BENE ZOLTÁN: KÉT PART KÖZÖTT

Bene Zoltán - Két part között
16. oldal
I. Sodródás - Régebbi elbeszélések

Miskolci történet

(Ez a történet ide kattintva letölthető mp3 formátumban
és meghallgatható Simonffy Adrienn, Bodrogi Viktor, Zsoldos Árpád,
Balla Tímea és Lőrincz Nikolett előadásában. - 7Mb)

Miskolc, Tiszai pályaudvar, ezerkilencszázkilencvenöt. Asztalos Péter eltűnődik. Gyerekkorában hányszor szállt át ezen a pályaudvaron egyik vonatról a másikra, Dubicsány felé, a nagymamájához menet! Felnéz az elektronikus táblára (akkor ilyesmi még nem volt): az ózdi vonat indul ekkor és ekkor. Akkoriban is az ózdi vonattal kellett utaznia. Vagy a putnokival. Most azonban nem megy tovább, Miskolcig jött, várják. Már látja is Borsa Ferenc fülig érő vigyorát, sodródik felé a tömeggel, de Borsa Ferenc kihalássza az embermasszából, magához öleli, megropogtatja a csontjait.

– Cimbora! Olyan vagyok, mint a keljfeljancsi! – üvölti a fülébe. – Beledöngöltek a földbe, de én felpattantam, élek!

Borsa Ferencet, ha ki nem is rúgták, de távozásra késztették a szegedi egyetemről, ám ő Miskolcra jött, s itt folytatja a tanulmányait. Úgy tűnik, mégsem veszik kárba minden. Asztalos Péter levegő után kapkod, veregeti a barátja vállát.

– Mint a keljfeljancsi – helyesel –, de engedj már el, nem kapok levegőt!

Mennek. Villamos, utcák, házak, emberek.

– Más itt minden – dünnyögi Asztalos Péter. – Régen sem csillogott-villogott, de most!

– Ipari város, immáron ipar nélkül – vonogatja a vállát Borsa Ferenc. – Ez van.

– Ezerkilencszázharmincban Móricz Zsigmond azt írta, Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város – morfondírozik Asztalos Péter.

– Ma vajon mit írna? – kérdezi félig-meddig Borsa Ferenctől, félig-meddig magától, leginkább senkitől. – Gyerekkoromban a második legnépesebb magyar város volt, mostanság úgy hírlik, leelőzte Debrecen. Pedig Debrecen csak egy nagyra nőtt falu, mint az Alföldön, az egy Szegedet kivéve, valamennyi. Miskolc viszont igazi város, látszik minden porcikáján – látja, hogy a barátja nem figyel, elhallgat inkább; figyeli az arcokat: azok nem változtak, ugyanazok a barázdált, borsodi arcok. Talán csak a barázdák mélyebbek és a tekintetek tompábbak. Vagy csak bemeséli magának, hogy azok. Asztalos Péter már régen nem bízik az érzékszerveiben.

Az Egyetemvároshoz közeli albérletben pálinka és bor. Botond, Borsa Ferenc székelyudvarhelyi lakótársa vizespohárral issza mindkettőt. Hármasban indulnak a kollégiumba. Idegen kezek simulnak Asztalos Péter kezébe, sudár lányok mosolyognak rá. Ez nem az a Miskolc, amit gyermekkorában ismert, az bizonyos. De nincs ellenére ez sem.

Kezdenek összefolyni az események. Buli, zene, izzadtság. Borsa Ferencnek be nem áll a szája, Asztalos Péter csak az iváshoz nyitja ki. Diákok kavalkádja, a dob üteme, a gitár elnyújtott hangjai. Borsa Ferenc beszél, aztán lassan-lassan szertefoszlik, és Asztalos Péter arra riad, hogy egy lány ül mellette, fekete hajú, bársonyos pillantású.

– A Feri barátja vagy? – kérdezi.

– Asztalos Péter – nyújtja a kezét Asztalos Péter.

– Vadnai Lilla – mondja a lány.

– Vadna Dubicsány előtt az utolsó megálló – közli Asztalos Péter.

– Ismerős vagy arrafelé? – csodálkozik Vadnai Lilla.

– A nagymamámnál töltöttem a nyarakat Dubicsányban évszázadokig – húzza ki magát Asztalos Péter.

– Én meg galgóci vagyok – nevet Vadnai Lilla.

– A hegyen túl – bólogat Asztalos Péter. – Oda jártunk a szőlőbe, rokonaink is élnek ott. Ruzsinszki, Krajnyák, meg efféle tót nevű emberek.

– Eredetileg minket is Vancsáknak hívtak, de nagyapám magyarosított – meséli Vadnai Lilla. – Szegedi vagy?

– Teljes mértékben – mormogja Asztalos Péter. – Csoporttársak voltunk Ferivel, én is csaknem repültem, mint ő. Ő a szívére vette, eljött, én maradtam. Nem bírom a Tisza nélkül.

– Magyar szakos vagy? – érdeklődik a lány.

– Magyar-francia – mondja Asztalos Péter.

– Én csak magyar – vonja meg a vállát Vadnai Lilla. – Nincs érzékem a nyelvekhez.

Előző oldal - Következő oldal

Netkötet Program - Irodalmi Rádió