Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
22. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek
Két part között
Így ismerkedtem meg a hegedülő lánnyal. Esténként átjártam hozzá. Hol italt, hol ételalapanyagot vittem ajándékba, amit ő ügyesen elkészített, majd jóízűen elfogyasztottuk közösen. Utána iszogattunk, beszélgettünk, múlattuk az időt. A zene és a művészet adódott közös témaként, ráadásul a lány szeretett magáról mesélni. Hamarosan megtudtam, hogy a kedvese küldte ide, s azt is tudomásomra juttatta, hogy a szerelme nem független ember.
– Nem hagyja ott miattam a családját – mesélte egy csillagfényes éjszakán. – Ő azt mondja, csak a gyerekei miatt nem él velem, de én ezt nem hiszem. Azért küldött ide, mert kiborultam. Idegösszeroppanást kaptam.
– Megérte egy ilyen férfi miatt?
– Milyen férfi miatt? Nem is ismeri!
Zavarba jöttem. Ötöltem-hatoltam.
– Ez igaz. Csak, gondoltam, nem magával él...
– Attól még szerethet! – csattant fel. Máskor oly kellemes hangja már-már csikorgott. Fülsértő volt, bántó.
Kisvártatva szelídebben hozzáfűzte:
– Bár, be kell ismernem, gyakorta én sem hiszek ebben. És ez fáj. Az igazság az, hogy én csapot-papot hátrahagynék érte – lehajtotta a fejét, hosszasan nézte a lábait, mintha valami idegen tárgyak volnának.
– Igaz, nekem nincsenek gyerekeim – suttogta. – Magának vannak?
– Kettő. Két lány. A volt feleségemmel élnek. A kisebbik óvodás, a nagyobbik harmadik osztályos.
– Elvált ember – szögezte le tárgyilagosan.
– A feleségem talált nálam jobbat – dünnyögtem keserűen.
– Régen?
– Két éve már. Sokáig tartott, míg beletörődtem. Nem volt könnyű.
– Az én helyzetem sem az – sóhajtotta. – Tudja, amikor megismerkedtünk, volt egy barátom. Aztán néhány hónap múlva szakítottam vele. Nem bírtam a kettős játékot. Két embert csal meg mindenki, akit egyet megcsal.
– Ez így igaz! – hagytam helyben buzgón a szavait. – Én is így gondolom. Ha megcsalja, teszem azt, A B-t C-vel, utána ugyanez az A C-t B-vel szintén óhatatlanul megcsalja. Még akkor is, ha nem fekszenek le egymással, úgymond. Mert mindez, szerintem, nem pusztán szexuális kérdés.
– Pontosan! – helyeselt ő lelkesen. – Látja, pontosan ezért kaptam idegösszeroppanást. Ezért pihenek itt. Nem csinálok semmit, csak hegedülök és gyönyörködöm a kertben. Mégis... Fáradtnak érzem magam folyvást. Úgy érzem magam, mintha két part között lebegnék!
Ezen a kijelentésén megütődtem. Beszéltem neki grafikus barátom rajzáról, amely az íróasztalommal szemben lóg a falon. Áthívtam, hogy nézze meg. (Akkor már két hete minden estémet a vendégeként töltöttem, ám ő még egyszer sem járt nálam.) Sokáig szemlélte a képet, vizsgálta, fürkészte, még meg is szagolta.
– Igen – mondta végül. – Értem. Két part között. Szakasztott, mint én. Köszönöm. Most visszamegyek. Ne haragudjon, de azt hiszem, egész éjszaka hegedülni fogok.
Valóban egész éjszaka hegedült. Én pedig hanyatt feküdtem az ágyamban, bámultam a mennyezetet, és füleltem. Nem vagyok nagy zeneértő, de abból a hegedűszóból mindent kihallottam. A fájdalmat, a vágyat, a bizonytalanságot. Könnybe lábadt a szemem, miközben hallgattam.
Azóta az éjszaka óta a szomszédom nem mesél magáról. Festményekről, épületekről, irodalomról társalgunk, a kert növényeit dicsérjük, a zenéről beszélgetünk. Ő is, én is gyakran sétálgatunk a házunk körüli elhanyagolt kertben. Mindketten megnyugvást találunk ott. Én már csak úgy tudok dolgozni, ha előtte egy-két órát őgyelegtem a füzek alatt, belegázoltam a pampafűbe vagy üldögéltem a tavacska partján. Lételememmé vált mindez. Amint a hegedülő lánnyal eltöltött esték. Kiestem az időből, illetőleg saját, önálló, az Időtől független időmet éltem. Boldog voltam, ha nagy ritkán eszembe jutott, még másfél-két hónapom maradt az időn-kívüliségből. Voltaképpen (más módon ugyan, mint a hegedülő lány, de) két part között lebegtem én is. Két part között, szabadon.
Aztán a minap szokatlanul zavaró csendre lettem figyelmes. Órákba tellett, míg rájöttem: egész nap nem hallottam hegedűszót. Átsiettem a szomszédba. Könnyedén kiakasztottam a kaput, felszaladtam a teraszra, bekopogtattam az ajtón. Semmi válasz. Újra kopogtattam, majd kiabáltam is. Senki nem felelt.
– Kit keres? – hallottam végre egy hangot a hátam mögül.
Sarkon pördültem: egy idősebb, harcsabajszú férfi állt mögöttem.
– Lakott itt egy lány, minden nap hegedült – hebegtem zavartan.
– Ma hajnalban elment – világosított fel az öreg. – Eddig szólt a bérlet. Jól ismerte?
– Barátok voltunk – feleltem.
– Ma reggelig bérelték neki az ingatlant – közölte. – Ha jóban voltak, tudja, hol keresse. Viszont arra megkérném, ide ne jöjjön többet, nincs itt magának dolga!
– Persze – makogtam. – Magától értetődő. Jöttek érte?
– Az úr, aki a bérletet is intézte. De ezt csak tudja, ha a barátja volt, nem?
– Hogyne! Elnézést a zavarásért! Viszlát!
– Isten áldja!
Zavarodottan, megalázva kullogtam haza. Bántott, hogy a lány nem búcsúzott el tőlem. Bár, ha jobban belegondoltam, miért is kellett volna elbúcsúznia? Igazán semmi közünk nem volt egymáshoz! Amúgy is túl sok időt fecséreltem rá, azt hiszem. (Ilyesmiket hazudtam bele a saját szemembe...) A tervek haladnak, de nem a kellő ütemben, nem árt, ha sebesebben dolgozom! És ezentúl minden energiámmal a munkámmal foglalkozhatom, nem tereli el a figyelmemet semmi, bizonygattam magamnak. Valójában azonban végtelenül szomorú voltam.
És furcsa módon éjjelenként néha még hallom a hegedűszót.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió