Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
28. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek
Gáspárka
Vakító fehérségben ült az ágyon. Kórházi hálóingben. Tisztaság, nehéz szag körülötte. Látszott a szemén, hogy nem érti, hogy nem ért semmit. Első pillantásra bárgyúnak tetszett a tekintete, később inkább mélységesen mélynek. A haját leborotválták, az arcán piros foltok virítottak: az elkapart csípéseket kenőccsel kenték be.
– Így ül egész nap – mesélte az ápolónő. – Reggel, délben, este megetetik. Kész kínszenvedés az is! Nem nagyon ehetett főtt ételt, hetekbe tellett, míg megszokta. Csámcsog, böfög evés közben. Nem is eszik, inkább fal! Olyan, mint egy állat. Maga alá csinál. Ha nem vesszük észre, összekeni vele az ágyat, az arcát, a falat!
– Mi lesz így vele?
– Azt senki sem tudja! Tanítják járni, beszélni, de nem sok sikerrel. Csak ül, csak néz, csak nyöszörög néha.
– Adtak neki már nevet?
– Gáspárkának hívják.
Gáspárka végül egy speciális intézetbe került. Hozzá hasonló gyerekek közé, ezt mondták. De hát egy gyerek sem hasonlított hozzá. Mert jóllehet azok se tudtak sokat, de valamit mindenképpen. Amelyik képtelen volt járni, az képes volt beszélni, amelyik nem tudott beszélni, az szaladt, amelyik se beszélni, se járni nem tudott, az legalább szobatiszta volt – és így tovább. Gáspárka nem fejlődött. Hangokat ki tudott adni, de szavakká formálni már nem, járás helyett csúszott-mászott, ott végezte el a szükségét, ahol éppen rájött. Ezért senki sem szerette, csak Peti.
Peti is számos problémával küzdött, de bárkivel szépen elbeszélgetett, kijárt a WC-re is. Sok időt töltött együtt Gáspárkával. Mert Gáspárka meghallgatta, Gáspárka mindig figyelt rá. És Peti szeretett mesélni. Tündérekről, manókról, boszorkányokról, akik tudnak repülni. Peti a tévét is szerette, s amit látott benne, kiszínezve továbbmesélte Gáspárkának. Barátok voltak.
Aztán egyik reggel holtan találták Gáspárkát az intézet kertjében. Nem volt nehéz megállapítani, hogy az ablakból zuhant ki. Nyakát szegte. Mindenki balesetnek gondolta a történteket, a rendőrség meg sem kezdte a nyomozást.
Peti egyedül maradt. Hiányzott neki a hallgatóság. Egy nap meg is kérdezte az egyik gondozónőt:
– Gáspárka mikor jön vissza, Jutta néni?
– Gáspárka nem jön vissza – felelte a gondozónő.
– De én úgy engedtem el, hogy vissza kell jönnie! – ellenkezett Peti.
– Úgy engedted el? – mosolygott Jutta néni.
– Igen! – büszkélkedett Peti. – Amikor kirepült az ablakon, mondtam neki, jöjjön vissza!
– Hogyhogy kirepült az ablakon? – értetlenkedett a gondozónő.
– Én varázsoltam el, hogy tudjon repülni – magyarázta Peti komolyan, hangjában nem kevés büszkeséggel. – Utána segítettem neki felmászni az ablakra, onnan könnyebben indulhat el. Elindult, elrepült. Mikor jön vissza? Jól leszidom majd, hogy ilyen sokáig repül!
A gondozónő rémülten nézett a kisfiúra. Szóra nyitotta a száját, aztán inkább újra becsukta.
– Kár, hogy nem tudja elmesélni, mikor visszajön, milyen a repülés – mondta Peti szomorúan.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió