Amikor Énvándorommal már majdnem mindent elmondtunk egymásnak a Csend-sarokban, felálltunk a Padról, és elindultunk a Kapu felé beszélgetni a Kapuőrrel, mert újabb kérdések furdalták az oldalunkat.

Az Őr már kint várt a Kapu melletti házikója előtt, s ahogy közeledtünk hozzá, egyre szélesebben mosolygott. Mintha tudta volna, hogy jövünk. S hát, tudta is.

Eddig mindig csak a hangját hallottuk, látni most láttuk először.

A Kapuőr olyan volt, mint egy ember! Semmi földöntúli, semmi varázslatos, mint amit a Tündérkertben megszoktunk.

Alacsony termetű, széles vállú, kurta lábú öregúr csizmájába tűrt posztónadrágban, kockás ingben, ujjatlan kiskabátban. Arca kerek és jóságos, ezer ránc szabdalta szeme mosolygós. Borzas, őszülő haját a Kertben mindig fújó Tündérszellő rendezte újabb és újabb alakzatokba.

Mindez nem zavarta az Őrt, és ahogy közelebb értünk, megszólalt az ismerős Hang:

- Hát eljöttetek újra! Nagyon helyes! Valami böki a csőrötöket, ugye? Na csak gyertek közelebb, nem harapok! - Ölelésre nyújtotta kezeit, ettől mi is felbátorodtunk, odaléptünk hozzá és megöleltük egymást.

A Kapuőr ölelése erős volt, mégis gyengéd, hatalmas kezei szorosan átfogtak, és éreztük, valami erő és békesség indul belőlük felénk, erő, amely lecsendesíti a háborgást, elűzi a félelemet; az ember újra gyereknek érzi magát anyja betakaró melegében. Szívünk heves dobogása alábbhagyott, s akkor megéreztük az Őr illatát, ami semmihez sem volt fogható, mert gyönyörű volt és kedves: a szeretet illata. Arcát arcunkhoz szorította, a borosták puha bársonyként simogatták a lelkünket, testünket, és amikor a kezek szorítása enyhült, nem nagyon akartunk kibontakozni ebből a gyönyörűségből.

De az álomnak vége szakadt, elléptünk egymástól, s Kapuőr folytatta:

- Így nézek én ki, a Kapuőr! Megöregedtem, és mivel a kapuőrök a mesékben általában öregemberek, ezért kerültem ebbe a beosztásba. Nyugodt hely, könnyű munka és szeretem is. Kevesen lelnek az Ösvényre és kérnek bebocsátást a Kertbe, így van időm. Sokan eljönnek hozzám beszélgetni, s én szívesen felelek minden kérdésre.

Szólásra nyitottam a szám, majd be is csuktam, gondolván, hogy az Őr folytatni akarja a bemutatkozást. De úgy tűnik, bőven elégnek tartotta, amit elmondott magáról, úgyhogy megkérdezte:

- Na, ki vele, mire vagytok kíváncsiak?

Egymásra néztünk: mondhatjuk-e? Kérdezhetjük-e? Nem sértjük meg vele ezt a kedves öregembert? Hiszen a kérdésünk éppen erre vonatkozott. Zavartan toporogtunk, valami segítségre várva. S az jött is mindjárt:

- Ejnye, de szégyenlősek vagytok! Kérdezni szabad, a választ majd meglátjuk! - bíztatott a Kapuőr.

Énvándorom rám nézett, szemei azt üzenték: Mondjad te!

- Te egy kedves öregember vagy. Meg láttunk más idősebb tündéreket is... - Kis szünetet tartottam, keresve az odaillő szavakat a kérdés megfogalmazásához. De nemigazán találtam, ezért belevágtam a közepébe: - Hogy lehet az, hogy a tündérek is megöregednek? A mesékben minden tündér fiatal és örökéletű!

A Kapuőr lehajtotta a fejét, minden mondatomra rábólintott. Úgy tűnt, nyugtázta magában a kérdéseket. Válaszát lassan, megfontoltan kezdte, mintha valami nagyon komoly dologról volna szó.

- Igen, a tündérek is megöregszenek. A mesék: azok csak mesék! - szavaival szinte legyintett a megállapításra. - Azokban össze-vissza írnak minden badarságot! De a Tündérkert nem mese, hanem valóság!

Mindannyian a világból jöttünk - folytatta kis szünet után -, ezért magunkon viseljük annak egyes jegyeit, így az öregedést is. Amikor beléptünk a Kertbe, tündérekké váltunk, mert a lelkünk kinyílt a szépre, a jóra, a kedvesre. Kinyílt mindarra, amit a világ nem enged meglátni, nem enged megélni, mert neki a test kell, amely véges és múlandó. A Kertben a test lényegtelenné válik, mert itt kivirágzik a lélek, amely örök és végtelen.

- Dehát mégiscsak van testünk! Neked is, nekünk is! - szóltam közbe. - S azt mi is tudjuk, hogy a test múlandó. Milyen szomorú ez!...

- Szomorú... - mélázott el a Kapuőr. - Igen, néha én is így érzem... Örökség a világból. De itt a Kertben inkább: állapot, a legtöbb tündérnek pedig: az öregség várakozás. Valami másra, ami után egész életében vágyott, de csak most érheti el.

Amikor egy tündér úgy érzi, hogy teste már börtöne lelkének - folytatta az Őr mostmár határozottan -, elmegy a Feledés Szigetére, amely a Tündérkert legszebb, legtisztább tavának, a Feledés Tavának a közepén van. A szigeten leül a Lélekfa alá és csendes álomba merül. Álmát az egész Kert vigyázza, a fán lakó mókusok körbeülik és fejüket az alvó tündér arcára hajtják, a madarak eléneklik az Átlépés Dalát, s közben a lélek felszáll a magasba, a soha el nem képzelhető, semmivel le nem írható szabadság birodalmába. Ekkor a test eltűnik, a mókusok visszatérnek élelemgyűjtő munkájukhoz, a madarak pedig új kukacok után néznek a mindig éhes fiókáik számára.

És a tündér lelke száll, egyre feljebb és feljebb, a kék határokon túl, egészen Istenhez. És vagy ott marad az Úrnál, vagy visszajön a földre, hogy új testbe költözzön.

Örök körforgás, soha el nem múló élet...

A test az csak test, mindegy, milyen öreg, mert benne a lélek mindig fiatal marad!

A Kapuőr felnézett. Szemünk találkozott: tiszta tekintet, végtelen mélység. De mintha érezte volna, hogy nem győzött meg minket teljesen, ezért folytatta:

- A bennünk lakozó lélekhez a szemünkön keresztül juthatunk el. A szem a Kapu, a lélek kapuja és akinek megengedik, beléphet rajta.

Gyertek közelebb, nézzétek meg a szemeimet, és bennük meglátjátok a választ.

Lassan, szinte félénken közeledtünk a Kapuőr felé, néha tétován megálltunk, hangtalan kérdezve, hogy mehetünk-e tovább. Ő pedig aprókat bólintott és ezt mondta:

- Gyertek bátran, egészen közel... Még közelebb. Nézzetek bele a szemembe...

A Kapuőrnek nyugodtkék szemei voltak, olyanok mint a napsütötte tenger, amelyet nem háborgatnak viharok, nem korbácsolják fel vad szelek. Felszíne mosoly és kacagás, az apró hullámok táncára a sósízű tiszta szellő éneke felelt. A látszólag nyugodt felszín állandó mozgásban van, de ez a mozgás olyan finoman összehangolt, olyan kecses, hogy csak egy idő után vehető észre, s akkor a szemlélőt elringatja a tánc ritmusa és - ha akar, ha nem - vele együtt táncol. S közben szívébe öröm, lelkébe békesség költözik.

A Kapuőr mozdulatlanul állt, s mi, ahogy egyre közelebb kerültünk a Szemekhez, egyre többet láttunk meg, majd, mintha elvesztettük volna a súlyunkat, felemelkedtünk a földről és már hallottuk is a szelíd hullámok csacsogását.

Már nem volt Kert, eltűnt a Kapuőr és maradt a mindent betöltő végtelen kékség. Szálltunk a tenger felett, láttuk a felszínt és a mélyet, s egyszercsak elkezdtünk a széllel együtt énekelni egy sohanemhallott ismerős dalt; olyannyira ismerőset, hogy nemcsak a dallamot tudtuk, hanem a szöveget is. A dal egy hosszú vándorlásról szólt, utakról, ösvényekről, embernemjárta magas hegyekről és kitérőkről. Kézfogásokról, vágyakról és ölelésekről, amelyek a múltba vesztek. Aranyfényű kövekről és egy Kapuról, amelyen mi is beléptünk. A dal mindannyiunkról szólt, mert a szél az Élet Dalát énekelte, a közös sorsot, a közös múltat és a közös jelent.

Énekünket bársonyvisszhangok ismételték, ezer formában újrakomponálva a dalt, eddig nem látott színeket keverve, mert bár sorsunk közös, de utunkat ezerféleképpen járjuk. A dallamok elpihentek, tovább szálltunk a hullámok felett, és amikor kíváncsi tekintetünket a mélység felé vetettük, már ott is voltunk.

A Lélektenger mélyén az aranynap a kékszivárvány színeiben nevetett, s vele nevettek a mélység lakói, a mélység hangjai. Víz vett körül bennünket, mégis könnyen mozogtunk, a hangok és a színek tiszták voltak és élesek. Kóboroltunk erre-arra, hívtak táncolni, ünnepelni, hogy meglátogattuk őket, de minket hajtott a kíváncsiság: megismerni mindent, amit a Kapuőr meg akar mutatni nekünk. Ezért búcsút vettünk a mélység tündéreitől és máris újra a kék ég alatt és a kék tenger felett voltunk. Szálltunk tovább a Hangok felé, mert valahonnan tudtuk - talán az Őr súgta meg -, hogy utazásunk igazi célja, értelme a Hangok meghallgatása, mert a válaszokat ők adják meg.

S amikor a láthatáron feltűntek az égigérő óriáshegyek, megszólaltak a Hangok:

- Minden, amit eddig láttatok, az örök életű lélek volt. A test megöregszik, a lélek soha. Amikor a Kapuőr szemébe néztetek, a lelkét láttátok. Minket láttatok.

- És mi ez a csodatenger? Honnan kerültek ide az égigérő hegyek? És a hó, ami a csúcsukat ezüstözi? - kérdeztük a Hangtól.

- A tenger - felelte a Hang - a lélek végtelen szépsége. Nincs határa, a hegyeken túl is folytatódik, elér a csillagokig. Partjának hullámai Isten lábát mossák szeretettel, hűséggel, odaadással.

A hegyek - folytatta a Hang - a lélek vágyai, a törekvések, az álmok, az akarás, amely mind hatalmas, szilárd és - bár el nem érheti - felfele tör, Hozzá.

- És miért havasak a hegycsúcsok, amikor itt mindenütt meleg van, és valószínűleg ott fent sincs hideg?

- Azért, mert az ember szeret játszani, a benne élő gyermek lelkéből ki nem törölhető. S a gyermek azt mondja: a nagy hegyek hósipka nélkül nem hegyek! Meg egyébként is milyen szép egy dúszöld erdősapka fehér pomponnal! És a világ hegyeinek csúcsát is hó borítja! Így hát vágyaink hegyeit puha fehér párnával takarjuk be.

- Jártunk a tenger fenekén. Ott is jó meleg van. Nincs homály, nincs kavargás, nincs félelem. Az igazi tengerek mélyében nem így van... - kérdésem a levegőben maradt, de a Hang értette a gondolatainkat.

- A tenger mélye a lélek mélye. A kék tenger mélye a Kapuőr lelkének a mélye. És a lélek az lélek. Mindegy, hogy a felszínt vagy a mélyét nézzük. A lélek egyforma. Akié hideg, ott vastag felhők gomolyognak az égen és hideg a felszín is, a mély is. A hideg lelkek felszínén jégtáblák úsznak, a szürke hullámokat vad viharok korbácsolják fel, éneke az orkán sivítása, tánca a jég reccsenő ütései. S ott a mélység is hideg és sötét, élet nincsen benne, fény nem hatol le oda. A hideg lelkek mélye maga a Semmi.

A meleg lélek - ahogy láttátok is - mindenütt fényes, mindenütt él.

- Milyen szép... - Ahogy néztük a Vágyak Hegyeit, mintha elmosolyodtak volna, mintha kezüket nyújtották volna felénk: Gyertek! És nyújtották is! Hatalmas tenyerükre emeltek és felrepítettek a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsára, ahol a hóban éppen két talpalatnyi hely várt ránk.

Álltunk az apró fennsíkon, alattunk mélységek, hegyoldalak zöld növénybundában, lábuknál a tenger. Fogtuk egymás kezét, a szél örömjátékot kezdett Énvándorom hajával, és távoli világok illatát hozta felénk.

A Hang büszkén kérdezte:

- Na, mit szóltok? Ugye tetszik? Nézzetek körül! Felfele is!

- Milyen szép... - ismételtük magunkat. Ennél többre nem futotta, de nem is volt szükséges, mert ahogy lassan körbefordultunk és szemünket az ég felé emeltük, a messze távolban megláttunk a szavakkal le nem írható Csodát.

Egyszerre volt fényes és sötét, állandó és változó, szelíd és haragvó, kedves és szívszaggató. Egyszerre volt a vágy és a taszítás, a végtelen akarás és a végtelen közöny. Istent láttuk és lába előtt a világot, ahogy féltő kezével átöleli, szelíd szemével csillapítja őrjöngését, lelkével betakarja, fényével bevilágítja, hogy mindenki megtalálja az Ösvényt, amely a Tündérkerthez vezet, s azon keresztül Őhozzá.

Nem mozdultunk, mert nem tudtunk mozdulni. Szemünk itta a látványt, lelkünk ujjongott, hogy láthatja a Végtelent. Azután, mintha egy láthatatlan parancsnak engedelmeskednénk, elfordítottuk a fejünket a Teljestől, visszaléptünk a legmagasabb hegy tenyerébe és elindultunk lefele.

A Kapuőr szelíd tekintete lassan keretbe foglalta a Tündérkertet, s mi ismét ott álltunk előtte révetegen, mozdulatlanul. Az Őr elmosolyodott, arcának ráncai vele mosolyogtak. Amikor megszólalt, hangja a Hang volt, s akkor tudtuk, hogy ott a lelkében is vele beszélgettünk.

- A lélek mindig örök és fiatal, mint az én lelkem vagy a ti lelketek is. Messze jártatok most, messzire jutottatok, sokat láttatok és tapasztaltatok. Láttátok az Egyetlent, a Legfőbbet, így mostmár a ti lelketek is nyitott az utazók előtt. Ha valaki kérdez, feleljetek neki, mintahogy én is feleltem nektek. Ha valaki kételkedik, hívjátok meg egy sétára magatokba, mintahogy én is vendégül láttalak benneteket. Mondjátok el mindenkinek, hogy mit látattok, s ha látogató jár a vágyaitok hegyeinél, beszélgessetek vele és vigyétek fel a legmagasabb csúcsra.

De mindenek előtt vezessétek őket ide a Kertbe, hogy megtapasztalják a szépet és tündérekké váljanak, mintahogy ti is azzá váltatok. Mert a Lélekutazás csak a tündéreknek adatik meg.

Akárhol is vagytok a Tündérkertben, hozzám bármikor eljöhettek, hogy beszélgessünk, és bármit kérdezhettek, megfelelek nektek.

Búcsúzásképpen a Kapuőr felénk nyújtotta a kezeit. Megfogtuk és arcunkhoz szorítottuk őket. A Kapuőr meg csak állt és hagyta, hogy a szeretet, erő és szépség óceánja átáramoljon a szívünkbe.

S amikor nagysokára elengedtük a Kezet és ráemeltük a tekintetünket, a nyugodtkék tenger két apró cseppjét láttuk megcsillanni a lemenő nap opálos fényében.

Őri István: Tündérváros

 

ELŐZŐ OLDAL - KÖVETKEZŐ OLDAL