Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
39. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek
Bojana Petric halála
Evlia Bogdanovic felhúzta az ingét, hogy jól láthassuk a sebet az oldalán. Csúnya seb volt: sárga lé szöntyörgött belőle, és savanyú szagot árasztott. Szinte a magam bőrén éreztem, mennyire fájhat.
– Pisztoly? – kérdezte Predrag Jovanovic szenvtelen arccal. A szemhéja azonban idegesen rángatózott beszéd közben.
– Puska – helyesbített Evlia Bogdanovic. – Orvlövészek kaptak el Szarajevóban. Hat hete.
A fejünk fölött ismét bombázóraj zúgott el, de mi tudtuk jól, hogy ezúttal nem dobják a fejünkre terhüket.
– Belgrádra mennek – jegyezte meg Sorin Balcescu az orrát turkálva.
– Voltál kórházban is? – kérdeztem Evlia Bogdanovicot.
– Voltam – bólintott. – Szabtak rajtam egyet, kivették a golyót. Orosz puskával lőttek meg. Akkor határoztam el, hogy benzin helyett fegyverrel fogok foglalkozni. Hát te, Bogáti Balázs? Téged mi vitt rá erre az útra?
Evlia Bogdanovic a háború előtt középiskolai tanár volt Tuzlában. Régi ismerősök voltunk, két egymást követő nyáron együtt nyaraltunk Krk szigetén. Mindketten a családunkkal. Utána kitört a háború.
– Én a pénzért csinálom – vallottam be. – Semmi másért, kizárólag a pénzért. A fegyver kevésbé veszélyes üzlet, mint a drog. A drogért keleten kinyírnak, ha elkapnak. A fegyverkereskedővel elnézőbbek. Allah kedveli a fegyvereket, de irtózik a drogtól.
– És milyen igaza van! – vetette közbe Sorin Balcescu.
– Egyszer Jemenben jártam – mesélte Predrag Jovanovic –, és Áden főterén ott himbálózott három akasztott bolgár. Negyven kiló heroinnal kapták el őket.
– Fáj a seb? – érdeklődtem Evlia Bogdanovictól, s közben az oldalam tapogattam.
– Sajog – felelte. – Rohadtul sajog! De majdcsak elmúlik, amiként elmúlik minden...
Evlia Bogdanovic hajlamos volt a filozofálgatásra. Időközben újabb gépek érkeztek fölénk. Zúgtak, akár egy felhergelt méhkas.
– Belgrádban sokan fognak sírni – dörmögte Predrag Jovanovic keserűen.
– Maguknak keresték! – szűrte át a fogai közt a szavakat Evlia Bogdanovic.
– Hagyjátok! – emelte fel a kezét Sorin Balcescu. – Nem kereste ezt senki, csak ránk talált!
És ebben mélységesen igaza volt.
Hanyatt feküdtem a földön, fűszálat rágicsáltam, és bámultam a fák lombjait. A fákon túl a határ, a határon túl Magyarország.
– Segedini vagy? – kérdezte Sorin Balcescu.
– Szegedi vagyok – válaszoltam. – Hát te?
– Iasiban születtem, de réges-régen eljöttem onnan. Sokfelé laktam. Cluj, Arad, Timisoara – sorolta. – Azt hittem, magyarul Segedin a neve.
– Az szerbül van – mondta Predrag Jovanovic.
– Magyarul Szeged – magyaráztam. – Timisoara. Temesvár. Szeged. Segedin. Össze vagyunk zárva...
– ...és keveredve – fejezte be a mondatot helyettem Evlia Bogdanovic. – Éppen ezért elég nagy szégyen ez az állandó kakaskodás, marakodás, gyűlölködés!
– Vagy éppen ezért természetes és nagyon is érthető – ellenkezett Predrag Jovanovic.
– Jönnek az autók! – jelentette Sorin Balcescu, elejét véve a vitának.
A határ felől négy dzsip közeledett. Elénk kanyarodtak, sorban leállították a motort. A sofőrök leugráltak, mogorván biccentettek felénk. Közben magyarul káromkodtak.
– Nyugi, fiúk, csak egy pillanat az egész! És nem harapjuk le az orrotokat! – nevettem rájuk. Ijedt arccal pislogtak felém. Rájuk legyintettem, ingattam a fejem. Sorin Balcescu rám kacsintott, összemosolyogtunk. A sofőrök csak kapálták lábukkal a talajt, nem mertek a szemünkbe nézni; ógtak-mógtak az autók körül, aztán elmentek pisálni az erdő szélére. Tartottak tőlünk, ebben biztos voltam.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió