Amikor a kés pengéje villan,
mert a szó éle megcsorbult régen
és a falról a vezetékes rádió
reccsenve nyekken a konyhakövön.
A szódásüveg újratöltve,
a söröskorsó-pajzzsal körbe-körbe,
tántorogva dúl a csata.
A féltékenység már az együgyű káromkodást is
dühödt gombóccá gyűrte össze a torokban,
csak a villámló egymásba nézés,
a fojtott fújtatás
szakad ki a kába-lila fejekből,
a görcsös én-győzök testek
némán egymásnak feszülnek,
olyankor jobb messzire kerülni.

Egy mezítlábas ötéves árnyék
pizsamában menekül a kukucskáló-ablakon,
ki az éjszaka biztonságába.
Ahogy fut, talpa bőre odaragad
a jeges aszfalthoz, de már nem is érzi,
könnyezve is inkább csak sejti, hol a menedék,
ahol a derékig érő hajfonattal, az öreg tündér
ölébe kapja, s dugja melegített takarók közé,

aki némán cselekszik,
szótlanul törődik,
hangtalanul szeret,
nem is kérdez,
mert ő mindent ért,
mert ő mindent tud.
Csak békességet,
nyugalmas álmot
varázsolni képtelen.

1977