Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
23. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek
Az eszperantista alkonya
Az eszperantista szomorúan ébredt. Elfogyott a kötet, nincs mit fordítani. Ordítani szeretett volna, akár az olyan ember, akit nyúznak. Őt az idő nyúzza. Ő pedig húzza még kicsit az időt, aztán bemegy a kiadóhoz, leadja a kéziratot, érdeklődik: nincs-e másik? Mintha nem tudná előre, hogy nincs. Az eszperantisták ideje, úgy tűnik, lejárt.
Fortyogott a kávé, belecsepegett a kiöntőbe. Kiöntötte, kortyolt. Feketén. Így szerette – ezt az egyet meg a kubai nőket feketén. Minden mást fehéren, tisztán: az ingét, amibe belebújt, az élére vasalt nadrágot, a nyakkendőt, a zakót, a kibokszolt, fényesre sikált cipőket. A munkát.
A letisztázott, gépelt kéziratot a hóna alá csapta, bement a kiadóba. Érdeklődött, ahogyan előre eltervezte, nincs-e valami újabb fordítanivaló. Mintha nem tudná! Ordítana, ha nem fojtogatnák a könnyek. Könyvek között élt világéletében, eszperantó irodalmat fordított magyarra, magyart eszperantóra. Eddig. Ez volt az utolsó feladat, ez a kis verseskötet. Nem biztatják semmivel. Mintha nem tudná...
Beült a közeli kocsmába, szilvát ivott. Tisztán. Halkan szavalta az eszperantó sorokat. A törzsvendégek ismerték a hóbortját, tudták, hogy nemlétező dolgokkal foglalkozó ember: eszperantista. Pedig valaha mennyi dolga akadt! És azt beszélik, vannak helyek, ahol még mindig. Csak itt változott meg ez is, ahogyan minden megváltozott. Bányász is kell máshol, acélmunkás is, kohómérnök is. Máshol. Itt nem. Elkeseredett. Visszavágyott a múltba. Neki jobb volt. Más viszont nem érdekelte. Szavalni kezdett magának.
– Mit motyogsz? – kérdezte tőle egy férfi. Először járt a kocsmában, tájékozatlan volt.
– Eszperantó verssorokat – felelte elmélázva az eszperantista.
– Az egy műnyelv, nem?
– Az – bólintott az eszperantista.
– Hülyeség – szögezte le a férfi. – A mesterséges dolgok nem vehetik fel a versenyt a természet rendjével.
– Miért? – csodálkozott az eszperantista.
– Miért ne vehetnék? – vitatkozott rövid szünet után. – Az autók sem természetes képződmények!
– De a természet törvényeit használják fel! – emelte fel jelentőségteljesen a mutatóujját az idegen. – Az autók és egyéb gépek a fizika szabályai szerint működnek. Elméletileg az eszperantó is a nyelvi szabályok szerint működik, de valójában képtelenség egy nyelv belső mechanizmusát tökéletesen lemásolni. Megalkotni pedig még inkább lehetetlen! Ezért hamvába holt kísérlet az összes műnyelv. Az elmélet, az eszme nem megvetendő, ezt aláírom. Csak kivitelezhetetlen. Éppen olyan ez, mint a kommunizmus.
– Igen – ismerte be az eszperantista. – Éppen olyan. Viszont látásra! – felállt, kibotorkált a helyiségből. Észre sem vette, hogy időközben beesteledett. Elindult a lakása felé. De hiszen úgy hallotta, jutott az eszébe az egyik utcasarkon, hogy más tájakon virágzik manapság is az eszperantó kultúra! Virágzik, annak ellenére (vagy azzal együtt), hogy ott nem volt szocializmus! Ezzel az érvvel kellett volna válaszolnia annak az okoskodó pasasnak. Persze. De már késő. Később pedig nem lesz mód, alkalom, lehetőség. Hazaért. Fáradt volt, kapkodva vetkezett. Nem kapcsolta be a televíziót, az utóbbi időben egyre ritkábban nézte az adást. Nem érdekelte. Hamar elaludt, még nem volt teljesen sötét. Csak alkonyat. Álmában feladatot kapott. Boldognak érezte magát.
Éjjel tíz órakor felriadt. Sajnálkozva állapította meg, hogy boldogsága odavan. Villanyt oltott, leemelte a polcról a régóta ott várakozó angol nyelvkönyvet. Lapozgatta, forgatgatta.
– Nem megy – nyögte. – Megöregedtem. És nem kellek senkinek.
Hosszan hallgatta a csendet, halogatta az újabb álmot. Eszperantó verssorokat motyogott.
– Hülyeség! – szólalt meg az idegen a sarokban, a dohányzóasztalnál ülve. Lábait az asztal lapján nyugtatta, elvetette magát a fotelben, körülötte bodorodott a szagosított dohányfüst.
– Hülyeség – ismételte. – Az eszperantó is, a vers is.
– Nem természetes? – érdeklődött az eszperantista, de választ nem kapott. Az idegen csak vigyorgott. Az eszperantista mégsem orrolt meg rá. Megtörölte az orrát, és miközben a falnak fordult, még ennyit mondott:
– Az sem természetes, hogy nem kellek senkinek...
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió