A Hold azóta nem mer szemembe nézni.
Felhők mögé bújik, onnan sirat. Látod?
Engem egyedül lát, ő is keres téged.
Emléked maradt itt, s nagyobb lett hiányod.

Ezt nem veheted el. Bár elvittél mindent:
forró kezed, drága szádat, tested...
Ó Hold! – ha arra jársz, tedd meg:
szeret-e még, vágyik-e rám? – lesd meg!

Simogasd meg – helyettem – ha alszik!
Hallgasd – helyettem – lélegzetét!
Takard be – helyettem – ha fázni látod!
Érintsd meg ajkaddal becéző két kezét.

Szemeit se hagyd ki, ők is csókra várnak.
Így adta tudtomra, ha szeretni vágyott.
Oltsd ki Te – helyettem –, ha tudod,
az ölében gyúló szerelmes lángot.

Ujjaid begyével érintsd meg a száját,
csókot is így szokott küldeni nekem.
Simítsd ki a homlokába hulló haját
és súgd a fülébe: nagyon szeretem.

S ha hajnalban fölkel és munkába indul,
bújj gyorsan Te is lágy meleg helyére!
S míg issza a kávét és cigarettára gyújt,
lehelj száz csókot aranyló fejére!

Elszakadt ruháját is varrd meg – helyettem –,
s közben szorítsd sóhajtva magadhoz.
Ennyire vágyom rá. Mint pelyhes madárfi
repülni vágyik, fel, felfelé a Naphoz.

Nézz szép szemébe, ha végül hazatér.
De pontosan úgy nézz, ahogy én nézhettem!
Légy hű társa e nyomorult világban!
A lába nyomát is csókold meg, - helyettem!

Légy hű társa! #0150; ha én nem lehettem.

1985