Kérelmeimmel sorba-állok,
kilincseidnek szalutálok,
hajbókolok a hivatalsegédnek,
szomorú, de tény: ők is lenéznek.
Míg várok rád, mert tárgyalsz mással,
izzad a bőrkanapé. Telve a vággyal,
ügyintézési lázzal, - egy szekrény a kérelmeké.
Hellyel kínálsz, hogy fölöttem állhass,
rideg modorral továbbalázhass,
szívélyes mosollyal tőrödbe csalj.
Márkás öltönyödre, mit kaptál tavaly,
korpás hajadról csepeg a vaj. S kiszólsz:
„Tárgyalok, hát most ne zavarj! Nos, khm, hát...
Elolvastam, majd értesítünk, nem rajtam áll...
A testület, a döntés, és a jogszabály...
Addig itt írd alá, nincsen semmi tétje...”
A lap alján vöröslik az ördög pecsétje!
S látom, rajtam-átnéző tekinteteden,
hogy soha nem fogsz megbékélni velem.
„A lelked akarom, s némítani szavad,
cenzúrázva legyen minden gondolat!
Amíg itt a bűvkörömben élsz,
jól teszed, ha minden percben félsz!
Nem segítek és nem magyarázkodok!
El ne hidd már, hogy Teérted vagyok!
Az én hallgatásom nem beleegyezés!
Nálam még a csend is megfenyegetés!
Tájékoztatni téged? ugyan! hol élsz?
Én döntöm el, hogy Te mennyit érsz!”
Ez van a Te arcodra írva.
Legszívesebben elfutnék sírva, de
fogom a papírt s mosolyogva mondom:
- Felejtsd el, hogy kértem! Majd én megoldom.
Nem kell többé semmi, semmi tőletek!
Én ezennel szakítok veled!
Ne hívj, ne keress, elmegyek, szia!
Te semmit nem változol, Bürokrácia!

2005