Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
10. oldal
I. Sodródás - Régebbi elbeszélések
Látogatás északon
3. Malmö
A Volvo olyan csöndesen indult, hogy Asztalos Péterben nem is tudatosult, hogy jár a motor. Trelleborg kikötőjét elhagyva ugyanilyen csendesen kanyarodtak rá a tengerparti útra, Vellinge irányába. Asztalos Péter fáradtnak érezte magát, s kicsit csalódottnak, amiért egyetlen picike kis delfint sem látott, de még csak tengeri betegség sem kínozta. Ezt el is mondta az autót vezető, őszes hajú férfinak, Bognár Imrének, akinek ezt az egész utat köszönhette. Bognár Imre jót nevetett rajta, és felvilágosította, hogy a komp olyan hatalmas, hogy csak a legdühöngőbb viharok tudják úgy dobálni, hogy az megviselje az utasokat. Asztalos Péter tudomásul vette, amit mond, hátradőlt a fotel-szerű ülésben, és szótlanul hallgatta Bognár Imre véget nem érő szóáradatát. Egyszer-egyszer el is bóbiskolt.
Vellingét elhagyva rátértek a malmöi útra. Tizenegynéhány perc elteltével pedig Malmöben voltak. Bognár Imre az egyik kertvárosban lakott, egy régi, udvarházra emlékeztető épületben, amiből Asztalos Péter nem túl sokat látott az éjszakai sötétségben.
Másnap reggel viszont alaposan szemügyre vette. Áradt belőle az északiság, s ez ezúttal kedvére való volt. Ahogyan kedvére való volt az egész város. A parkok és a parkokban mindenütt nagy számban sétálgató ludak és kacsák, a tavak és szökőkutak, az épületek, a Malmöhus téglafalai s nem messze tőle az egykori halászok apró, színes kunyhói, a szélmalmok, a vendéglők teraszai, az egész északi hangulat.
– Itt születhettél volna – mondta neki az egyik nap Bognár Imre, egy kávéház teraszán, ahol dán sört ittak és a téren keresztülvágó nőket nézték. – Ha a nagyapád nem pakoltatja le azt a szekeret, ide kerülnek ők is.
– Relatíve igaz – hagyta rá Asztalos Péter – Bár az nem én volnék, ami nem feltétlenül baj. Az már sokkal inkább, hogy valami svéd nő lenne az anyám. Ne értsen félre, nem a svéd nők ellen van kifogásom, csak az ellen, hogy valaki más legyen az anyám, mint aki.
– Vannak itt magyar nők is – jegyezte meg Bognár Imre – És akár még az itt születő apád a Magyarországon született anyáddal is megismerkedhetett volna.
– Kicsi a valószínűsége, de nem kizárt. Viszont a nagyapám lepakoltatta a szekeret.
– És először kis híján halálra ítélték, aztán meg ült három évet.
– Kettőt. Amnesztiával szabadult.
– Nagy öröm!
– Gondolom, az volt.
– Mindegy. Azért kijöhetne ő is egyszer hozzám. Élvezné, nem?
– Talán élvezné. Nem tudom. Nehezen mozdul ki otthonról, otthonülő ember.
– Sebaj, majd én látogatom meg őt. Két-három éven belül átadom az üzletet a vejemnek, s akkor még az is lehet, hogy hazaköltözöm. Bár már nagyon megszoktam itt a negyven év alatt. Nincs az a stressz, mint otthon. Van stressz, de másfajta. Otthon meg először a háború, aztán Rákosi, aztán Kádár, most meg a bizonytalanság, a kapaszkodás, kínlódás. Itt nyugi van.
– Ez is egy szempont. De akinek pénze van, annak Magyarországon is nyugis. Persze, csak ha nem túl sok pénze van.
– Még egyet?
– Köszönöm, majd inkább később.
– Akkor menjünk. Elviszlek abba a klubba.
A klub a malmöi magyarok klubja volt, ahová Asztalos Péter egyáltalán nem vágyott. Bognár Imre viszont szerette volna megmutatni, hogy is megy ez itt. Hát, Asztalos Péternek egyáltalán nem tetszett, ahogyan megy, bár leginkább nem is érdekelte. Meghúzódott egy sarokban, elengedte a füle mellett a megjegyzéseket, válaszolgatott a kérdésekre, s kezdett teljes apátiába süllyedni, mikor a tagság végre szétszéledt, s csak néhányan maradtak ott, Bognár Imre közeli barátai, akikkel aztán autóba ültek, és elrobogtak Falsterboba, azon kevés svéd városok egyikébe, amely tagja volt a Hansának, s ott egy exkluzív helyen, a Kaptan's Gårdenban megvacsoráztak: Nils Holgersson hazájában egy ír tulajdonban lévő étterem asztalánál valami furcsa magyar csoport – ez nagyon tetszett Asztalos Péternek.
Az utolsó két napon, amit Svédországban töltött, Asztalos Péter legszívesebben csak mászkált az utcákon, beült ide-oda, megivott egy kávét itt, egy dán sört ott, húzta az időt, és nem csinált semmit.
– Meséltem már a házamról? – kérdezte Bognár Imre, mikor újra Trelleborg felé autóztak.
– Sokat.
– Azt is, hogy milyen régi?
– Gondolom, van vagy száz éves.
– Négyszáz! – vágta rá diadalmasan Bognár Imre – Ez a terület itt valamikor Dániához tartozott, egészen a XVII. századig. Az én házam pedig egy dán rablóé volt. Amikor öt éve megvettem, feltúrtam az egészet. De nem találtam semmit. Aztán a fölújítások, átépítések során mégis előkerült néhány érdekes, régi tárgy. Ezüstből. Szerintem a rablóé lehetett.
– És mi lett velük? – kérdezte izgatottan Asztalos Péter
– A lányom elvitte a Malmöhusba. Ott megköszönték, de fogalmam sincs, mit csináltak vele. Mikor ott járok, mindig keresem őket, de soha nem látom.
– Lehet, hogy mégsem a rablóé volt – vélte Asztalos Péter
– Szerintem csak az övé lehetett –jelentette ki ellentmondást nem tűrve Bognár Imre – Ragaszkodom ehhez a magyarázathoz.
– Igen, azt hiszem, én is ragaszkodnék – mondta Asztalos Péter, és elszomorodott, hogy csak most tudja meg: egy hétig egy rabló házában aludt. Nincs valami nagy drámai érzéke az öregnek, gondolta, aztán meg inkább azt gondolta, hogy nagyon is van. Örök életében vágyakozni fog a rabló háza után. Pedig amikor benne lakott, fogalma sem volt arról, hogy egy rablóé volt.
A komp hosszan dudált, Asztalos Péter hajába belekapott a szél. Még látni vélte a Volvót a parkolóban, de a rabló házát már csak nehezen tudta felidézni. Jobban meg kellett volna néznie. Hiába, nincs más hátra: fel kell építenie magában, olyanná kell alakítania, amilyennek lennie kell egy valódi rabló otthonának. S miközben a svéd partok egyre távolodtak, Asztalos Péter nekilátott, hogy elrendezze gondolatait.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió