A lift nyöszörgött. A tolókocsi kereke defektes.
Mindegyiké. Már a lépcsőházban éreztem a fájdalmat.
Mindenkiét.

Szerdán rendel a favorit sebész. Mindnyájan ilyenkor.
Sokan állnak. Jó nekik. A defektes másnak is kell.
Ülőhelyet keresek.

A sarokban üres pad. Még a gipszemnek is jut hely.
Rálátok a tömegre. Mindre. Zombiközösség.
Elmosolyodom.

Órákat kell várni. Pisilnem kell. Egyedül. Csak ügyesen!
Titokban két slukkra csak. A WC-ben is tilos. Azért?
Már tömény füst volt.

Unalom. Fájdalom. Én már el is feledtem. Szórakozom.
Lesem a zombik auráját. Energiát esznek. Egymásét.
Istenem! Sóhaj az emelet.

Nekem itt! – Na és a múltkor! – Ne is mondja! – Az semmi!
Itt nézze meg! – Már évek óta! – Éjszaka? – Aludni sem! ...
SZEGÉNY ÉN-felhő.

Keresem a jót, a lélekemelőt, a szépet. Ott aranylik!
80 év eteti fél süteményével párját a defektes székben.
Szép a keze. Ahogy ad.

2002