Címlap | Tartalomjegyzék | Ajánlás | Előszó | Önéletrajz | Impresszum
Bene Zoltán - Két part között
36. oldal
II. Veszedelmes viszonyok - Új történetek
Egy történet vége
A nevét nem tudta senki. Hébe-hóba valamelyik ittasabb vendég leült mellé, de hallgatását senki nem tudta megtörni. Azt sem sikerült kitudni, tulajdonképpen kicsoda is az Öreg, de ugyanolyan elmaradhatatlan alkatrésze, mintegy berendezési tárgya volt az ivónak, mint Mari néni.
Egy ronda, csatakos őszi napon Mari néni nem érkezett meg a kocsmába. Csakhamar elterjedt a híre, hogy kórházban van. Az Öreg a harmadik korsó sörénél járt, mikor a fülébe jutott az újság. Nyugodtan emelte a szájához az italt, tekintete azonban nem a mennyezetet kémlelte, hanem Mari néni sarka felé kalandozott. Délután nem tért vissza.
A fehér szín szinte vakította. A fehér párnán a fehér arcot, amely már-már viaszmaszknak tűnt, a takarón a betegesen hófehér karokat a sárga hajzat ellensúlyozta és a sebek, foltok mindenfelé a bőr felületén. Csúnya látvány, állapította meg magában az Öreg. Egy légy végigsétált a beteg homlokán. Az Öreg nem hessegette el. Figyelte az élettelennek tetsző vonásokat, a vértelen, keskeny ajkakat, a szemek körül kialakult sötétbarna duzzanatokat. Megváltozott, innen közelről még inkább, gondolta az Öreg. Bizonyosan mindannyian megváltozunk, megváltoztunk. Ő maga sem volt mindig ilyen mogorva pocakos, hajdan vékonydongájú, sokszor szigorú, de gyakran mosolygós embernek ismerték. Most meg már nem is ismeri senki. Ez az asszony pedig, akit ő még ifjúként ismert, rút vén boszorkány lett. A sok öröm és kéj nem hagyott rajta nyomot – vagy talán éppen az hagyta ezeket a förtelmes jeleket? A halál jeleit, a leépülés, a szenny jeleit... Az alkohol nyomai szintén tisztán leolvashatóak. A halál lenyomatai azok is. Az Öreg sóhajtott. Ha ő kórházba kerülne, senki nem ülne így az ágya mellett, nem venné számba, mivé lett. A lány jutott eszébe. Húsz éve Ausztráliában él, tíz éve egy sort sem írt, a telefont sem csörgette meg.
– Tudod, hogy Ausztráliában él a lányod? – kérdezte halk szóval a halottfehér maszkot. – Egyáltalán tudod még, hogy van? Én segítettem ki annak idején. Mikor disszidált Nem tudom, honnan jutott eszébe, hogy hozzám forduljon, alig ismert. Én is egy név lehettem a listán, a feltételezhető apák listáján. Gondolom. Lehettünk rajta néhányan, csupa zászlósok, hadnagyok, főhadnagyok, egy-két őrnagy, alezredes, szép kis társaság, mondhatom! Vajon hányan élnek még közülünk?
Ezen eltűnődött. Úgy érezte, mint már korábban is oly sokszor, hogy túlélt mindenkit, legfőképpen önmagát. Túlélő, aki hanyatlik, egyre hanyatlik. Lassan, mint egy ókori keleti birodalom. Már semmire és senkire nem kíváncsi, kiváltképpen magára nem. Ámbár talán Mari nénire igen. Azért van itt. És talán miatta járt abba a lerobbant csapszékbe is. Emlékezett arra a napra, amikor először tévedt be oda. Nem ismerte fel a rozzant vénasszonyban az egykori közönségkedvenc táncosnőt, de két korsó sör közben a szomszéd asztaltól fülébe kúszott a legenda, a mese a hajdanvolt dizőzről. A döbbenet vitte oda másnap megint, s harmadnap és a héten végig. A következő héten viszont már a megszokás vezette arra. Azóta is. Élete nagy részében a megszokás volt az úr, ezt be kell látni.
Felállt a székről, kisétált a folyosóra. Megállított egy nővért, a zsebébe csúsztatott egy bankjegyet.
– Ez az idős hölgy, aki itt fekszik az ajtónál, súlyosan beteg? – kérdezte.
Az ápolónő bepillantott a kórterembe.
– Elég súlyos, de túléli. Egy-két héten belül kinn van – közölte.
Az Öreg biccentett és elment. Többet nem jött be a kórházba, inkább sört ivott.
Mari néni valóban kikerült a fehér szobából. Ott kuporgott ismét a megszokott, otthonosan szurtos kocsmaasztalánál. Az Öreg, mint rendesen, utána érkezett. Mikor benyitott az ivóba, elmerenghetett, mert olyat tett, ami soha életében nem fordult még vele elő: nem csukta be maga mögött az ajtót.
– Csukd be azt a kurva ajtót, vagy földugom a seggedbe az esernyőt és kinyitom! – rikoltott rá Mari néni, majd panaszos hangon megtoldotta:
– Fázom, a kurva életbe!
Az Öreg visszafordult, kilincsre zárta az ajtót. Egyetlen pillantást sem vetett Mari nénire, kikérte a sörét, leült, ivott. A vénasszony dühösen nézett felé.
– Ez még sose hívott meg semmire – motyogta maga elé. Kicsit kerekebb volt az arca, mint a kórház előtt. A bőre is egészségesebbnek tűnt, a haját is megmoshatták alaposan, mindenesetre halványabb sárga színben bújtak elő a rakoncátlan tincsek a kendő alól. A ruhája nem változott, a férficipő is ott klaffogott a lábán. Hanem mintha egy bibircsók nőtt volna az orra mellé. Három vaskos szőrszál meredezett elő belőle. Bár ki tudja, lehet, hogy ez is régóta ott csúfoskodik rajta, csak elkerülte az általános és hanyag figyelmet.
Az Öreg szinte undorral nézte, ahogy kislattyogott a vécére. Visszafelé tánclépésben jött, valaki derékon ragadta, ő azonban kitépte magát a kezéből, közben vihogott, mint egy csitri és káromkodott, akár egy kocsis. Az Öreg a fejét csóválta. Újabb korsó sört kért.
Egyszer találkoztak az utcán.
A negyedik hely volt ez az életükben, ahol találkoztak, s egyben az utolsó is. Az első hely a helyőrségi klub volt, a második a kocsma, a harmadik a kórház. Negyedik helyszínnek, amely az utolsó lett, a folyóparti gyalogjárda kívánkozik ide, a felsorolás végére. Az Öreg nagy ritkán letévedt oda, zsömlét harapdált műfogsorával, dobálta a galacsinná gyúrt, puha belet a sirályoknak. Figyelte, ahogy a madarak lecsapnak a sodrásba hulló fehér golyócskákra, felkapják azokat, kinyújtott nyakkal nyelik magukba, miközben a szellő hátán vitorláznak tova. Mari néni nála is ritkábban járt arrafelé, holott apró, lepergett vakolatú háza nem messze állt onnan, kidőlt-bedőlt fakerítés mögött, gaztengerben. Csakhogy Mari néni vagy harminc éve nem szerette a vizet. Látni se. A folyót sem állhatta. Akkor is csak véletlenül tévedt arra, kótyagos fejjel, magában egy réges-régi slágert dúdolva. – Talán ezért nem vette észre az autót. Épphogy csak elétántorodott, ám olyan szerencsétlenül lökte föl a lökhárító, hogy a fejét az útpadkába verte. Ömlött belőle a vér.
Az Öreg talán a második ember lehetett, aki odaért. Nyögve guggolt le Mari néni mellé. Úgy érezte, a két savószínű, riadt szem az arcába bámul.
– Mi a fasz van? – kérdezte nyávogó, halk hangon a vénasszony.
– Semmi baj – felelt az Öreg. – Elütött egy autó. Jön már a mentő. Mindjárt itt lesz!
– Ismer engem?
– Negyven éve.
– Én is ismerem magát?
– Negyven éve.
– Akkor emlékszem! – emelte fel a hangját Mari néni. – Te vagy a János!
– Nem – keseredett el az Öreg.
A mentőautó fékezett a háta mögött.
– Én Mihály vagyok – suttogta.
De ezt a mondatot Mari néni már nem hallotta.
Mihály fölegyenesedett. Arra gondolt, ennek a tetemnek már nincsen múltja és jövője, amiként hamarosan neki se lesz, ha maradt még mostanra belőle valami egyáltalán. – Nem maradt, tudta: jelene van már csak. Nézte, ahogy a mentősök letérdelnek az aprócska, összeszáradt test mellé, figyelte, ahogy az orvos int a sofőrnek, hogy nem kell a hordágy. Aztán sarkon fordult, elindult. Jelene még akad. Megiszik hát valahol egy sört.
*
Netkötet Program - Irodalmi Rádió