Egy szál fehér ibolya kinyílt a kertben.
Csipetnyi tavasz, novemberben.
A fénytől, langyos szellőtől
részegen és bódultan,
még utolsó nyüzsgésre
előmerészkedtek a bogarak
és várnak.
Hosszú, áttetsző, selyemszálú haja van a fának.
Ahogy ebben a késő őszi napsütésben,
a meleg még kicsit kéreti magát a télnek,
csillog, lobog ezernyi ökörnyál.
A platán rázogatja maradék sárga leveleit
a szélnek,
s emez osztja szerteszét, igazságosan.
Látom a vén diófa immár csupasz ágain
a sok pókfonál lebeg, a vége messze van,
mintha őszanyóka állna ki a szélbe,
haját lobogtatni, emlékezvén fiatalságára,
belenevetni a napnak sugarába
az életszeretettől boldogan.
S én már teljesen el is felejtem,
hogy az ezüstösen csillogó hajszálak végén,
valahol
egy pókocska utazik, új otthon utáni vággyal.
S landolva, ismeretlen tájon araszol.
A verebek zajosan pancsolnak a leszakadt
csatornában, a maradék kis esővízben,
oly alaposan végzik a fürdést, olyan elmélyülten,
mert észre sem veszik, mindegyik ott maradt,
hogy ott állok karnyújtásnyira, mosolyogva
ezen a pár percén az igazi csodának,
amitől kicsit megbékél a lelkem.
Nem vesznek észre, és lefröcskölnek engem.

2004