Ha tudnék úszni, hanyatt a vízen,
hasamra fektetném én is kicsinyem,
s beszélgetnék közben a vidrával,
mitől is él békében a világgal?

Vacsorára sok-sok friss lazacot vennék,
meghívnék rá minden bocsot, medvét.
Dúdolgatnánk soká a tábortűznél, este,
s én szép álmot mesélnék bocsra és gyerekre.

Nyáron hullámlovagolnék a tengeren.
Delfinek serege csicseregne velem.
Pontosan megjegyezném a nevét mindnek,
hogy névről mondhassam őket szeretteimnek!

Dobszóra körtáncolnánk a szaharában,
s bölcsességet tanulnék egy elefántcsaládban.
Zöldségebéd közben megértetnék végül:
egy út van: szeretet, feltételek nélkül.

Estefelé kiülök a rétre és tudom,
végig figyelte minden mozdulatom,
csendben közelít és hiába nézem,
nem láthatom őt, de ott van, érzem.

Fejével megbök én fekete párducom,
jelzi, megnézhetem magányos rokonom
fejét ölembe ejti, simogassam kicsit,
s átgondoljuk együtt a világ dolgait.

Az erdőben mindig lábujjhegyen mennék,
hogy ne zavarjam testvéreim csendjét.
Öles törzsüket megölelném sorban,
megkérdezném mindet, mi újság és hogy van?

Egyikük a magját tenyerembe rejti,
nekem adja itt, most, soha nem felejti,
hogy rám bízza fiát, s elültethetem.
Megtiszteltetés lesz felnevelni nekem.

Hű barátaimmal nyargalnék a szélben,
friss szénát, parazsat legelésznénk délben.
Ostorotok nyomát bordáim közt érzem,
együtt-érzők velem. Ők suttognak, én értem.

Ha tudnék repülni, bizony útra kelnék,
tanulmányútra vinnének a fecskék.
Honvágy és hűség, mind tanulnivaló,
s végre feledhetlek: evolúció!

Ha hazaérek, kutyám megkérdezi, mi van?,
én elmesélem, hogy is érezném jól magam,
s szólok – míg igazítom kopottas otthonát,
hogy e földön az ember a legeslegostobább.

1989