra volna szükség, mint amilyent itt adni tudunk. Igyekezni fogunk ezért a fejődés leglényegesebb részeit kiválasztani, s így csak három nagy tárgykört veszünk fel: a nagy tudományos könyvtárakat, a közművelődési könyvtárak fejlődését és azokat az általános problémákat, melyek ma többé-kevésbé azonosak minden könyvtárban.


1.

Franciaország és Nagy-Britannia nagy nemzeti könyvtárainak történetével már foglalkoztunk. Ezek továbbhaladtak a megkezdett úton, fejlődésüket néha megszakították a háborúk és gazdasági válságok, lényegében azonban megvan az összefüggésük a múlttal. Ezekhez a könyvtárakhoz csatlakozik most egy harmadik, az amerikai Kongresszusi Könyvtár, mely az utóbbi ötven év alatt került a világ első nemzeti könyvtárainak sorába.

Az 1800-ban alapított Kongresszusi Könyvtár fennállásának első évszázada alatt még lassan fejlődött. 1897-ben, amikor a könyveket a nagyszerű épületbe költöztették, körülbelül 800.000 nyomtatott kötettel és 200.000 nyomtatott füzettel rendelkezett. 1939-ben viszont állománya már 6 millió kötet körül volt, és új hatalmas pótépület vált szükségessé, melyben 7 millió kötet könyvet, olvasótermeket és a könyvtárosi munka különféle helyiségeit lehetett elhelyezni. A könyvtár mindig gazdag volt amerikai irodalomban, de kiépítette speciális területeit szláv és keleti nyelvekben is, kiváló zenei, térkép- és metszetgyűjteményeket szerzett, és gyönyörűen gyarapította kézirattárát.

A könyvállomány és az alkalmazottak terén elért jelentős eredményeken kívül a Kongresszusi Könyvtár folyamatosan kifejlesztett számos különleges szolgálatot, melyeket központi nemzeti intézményként lát el. Ezek közül természetesen a legszélesebb körű hatást a nyomtatott katalóguscédulák közreadásával érte el. Az Egyesült Államok és más országok több mint száz könyvtára kap a legújabb időkig katalóguscédulákat; a könyvtárak közül nagyon soknál ezek pótolják a nyomtatott kötet-, füzetalakú katalógust és ezek pótfüzeteit. Az a lehetőség, hogy szakértők által készített katalóguslapokat vásárolhatnak, forradalmasította az amerikai könyvtárak katalogizálási eljárását, úgy a nagyokét, mint a kicsikét.

A Catalog of books represented by Library of Congress printed cards issued to July 31, 1942 (A Kongresszusi Könyvtár könyveinek katalógusa az 1942. július 31-ig készített nyomtatott katalóguscédulák alapján) c. kiadványban és a pótkötetekben a világ összes könyvtárai jó bibliográfiai segédeszközt nyertek. A Subject headings used in the dictionary catalogs in the Library of Congress (A Kongresszusi Könyvtár szótárkatalógusának tárgyszavai 5. kiad. Washington, 1948.) c. kiadvány pedig összefoglaló pótköteteivel kiváló katalogizáló segédeszköz. A könyvtár nagyszámú bibliográfiát is kiadott: ezek egészen speciális és rendkívül pontos tudományos munkák. Rendkívül hasznos a hivatalos kiadványok havonta közreadott jegyzéke, melyet a Documents Division állít össze.

A másik, fontosságában évente növekvő szolgálat a központi katalógus, melyben 1948-ban 14 millió katalóguslap volt és melynek alapján állandóan küldik a kéréseket olyan könyvekért, melyeket még nem szereztek be, de amelyeket az olvasók kerestek.

A Kongresszusi Könyvtáron kívül számos nagy tudományos könyvtár van az Egyesült Államok és Kanada különböző területein. Ezek között vannak magánintézmények, mint a kaliforniai Huntington könyvtár. Vannak közművelődési könyvtárak, mint a New York Public Library, mely körülbelül 4.500.000 kötetével (1947. évi adat) egyike az ország legnagyobb tudományos könyvtárainak. Legnagyobb részük azonban egyetemi könyvtár. Egynéhány ezek közül nagy történelmi múlttal és nagy gyűjteménnyel rendelkezik, a Harvard University Library például több mint 300 éves és 1947-ben alig valamivel kevesebb, mint 5 millió kötet volt a könyvállománya.

A területi és partikuláris erők hatása régóta jellemző Németországra. Míg a Porosz Állami Könyvtárban majdnem 3 millió kötet volt, a müncheni Bajor Állami Könyvtárnak is több mint 2 millió kötetre rúgott az állománya. Ezen túlmenően Németországnak 5 állami és tartományi könyvtára volt körülbelül egy milliós állománnyal és öt körülbelül félmillió kötettel. A legutóbbi háború azonban gyakorlatilag tönkretette Németország összes könyvtárát. A kár olyan nagy, hogy Németország valószínűleg sohasem fogja visszanyerni évszázados vezető szerepét a könyvtárügy területén.

A német nemzeti könyvtár megalapításának éveken át akadálya volt a kötelespéldány kérdés megoldatlansága. 1848-ban a hannoveri Hahn kiadó felajánlotta kiadói raktárát a frankfurti parlamentnek, mint egy leendő nemzeti könyvtár alapját. Körülbelül 40 kartársa követte példáját és egy birodalmi könyvtárost is megbíztak a feladat elvégzésével. Néhány évvel később ennek az új intézménynek könyveit átadták a nürnbergi Német Múzeumnak. A császárság megalapítása után Hahn terve újjáéledt. Számos más elgondolás mellett ebben az időben azt javasolták, hogy a berlini Királyi Könyvtárat alakítsák át hatalmas nemzeti intézménnyé. Ekkor azonban, amikor a politikai helyzet nem volt kedvezőtlen, a kiadók tiltakoztak az ellen, hogy a Reich törvénye kötelezze őket könyveik egy példányának beadására.

Minden akadály ellenére sem hiúsult meg a terv. Ez elsősorban és mindenekelőtt Althoff érdeme, aki ennek megvalósításában látta könyvtárügyi erőfeszítéseinek megkoronázását. Ugyancsak neki köszönhető az az ajánlat, hogy a Német Kiadók és Könyvkereskedők Egyesületének (Börsenverein der Deutschen Buchhandler) külön könyvtárat létesítsenek és nem ragaszkodott ahhoz, hogy a székhely Berlin legyen. 1912-ben Szászország, Lipcse városa és a Börsenverein egyezséget kötött a Deutsche Bücherei létesítésére. Alapszabályainak megfelelően a Deutsche Bücherei funkciója "1913. január 1-jétől kezdve minden német nyelven és Németországban idegen nyelven megjelenő könyvek gyűjtése, ezeknek megőrzése, hozzáférhetővé tétele és tudományos alapon történő feldolgozása". Hősi harcot folytattak, hogy minden kiadót, társaságot, hivatalos szervet és mindazokat, akik kereskedelmi forgalomba nem kerülő anyagot kiadnak, rávegyenek arra, hogy a Deutsche Büchereinek példányokat adjanak le. Már 1918-ban nagy sikereket értek el.

A Deutsche Bücherei nemcsak német könyvarchívum; ezenkívül széleskörű tájékoztató szolgálatot is végez, fenntart nyilvános olvasótermeket, sőt kölcsönöz könyveket, ha ezeket más német könyvtárból megszerezni nem lehet. A könyvgyűjtésen kívül kétségtelenül legfontosabb szerepe bibliográfiai tevékenysége. 1921-ben elkezdi három kereskedelmi bibliográfia kiadását: az újonnan megjelenő könyvek napijegyzékét, heti jegyzékét és az új periodikák, valamint sorozatok jegyzékét. A hivatalos kiadványok havi jegyzékének közreadása 1928-ban kezdődött.

Legnagyobb bibliográfiai vállalkozása azonban a Deutsche Nationalbibliographie, amely 1931-ben indult. Négy évvel később a Deutsche Bücherei átvette a Jahresverzeichnis der Deutschen Hochschulschriften publikálását a közoktatásügyi minisztériumtól. Ugyanennek a minisztériumnak ösztönzésére 1937-ben a Deutsche Bücherei elfogadott egy olyan javaslatot, melyet már 1920 óta óhajtott s mely a központi katalogizálás bevezetését célozta. A kereskedelemi bibliográfiákat speciális könyvtári használatra egyoldalasan nyomtatták. Ezeket körülbelül 200 könyvtár használta. 1937-ben nyomtatott katalóguscédulákat kezdtek közreadni, ezeket körülbelül 150 könyvtár használja.

Németországgal ellentétben Franciaország hosszú ideig az erős központi irányítás mintaképe volt és ezt az irányzatot tükrözi a francia könyvtárszolgálat is. A párizsi Nemzeti Könyvtár messzemenőleg a legnagyobb könyvtára az országnak, körülbelül 4.500.000 kötettel. Párizs többi könyvtárainak összesen 8.000.000 kötet könyve van. Közigazgatási szempontból számos más párizsi könyvtár - például az Arsenal, a Sainte Geneviève és a Mazarine - a Nemzeti Könyvtár felügyelete alatt áll. A strassburgi Nemzeti és Egyetemi Könyvtár (Bibliothèque Nationale et Universitaire de Strassbourg) az, amelyik még kiválik 1.700.000 kötetes gyűjteményével, ebből azonban körülbelül 500.000 kötet a háború alatt elveszett. Kívülük alig van három más olyan könyvtár, amelynek állománya megközelíti vagy meghaladja az 500.000 kötetet. Amint a megelőző fejezetben hangsúlyoztuk, a forradalommal megindult az egységesítés folyamata s ez erősen befolyásolta a nagy állami és egyetemi könyvtárakat. A művelődésügyi minisztérium számos rendelettel hosszú éveken át komoly összehangolást hozott létre úgy a személyzet, mint az igazgatás terén. Még a városi könyvtárak is, annak ellenére, hogy a helyi szerveknek voltak alárendelve, miniszteri felügyelet alá tartoztak. Az erős szervezés eredménye a Catalogue Générale des manuscrits des bibliothèques publiques de France, amelyet 1885-ben kezdtek el, és ma már elvben teljes. Ezzel szemben Németország négy évtizeden át dolgozott, amíg hasonló nemzeti vállalkozása, egységes német központi katalógusa elérhette a nyomdai érettséget.

A könyvtári szervezet tekintetében Olaszország mintegy középhelyet foglal el Franciaország és Németország között. Számos régi nagy gyűjteménye van, melyek egyénien növekednek már hosszú idő óta. Viszont Olaszország politikai egységesítésével a könyvtárakat az új királyság szárnyai alá vette, és szervezetileg az egységesítés magas fokát vezette be.

Harminckettő állami könyvtár van Olaszországban, sok közülük hajdan híres magánkönyvtár volt. Ezeknek történetét már az előzőkben tanulmányoztuk. Két állami könyvtár (a firenzei és a római) központi nemzeti könyvtár: minden Olaszországban kiadott könyvből kötelespéldányt kap. A firenzei Központi Nemzeti Könyvtár (Biblioteca Nazionale Centrale di Firenze) azelőtt a Magliabechi Könyvtár, Olaszország legnagyobb könyvtára, több mint 2.600.000 kötettel. 1886 óta ez teszi közzé a hivatalos nemzeti bibliográfiát Bolletino delle Pubblicazioni Italiana címmel. A II. Victor Emmanuel Központi Nemzeti Könyvtár (Biblioteca Nazionale Centrale Vittorio Emmanuele II) Rómában főleg külföldi könyvek gyűjtésével foglalkozik és közreadja az olasz könyvtárak külföldi beszerzéseinek jegyzékét Bolletinao delle opere moderne straniere acquisitate delle biblioteche pubbliche governative del Regno d'Italia címmel. A félsziget öt más könyvtárát nevezik még "nemzeti" könyvtárnak; mindegyikük egy-egy tartomány fővárosában fekszik és ellenőrzést gyakorol a tartomány többi könyvtára fölött. Ezenkívül több kiváló magánkönyvtár működik Olaszországban, valamint számos egyházi könyvtár, melyek élén a nagy pápai intézmények, a milanói Ambrosiana és a Vatikáni Könyvtár állanak.

Olaszország dicsekedhetik a világ egyik legnagyobb könyvtárával a Vatikánban. Aránylag csöndes nyugalmi időszak után ez a könyvtár új életre kelt a 19. század késői éveiben és átalakult Európa egyik legjobban vezetett könyvtárává. 1888-ban XIII. Leo pápa alatt a vatikáni könyvtárat a nagyközönség számára is megnyitották, referensz szobát szerveztek és több termet bocsátottak az olvasók rendelkezésére.

Csak egészen röviden beszélhetünk itt a többi európai nemzetről. A skandináv államoknak virágzó nemzeti könyvtárai vannak, de sokat fáradoznak azért is, hogy kifejlesszék a közművelődési könyvtári szolgálatot nemzeti könyvtáraik körül. A legfiatalabb európai nemzeti könyvtárak közé tartozik a svájci Nemzeti Könyvtár Bernben. 1896-ban alapították, viszonylag gyorsan fejlődött és ma több mint 700.000 kötete van. 1931-ben új épületet nyitott meg, amely példája az új modern könyvtári épületnek. A legtöbb svájci könyvkiadó önként beadja az új könyveket, ezzel szemben a kiadók megkapják az új könyvek havi katalógusát: Das Schweizer Buch (Le Livre Suisse) címmel, amelyet a könyvtár ad ki. Készítenek más kurrens bibliográfiákat is, valamint szerkesztik a több mint 100 svájci könyvtár állományát tükröző központi katalógust.

A Szovjetunióban a leningrádi Nyilvános Könyvtár - történelmileg nézve nagy nemzeti könyvtáruk - óriási fejlődésen ment át a forradalom óta. Az elmúlt 30 év alatt a kötetek száma éppen háromszorosára emelkedett, részben azért, mert az állam lefoglalt nagy magánkönyvtárakat. Komolyan megvizsgáltak minden korszerű módszert a könyvtári munka tökéletesítésére és sokat közülük el is fogadtak. Például a könyvtár évente kb. 50.000 nyomtatott katalóguslapot készít és ezeket kicseréli olyan nagy könyvtárakkal, mint a Vatikáni könyvtár és a Kongresszusi Könyvtár. A nyugati világ még túlságosan keveset tud a szovjet könyvtárakról; két dolgot a fejlődésből mindenesetre ki kell emelnünk. Az egyik a moszkvai Lenin Könyvtár, amely a régi mellé egészen új modern épületet kapott, és amely ma valószínűleg a világ legnagyobb könyvtára. A másik az, hogy jelentős számban működnek nagy gyűjtemények az akadémiákon, egyetemeken, főiskolákon, s ugyanígy a köztársasági és megyei könyvtárak szerteszét a Szovjetunió egész területén. Ezekről bővebben beszélünk majd a közművelődési könyvtárak tárgyalásánál ugyanebben a fejezetben.


2.

Láttuk, hogyan határozta meg a könyvtárak modern (19. századi) fejlődését a nacionalizmus... Ezen túlmenően azonban volt egy másik mozgalom is, mely áttörve a nemzeti határokat az egész világon érvényesült. Ha különleges dátumokat akarunk megjelölni, ekkor azt kell mondanunk, hogy 1848 kezdetével ez a század a kis emberek századává vált. S a politikai szabadság és a műveltség elterjedése együtt járt a közművelődési könyvtárak fejlődésével is.

Az Egyesült Államokra vonatkozólag azt mondhatjuk, hogy a nevelésbe vetett korlátlan hit részévé vált az amerikai eszmének. Egy éles megfigyelő, Alexis de Tocqueville írta 1835-ben: "az Egyesült Államokban a nép egész nevelését a politika felé irányítják". Csak a nevelés teheti képessé az embereket arra, hol bölcsen kormányozzák önmagukat, és csak a nevelés érheti el azt, hogy az eredet szerint oly heterogén elemekből egyetlen egységes nagy nemzet alakuljon ki... Ebben a nevelési folyamatban a könyvtárnak egyenlő szerepe van az iskolával. Az amerikai közművelődési könyvtárak sikereinek nagy része abból a korai felismerésből származik, hogy folytatnia kell az iskola nevelő munkáját és további lehetőségeket kell teremtenie azok számára, akik befejezték az iskolát. Következésképpen a könyvtárnak arra kell törekednie, hogy olvasói érdeklődését felkeltse, segítse őket szakmai problémáikban, szabadidejükre ellássa őket jó olvasmánnyal. Minden erőfeszítést meg kell tenniök, hogy a nép minden rétegét magukhoz vonják, elhárítsanak minden akadályt és a lehető legszélesebb rétegek használják a könyveket. Az amerikai üzleti élet lelkesedésének és technikájának egy része behatolt az amerikai könyvtári életbe is: a könyvtár mintegy el akarja adni nagyértékű áruit a fogyasztóknak. Reklámfortélyokat használnak: kiállításokat, újságcikkeket, rádióleadásokat; szívesen fogadják a nagyközönség javaslatait. A könyvtár gyakran használ reklámnak felolvasó vagy zenei programot, és a város kulturális és szellemi központjává válik. Az a tény. hogy művelődési lehetőségeket ad a szó legtágabb értelmében, azt eredményezte, hogy az amerikai közművelődési könyvtárat "népi egyetemeknek" nevezik...

De a tipikus amerikai közművelődési könyvtár, úgy ahogy most ismerjük, tehát mint szabad, adóból fenntartott intézmény, egészen a 19. századig nem alakult ki.

Valódi, közpénzen fenntartott közművelődési könyvtárat, amelyet azonban még mindig nem legalizál állami törvény, Peterborough város, New Hampshire-ben, 1833-ban alapított először. Ugyancsak New Hampshire államnak az érdeme, hogy 1849-ben létrehozta az első általános közművelődési könyvtári törvényt.

Az amerikai közművelődési könyvtári mozgalom fejlődése a 19. század utolsó negyedéig általánosságban igen lassú volt. 1876 - ez az év bizonyos fokig a csodák évének tekinthető az amerikai kultúrtörténetben - sok olyan eseménynek volt tanúja, ami jelentősen elősegítette ezt a mozgalmat. Ebben az évben megalapították az Amerikai Könyvtáregyesületet (American Library Association, ALA) és megjelent a Library Journal első száma. Kiadták az amerikai katalógust (American Catalogue) és az Egyesült Államok Közoktatási Hivatalának a közművelődési könyvtárakról szóló külön jelentését. Megalapították a Könyvtári Szolgálatot (Library Bureau): ennek célja az volt, hogy a könyvtárakat ellássa a szükséges felszerelésekkel. Melvil Dewey kiadta tizedes osztályozásának első kiadását, egyébként vezető szerepet játszott az ALA megalapításában is. Ettől az évtől kezdve Dewey hatása nagy volt a könyvtárügyre egészen a század végéig. Ő vezette az Egyesült Államokban az első könyvtárosi iskolát, amelyet 1887-ben nyitottak meg. Azóta számos könyvtárosi iskolát alapítottak, ezekkel a későbbiekben fogunk foglalkozni.

Már abban az időben kialakultak azok a jellegzetességek és szolgálatok, amelyeket az amerikai közművelődési könyvtárak lényegének szokás tartani. Igyekszünk ezeket körvonalazni, de azzal az óvatos megszorítással, hogy az, amit mi leírunk, csak a típus és ennek legkülönbözőbb formái találhatók meg az amerikai könyvtárakban. A tipikus, jól szervezett közművelődési könyvtár hosszú órákon át van nyitva, késő estig és gyakran vasárnap is. A szabad polc rendszere, ahol az olvasók közvetlenül hozzájuthatnak a könyvekhez, egyike az amerikai közművelődési könyvtárak legfontosabb újításainak a könyvtári gyakorlatban. A könyvtárak nagyon gyakran közreadják az újonnan beszerzett könyvek jegyzékét és figyelőszolgálatot is fenntartanak. Arra törekednek, hogy az olvasók bibliográfiák útján tájékoztatást kapjanak a korszerű problémákról, törvényjavaslatokról, politikai és társadalmi kérdésekről, valamint a történelmi eseményekről, mint például a nemzeti ünnepekről. Számos más, már említett propaganda módszert szabadon használnak. Többnyire külön olvasóterem is van a könyvtárakban. A könyvek kézbeadása mellett minden amerikai könyvtár hivatásának tartja referensz szolgálat fenntartását is, ahol gyors és hatékony felvilágosítást adnak. Ez a szolgálat az Egyesült Államokban összekötő híd a közművelődési könyvtárak és a tudományos könyvtárak között, mert amint a közművelődési könyvtárak térfogatban növekednek és referensz szolgálatukat kiterjesztik, bizonyos fokig átveszik a tudományos és egyetemi könyvtárak szerepét. Új, gyorsan növekvő szolgálat a közművelődési könyvtárban a világtalanok könyvtári könyvellátása. Ennek a szolgáltatásnak ma a Kongresszusi Könyvtár a központja.

Az amerikai közművelődési könyvtárak legkedvesebb hivatása a gyermekek könyvellátása. Külön termeket nyitnak a korok szerint összpontosított gyermekirodalom számára. A könyvtárosok sokat foglalkoznak gyermekpszichológiával és a gyermeki könyvigényekkel. A gyermekkönyvtárosok szorosan együttműködnek az iskolákkal, külön gyűjteményeket küldenek kölcsönképpen az iskolának, ezzel szemben a tanítók már a legfiatalabb korú gyermekeket is bátorítják és tanítják a könyvtárak használatára.

Az amerikai közművelődési könyvtárak létezésüket nagyrészt helyi kezdeményezésnek és egyéni emberszeretetnek köszönhetik. A közművelődési könyvtárak legnagyobb egyéni jótevője, Andrew Carnegie pl. több mint 40.000.000 dollárt adományozott közművelődési könyvtárak építésére, de ragaszkodott a helyi felelősség megtartásához azzal, hogy adományainak nagyságát a helyi könyvtári járulékok nagyságához szabta. Ilyen feltételek mellett és tekintetbe véve a földrajzi és gazdasági források különbözőségét, a település idejét és más kulturális tényezőket, a nagy és változatos amerikai kontinensen nem meglepő, hogy a könyvtári szolgálat minősége helyenként nagyon erősen különbözik. Különösen elégtelen azoknak a vidéki községeknek ellátása, melyek a városok ellátási körzetén kívül esnek. A harmincas évek gazdasági válsága és az ezt követő társadalmi elemzés fájdalmasan ébresztett rá arra a tényre, hogy az Egyesült Államokban körülbelül 40 millió ember még mindig nélkülözi a könyvtárat.

Az angol közművelődési könyvtári rendszer nagyban hasonlít az amerikaihoz annak ellenére, hogy érdekes különbségek is vannak. Az angol közművelődési könyvtárak átlaga nem annyira fejlett, mint az amerikai; különösen bizonyos technikai módszerek, így pl. a reklám, hagyományos okok folytán, nincsenek ennyire kifejlődve, mint Amerikában. Olyan régi amerikai intézmények, mint például a megyei könyvtárak és könyvtári iskolák, lényegesen később fejlődtek ki Angliában. Másrészről azonban, amint látni fogjuk, az országos könyvtári szolgálat szervezése lényegesen előbb fejlődött ki Angliában, mint Amerikában.

Az 1835-ben alapított parlamenti bizottság, melynek célja a British Museum reformálása volt, számos adatot szolgáltatott a királyság területén lévő többi könyvtárról is. Ez jelzi kezdetét a komolyabb közművelődési könyvtári mozgalomnak, melynek élén Edward Edwards állott. Edwardsot erőfeszítései méltóvá tették arra, hogy őt tekintsük az angol közkönyvtári mozgalom atyjának. Elméleti éleselméjűsége gyakorlati ügyességgel és állandó szorgalommal párosult. 1849-ben, amikor parlamenti bizottság kezdett a közművelődési könyvtárakkal foglalkozni, Edwards látta el őket a megfelelő adatokkal. Szoros együttműködést folytatott William Ewart elnökkel, akit mindig az első sorban találhatunk, ha a közművelődési könyvtárakért kellett harcolni... Ma is klasszikus az a beszámoló, melyet Edwards hazájának közművelődési könyvtári mozgalmáról írt.

1845-ben a parlament már törvényt hozott, mely felhatalmazta a városi tanácsokat, hogy adót vethessenek ki múzeumok alapítására. Warrington város felhasználta ezt az alkalmat múzeum és könyvtár létesítésére. 1850-ben a parlament kiterjesztette az adókivetési hatalmat arra is, hogy közművelődési könyvtárakat létesítsenek olyan városokban, melyeknél a lakosság száma meghaladja a 10.000-et. A következő években további törvények - melyet az 1892-es Public Library Actban kulmináltak - kimondták, hogy könyvtári körzetet alkot minden városi kerület és minden angliai és walesi egyházközség, ha nem városi kerület része. Ugyanilyen törvényeket hoztak Skóciában és Írországban körülbelül ugyanebben az időben. Némi változtatással még ma is ezek a törvények szabályozzák az angol könyvtárakat.

Egy nagyos fontos vonatkozásban mindenesetre megelőzte Anglia az Egyesült Államokat: a közművelődési könyvtárügy országos szintű megszervezése tekintetében... Nagy-Britanniában a parlament az egész országra érvényes törvényeket hozatott. Ez már az induláskor nagyobb egységességet biztosított. Az első világháború után szükségessé vált a nemzet gazdasági helyreállítása. A tényleges helyreállítási intézkedések között volt az 1918-as könyvtári törvény (Library Act), mely eltörölte a könyvtári adók előtt eddig fennálló akadályokat és megyénként könyvtári főhatóságokat létesített.

A legfontosabb tényező az országos könyvtárügy kiépítése terén az Országos Központi Könyvtár (National Central Library) kialakítása volt. Tulajdonképpen a nevelők kérésére létesült még 1918-ban a Carnegie alapítványból, mint az Egyetemi Hallgatók Központi Könyvtára, s központi bibliográfiai felvilágosító és könyvkölcsönző intézmény volt. Fokozatosan bővítette funkcióit a Carnegie United Kingdom Trust állandó támogatásával. 1930-ban változtatta nevét Országos Központi Könyvtárra. Az Országos Központi Könyvtárnak nagy szerepe volt az angol könyvtári együttműködés kialakításában éppen úgy, mint Nagy-Britannia és más országok könyvtári együttműködésének megteremtésében. Számos általános és szakkönyvtár kapcsolódott hozzá, ezeket "kültagok"-nak nevezték, s az a megállapodás tartja őket össze, hogy gyűjteményükkel résztvesznek a könyvtárközi kölcsönzésben. Az egyetemi könyvtárak, miután meghiúsult egymás közötti együttműködésük, szintén a Központi Könyvtárhoz csatlakoztak. Az utóbbi 15 év alatt regionális hivatalokat is létesítettek. Ily módon az az olvasó, aki egy különleges könyvet óhajt olvasni, vagy közvetlenül a Központi Könyvtárhoz fordulhat (abban az esetben, ha Angliának egyik olyan ritka vidékén lakik, melynek nincsen külön könyvtári szolgálata), vagy saját közművelődési könyvtárához. Ha ebben nincs meg a kívánt könyv, akkor ez fordul a regionális hivatalhoz, vagy ha ilyen nincs, közvetlenül az Országos Központi Könyvtárhoz. A regionális hivatal vagy az Országos Központi Könyvtár azután központi katalógus vagy más bibliográfiai segédeszköz segítségével megszerzi a könyvet. Ez azt jelenti, hogy kölcsönveszi egy csatlakozott könyvtártól, esetleg megvásárolja, ha más mód nem áll rendelkezésére. Az Országos Központi Könyvtár által nyújtott segítség folyamatosan növekszik, de növekszik hasznosságának értékelése is.

A harmincas évek gazdasági válsága és a második világháború kitörése egyaránt előtérbe hozta az országos könyvtári szolgálat gondolatát. McColvin háború alatt közreadott jelentése elemzi a dolgok jelenlegi állását, és bátor és messzeágazó terveket ad az angol könyvtári szolgálat átszervezésére. A beszámoló becsületesen szembenéz a meglévő feltételek elégtelenségével, és részletes javaslatokat tesz a könyvtári rendszer átszervezésére, ha lehet a közigazgatás és adózás rendszerével együtt. Ha azonban ez nem lehetséges, akkor magát a könyvtári szolgálatot kell megváltoztatni, természetes földrajzi és gazdasági egységenként kell megszervezni. Ez feltétlenül hasznára lesz a könyvtári szolgálatnak. Bármi történjék is ennek a beszámolónak különleges javaslataival, éleselméjűsége, bátorsága és idealizmusa jól jellemzik az angol könyvtárakat a háború utáni időben.

Ha az amerikai és angol közművelődési könyvtárakról rátérünk ez európai kontinens közművelődési könyvtáraira, ki kell emelnünk bizonyos eltéréseket és terminológiai különbségeket. Azt a kifejezést, hogy "public library", általában olyan könyvtárakra szokták alkalmazni, melyek főleg és elsősorban a nagyközönség számára vannak nyitva és melyeket közadókból tartanak fenn. Számos európai "nyilvános" könyvtár csak kevés olvasó számára hozzáférhető; sokkal kevesebbet tartanak fenn közpénzen, mint Angliában vagy Amerikában; s a legtöbb könyvtár, mely népszerű olvasmányt nyújt, némi alacsony díjat is szed. Az európai "nyilvános" könyvtárakat két nagy csoportra kell osztanunk: az úgynevezett "kutatói", "tudományos" könyvtárakra (wissenschaftliche Bibliotheken) és a népkönyvtárakra (Volksbibliotheken). Az első csoportba tartoznak a nagy nemzeti könyvtárak, az egyetemek, tudományos társaságok és intézmények könyvtárai és bizonyos esetekben az olyan magánkönyvtárak, melyek tulajdonosai kevés akadályt gördítenek az elé, hogy olvasók látogassák könyvtárukat. Ezeket a könyvtárakat részben már tanulmányoztuk. A második csoportba tartozó könyvtárak országonként erősen különböznek egymástól. A népkönyvtár elsősorban kölcsönzőhely. Nagyon keveset vagy egyáltalában nem törődik azzal, hogy referensz szolgálatot szervezzen, fokozatosan komoly gyűjteményt építsen fel, holott ez a folyamat, hogy úgy mondjuk, egészen természetes az amerikai és angol könyvtáraknál. A népkönyvtár nagyjából betölti az amerikai közművelődési könyvtár kölcsönző funkcióját, anélkül, hogy ehhez hasonlóan referensz munkákat és komolyabb tanulmányokhoz szükséges anyagot bocsátana olvasói rendelkezésére.

Egyetlen kivételt kell tennünk ez alól a megállapítás alól, s ezek a skandináv országok népkönyvtárai. A skandináv közművelődési könyvtárak kifejlődése a századfordulóra esik, s ekkor az amerikai közművelődési könyvtári mozgalom éppen elég erős volt ahhoz, hogy komoly befolyást gyakoroljon. Norvégia volt az első, mely elfogadta az amerikai módszereket, így a szabad polcrendszert, a szótárkatalógust, és egyszerűbb kölcsönzési rendszert. Néhány norvég meglátogatta az Egyesült Államokat, ott tanult és visszatérve úttörőként szerepelt az amerikai módszerek bevezetésében.

Innen kerültek át ezek a módszerek azután Dániába és Svédországba. Különösen említésre méltó a norvég úttörők közül kettő: H. Tambs Lyche és Haakon Nyhuus. A. S. Steenberg dán tanító viszont az osztrák Eduard Reyer egyik közleményéből ismerte meg az amerikai módszereket és lelkesen propagálta ezeket. Mindhárom skandináv államban a központi kormány gondosan ellenőrzi a könyvtárakat, megjutalmazza a jó helyi könyvtárszolgálatot. Technikai segítséget is nyújt a könyvek kiválasztására, vásárlására, katalogizálására. Nagyon jó a könyvtárak területi magoszlása is; ebből a szempontból a dán könyvtári szervezet ideálisnak tekinthető.

Németország sokáig híres volt tudományos- és magánkönyvtárairól. Viszont lassan indult meg a népkönyvtárak fejlődése. Első szakasza a Napoleon-ellenes hadjáratok (1813-1815) és az általános társadalmi forrongás által jellemzett századközép közé esik. Ebben az időben iparosegyletek és közművelődési egyesületek számos kis könyvtárat alapítottak s vándorkönyvtárak működtek a vidéken. Említésre méltó itt Karl Preusker adótiszt munkája, aki városi, községi könyvtárak létesítését szorgalmazta. Létre is hozott egy városi könyvtárat Szászországban Grossenhainben, egyben arra ösztönözte a Szász Gazdasági Társaságot (Sächsische Ökonomische Gesellschaft) is, hogy falusi könyvtárakat alapítson.

Az eredmények nagy része nem élte túl a század közepének forradalmát és az ezt követő reakciót. Szerencsés kivételt képeznek a berlini közművelődési könyvtárak, melyek Friedrich von Raumer történész erőfeszítéseinek köszönhetők. Raumer, mint Ranke mondja, "a kor minden haladónak nevezhető mozgalma mellé odaállt". Amerikai útján szerzett tapasztalatai alapján alapította a Tudományos Előadások Társulatát (Verein für wissenschaftliche Vorträge) 1841-ben, nagy jövedelmét pedig Berlin városának adományozta, úgyhogy 1854-ben meg lehetett nyitni az első négy népkönyvtárat. Majdnem két évtizeden át ez a társaság tartotta fenn a könyvtárakat, s csak akkor vette át a város a pénzügyi felelősséget. 1890-ben jelentős átszervezés történt: az állományt korszerűsítették, a könyvek számát megnövelték, és megfelelőbb nyitvatartási időt állapítottak meg. 1907-ben központi könyvtárat alapítottak; a berlini könyvtári szolgálatot most már a többi városi könyvtári szolgálat méltán tekinthette példamutatónak. A második világháború előtt a központi tudományos könyvtárnak 350.000 kötete volt. 130 népkönyvtár és speciális olvasóterem állott felügyelete alatt. Ezek Berlin 20 kerületében szétszórva helyezkedtek el és a berlini városi könyvtár igazgatója ellenőrizte őket technikai, kulturális és gyakorlati szempontból.

Úgy látszik, hogy a német népkönyvtári mozgalomban határozottan élt az a tendencia, hogy elválassza a népkönyvtárakat a tudományos könyvtáraktól. Korai kezdeményezői nemcsak az új könyvtárak alapításánál törekedtek erre, hanem a már működőket is így akarták átalakítani. Különálló szakmai egyesületet is alapítottak, a Német Népkönyvtárosok Egyesületét (Verband Deutscher Volksbibliothekare). Az utóbbi évtizedekben azonban bizonyos mértékig az ellenkező törekvés is megfigyelhető. De Németországban még mindig nagyon elterjedt az a felfogás, hogy kis községek számára a népkönyvtár az alkalmas típus, a nagy városokban viszont, ahol ezt fenn tudják tartani, szükség van külön városi tudományos és városi-népkönyvtári szervezetre is, s ezeket külön kell igazgatni. (Némely nagy városban, például Berlinben, a két igazgatást összeolvasztották.) Középnagyságú városokban azonban olyan központi könyvtári rendszert fogadtak el, mely egyesíti a két típust. Egy új könyvtárfajta, az úgynevezett "Einheitsbibliothek" a legújabb időkben keletkezett. A háború nagyméretű pusztításai és az ezt követő gazdasági nehézségek úgy látszik, megerősítették Németországban a könyvtárak újjászervezésére irányuló tendenciát, különösen azokban a nagy vagy középnagyságú városokban, ahol városi és egyetemi könyvtárak is voltak.

Franciaországban és Olaszországban a népkönyvtárak még mindig fejletlenek más országokhoz viszonyítva. Míg a forradalomnak köszönhető egységes adminisztráció nagyon előnyös volt a francia tudományos könyvtárakra nézve (az egyetemi könyvtárak újabb időben lényegesen fejlődtek), a városi könyvtárak eltespedtek. Franciaországban kevés említésre méltó városi könyvtár van, de ezek sokkal jobban hasonlítanak a német tudományos könyvtárakhoz, mint a nagy amerikai vagy angol városok közművelődési könyvtárai. Sem megfelelő helyi kezdeményezés, sem elegendő kormányzati segítség nem volt ahhoz, hogy megfelelő, szabad kölcsönzést biztosító könyvtárakat létesítsenek a francia községek és városok nagyobb részében. Franciaország háború utáni újjáépítésében mind többen fogják követelni virágzó közművelődési könyvtári szervezet létrehozását, és ez nagyon szükséges és hasznos is lesz.

Olaszország politikai egységesítése után az első lépés az volt, hogy megszüntessék a nagyfokú írástudatlanságot. A létrehozott népkönyvtárakat komolyan segítették a pártcsoportok: vallásos- és munkáskönyvtárak keletkeztek, sajátos előítéleteikkel és kölcsönös kiegyenlíthetetlen ellentétekkel. A századforduló idején a legfontosabb népkönyvtárakat olyan társaságok tartották fenn, melyeknek célja a munkások életszínvonalának emelése volt. 1917-ben törvényt hoztak, mely minden község számára kötelezővé tette könyvtár fenntartását; ezt a törvényt azonban nemigen tartották meg. A két világháború között is támogatták a közművelődési könyvtári mozgalmat. Két olasz könyvtári társaságot (Associazione Italiana per le Biblioteche és Ente Nazionale per le Biblioteche Populari e Scholastiche) alapítottak és könyvtárosi továbbképző tanfolyamokat indítottak. Még túlságosan korai volna megjósolni az olasz népkönyvtárak jövőjét, de még nagyon sok a tennivaló a megfelelő lehetőségek megteremtésére.

Szembeötlő haladás tapasztalható a közművelődési könyvtárak fejlődésében Szovjet-Oroszországban. A kormányzat komoly erőfeszítéseket tett az 1919-ben még fennálló óriási méretű írástudatlanság leküzdésére és a népesség kulturális színvonalának emelésére. Az új könyvtárak számának és nagyságának hallatlan növekedését - éppen úgy, mint annak idején Franciaországban - az is elősegítette, hogy elkobozták a gazdag magángyűjteményeket, de támogatta az is, hogy a kormány az egész államapparátust teljesen átszervezte, ami megadta a szervezeti alapot az országos könyvtári szolgálat kiépítéséhez.

Ennek a tevékenységnek legszembeszökőbb eredménye a számos nagy könyvtár. A Szovjetunió egész területén széjjelszórva igen sok olyan százezres - néha milliós vagy nagyobb - gyűjtemény van, melyeket a forradalom után hoztak létre. Minden szövetségi köztársaságnak nagy és virágzó állami könyvtára van és sok városi és megyei könyvtár is imponáló méretű. A Szovjetunió két legnagyobb könyvtára a leningrádi Szaltükov-Scsedrin Nyilvános Könyvtár, melynek hossza és dicső története van és a moszkvai Lenin Könyvtár, melyhez legutóbb új szárnyat építettek és így 10 millió kötet könyv befogadására vált alkalmassá. Úgy látszik, hogy ez a könyvtár könyvállományával rövidesen felülmúlja majd a világ összes könyvtárait. Ma mindkét könyvtárnak kb. 7 millió kötetes könyvállománya van. Az egyes köztársasági könyvtárak nagyságáról fogalmat ad a harkovi Állami könyvtár, mely több mint 1 millió kötettel és a minszki Belorusz Állami könyvtár, mely több mint másfél millió kötettel rendelkezik. Ezekhez csatlakoznak az egyetemi, iskolai és katonai könyvtárak ugyancsak nagy gyűjteményekkel. Számos intézmény és társaság is tetemes könyvtárral rendelkezik. Mindezek között messzemenően a legfontosabb a Tudományos Akadémia könyvtára, mely leningrádi és moszkvai fiókjaival együtt körülbelül 7 millió kötetre rúg. A kormány azáltal is gondoskodott ezeknek a könyvtáraknak fejlesztéséről, hogy igen soknak közülük kötelespéldányt biztosít az Unió egész területén magjelent irodalomból. Növekedésük részben a Szovjetunióban kiadott könyvek nagy mennyiségének is tulajdonítható; ugyanis már a háború előtt nagyobb volt ott az évi könyvtermelés, mint az Egyesült Államokban és Németországban együttvéve.

A Szovjetunióban is megtalálható az Európában szokásos megkülönböztetés tudományos- és népkönyvtárak között. A szovjet könyvtárosok azonban azt állítják, valószínűleg némi alappal, hogy a különbség csak a funkciók eltérése. A nagy tudományos könyvtárak szoros kapcsolatot tartanak fenn népkönyvtárakkal (vagy amint ott hívják, a tömegkönyvtárakkal), részben úgy, hogy fiókkönyvtáraknak tekintik őket, részben pedig úgynevezett védnökséget gyakorolnak fölöttük - vagyis útmutatásokkal látják el és ellenőrzik őket. A tudományos könyvtárak állományát gyakran és rendszeresen gyarapítják. A nép- vagy tömegkönyvtárak száma igen nagy, és éppúgy megtalálhatók szétszórva a városi kerületekben, mint a gyárakban, munkásklubokban és munkásotthonokban. A vidéki körzetek könyvtárait rendszerint a nagy állami könyvtárak ellenőrzik.

Általában a szovjet könyvtárak több egyezést mutatnak az amerikai, mint az európai könyvtárakkal. Széles körben használják a tizedes osztályozást. Jelenleg azonban marxista osztályozás kidolgozása van folyamatban. Ami a címleírást illeti, itt is az angol-amerikai katalogizálási gyakorlatot vették alapul bizonyos természetes változtatásokkal. A moszkvai Össz-szövetségi Könyvkamara központi katalogizálást végez, a katalóguscédulákat azután megküldi a többi szovjet könyvtárnak. A szabad polc rendszere még nem gyakori, de mindinkább az az irányzat, hogy ezt is bevezessék.

Jelenleg kitűnő minőségű bibliográfiai mustra folyik a Szovjetunióban. Az Össz-szövetségi Könyvkamara és a leningrádi Szaltükov-Scsedrin Nyilvános Könyvtár által készített nemzeti és szakbibliográfiákon kívül most már minden könyvtár igyekszik az olvasókat ajánló bibliográfiákkal támogatni; nagyon sokat foglalkoznak az egyéni olvasókkal. Mindent összevéve, a szovjet könyvtárak által nyújtott kép élénk fejlődést mutat.


3.

Ha visszatekintünk a könyvtárak történetére, akkor azt látjuk, hogy minden történelmi korszakban voltak olyan általános problémák, melyekkel minden egyes könyvtárnak szembe kellett néznie. Ezek a problémák részben az általános történelmi légkörből eredtek, részben a könyvtárak fejlődése vetette fel őket. A megállapítás a mára vonatkozólag éppen olyan igaz, mint a múltra vonatkozólag. Bizonyos idő óta a könyvtárakat megint olyan közös problémák szorongatják, melyek megoldásától jövőjük függ. Ezért ma, amikor az egész társadalom forrong, parancsoló szükségszerűség ezeknek a kérdéseknek tiszta elemzése és a lehetséges megoldásoknak teljes tudatosítása. Bár nincs megadatva az emberek számára, hogy a jelent éppen olyan távlatban tekintsék át, mint a múltat, mégis arra kell igyekeznünk, hogy tisztán lássuk a jelen kérdéseit is.

A jelenlegi problémák közt a legnagyobbak közé tartozik a helyiséghiány. Alig egy évszázaddal azután, hogy feltalálták a könyvnyomtatást, már azt mondotta Leibniz: "Ha a világ továbbra is úgy halad, mint most és ezer év múlva is annyi könyvet nyomtatnak, mint most, félek, hogy egész városok könyvtárakból fognak állani."... A dolgok ma még nem állanak ennyire rosszul, de a helyzet komolyságával tisztába jövünk, ha tekintetbe vesszük, hogy 1976 óta minden nagy amerikai tudományos könyvtár 20 évenként kétszeresére növekedett. A fémpolcok alkalmazása óta - ami lehetővé teszi, hogy a könyvek raktározásánál a helyet jobban kihasználják -, az építkezésben nem jelentkezett további újítás. A könyvtári építészet terén a változás mindössze arra szorítkozott, hogy felhagytak a térpocsékoló monumentális törekvésekkel és célszerű épületeket igyekeztek létrehozni. De a századunkban emelt aránylag kielégítő épületek is túl vannak már zsúfolva az állandóan növekvő könyvtömegekkel. Ez tette szükségessé, hogy megvizsgálják a jövőben várható növekedést, és a leltározásra, valamint a nyomtatott anyag megőrzésére vonatkozólag megfontolás tárgyává tegyék a legfontosabb szempontokat.

Már régóta általánosan tudták, hogy a könyvek használata a könyvtárakban igen eltérő, vagyis kevés könyvet használnak állandóan, egy részüket gyakran, más részüket kevésbé gyakran, a legnagyobb részt azonban csak nagyon ritkán kérik. Radikális megoldást ajánlottak, hogy a nagy gyűjteményeket osszák fel élő és holt részre, és az utóbbit selejtezzék ki vagy adják el. Gondosabban kidolgozott javaslatot tett Eliot, harvardi elnök 1902-ben: a kevéssé használt könyveket nagyság szerint két, három rétegben külön polcra kell helyezni, ahol olcsón lehetne őket a központi gyűjteménytől függetlenül tárolni. Hasonlóak azok az amerikai, olasz és német tervek, amelyek azt javasolták, tárolják ezeket a könyveket a városon kívül. A Német Könyvtárosok Egyesülete 1931-ben foglalkozott az úgynevezett "holt" anyag raktározásának kérdésével, de gyakorlati lépésekre ott nem került sor. Közben egyebütt egyes nagy könyvtárak megfelelő intézkedéseket is foganatosítottak. 1906-ban a British Museum újságok részére Hendonban, London egyik külvárosában külön raktárt építtetett. 1921-ben az épület megtelt, 1932-ben ki kellett bővíteni és megnyitották a colindale-i újságkönyvtárat. A New York Public Library 1933-ban központi épületétől körülbelül egy mérföldre egy kereskedelmi célokra szolgáló padlásraktárt szerzett és ezt alakította könyvtári raktárrá. Most már valamennyi napilap a raktárházban van, más nagy terjedelmű és kevéssé használt anyaggal együtt. 1932-1934-ben a párizsi Nemzeti Könyvtár is pótépületet rendezett be Versailles-ban napilapok és folyóiratok számára. Mindezek az intézkedések szellemes körvonalakat adtak, de csak átmeneti megoldást nyújtanak.

A kérdés gyökeresebb megoldását, Eliot elnök javaslatából kiindulva, nemrégen Bostonban kísérelték meg. Itt 12 tudományos könyvtár - közöttük a két legnagyobb könyvtár, a közeli Harvard University Library és a Boston Public Library - közmegegyezéssel testületet hoztak létre azzal a céllal, hogy egy nemrégiben épített, olcsó blokkházat közösen megvásároljanak, itt kis olvasótermet rendezzenek be, nagy részben azonban polcokat helyezzenek el körülbelül millió kötet számára. Mivel a raktározás a legfontosabb kérdés, az állványok magasságát növelték, tengelytávolságát pedig csökkentették. Bármely könyvtár bérelhet területet és mint sajátját használhatja, ha szüksége van rá. 1947-ben a Harvard University Library több mint 200.000 kötetet költöztetett át a szóban forgó tehermentesítő raktárba. Hasonló raktárakat terveznek más nagy könyvtárak is.

Amerikában, ahol még a nagy tudományos szakkönyvtárakban is általános a szabadpolc rendszer, nagy erőfeszítéseket tettek az osztályozás terén. A Dewey-féle tizedes osztályozás, melyet először 1876-ban adtak ki, eddig 14 kiadást ért meg, és a nagy amerikai közművelődési könyvtárak, sőt néhány tudományos szakkönyvtár is ezt használja. A tudományos szakkönyvtáraknál és a kollégiumi könyvtáraknál azonban érezhető az az irányzat, hogy ha gyűjteményük meghaladja a 100.000 kötetet, elhagyják a Dewey osztályozást. Néhány nagy európai könyvtár az Egyetemes Tizedes Osztályozást (ETO) fogadta el, a Dewey rendszernek ezt a Nemzetközi Dokumentációs Szövetség (FID) által történt továbbfejlesztését. Ezt azonban nem annyira könyvek raktári felállítására, mint inkább tudományos osztályozásra használják. Az Egyesült Államokban az osztályozásnak egy másik jelentős rendszerét fejlesztették ki a Kongresszusi Könyvtár gyűjteményei számára. A Kongresszusi Könyvtár katalóguscéduláira mindkét szám rá van nyomtatva, a Dewey osztályozási rendszer és a Library of Congress rendszere szerinti szám is, egy okkal több, hogy a könyvtárak e két rendszer valamelyikét alkalmazzák. Ez a két rendszer ma már többé-kevésbé szabványosnak tekinthető az Egyesült Államokban.

A katalógusok terén az angol nyelvű államokban az utóbbi ötven év legnagyobb vívmánya a szótárkatalógus elfogadása volt. Ezt néhány európai könyvtár is bevezette. Az utat nekik is Amerika mutatta. Az a tény, hogy a Kongresszusi Könyvtár kinyomtatta katalóguscéduláit és ezeket más könyvtárak is használták, azt eredményezte, hogy az amerikai katalógusok sokkal egységesebbek, mint bármely más állam katalógusai. A tárgyszókatalógusokat egységesíti a Kongresszusi Könyvtár nyomtatott tárgyszómutatója (melynek ötödik kiadása 1948-ban jelent meg), valamint a H. W. Wilson cég által, főleg kis könyvtárak részére készített, de a Kongresszusi Könyvtár gyakorlatával szoros kapcsolatban lévő tárgyszómutató.

Jelenleg nagyon komolyan gondolkoznak a katalogizálási eljárások egységesítéséről, főleg pedig a költségek csökkentésének lehetőségeiről. Az angol-amerikai címleírási szabályzat publikálása 1908-ban mérföldkő volt a katalogizálás történetében és hatására komoly eredmények mutatkoztak a címleírás megjavításában és egységesítésében mind az amerikai, mind az angol könyvtárakban. Folyamatosan a közben eltelt negyven év alatt a kiegészítő szabályok egész tömege halmozódott fel az egyes könyvtárak katalogizálási osztályain. Ugyanakkor a katalogizálási költségek is ijesztően megnövekedtek. Az Amerikai Könyvtáregyesület átdolgozott címleírási szabályzatának előzetes publikálása alkalmat adott az amerikai könyvtárosoknak arra, hogy szabályaikat felülvizsgálják. Erősödik a katalogizálás egyszerűsítésére irányuló mozgalom és a Kongresszusi Könyvtár feltétlenül nagy lendületet ad majd ennek az irányzatnak saját egyszerűsített szabályzatával.

Az átmeneti értékű és kevéssé használt anyag leválasztása - ami tetőpontját akkor érte el, amikor külön tároló raktárakban helyezték el -, feltétlenül szintén hatással lesz a katalogizálásra és osztályozásra. Egy idő óta állandóan növekszik a félelem, hogy a könyvek egyes osztályai annyira megnövekednek, hogy magát az osztályozást veszélyeztetik: a szabad polc rendszerénél már az a helyzet, hogy az erdőtől lehetetlen meglátni a fát. Valamennyire segít az, ha korlátozzák az osztályozott pocokra kerülő anyag mennyiségét. Ez hasonlóképpen csökkenteni fogja a könyvtárak kiadását az osztályozás és főleg a katalogizálás technikai műveleteinél.

A szótárkatalógus fontosságával vetekszik azoknak a hatalmas nyomtatott katalógusoknak a közreadása, amelyek újabban kerültek előtérbe. Már vázoltuk a párizsi Nemzeti Könyvtár és a British Museum nyomtatott katalógusainak történetét. Ez utóbbi, melyet a múlt század végén adtak közre, oly mértékben segítette a könyvtárakat bibliográfiai tevékenységükben, hogy a vezetők elhatározták a második bővített kiadás megjelentetését. A nyomtatás 1931-ben kezdődött el és évenként rendszeresen megjelent egy-egy kötet, míg a háború le nem csökkentette ezt a mennyiséget. A francia Nemzeti Könyvtár katalógusának befejezését csak a háború akadályozta meg. Már említettük az amerikai Kongresszusi Könyvtár kiadványát: A Catalog of Books represented by Library of Congress printed cards issued to July 31, 1942. (A Kongresszusi Könyvtár könyveinek katalógusa az 1942. július 31-ig készített nyomtatott katalóguscédulák alapján). A katalógus foto-ofszet eljárással a katalóguscédulákról, azok kicsinyítésével készült és 167 kötetből áll. A Kongresszusi Könyvtárnak kb. kétmillió kötetét tartalmazza a címben megjelölt időpontig. A pótkötetek rendszeresen jelennek meg.

A legnagyobb ilyen irányú vállalkozás azonban a német központi katalógus (Deutsch Gesamtkatalog). Még a 19. század végén vették munkába a berlini - akkor - Királyi Könyvtárban a porosz könyvtárak központi katalógusát kartotékformában. Röviddel az első világháború előtt tervbe vették kinyomtatását is, az ellenségeskedés kirobbanása azonban megakadályozta ezt. A tervet 1925-ben újra felvetették, és sok előzetes munka után az első kötet meg is jelent 1931-ben, mint a porosz könyvtárak központi katalógusa (Gesamtkatalog der preussischen Bibliotheken). Azokat a 1930. január 1. előtt kinyomtatott könyveket tartalmazza, melyek megtalálhatók a Porosz Állami Könyvtár, a 10 porosz egyetemi könyvtár, a négy műszaki felsőiskola könyvtára, a braunsbergi akadémia könyvtára, valamint a müncheni Bajor Állami Könyvtár ill. a bécsi Nemzeti Könyvtár állományában. Kezdettől fogva azon a véleményen voltak, hogy a munkát ki kell szélesíteni úgy, hogy több könyvtár anyagát is felvegyék.

A kilencedik kötettől kezdve a mű német központi katalógussá vált. Ekkor már kb. 100 német könyvtár állományát tartalmazta. Az 1931-1939 között publikált 14 kötet világméretekben használt könyvtári segédeszköz és nagy segítséget nyújtott a német könyvtárközi kölcsönzésnek is (Deutscher Leihverkehr). Az 1930. január 1. után publikált könyveket a berlini címjegyzékben (Berliner Titeldrucke) sorolják fel, ami a Gesamtkatalog kiegészítő része. Németországban néhány könyvtár a Gesamtkatalogot saját állománya nyomtatott katalógusaként használja, úgy, hogy a cím mellé írja saját raktári számát. Ez a gyakorlat nagyon könnyen elterjedhet, s akkor a többi nyomtatott katalógus célja és értelme is megnövekszik - ma azonban még alig tehetünk többet, mint hogy figyelemmel kísérjük ezt a törekvést.

Az olyan összefoglaló nagy leltárak, mint a Deutscher Gesamtkatalog is, a csúcsteljesítmények közé tartoznak a tudósok és könyvtárosok ama törekvésében, hogy számba vegyék forrásanyagukat. Ma már egyetlen könyvtár - de a könyvtárak bármilyen csoportja sem - tudja teljesen kielégíteni a követelményeket az intenzív tudományos kutatásnak ebben a századában. Ezért a központi katalógust mint első természetes megoldást kell tekintenünk. Ezen a téren, mint láttuk, Németország áll az élen. A Kongresszusi Könyvtár azonban arra törekszik, hogy központi katalógusa még többet öleljen fel. Nagyszámú amerikai könyvtár kötelezte magát, hogy beküldi a központi katalógus részére azoknak a műveknek a címét, amelyek nála megvannak, de amelyek a Kongresszusi Könyvtár legújabb nyomtatott katalógusából hiányoznak. Így sok olyan cím gyűlik össze, amely ma még nem szerepel a központi katalógusban: úgy látszik, hogy ezek az amerikai könyvtárakban lévő összes könyvanyag 40 %-át teszik majd ki. Azt az eszmét, hogy területi - sőt városi - központi katalógusokat készítsenek, nagy lelkesedéssel fogadták az Egyesült Államokban, és lelkes vezérekben sincs hiány. Számos könyvtár azonban pénz- és időpazarlásnak tekinti ezt a dolgot és inkább azt kívánja, hogy a washingtoni központi katalógust bővítsék ki. Ha ezt megvalósították, akkor sokkal inkább lehet már azzal kérdéssel foglalkozni, hogy kisebb központi katalógusokat is készítsenek.

Ugyanilyen értékes eredmény számos speciális bibliográfia és katalógus publikálása; ezek között is sok közös vállalkozásból született. Az első világháború előtt például a Royal Society közreadta a tudományos irodalom nemzetközi katalógusát (International Catalogue of Scientific Literature). 1927-ben az amerikai és kanadai könyvtárak közötti széleskörű együttműködés csúcspontját az időszaki kiadványok központi katalógusával (Union List of Serials) érte el. Olyan értékes volt ez a próbálkozás, hogy két pótlás is szükséges volt hozzá; 1943-ban pedig megjelent egy jelentősen kibővített kiadása gondosan válogatott recenziókkal. Ez az utóbbi mintegy 150.000 címet tartalmaz és 600 könyvtárat tüntet fel mint lelőhelyet. 1945-ben újabb kiegészítés vált szükségessé. Egy másik nagy bibliográfiai vállalkozás az ősnyomtatványok központi katalógusa (Gesamtkatalog der Wiegendrucke), ennek első kötetét 1925-ben adták ki, s ha elkészül, felöleli az összes ismert ősnyomtatványokat. Utaltunk már a franciaországi nyilvános könyvtár kéziratainak katalógusára (Inventaire général des manuscrits des bibliothèques publiques de France). Hasonló katalógusok készülnek más országokban is: például a németországi kéziratok jegyzéke (Verzeichnis der Handschriften im Deutschen Reich), a belgiumi könyvtárak kéziratainak központi katalógusa (Catalogue général des manuscrits des bibliothèques de Belgique). A különböző területeken századunkban megjelent speciális munkák puszta felsorolása is túl nagy feladat volna.

A tudományos irodalom hallatlan megnövekedése, ami tulajdonképpen a központi katalógusok és a szakbibliográfiák létrejöttének is okozója volt, előtérbe hozta a tudományos források általános problémáját. Ma ez a kérdés elsősorban nemzeti keretek közt jelentkezik világosan. Itt az a feladat, hogyan lehet biztosítani minden szükséges könyv beszerzését és azt, hogy a megfelelő gyűjtemények földrajzilag észszerűen legyenek elosztva. Ez a kérdés különösen időszerű olyan nagy országban, mint az Egyesült Államok, ahol az egyes országrészek között nagy kulturális különbségek mutatkoznak, és a legnagyobb könyvgyűjtemények északkeleten és délnyugaton tömörülnek. Németországban messzemenő tervet dolgoztak ki a porosz kultuszminisztériumban már Althoff idejében. Ebben a tíz porosz egyetem mindegyikének meghatározott gyűjtőterületet jelöltek ki. Az eredmény az lett, hogy szakgyűjtemények jöttek létre, míg külön-külön egyik könyvtár sem lett volna képes arra, hogy a gyűjtést minden területen végrehajtsa. A német könyvtárközi kölcsönzés fejlődése és a fenti eljárás bevezetése lehetővé tette, hogy Németország messzemenőleg minden szükségletét fedezni tudja. Kisebb országokban vagy szűkebb területen az együttműködés különféle módjait teremtették meg. Így például Dániában a Királyi Könyvtár és a koppenhágai egyetemi könyvtár megegyeztek abban, hogy az első történelemben, irodalomban és humán tudományokban specializálja magát, az utóbbi pedig természettudományokban, orvostudományban és műszaki tudományokban. Hasonló megegyezés van a svéd Királyi Könyvtár és a Királyi Tudományos Akadémia könyvtára között. Az Egyesült Államokban is több helyi jellegű megállapodás történt, így például a Duke Egyetem és az észak-karolinai egyetem között, valamint a szövetséges államok fővárosainak - mint New York-nak és Chicagónak - könyvtárai között.

Az Egyesült Államokban a kérdés egyre növekvő fontossága arra vezetett, hogy újra felülvizsgálják a könyvtárak állományát. Több tanulmány készült R. B. Downs szerkesztésében és a Szakkönyvtári Szövetség (Special Library Association) az útmutatók egész sorozatát adta ki az Egyesült Államok és Kanada szakgyűjteményeihez. A háború éveiben, amikor a külföldi kiadványok forrásai elapadtak, különösen ráébredtek a könyvtárosok és tudósok arra, mennyire fontos, hogy ez a szakirodalom az amerikai könyvtárakban is meglegyen. Újabban az Egyesült Államokban tervezetet dolgoztak ki a világ fontos tudományos irodalmának közös beszerzésére. A könyvtárak önkéntes csatlakozására számítanak, ezeknek gondosan elhatárolt területen vállalniok kell a gyűjtés teljességét. Az átfogó beszerzés mellett tervbe vették szakkatalógus elkészítését is: ez volna a tudományos anyag nagy összefoglalása.

Hatalmas munkát igényel ennek a tervnek keresztülvitele, de új erőt ad az a tudat, hogy ilyen válságos időben lelkesen dolgoznak a terv megvalósulásán. Kétségtelen, hogy a forrásanyag átfogó összefoglalásai nagyon megkönnyítik a tudósok számára a szükséges anyag gyors és hatékony megszerzését, főleg ha ugyanakkor megfelelően fejlődik a könyvtárközi kölcsönzés is... Új technikai eszközök, mint például a mikrofilmek, szintén lehetővé teszik a tudományos anyag széleskörű terjesztését, de nem szabad a megoldást kizárólag attól várni. Az anyag rendszeres gyűjtése mellett azt is biztosítani kell, hogy azt tudományosan feldolgozzák és a várható olvasó tudomására hozzák. A cél az, hogy az olvasó - tartozzék bármely osztályhoz és érdeklődési csoporthoz s lakjék az ország bármely részén - mindentől függetlenül kényelmesen hozzájuthasson a szükséges irodalomhoz. Itt a különböző könyvtárak nagyobb együttműködése szükséges.

A feladatok végrehajtása nemcsak nagy anyagi alapokat és szervezeti reformokat kíván, hanem megfelelő személyzetet is igényel. Emlékeztetünk arra, hogy már a múlt században mindinkább megszilárdult az a meggyőződés, hogy a könyvtárosságot hivatássá kell tenni s ezért megindult a gyakorlati könyvtárosképzés mozgalma. 1586-ban a göttingeni egyetemen a kiváló könyvtáros, Karl Dziatzko, szabályszerű könyvtárosi előadásokat tartott. Egy évvel később Melvil Dewey megalapította az első könyvtáros iskolát az Egyesült Államokban. Az intézményes könyvtárosképzés már több mint fél évszázados, és ma már bizonyos fokig értékelni is lehet. Tény az, hogy a könyvtárosvilágban ma ennek igen nagy fontosságot tulajdonítanak.

Mint az általános könyvtári szervezet különbözősége alapján várni is lehet, nagy különbség van az amerikai és európai könyvtárosképzés között. Európában még mindig nagy súlyt helyeznek a segédtudományokra, mint például a paleográfiára és általában a könyvtárosi foglalkozás tudós vonatkozásaira. Amerikában nagyobb figyelmet szenteltek a gyakorlati munkának, a technikai folyamatoknak, különösen a közművelődési könyvtárak tekintetében. A párisi École des Chartes valószínűleg az európai felfogás végletét adja: valóban Franciaország vajmi keveset tett annak érdekében, hogy a közművelődési könyvtárak számára könyvtárosokat neveljen. Németország olyan tervezetet dolgozott ki, melyben egyaránt szerepet kap az elméleti oktatás és gyakorlati kiképzés. Althoff már korán ráébredt annak szükségességére, hogy bizonyos színvonalat kell megkövetelni: a kormány vizsgákat szervezett és bizonyítványt ad két könyvtári munkanemre: a tudományos fokozatra (wissenschaftlicher Dienst) azok számára, akik a tudományos könyvtárakban magasabb helyet foglalnak el, és a középfokozatra (mittlerer Dienst) azok számára, akik kisegítő munkákat látnak el a tudományos könyvtárakban és népkönyvtárban. Németországnak sikerült komoly tudományos képzettségű embereket megnyerni erre a foglalkozásra, de a népkönyvtári alkalmazottak fontossága csak újabban került előtérbe, különösen olyan emberek erőfeszítései folytán, mint Walter Hofmann - akinek német népkönyvtári iskolája (Deutsche Volksbüchereischule) Lipcsében az intézmények legjobbjának bizonyult - és a berlini Wilhelm Krabbe.

Sok skandináv könyvtáros ment el az Egyesült Államokba - később Angliába - megfelelő kiképzésre. A többi európai államban a rendszeres könyvtárosképzés oly kevéssé szervezett, vagy annyira fiatal, hogy ezekkel nem fogunk foglalkozni. Úgy látszik azonban, hogy a Szovjetunióban hosszasan és jól képzik a könyvtárosokat; az itteni szakképzésnél egyaránt felhasználják az amerikai és német tapasztalatokat.

Angliában sokáig idegenkedtek az intézményes kiképzés bevezetésétől. A Könyvtáregyesület (Library Association) megkísérelte bizonyos minimális követelmények felállítását és bizonyítványok kiadását a szakismeretek különböző fokaira. Maguk az angol könyvtárosok elismerik azonban, hogy ez a módszer nem volt kielégítő. 1919-ben megnyitották a londoni egyetemen a könyvtárosképző iskolát; számos más egyetem is tartott tanfolyamokat a következő évben, például a National University of Wales. Az angol tanmenet kompromisszum a német és amerikai között, a nagyobb súlyt azonban a segédtudományokra helyezi. A londoni iskolának mindenesetre máig sincs meg az a jelentősége a könyvtáros hivatás terén, mint az amerikai és a német iskoláknak. Az egész angol könyvtárosképzés rendezetlen állapotban van, ami a vezetőket nagyon zavarja és valószínűleg alapos változások következnek majd be.

Amerikában a könyvtárosi iskolák befolyása folyamatosan fejlődött megalapításuk óta. Megegyeztek a tanmenet alapvető elemi kérdéseiben és a legfontosabb követelményekben, de a keresztülvitelben nem volt mindig teljes az egyetértés. Az Amerikai Könyvtáregyesület törekedett bizonyos fokig az egyöntetűségre, de az iskolák igen eltértek színvonalban, a tanárok kiválóságában és a beiratkozott hallgatók jellegében. Williamson kritikai beszámolója a Carnegie Corporation részére sok könyvtáros által osztott elégedetlenségnek adott hangot... Általánosságban elfogadják, hogy eléggé kielégítő az eredmény a könyvtárosok szakmai színvonalának emelésében az átlagos közművelődési könyvtárak tekintetében; valószínű, hogy ez az amerikai könyvtárosi iskolák legjobb teljesítménye. Azonban komoly bírálatok hangzanak el - ezek közül sok megalapozott - ez amerikai könyvtárosok tudományos színvonaltalanságáról és arról, hogy a könyvtárosi iskolák ezt nem tudták kiküszöbölni. A panasz nagyrészt a tudományos könyvtárakból jön, melyeknek a kulcspozíciókban tanult személyzetre van szüksége és ezenkívül igazgatási képességre. Valószínű, hogy a jövőben az amerikai könyvtárosképzést szakosítottabb formában fogják végezni, más lesz a szakképzés azok számára, akik kis könyvtárakban akarnak dolgozni s más azok számára, akik nagy vagy tudományos könyvtárakban kívánnak elhelyezkedni.

A fentiekben igyekeztünk vázolni azokat a tényezőket, amelyek a könyvtártörténet folyamatát a különböző országokban befolyásolták. Ezek között az elmúlt száz esztendőben a nacionalizmus volt a legfontosabb. Ha azonban civilizációnk nem bomlik fel teljesen, akkor az elkövetkező esztendők meghallják a túlzott nacionalizmus lélekharangjának szavát. A tudományos és gazdasági változások olyan helyzetet teremtettek, amelyben szükségessé vált a nemzetek közötti békés együttélés és kölcsönös együttműködés civilizációnk fenntartása érdekében. A tudományos világban, amely nem ismer nemzeti határokat, az ilyen együttműködésnek már hosszú története van. A könyvtári életben viszont addig kellett várnunk, míg a megelőző nemzeti könyvtári fejlődés elérte azt a fokot, melynél a nemzetközi együttműködés előnyei nyilvánvalókká váltak. Nem meglepő ezért, hogy a nemzetközi könyvtári szervezetek aránylag fiatalok.

Az első nemzetközi szervezet, amely már bizonyos hatást gyakorolt, a Nemzetközi Dokumentációs Szövetség (International Federation of Documentation) volt. Ezt 1895-ben, mint Nemzetközi Bibliográfiai Intézetet (Institut International de Bibliographie) alapították, de többször változtatta meg nevét és szervezetét. Alapítóinak nagyratörő szándéka az volt, hogy összeállítsák a világirodalom szerzői és tárgyi katalógusát, ez azonban csak kismértékben sikerült. Sokkal eredményesebb volt a munka a Dewey-féle tizedes osztályozó rendszerrel. Az úgynevezett brüsszeli továbbfejlesztést számos nyelven kiadták és használják a könyvtári osztályozásnál, de méginkább a tudományos, kormányzati (közigazgatási) és kereskedelmi dokumentációban. A mikrofilmezésben a szövetség valóságos úttörő munkát végzett, előre látta az új technika fontosságát, mielőtt ezt általánosságban elismerték. A mikrofilmezés képessé tette a könyvtárakat, hogy megmentsék a pusztulásra ítélt anyagot, helyet takarítsanak meg olyan nagy terjedelmű anyag felvételével, mint a napilapok, és végül szöveghű reprodukció formájában jussanak hozzá náluk hiányzó ritka, értékes anyaghoz. Az első világháború megdöbbentő csapást mért a Dokumentációs Szövetségre és ebből még nem is tért egészen magához, amikor a második tűzvész is végigsepert Európán. A két világháború közötti időszakban azonban a Szövetség nyugodtan ment a maga útján, és működését koordinációs intézménnyé változtatta, amelynek célja, hogy információt gyűjtsön és nyújtson a tudományos bibliográfiákról és dokumentációról az egész világon.

A Népszövetség felügyelete alatt működött a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézete (Institut International de Coopération Intellectuelle). Célja széleskörű volt: kapcsolatba akarta hozni egymással az összes országok mindenfajta értelmiségi dolgozóját. Támogatta a nemzeti könyvtárak között a tájékoztatások kicserélését, elősegítette a könyvtárosok és bibliográfusok találkozását, és számos kiváló publikációt szerkesztett, közöttük az Index Translatiumot, tanulmányokat a szakmai képzésről, valamint a népkönyvtárakról.

1927-ben, hosszú évek előkészítése után, alapították meg a Könyvtáros Egyesületek Nemzetközi Szövetségét (International Federation of Library Associations). A világszerte érezhető gazdasági válság ellenére a Szövetség egészen a háború kitöréséig működött és a háború után újra dolgozni kezdett. Neki köszönhető a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzés szabályozása és a különböző nemzetiségű könyvtárosok közötti állandó kapcsolatok létrehozása. Az egyes országok könyvtárügyi fejlődéséről értékes tájékoztatást találhatunk kiadványában: Actes du Comité International des Bibliothèques...

Mi lesz a sorsa a könyvtárak nemzetközi együttműködésének? Ez nagyban attól függ, hogy milyen lesz a felépítése a háború utáni világnak. Ha nem lesz teljes politikai és kulturális törés az államok egyes csoportjai között, akkor a nyugodalmas fejlődés szép eredménye várható a nemzetközi kapcsolatok helyreállítása és bővülése terén. Az UNESCO létezése mutatja, hogy hihetünk a kulturális együttműködés jövőjében, és a közreadott UNESCO Bulletin for Libraries máris szilárd eredményekről tanúskodik. A háború idején a könyvtárak jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a belső válságokat át tudjuk vészelni; még nagyobb szerep vár rájuk a további krízisek elkerülésében és egy jobb világ megteremtésében.

Mennyiben teszik lehetővé számunkra ezt a szerepet, az minden értelmes egyén lelkiismeretétől függ. Majd a jövő történészei állapítják meg, hogy mit tudtak megvalósítani.



Hátra Kezdőlap Előre