BENE ZOLTÁN: KÉT PART KÖZÖTT

Bene Zoltán - Két part között
19. oldal
I. Sodródás - Régebbi elbeszélések

Ami megmarad II.

(Ahogyan Asztalos Péter egyetlen, jól körülhatárolható
és olykor-olykor visszatérő pillanatban látja)

Asztalos Péter évekig keveredett a napok között, s később olykor mégis azt gondolta, életének az volt a legnagyszerűbb időszaka, afféle valódi aranykor, amelyet sem leírni, sem megmagyarázni, sem megérteni nem lehet. Máskor meg egészen másokat gondolt. Sötétbe vont mindent, ha úgy tetszik (bár nem nagyon tetszett úgy sem). Ami valamiképpen mégis bizonyosnak, elmaradhatatlannak, jellegzetesnek, vagy egyszerűen csak meghatározóan jellemzőnek tűnt, ha felidézte azokat az időket, az a füst, a keserű, nehéz szag és a jól körbehatárolható, összetételében alig, belső tartalmaiban egyáltalán nem változó tömeg. Ezek összetéveszthetetlenek és elmaradhatatlanok voltak.1 Jelentős szubkultúra telepedett ezekre az eseményekre: zenekarok, italos-cigarettás tivornyák előtte, alatta és utána, szerelmek és (sokkal inkább) szerelmeskedések, aztán a kegyetlen másnapok rossz szájízű reggelei, a fejfájós előadások az egyetemen, a karikás, véreres, lüktető-égő szemek, az állandó kialvatlanság, a számtalan feketekávé – de valahol valami felszabadultság, valamiféle szabadság-érzet (vagy valami ilyesmi). Egy ilyen eseményen, egy keveredés közepette ismert meg valakit. Egy lányt.2 S ez a lány (vagy inkább: az a lány) hamarosan hallatlanul fontossá, valósággal pótolhatatlanná vált számára: egy ideig3 kézzelfoghatóan, tapasztalhatóan, szembetűnően és szembeötlően, később, mikor a lány elment, a külvilág számára már csak sejthetően – ám valójában kezdettől fogva sokkal mélyebben és meghatározóbb formában, mint azt bárki kívülről megítélhette. Aztán, amikor évek múlva egy óvatlan pillanatban összefutottak az utcán, egy olyan délelőttön, amelynek már tulajdonképpen semmi köze nem volt kettejükhöz (nem kellett, hogy legyen), s látszólag nekik sem egymáshoz (nem kellett, hogy legyen), hiszen külön-külön három-négy év telepedett rájuk azóta, hogy nem ébredtek egymás mellett, nem beszélgettek, nem veszekedtek, nem kiabáltak egymással, nem csókolóztak, nem szeretkeztek, nem érintették meg egymást – hát, akkor Asztalos Péter váratlanul megdöbbent. Hiszen nem sokkal korábban, igaz, nagyon nehezen, de beismerte magának, hogy már nincs az a fájdalom, nincs az a kín, nincs az a hiány, ami oly szerves része lett mindennapjainak, miután elvált a lánytól. S aztán, egyszerre gyanútlanul összetalálkozik vele az utcán, és azt kell tapasztalnia, mégis megvan minden, valahol megvan – és alig változott. Nem változott a pótolhatatlanság és nem változott a gyötrelem sem, minden ott van a helyén, minden maradt a régiben, csak valahogy másképpen fekszik, másképpen helyezkedik el. Suta szavakból, torokban dobogó szívből, remegő kezek üzenetéből hámozta ki, hogy végső soron nem veszett el semmi sem, nem szűnt meg, nem alakult át: nem történt semmilyen változás.4 S miközben, néhány perccel a találkozást követően beültek egy kávéházba5, semmitmondó dolgokról beszélgettek6, azonközben Asztalos Péter valahol titkon várta, hogy elsötétülnek a fények, gomolyogni kezd az áthatolhatatlan füst, kocsmaszag hatol az orrokba, és a lány újra a vállára hajtja a fejét, ő pedig ravasz, szemtelen, mégis tiszta és igaz módon kihasználja az alkalmat, s megcsókolja az ajkát. És akkor végleg tökéletes, megingathatatlan bizonyossággá vált benne, hogy mi az, ami megmarad, bármi történjék is. Megmarad, még ha nem is történik semmi.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

1 Felületesen mindezt, persze, bulinak nevezték, meg efféléknek, valójában senki se tudta, igazából mi a csodák voltak. (Időtöltés, menekülés, szórakozás, hasonló?)

2 Egy másik, hasonló alkalommal meg, magától értetődően, minden bizonnyal valaki mást. Hovatovább már azt sem tudta, mikor kicsodát. Meg azt sem, hogy egyáltalán többen voltak-e azok, akiket megismert (így-úgy-amúgy), vagy egyetlen egyszer történt csak meg, hogy olyan emberbe botlott, akivel addig még sosem találkozott, s ezt az egyetlen találkozást sokszorozta meg később. Lehet, hogy valóban több ilyen eset fordult elő, lehet, hogy egy, nem kizárt, hogy egy sem. Asztalos Péter előtt egyre titokzatosabbnak tűntek a keveredő napok.

3 Mintegy két évet számolhatott volna el, ha el kellett volna számolnia bárkinek is, és elfogadjuk azt, hogy lehet így mérni az időt. Asztalos Péter olvasta Bergsont. Tudta, hogy nem lehet.

4 És Asztalos Péternek eszébe jutott egy telefonbeszélgetés. Amikor egyszer a lánnyal beszélt. – De inkább úgy állhat a dolog, hogy nem is jutott az eszébe, mert az később történt, mint a találkozás. Mindegy. Inkább:
Volt egy telefonbeszélgetés.
Amikor letette a kagylót, még minden változatlan volt.
Aztán fölállt a székből, és megtett néhány lépést. Aztán megállt. A térde mintha reszketni kezdett volna, hirtelen a levegőből is túl sok került a tüdejébe. Vagy túl kevés. Mint amikor a vércukorszint leesik. Az lehet valami hasonló. A gyomra nyúlós ragaccsá változott. A csontjai ázott kenyérré alakultak. Egyszerre minden fontossá vált. Nem. Egyszerre minden jelentéktelenné vált. Olyan nyugalmat érzett, hogy majd beleroppant. Olyan nyugalmat, ami intenzitásában túlszárnyalt akármilyen nyugtalanságot. Vigasztalanságot ellenben nem. Valahogy most nem. Csak nyugalmat. Keserűség nélkül. Felkavarodott minden, de ezt észre sem vette, s ahogy felkavarodott, azzal a lendülettel le is tisztult. Csak ezt érezte. Ezt a letisztulást. Ez volt a nyugalom, a térdremegés, a vércukorszint, az akármi. Ez volt az istenek érintése. Egy kis darabja az élet értelmének. Nem annak, ami a küzdés maga, hanem egy másiknak, ami lehet, hogy nem is létezik. Hanem akkor mégis létezett. Tehát nevezzük csodának. Jó. Hát akkor csoda volt.

5 (egy félórát loptam az örökkévalóságnak, gondolta Asztalos Péter)

6 – Asztalos Péter részéről túlhajtott udvariassággal és nevetséges, magamutogató önigazolási vágytól hajtva, a lány részéről szelíd elnézéssel, ami lehetett akár érdektelenség, akár szánalom is, de szikrányi esélye van annak, hogy valami olyasféle, erős megrendülésből fakadó érzelem volt, amilyen Asztalos Pétert is erre az ostoba viselkedésre késztette –

Előző oldal - Következő oldal

Netkötet Program - Irodalmi Rádió