Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
35. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek
Egy történet vége
„Kikopik az ember,
önmagából kikopik.”
(Szilágyi Domokos)Azt beszélték, valaha divatos, körülrajongott táncosnő volt a helyőrségi klubban, ami mára művelődési házzá lépett elő, vagy fokozódott le, ahogy tetszik, s ahol nem is olyan régen még patkányok orra kacsintott vissza a vizelőre a fajanszcsészéből. Régen lehetett a világot jelentő deszkák férfibálványa, az bizonyos, az utolsó időkben ugyanis rút, töpörödött, koszos, büdös, fogatlan, egészen visszataszító öregasszony volt csupán, közmegvetés és nevetség tárgya, semmi más. Az arca folyvást kisebesedett, haja ragacsosan, sárgás színezetű csimbókokban bukkant elő a halántékánál és piros foltoktól tarkálló homlokánál foszladozó kendője alól, a kezei varasak voltak, a piszkos szoknya alól elővillanó pipaszár lábszárai nemkülönben. Ormótlan férficipőket viselt vastag, bokáig tűrt térdzoknikkal, a vállán pedig horgolt kendőt. Mindig a kocsmának ugyanabban a sarkában kucorgott, kisfröccs vagy nagyfröccs állt előtte az asztalon. Minden érkezőnek és távozónak jutott egy-egy megjegyzés a szájából, amely akár valami undok, nyálkás üreg okádta magából a selypegő, jobbára trágár szavakat.
Mari néninek hívták. Minden kedden be kellett mutatnia a pultosnak a városi fürdő igazolását, miszerint a hétvégén ott járt, testét lecsutakolták, fertőtlenítették. Ez az igazolás voltaképpen a bérlete volt, e nélkül nem engedték volna be az ajtón; és ő minden kedden hozta a gyűrött papirost, a megfelelő helyen pecsétekkel és aláírásokkal, nehogy az utcán rekedjen, vagy másik lebujba kényszerüljön. Olyan szervesen tartozott ehhez az italméréshez, mint a pult vagy a falra felszerelt fogasok. Egyik-másik estén tánclépésben ment a mellékhelyiségig; előfordult, hogy valamelyik vendég, aki már rendesen felöntött a garatra, ilyenkor derékon ragadta, megforgatta. Mari néni ettől vagy sikoltott, vagy szitkozódott. Mindkét esetben nagy sikert aratott produkciójával.
A törzsközönség adakozó kedvéből élt, nekik köszönhetően napi több liter kannás bort eresztett le a torkán fröccs formájában, és néha kiflit, szendvicset, zsömlét majszolhatott. Ám soha senkinek nem köszönte meg, ha az asztalára koppintott egy teli poharat, vagy elé csúsztatott egy péksüteményt, inkább valami durvaságot vágott a fejéhez, esetleg, amennyiben éppen jobb hangulatban üldögélt, fejhangon vihogott. Mégis sokan vendégelték meg – egyesek talán homályba vesző múltja miatt, amiről legendák keringtek, mások netán szánalomból, s akadtak, akik nagyravágyásból, hiszen Mari néni fröccse, harapnivalója által a csehó törzsvendégei közé számíthatták magukat. Néhányan magát a füstös, folyton zsúfolt vendéglátó ipari egységet is úgy emlegették: Mari néni kocsmája. Ilyen értelemben nevezetességnek volt nevezhető az elhasznált öregasszony, miként annak nevezték a hajdani táncosnőt, a férfiszívek tipróját.
Az Öreg általában a Mari néni által elfoglalt sarokkal szemben döccent le valamelyik pecsétes terítőjű asztalhoz. Nagydarab, pocakos férfi volt, télen-nyáron makulátlanul tisztára suvickolt barna bőrcipőt, szürke pantallót és egyszínű, gondosan vasalt inget viselt, hűvösebb időben kikopott könyökű sportzakót, hidegben fekete szövetkabátot. Zsíros karimájú kalapját maga elé helyezte a viaszosvászonnal letakart asztallapra. Csuklóján ezüstösen ragyogó, hatalmas számlappal bíró karóra villant elő. Kopaszodó fején virág formájú májfolt virított, orra duzzadtan, vörösen emelkedett ki pirospozsgás arcából. Szőrös, vaskos kezével nagyjából tízpercenként emelte duzzadt ajkaihoz a söröskorsót, s minden ilyen alkalommal öt hosszút kortyolt a habos nedűből. Ilyenkor a tekintete a mennyezetet fürkészte. Évek óta minden áldott reggel betért a kocsmába, azonban soha senkivel szóba nem elegyedett, mindössze a pultosnak vetett oda foghegyről egy-egy mondatot olykor-olykor, mikor a rendeléseit leadta. Egyébiránt minduntalan korsó söröket ivott, délelőtt három-négyet, délután ötöt-hatot. Délben háromnegyed órára, egy óra hosszára távozott, nyilván ebédelni, majd visszatérte után sötétedésig maradt. Messziről érezhető volt rajta a magány, vagy talán egyfajta elhagyatottság, vigasztalanság. Az arca redőiből kiolvashatta bárki, aki kicsit hosszabban elidőzött ezen az iskolai terepasztalhoz hasonlatos ábrázaton, hogy esztendők, talán évtizedek óta nem beszélgetett senkivel önmagán kívül, s nem mélyedt el másik arcban, legfeljebb abban, amelyik a tükörből nézett vissza rá. S az sem biztos, hogy legalább arra vetett egypár behatóbb pillantást néhanapján.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió